Pest Megyi Hírlap, 1970. július (14. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-15 / 164. szám
6 NMírlap 1970. JÚLIUS 15., SZERDA KALAPOK Ki tehet alatta? Foto: Urbán Szintetikus takarók — plüss bútorszövet A Lajta-család és az építőszekrény elve A Szombathelyi Központi Lakástextil Vállalat leállította egy sor korszerűtlen terméke gyártását és a mai igényeknek és divatirányzatoknak megfelelőket készít helyettük. A hazai piacon megjelentek a minden igényt kielégítő szintetikus takarók, gazdag színváltozatban. Bútorszövetből termékeik 30 százalékát cserélték ki és a piac által keresett régebbi cikkeket, többségében új mintákkal és színekkel látták el. Rövidesen megjelenik a boltokban a plüss bútorszövet is, amely reneszánszát éli. Az építőszekrényelv felhasználásával a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyár szakemberei olyan traktor- vontatású .ekecsaládot fejlesztettek ki, amelynek egyes tagjai mindig a helyi igényeknek megfelelően szerelhetők össze. A „Lajta” családdal alkalmazkodni lehet ß. talajviszonyokhoz, a traktor vonóerejéhez legalábbis az 50 és 90 lóerős határokon belül stb. A család „vázát” úgy tervezték meg, hogy egy újabb szerelvény hozzákapcsolásával ismét korszerű lehesfeen. A Lajta-családot éppen az építőszekrényelv folytán több mint félszáz változatban lehet használni, az öt alapgép és a hat különböző kialakítású és ötféle fogásszélességű eketest különböző összeszerelésével. A variánsok száma azonban kiegészítő szerelvények felhasználásával még tovább növelhető. A gyár szakemberei a2 alapgépekkel egyidejűleg kifejlesztették a különböző eketesteket, előhántókat, tárcsás csoroszlyákat és altalajlazító- kat is. Az eddigi vizsgálatok eredményei szerint a Lajta- család gépei 14 és 35 centiméter mélységi határok között alkalmasak a különböző mértékben kötött vagy laza talajok szántására és a barázdafenék lazítására. A sztriptíztán- cosnök között akad jérjes asszony, elvált, s a többségük persze hajadon, abban azonban megegyeznek, hogy. szívesen vesznek fel hangzatos művésznevet. Vagyis nem a saját nevükön vetkőznek pucérra, hanem, mondjuk mint Bea Beonia, Manna no Bikini, Isa Hibris, Gáva Gonzales, stb. Mintha kissé szégyenlősek lennének. Már ami az anyakönyvben szereplő nevüket illeti. Nem vetkőznek az anyakönyvben szereplő nevükön. N. S. J. £ A WiW AZONNAL FELVESZ budapesti munkahelyeire villanyszerelőket, ezek mellé betanított munkásokat, segédmunkásokat. Négyéves szakmai gyakorlat után a szakmunkás-képesítés megszerezhető. JELENTKEZES: Villanyszerelőipari Vállalat 1. sí. Szerelőipari Üzem Budapest VI., Mozsár utca 16. tEHEl S60 60 liter űrtartalmú, abszorpciós, villamos háztartási hűtőszekrény- teljesen zajtalan üzem- minimális áramfogyasztás- megbízható működés- hosszú élettartam 5 éves garancia ARA: 2750 FT GYÁRTJA: A HŰTŐGÉPGYÁR kovács Pityu volt a barátom, a villanyszerelő fia. Alacsony termetű, izmos gyerek volt, égő szemekkel. Egyszer, elhatároztuk, hogy kerékpárszerelő műhelyt nyitunk az udvaron. Már ott tartottunk, hogy kiírjuk a ház falára: KOVÁCS ÉS TÁRSA, de valamin összevesztünk. Ez akkortájt lehetett, amikor apám így szólt hozzám: — Édesanyád meghűlt a hűvös estében. Kimentem a fűtőház irodájába. Szegény Giziké, mondták. Lelkiismeretfurdalást éreztek, talán valahol miattuk hűlt meg, talán éppen május elsején, amikor sört mért blokkokra a vasutasoknak. A kulcscsomót az íróasztal zöld bársonyára helyezték. Kinn rámkiáltottak, hogy ki vagy te öcsike, s hogy állj odébb! Elugrottam, s ez jó is volt, mert nehéz franciakulcs hullott te mellettem a földre. Még sohasem láttam kihűlt, tátongó szájú gőzmozdonyt, szívesen felmásztam volna rá, de nem hívott senki. Néhány nap múlva anyámat mentőautó vitte a fővárosba, a vasutasok kórházába. — A szíve beteg — mondta akkor az apám. Én verseket írtam abban az időben, s hogy így alakult, rímbe szedtem, hogy „gyógyulj meg!” Meg festettem, vízfestékkel, kitépett rajzfüzetíapokra. A tájképeket kedveltem, másoltam mesziről jött üdvözleteket. A havat nagyon nehezen tudtam kikeverni, s ehhez még Kovács Pityu sem tudott hozzászólni, mert ő nem foglalkozott ezzel. Anyámnak mindig vittem ilyeneket a táskámban. — Nagy áldozatra lesz most szükség — állt elém egyszer az apám. — Néha fel kell utazz a fővárosba, az anyádhoz. Neked szabadjegyed van ugyanis. II etenként utaztam. Szerdán vagy pénteken, ezeken a na- 11 pokon lehetett látogatni a kórházban. Gyorsvonattal mentem, első osztályon. Egy darabon a Duna mellett futott a gyorsvonat, s mert láttam az országhatárt, úgy éreztem, egy kicsit külföldön is járok. Kezdetben félelmetes volt a nagyváros és minden. A pályaudvartól a villamosmegállóig ismertem meg először az utat, s amott a villamosmegállótól a kórházig. Ám kora délelőttől a délután közepéig rengeteg időm volt, így lassan megismertem a pályaudvar és a kórház környékét is. A nagy tömeg, a zaj, az örökös rohanás idegesített, szédültem. Az üzletek kirakataiban kapaszkodtam meg, ritkán változott a kép, s ha igen, azt azonnal észrevettem. Az illatszerboltban minden alkalommal megnéztem a szappanok között a két hatalmas arcképet, a szálloda előtt pedig a külföldi autókat. A kórház hatalmas épülettömbjét villamossínek hurkolták körül, ezt az utat jártam. A tejboltnál kíméletlenül dobálták a teherautóra éneklő kedvű emberek a tejeskannákat. Déli egy óra után már csak annyira távolodtam el, hogy lássam a hatalmas hirdetőoszlop tetején a villanyórát, akárhonnan. A színházak plakátjait elolvastam, rendületlenül, így ritkán mondott számomra újat másnap reggelenként a rádió. II árom-négy hét múltán nekiindultam a sínek mentén gya- 11 log. Ezt már előbb elhatároztam, de mindig halasztottam. Féltem az ismeretlentől. Hosszú órákra gondoltam, s meglepődtem,-hogy milyen hamar az út végére jutottam. Szürke házak között mentem, s a kanyar után piros téglás iskola mellett. Szünet volt. A nevetségesen pici udvaron nyüzsögtek a gyerekek. Rám ügyet sein vetettek. Aztán nagy térre értem, s a házak tövébe húzódtam. Siettem, nehogy elkéssem, s meglepődtem, hogy milyen hamar véget ért az út. Számomra. A többi út a végtelenbe futott. Otthon Rettigné mindenkinek azt mondta, hogy Zoltán úr fia milyen önfeláldozó, ö semmi pénzért sem menne hetenként, de ez a gyerek, ez megy az anyjához. Vissza sem lehetne tartani! A liget vonzott az első perctől. Csak átmenni a forgalmas úton, az hogy lesz! Sokáig álltam az utca sarkán, és nézegettem. Azt tudtam, hogy majd a ligetben semmi veszély sem fenyeget, mert ott — láttam erről az oldalról — alig jár autó. Beálltam a vörös nyakkendős gyerekek közé. A szoborhoz mentek, s lerakták a talapzatra virágjaikat. A szobrot ismertem az újságokból, s most arra gondoltam, hogy íme, ide értem! A születésnapján én is szavaltam, de csak a vers eleje jutott az eszembe. Rövid ideig vigyázzban álltak, csendben, a tanító mozdulatlanságát lesték. Aztán zsivajoztak a gyepen, odébb, de én elmentem, mert nem tartoztam közéjük. A tó nagy volt és mély. A hídról néztem. Nem ágaskodtam fel túlságosan, nehogy beleessem. Tudtam ugyan úszni, de mégis — biztosan belefulladnék. Egyszer, később, hiába kerestem a vizet, eltűnt, leeresztették. Nem is mély! Lenézően gondoltam magamra, hát ettől féltem!? A csónakokat a deszkákra húzták, máskor mindig a vizen ringatóztak, hosszú láncra kötve. Nem éreztem a víz különös szagát, mégis, a kabátomat összébbhúztam magamon, mert a ligetben frissebb a levegő, mint máshol. A pám vasárnaponként utazott, ritkán, mint aki pénzért veszi a jegyet. Szombat délután megfőzte nekem másnapra az ebédet, s piros lábosba rakta. Az éléskamránk az udvari fáskamra volt, s ott a fedőre nehéz súlyokat kellett helyezni, nehogy hozzáférjen valami. Kovács Pityu mamája ezeken a vasárnapokon rendszerint meghívott ebédre, s így a piros lábosok tartalma vacsorává változott hétfőn és kedden. Kovács néni a konyhában terített, virágos étkészletbe. — Hazudsz! — mondta egy ilyen alkalomkor tele szájjal Kovács Pityu. A villanyszerelő pofont adott neki. Ez már azután volt, hogy kibékültünk. Délután Kovács bácsi kis kerékpárt hegesztett nekünk. Egészen komolyat, mint egy nagy. Olyannak ígérkezett. A ligetben nagyon sokat ültem a tó mellett, a pádon. Onnan az emlékmű hátát láttam, s jó területet a ligetből. Ebből a világból mindent figyeltem. Jobbra tőlem csikorogva kanyaróNe bántsátok Judást dott fel a föld színére a földalatti. Ezt is sokáig néztem. Később megkerestem a végállomását, ahonnan nincs tovább. Szerettem volna jegyet váltani s utazni rajta. A csikorgása csak az elején bántotta a fülemet, később már fel sem tűnt. Mint ahogy nem tűnt már fel a kényelem az első osztályú vasúti kocsiban s a kalauz udvariassága sem. A vonatkerekek zakatolása is természetes zömmögéssé vált, s amikor a Duna mellett suhant a vonat, ott is inkább az elkövetkező órákra gondoltam, s már nem a határon túlra. — Mivel töltőd az idődet, kisfiam — kérdezte egyszer anyám a kórházi ágyon — délután háromig? — Az állatkertbe járok. — Ne menj közel az oroszlánok ketrecéhez! Az állatkert bejáratát akkor láttam meg, amikor a földalatti végállomását kerestem. Megfontolt léptekkel mentem fel a hídra, egy hétig készülteim ezekre a mozdulatokra. Aprópénz, gondosan zsebbe süllyesztett belépőjegy, és most merre! Magammal hoztam a keresztapámtól születésnapomra kapott használt s mégis oly értékes karórát, tudtam mérni az időt. Megnéztem a madarakat, a kecskéket, a farkasokat, a majmokat. A majmokhoz, mielőtt elmentem volna, még visszatértem egyszer. — Te, ez nem lehet igaz — csodálkozott otthon Kovács Pityu, és sokat kuncogtunk azon, hogy mit csinálnak a majmok. Kovács Pityu a barátom volt, neki, csak neki meséltem az útjaimról. yár volt már, forró nyár. Nem kötöttem nyakkendőt, kihajtottam a fehér inget a kabátom gallérjára. Aztán lekerült a kabát is. a vállamra terítettem, és ebből mindenki láthatta, hogy én egy szabad, felnőtt ember vagyok. Régóta terveztem, hogy bemegyek a múzeumba. Az izgalom — éreztem — vízcseppek formájában ott fénylik a homlokomon. — A táskáját kérem — szítak utánam. — De a táskát... abban ... — Nem lehet, kérem, a táskát bevinni! Akkor nem láttam semmit. Az egész múzeumból semmit. A táskámért aggódtam, a legértékesebb kincseim voltak benne. Mindent megbántam. Szobák végtelen során mentem keresztül, néha megálltam egy-egy képnél, de nem láttam semmit. Aztán gyorsan lépkedtem, futottam. A teremőrök közelében lassítottam, tudtam, hogy gyanúsan viselkedem. Később sem emlékeztem arra, hogyan értem a ruhatárhoz. Kezembe szorítottam a sárga táskát. Kinn bántotta a szememet a fény. Soha többet nem jövök ide! Nem hiányzott a táskából semmi. — Zoltán úr, a maga fia ügyes gyerek! Haragudtam Rettignére. Este kilenc óra volt, a kapuban ültek. Az utcán végig, mindenhol a kapuban ültek. Apám túlórázott, akkor jött haza. — Rendes, önfeláldozó gyerek. Fárasztó tehet szegénynek azt a hatalmas utat megtenni. Rettigné megsimogatta a fejemet, de én elhúzódtam. Megismertem a múzeumot. A táskát ugyan mindig elvették 11 tőlem, s ez mindig idegesített, de a múzeumot megismertem! Jól éreztem magam a termekben, az apró szobákban. A teremőrök nem nézték már a mozdulataimat, s volt olyán is, aki ismerősként mosolygott rám. A kisebb méretű és sötét tónusú képek előtt nem sokat időztem, annál többet a nagy, színes festmények előtt. Közelhajoltam, és kiolvastam a mesterek nevét, igyekeztem egyik-másikét megjegyezni. Raffaello, Dürer, Goya. Okos fiú, mondták rólam a Pityu szülei, s kértek, néha tanuljunk együtt, mert a Pityuval valami baj történt. Néha tanultunk valamit, gombfocicsatákat vívtunk, s ha ketten voltunk, az útjaimról meséltem. A Műcsarnokot kívülről körbejártam. Megcsodáltam a falak arany díszítését, s ácsorogtam az oldalbejáratnál. Szitált az eső, s bementem a termekbe. Valami iparművészeti kiállítást láttam. S aztán máskor az emlékmű, a fürdő, persze, csak kívülről, a Vajdahunyad vára. A sárga aktatáskát mindenhova magammal vittem, szorosan fogtam a fogantyúját. Sokat ültem a pádon, a tó mellett, s ha melegen tűzött a nap, levetettem a kabátom. Olyankor úgy tettem magam mellé a padra, hogy ráülhessek a szélére. Nehogy ellopja valaki. A kórházhoz mindig korábban értem. Én voltam az első, aki ** vártam, s a kormos házfalak között sétáltam. Aztán elhelyezkedtem szorosan a bejáratnál, mert gyűltek a bugyros emberek. Néha rám szóltak fehér köpenyes férfiak és nők türelmetlenül, mert nem tudtak tőlem ki-be közlekedni. Én olyankor arrébb ugrottam. Érkezéskor és búcsúzáskor megcsókoltam anyámat. — Nem kell többet utazz, fiam — mondta egy vasárnap este az apám. Szennyes ruhát borított ki a táskájából, és üvegfiolában zörögtek a gyógyszerek. Jókedvű volt. — Hazajön édesanyád. Nem hittem el. Aztán később kimentem az udvarra. Nekidőltem a fás-' kamra oldalának, és sírtam. Deregán Gábor i i t S Szégyenlősek
