Pest Megyi Hírlap, 1970. július (14. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-15 / 164. szám
4 1970. JŰLIUS 15., SZERDA DIÓSGYŐR Déryné háza A diósgyőri vár szo.nszéd- ságában áll az a XVII. században emelt épület, ahol a nagy magyar színésznő, Déryné Széppataki Róza 10 éven át, 1852-től 1862-ig élt. Az épület jelenleg a diósgyőri Vármúzeumhoz tartozik. s most megkezdték a történelmi környezetben álló ház rekonstrukcióját. A tervek szerint eredeti szépségében állítják helyre a korai barokk stílusú épületet. Azt a szobát, amelyben Déryné lakott, a nagy magyar színiről emléktárgyaival rendezik be. „Szem előtt" a könyvesbolt Méltó környezetben láthatja viszont a könyvszerető vásárló a ráckevei szövetkezeti járási könyvesboltot. Az utóbbi két esztendőben mostoha körülmények között, szinte a nyilvánosság elől elrejtve végezték a könyvesbolt dolgozói terjesztői munkájukat megfelelő helyiség hiányában. Hozzáértésük, szakmaszeretetük azonban pótolta a helyzeti hátrányt, hiszen forgalomban csak a budai, a monori járás és a nagykőrösi városi szövetkezeti szaküzlet előzte meg a múlt esztendőben a megyében. Akkor 1894 ezer forint értékű könyvet adtak el a járás községeiben. Most, hogy a főutcán, a sürgő-forgó járókelők számára is látható helyiségben folyik az árusítás, nem alaptalan a bizakodás, hogy az idén jóval meghaladja majd forgalmuk a tavalyit. Az idei első félévben már 70 ezer forinttal több könyvet adtak el, mint a múlt év első felében. TŰZ keletkezett Daniel Cohn-Bendit anarchista diákvezér frankfurti lakásában. Az öttagú „kommuna” egyik tagja sem sérült meg, de az anyagi károk jelentősek. A tüzet állítólag gázrobbanás okozta. EZ IS HOBBY MUNKÁBAN A STÁB Azaz a stábok. Mert pillanatnyilag kettő is dolgozik Vác városában. Nem hivatalos filmesek — \ amatőrök valamennyien. íme az egyik: vezetője Katona Sándor, aki civilben — azaz kamera nélkül — a ceglédi Gelka szerviz vezetője. A másik két operatőr: Dan- kowszky Sándor tanár és | Sziics István elektroműszerész. Szintén ceglédiek mind a ketten. És a negyedik: Csá- nyi István művelődésiház- igazgató Túráról. A másik stáb vezetője Pán- czél ferenc Albertirsáról. És a többiek: Etele Márta képesítés nélküli pedagógus Isaszegről, Kuti Mihály motorszerelő Túráról, Németh Lajos gyermekfelügyelő az abonyi nevelőotthonból. SZENVEDÉLY Ami összeköti őket: a fényképezés és a filmezés szenvedélye. Van közöttük, aki elkészített már néhány kis- filmet, van, aki most forgatja élete első „művét”. Pillanatnyilag valamennyien a népművelők váci nyári tanfolyamának a hallgatói. Mindkét stáb egy-egy ötperces filmetűd elkészítését kapta feladatul. A Pánczél- brigád egy váci hétköznap legjellegzetesebb epizódjait kívánja megörökíteni. BESZÉLGETÉS Ellesett beszélgetés a tanfolyam épületének egyik zugában : — A város hajnali ébredésével kezdjük... — Az attól függ, hogy neked mi a hajnal? — Amikor kinyitják az első üzleteket.., — Akkor már reggel van. A hajnal akkor kezdődik, amikor az első tejeskocsik végigcsörömpölnek a még alvó városon. — Ez igaz . . . — Tehát módosul a film kezdete... — Így lesz tipikus ... — Az a legfontosabb, hogy magukra ismerjenek a váciak .. . — És ez lesz benne a legnehezebb. Mert a tejeskocsik mindenütt az ébresztő szerepét töltik be. Meg kell találni benne azt, ami váci. — Hogyan képzeled? — Ha kiválasztunk hozzá egy jellegzetes váci utcát... — Esetleg a főterét, amely egyedülálló az egész megyében . .. — Ez jó ötlet. És aztán? — Aztán fel kellene menni j a város legmagasabb tornyá- j ba és végigpásztázni a város füstölgő gyárkéményeit. Mert Vác jellegzetes ipari város ... — És a gyárak látképe után megállapodni egy gyár bejáratánál, amelynek szélesre- tárt kapuján százával özönlenek be az emberek... ÖTLETEK ötlet ötletet követ. És az ötleteket szakmai megjegyzések kísérik: rálátás, gépállás, premier plan és ki tudná valamennyi filmes szakkifejezést pap ír na vetni. Kotorna Sándor stábjára az egyik váci presszó sarokasztalánál találok rá. A szakkifejezések itt is ugyanazok, csak éppen a téma más, a Pihenés. Hogyian pihennek egy nyári hétvégén a váci emberek? Ezt szeretnék ellesni a stáb tagjai. Ellesni — szó szerint vett értelemben, mert filmjüket a cinema vertté módszerével kívánják edkészíteni, azaz rejtett kamerával „ellesni” az életet. ÖT PERCBEN — A témánk líraibb, minta másik stábé — kezdi a beszélgetést Dankowszky Sándor, miközben nagy gonddal rágyújt pipájára. — Ezt, a témában rejlő lehetőséget szeretnénk hasznosítani. Hogyan ; képzeljük el? Egy munkaképpel kezdjük: a tűző napon, rekkenő hőségben aszfaltozó ember munkájának bemutatásával. Gőzölög a folyékony aszfalt, s ez >a finom pára áttűnik majd a Duna víztükrére, majd a folyó partjára, | ahol az emberek koruknak és temperamentumuknak megfelelően a legkülönbözőbb módon töltik el szabad idejüket. Sakkoznak, olvasnak, beszélgetnek, fürdenek, táncolnak. — Nem lesz könnyű dolog öt percben bemutatni nemcsak a pihenő embereket, hanem ezen belül három nemzedék pihenését — veszi át a szót Szűcs látván. — Ha megfelelő tempót diktálunk — így Csányi István —, akkor sikerült ezt is megoldani. — A tempót a „meglesett” emberek életkora diktálja majd — összegez Katona Sándor. — Az idősebbeken hosz- sziabban elidőzhet majd a kamera, a legifjabbakról viszont elég, ha villanásnyi képsorokat -adunk... Kétszer öt perces filmtanulmány. De ami megelőzi: napok és áttvitatkozótt éjszakák, Aztán húsz-huszonöt percnyi nyersanyag — film- szialagra rögzítve, amiből csak a legsikeresebb és legjellegzetesebb képsorok maradnak meg. Igv készül a film a nagy stúdiókban, és így azok körében is, akiknek csupán ez a hobbyjuk. Szép és hasznos időtöltés a filmezés. Produktuma emlék marad egy életre. Prukner Pál BÚCSÚ JUGOSZLÁV FILM DÉL Hangjáfcék is lehetne a Dél. Tehát ennél a filmnél nem a képeik az érdekesek, hanem a szöveg. Szerintem a képek itt azért születtek, mert az alkotók előre elhatározták, hogy filmet csinálnak, s nem mondjuk rádiójátékot. Kár, mert igazi film nem lett belőle, de jó hangjáték lehetett volna. Ugyanis ennél a jugoszláv alkotásnál a lényeg: egy szöveghű dokumentum, amely 1948. június 28-án került nyilvánosságra, s amelyben Sztálin elítélte a jugoszláv kotnmunis- tákat, akik szerinte , szakadá- rok, külön utakon járnak. Purisa Gyorgyevics rendező megmutatja, hogy ugyanazon eszmék i lönböző értelmezése, hogyan távolítja el egymástól az emberéket — harcostársakat és szerelmeséket. A film két szerelmespárja — mindkettő orosz, szerb párosításban — az egyik pillanatban még csókolóízik, vagy a nászéjszaikáját tartja, de a következő percben ellenséggé válik — igen, így lehetett ez akkor. Mert az egyik fél egy embert látott az eszme fedett, i amely így agy ember dogmá- | jává vált, s azzal terrorizál ha- [ tott mindenkit. Ez az ember, Sztálin, kizárta a szocialista táborból Jugoszláviát és elszakította egymástól a szerelmeseket, jó barátokat tett ellenségekké. Az az eszme, amely ! kritikát nem tűrő dogmává válik, embertelen — mutatja ki Gyorgyevics emberséges szándékkal. Pedig ez a film nemcsak hang játéknak lett volna jobb. hanem dokurmentumfilmnek is. Annál is inkább, mivel minduntalan dokumentatív elemek szövik át. Gondolkozhattam azon is, hogy miért pont mostanában készítette el a rendező ezt a filmet? Most, amikor a történelmi és az eszmei szituációk teljesen megváltoztak. Most — és miért nem a XX. kongresz- szus idején, amikor aktualitása lehetett volna. Mindenesetre a film egy alapvető gondolata mindig élni fog, nevezetesen: az emberek teremtik meg az eszméket és nem fordítva. Berkovits György Színek az Aznap Bitterfeldbe utaztunk, ahol meglátogattunk egy mutációs szerkesztőséget, olyat, mint a mienk itt, Pest megyében Nagykőrösön, Cegléden, Vácott vagy Monoron. A németek ezeket a kis szerkesztőségeket lokálredakciók- nak nevezik. Itt Halle kerületben 23 ilyen lokálszerkesztőségben dolgoznak az újságírók, szerkesztik a maguk oldalát az úgynevezett központi nagy lapba. Bitterfeld picinyke, stílusos város, a vidéki városok minden meghittségével. És „örömmel” tapasztaltam (tapasztaltuk), hogy a vendéglátás, mármint a vendéglőkben itt is flegma és rossz, hogy sört csak akkor kapunk a pénzünkért, ha nagyon szépen kérünk, sőt könyörgünk, és ha várunk egy fél órácskát, amíg a kisasz- szony erre elszánja magát. De a város képén, a vendéglátók kedvességén, a vendéglátóipar dolgozóinak frigidsége mit sem rontott. Láttam én már Moszkvában is udvariatlan és ag- resszor pincért, és hogy úgy mondjam, a mi felszolgálószemélyzetünkre sem vagyok NDK-ból túlságosan büszke. Nem is tudom. egyáltalán van-e valahol a világon kedves felszolgáló egy-két ritka kivételtől eltekintve. Hiszen Párizsban a Notre Dame tövében, amikor megkaptam a jeges narancsszörpömet, a pincér az istennek sem tágított az asztalom mellől, és én naiv kis buta, fogalmam sem volt, hogy a borravalóra várt. A borravalóra szemérmetlenül, aztán mutogatva, félreérthetetlenül. Külön nemzetközi szekta hát ez az ipar. illetve ennek dolgozói még akkor is, ha bármilyen nyelven beszélnek. Viszont a házigazdák rendkívül figyelmesek és kedvesek voltak. A bitterfeldi szerkesztőségben három kiforrott újságíró dolgozik. Saját munkájukról alig ejtettek szót, annál inkább dicsérték a hallei szerkesztőséget, elmondták, menynyi sok segítséget kapnak a munkájukhoz, a tájékoztatásuk központi szinten történik, minden hét végén elolvassák az összes politikai és gazdasági határozatokat; gyakran küldik őket két-három hetes továbbképzésre; havonként rendszeresen hallgatnak magas színvonalú szakmai előadásokat; — és évenként egy rendkívül izgalmas, monstre értekezleten tudják meg a vidéki fiúk, hogy mit ért, mennyire becsülik egész éves munkájukat. Szellemes emberek a bitterfeldi újságírók. Nagyszerű, humoros eseményeket meséltek saját magukról, munkájukról, sőt a német, mondhatni világhírű precizitás kontójára is. Egyikőjük elmondotta, hogy néhány éve egy nagyszerű gondolatuk támadt. Legyen ez a lap a város embereinek — túl az eredeti misszióján — jó barátja is. És a sok egyéb köszöntő mellé vezessék be, hogy a nyugdíjba menő embereket is köszöntsék nyugdíjuk első napján. Nemes szívre vall a gondolat, szép dolog, hogy azokat az embereket, akik becsülettel végezték 40—50 évig a munkájukat, az első önfeledt szabadnapon a nyilvánosság előtt is gratuláló szavakkal köszönti a lap. De hát milyen az élet. Néha a legszebb gondolatból is viccet csinál, és bizony megesett, hogy az újság szeretettel köszöntötte a nyugdíjba vonulót, azt a szegény nénit, aki már éppen nyolc hónappal ezelőtt elhunyt. Ez, persze^ a túlzott tervszerűség fonákja is egyben. Hiszen az újság a városi tanácstól egy évre, fél évre előre megkapja a nyugdíjasok névsorát, a nyugdíjba vonulás napjának megjelölésével. Arról már az informátorok megfeledkeztek, hogy illene közölni az időközben beállt tragikus változást is a lap szerkesztőivel. Tudom, most a mundér becsületét védtem, de igazat írtam, és ezért ez a védőszerep jólesett. Ott helyben is igyekeztem megvigasztalni a német kollégákat azzal az egyszerű, de nagyon kézenfekvő árulással, hogy bizony, hasonló tévedések nálunk is előfordulnak. És még egy, figyelmeztettem őket, ne feledjék, éppen a német nép nagy fia, Goethe, mondotta, hogy „szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája”. És ez a nagy mondás némi kis erőszakoláissal és variációval a mi — egyébként nagyon hasznos — terveinkre is érvényesek. A következő állomásunk Halle-Neustadt volt. A Freiheit szerkesztőségének itt is van lokálredakciója, amelynek szimpatikus, mosolygós képviselője fogadott, majd kalauzolt bennünket a város tanács elnökhelyettesével az épülő új városban. Mi néztünk, bámultunk, csodáltunk mindent, ami erre érdemes volt, és ők ketten nagyon okosan és precízen játszották a narrátor szerepét. Elmondották, hogy az új város tulajdonképpen a Leuna és Buna vegyikombinát emberi garázsa lesz, itt lakik az a 90—100 ezer ember, akik máris vagy a jövő gazdag tervidőszakában a gyárakban dolgoznak majd. Szóval a vegyikombinát fejlesztésével a gyár eljövendő hét kövér esztendejével együtt fejlődik, hízik a város is. Több mint húsz építőipari vállalatot vontak ösz- sze. A kitűnő, jól képzett szakemberek megkeresték a két vegyi üzem közötti távolság pontos közepét, és ezen belül megkeresték azt a helyet, ahol legjobb szívű a szél, ahol legtisztább a légj árat, a legszel- lősebb a terep. Ne feledjük, nagyon szagos vegyi üzemekről van szó. A közlekedést is megoldották. Illetve nekünk, magyaroknak, ez már nagyszerű volna, ideális. De a német elvtársak most tervezik a közlekedést jobbra és gyorsabbra, hogy kényelmesen, kulturáltan a városból tíz perc alatt jussanak a dolgozók a üzemekbe — és onnét haza. Járjuk az új várost, nézzük, vizsgáljuk az új hatalmas háztömböket. Nem szépek. Belülről viszont annál modernebbek és praktikusabbak. Közben a házigazdák hangját halljuk. A város fiatal, nagyon fiatal. Nem az épületekre céloznak, hanem a lakók átlag- életkorára, amely mindössze 24 év. Igaz, ma még csak harmincezren lakják. De a jövő sem sokat ront majd ezen a számon. Senkitől sem kérek elnézést az eddigi ténymegállapításaimért, csupán magamban tisztázom és az így született gondolataimat kívánom megosztani a kedves olvasóval, amikor kijelentem, hogy nem lehet szép egyetlen város sem, amely a telepes korszakát éli. Ahol ugyan égbe nyúlnak az emeletek, és jól, valamint kényelmesen élnek az emberek, de port és homokot hord a látogatók szemébe, szájába a fúj- dogáló, lengedező szél. Mert épül, egyre épül az egész. Nagyszerű jelszót hallunk, és szó szerinti értelemben látunk is megvalósulni. „A gyermekért mindent!” Az új városban rendkívül sok az óvoda és a napközi otthon, valamint az iskola. Rengeteg sok a gyermek a városban, és majd minden fiatalasszony állapotosán tolja gyermekkocsiban a kicsinyét. Voltunk olyan lakásban, amelyben egy tízgyermekes család él, illetve két lakásban él. Mert a családfő számára a tanács egy emeleten kétszer öfezoba-összkomfortos lakást adott, hogy jól éljenek, hogy elférjenek a gyermekek. Es megnéztük az iskolát és a napközi otthont. Ott is a' telepes korszak jegyeit véltük felfedezni a nagy halomba dobált piciny és sáros gyermekcipőkön. És a jövőt, a tiszta, biztos és nagyon emberi jövőt véltük felfedezni, mert abban mindenki biztos lehet, hogy ezek a kis cipősök nem soká még tovább, még magasabbra építik a csodát. A százezer lakosú város, lehet, az ö korukban már milliósra nő. A városról még csak annyit, hogy a németek is azt játsszák, amit ma mindenütt az új városépítők játszanak a világon. Százezres új várost építenek, több lakóközponttai, szolgáltató központtal, üzletházakkal, vendéglőkkel, mindennel, ami az emberi élet kényelméhez szükségeltetik. És jelszavukat: mindent a gyermekért, egy furcsa, indirekt számmal is mérhetjük. Az épületek nyolc- százaléka egyszoba-összkom- fort, huszonegy százaléka két- szoba-összkomfort, 71 százaléka pedig három-, négy-, öt- szoba-összkomfort. És hogy a boszorkánykonyháktól, a két hatalmas vegyi üzemtől 15 percről 10 percre csökkentsék az utazási távolságot, nos, a német házigazdák ezt is azzal indokolják: minél kevesebb időt töltsenek távol a családtól, a gyermekektől a dolgozó szülők. A lakók, a honfoglalók a távoli falvakból érkeznek ide. A két hatalmas gyáróriás munkásai még ma is ötszáz községben laknak, ötszáz községből járnak a gyárba, napi 4—5 órát utaznak. Szóval, az új város segít, tűzhelyet ad a családi melegséghez, segíti a gyárat, segíti az életet Városnézésünk során találkoztunk a kíváncsiak több csoportjával, franciákkal, olaszokkal és szovjetekkel, kedvesen üdvözöltük egymást, és a német emberekkel együtt örültünk annak, amit láttunk. (Folytatjuk) i I I
