Pest Megyi Hírlap, 1970. július (14. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-12 / 162. szám

1970. JÜLIUS 12., VASÁRNAP PEST MEGYEI k/Círlap Mint minden évben most is el­| érkeztek Vágósné legizgalma- '] sabb napjai. Először megvette • a töltött káposztának való há- romnegyed kiló disznóhúst, fél ^ kiló füstölt sonkát, mert ez a 5 lényege mindennek, már mint X annak a csodálatos, kenyérsütő kemencében összesülő, össze­jövő, összeálló, borssal, kol- '■t, básszal és a jó isten tudja még Jj hányféle hozzávalóval elkészí- $ tett valaminek, amit a régi ^ szakácskönyvek röviden úgy !> hívnak: erdélyi töltött káposz- S> ta. Valóságos remeke ez a ^ konyhaművészetnek, nem cso- X da, ha a fia Zoltán, aki 18 ^ éves korában nekivágott a •5 nagyvilágnak és azóta is Ka- % nadában él, az évenkénti, szü- $ lőföldi látogatásnak első nap­OPERÁCIÓ jaiban, csak ezzel táplálkozik. Vágósné ilyenkor leül vele szemben az asztalhoz, csak né­zi Zoltán egészséges fehér fo­gainak őrlését, s fiának legkis- sebb szemrezdülését is felfog­ja. Tavaly majdnem baj lett a töltött káposzta evésből: has­fájás, gyomorrontás. — Hiszen odaadtam a re­ceptjét, hogy elkészíttesd ma­gadnak odakint — mondta szemrehányóan és ijedten Vá­gósné, a gyomrát tapogató fiá­nak — Jaj, nehogy komolyan beteg légy! — Ugyan, édesanyám. Egy­szerű gyomorrontás, egy kis Nyá f W t * » FALL TAMÁS: Mint az alma Legtöbb ember nem jut el a rosszig, dühös arca hiába piroslik, fele-úton meghőköl, megtorpan, elhullatja bombáit a porban. Legtöbb ember nem jut el a jóig, örökösen magával bajlódik, lágy hangjával jégszívet palástol és a jókat elirigyli mástól. Legtöbb ember sem nem rossz, sem nem jó, alma, melyben rágicsál egy hernyó. Játszik vele jó és rossz hatalma, míg egyszer csak lehull, mint az alma. SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S/ 'm REGÖS ISTVÁN: Ki érti az automatikai? Mint tébolyult neonreklám: pirosra zöldet vált, sárgára, lilát. Bennem remegve, vergődve törnek szét idomtalan, amorf torzszülötté: a Vágyak. Nem körülhatárolt. Nem tudom, mit, merre és miért? Igenre szakadoznak a véres nemek, mosoly fullad vészterhes lehellet. '■>' Kapkodok. Örült gramofon jajong. Beethovent játszik, s Beatles-t sikít keverve. A tiszta zene sokezer decibel erővel rázza szét a világot. Tétovázok. Lépésem imbolygó árnyéka rémiszt. Ingovány. Keskeny csapást szánsz nekem világ. S a derékhad, derékig süllyed de nem kiabál. Nehogy rémülettől a kevés, ki megy még szédüljön a mélybe. Mint tébolyult neonreklám: pirosra vált zöldet, sárgát és sunyító lilát kever kaján röhejjel. Ki érti az automatikát? GYÁRFÁS ENDRE: milyen érzés élni a semmibe. Mindig mást csinálni, öröm, kedv nélkül. — Türelmetlen vagy, nincs akaraterőd! — Nincs hát, persze hogy nincs, unom az egészet! — Bánt, hogy eddig jutottál, ugyanakkor haragszom is rád. Neked az életben sok minden nem sikerült, ez tény. Rosz- szul indultál, néha jócskán le is maradtál. Ahol pedig előnyt szereztél, nem használtad ki. A te hibád vagy másoké, ezt a kérdést jobb ha nem boncolgatjuk, elmúlt. Gyűlölni a rossz­akaróidat, ráadásul olyan határtalanul, mint te, nevetséges. Ártasz vele valamit? Annak, akinek szól, semmiképpen. Csak megutálnak, mert szótlan, befelé forduló, magányos leszel, ko­nok, megátalkodott, makacs teremtés, aki képtelen felejteni. A régi ellenségeidnek, a vélt rosszakaróidnak nem vagy fon­tos, lehet, hogy nem is voltál az, ne hidd egy percig sem, hogy izgatják magukat, ha te netán gyűlölöd őket. Ezzel együtt ők még nyugodtan, mondhatnám, derűsebben élnek, mint eddig. Kegyetlen megállapítások ezek, de igazak. Akkor is el kellett ezt mondanom, ha ez a dühös, tehetetlen gyűlölet megváltoz­tathatatlan, és talán enyhíteni sem lehet. Neked rosszabb, és persze, nekem, én sem szólok többet erről, az önmarcangolás a mi legszemélyesebb ügyünk, ránk tartozik, senki másra. Várj, még nem fejeztem be! Bántottak az emberek, és te az átlagnál érzékenyebben reagáltál. Megveted őket, minden megnyilvá­nulásod erről tanúskodik. Tettél-e valaha ennél többet? Vissza­fizettél-e valaha ennél többet? Visszafizettél az aljas, semmi­rekellő embereknek? Mostanában feltűnően sokat emlegeted, szeretnél valakit megütni. Hát rajta, mire vársz? Látom, eh­hez is gyáva vagy! Pedig ez a megoldás amellett hogy ered­ményes lenne, még talán arra is rádöbbentene, hogy nem vál­toztál nagyon sokat, fizikai erőd, a szívósságod legalábbis • a régi. És hidd el, már ez is valami! Lám, ezt sem teszed meg, ismerlek jól, nem is erőltetlek, van más kiút is, nem is egy. Tudod, az a legnagyobb baj, hogy éleslátó, kritikus szemű em­ber vagy, a megoldást is tudod, de félsz, mindig is féltél, per­sze, nem ennyire. Régebben volt benned energia, küzdöttél is! De elég volt az első sorozatos kudarc, és a kezdeményezést át­adtad másnak. Bennem is él a kislány, aki képzeletbeli mesevi­lágban élt egy ideig, igazságot szolgáltat, nála mindenki érde­me szerint dolgozik, él. Tudott valaki rajtam kívül erről a más világról? Nem, hiszen őrizted, mint egy hétpecsétes titkot. Ha álmodoztál, megszűnt körülötted a valóságos világ. S mivel ez sűrűn előfordult, szüleid tanácstalanok voltak, nem tudtak ve­Vihar előtt Letepert asszonytest a hold, fekve fűre hanyatlott. Rámerednek a jegenyefák, remegő szűz suhancok. Szétpattanni szeretne az ég, Villám magva csírázik. Egyik pólus az emberiség, s az emberiség a másik. led mit kezdeni, hova tenni. Nem értettek meg, talán nem is ^ szerettek úgy, mint a testvéreidet, meglehet. Ne csodálkozz, a ^ te hibád is! A te világodban az édesapád egy egészen külön- ^ leges helyet foglalt el. Elsősorban neki köszönhetsz mindent. ^ Ezt keserűen is mondod néha, pedig nagyon szeretted. Nem ^ vagy boldog ember, nem is leszel az! Lekéstünk, ezt az egyet 5 pótolni nem lehet, és nem is vagyunk az a típus. De értékes í ember vagy, tudod jól. Olyan tulajdonságokkal rendelkezel, § amelyeket nem időközben szedtél fel, így nem torzulhatott el, ^ örökölted őket, bár szenvedsz tőlük, de elfogadod valamennyit, ^ még hálás is vagy. Apád rád hagyta örökségét, benned él to- ^ vább. Azt hiszem, az egyetlen ember, akit igazán tiszteltél, ^ szerettél, őt sem fogadtad el, nem értetted meg, hogy az em- ^ bér nem teheti mindig azt, amit szeretne. Édesapád sem örök- ^ ké hajlongásra, bókolásra született, de megtette, ha muszáj ^ volt. Ha erényként és nem hibájaként rovod fel, megegyezhet- ^ tetek volna. A családjáért küzdött, arról nem tehet, hogy nem ^ sikerült semmi. A mai napig sok minden történt, tapasztalhat- tad elégszer, mi az a lelkiismeretfurdalás vagy valami hasonló, ^ pokoli érzés. Ha az elmúlt négy évet újra kezdhetnéd, hogyan $ csinálnád? Ne szólj semmit, egyetértünk, én is így tennék. Ke- ^ vés vizet zavarnál, érzéseidnek parancsolnál, mindenkire nyá- ^ jasan mosolyognál, még az öreg Bodri kutyára is. Kibékülnél ^ a világgal, az emberekkel, a tolvaj barátnőddel, mindezt azért $ tennéd, hogy az édesapád élhessen. Elég, abbahagyom, kezdek $ hasonlítani hozzád, pedig éppen ellenkezője a cél. Hagyjuk a ^ múltat, nem lehet változtatni rajta. Az ellentmondásos, kusza ^ életet, az öngyilkosságot, az anya összeroppanását a temetés ^ után, az ideggyógyászati kezeléseket neki is, neked is, a régi § és az új bajokat, problémákat raktározd el magadban szépen, ^ gondosan, néhányat belőlük préselj le az emlékkönyvedbe, $ mint azt a kis virágot, amit először kaptál hódolódtól. Meg- ^ teszed, mert ezt akarod, emlékezni, nem felejteni, legyen hát. ^ Valamit azért ne feledj: emlékkönyvet és virágot szerezni. ^ — Mit is akarunk mi tulajdonképpen? Beszélünk, vitá- § zunk, mert nincs más dolgunk. Izekre szaggatjuk életünket, ^ nem tudjuk, miért. Minden nap átéljük a legapróbb részlete- > két, éjszaka az álom ismét elhozza nekünk a valóságot. Meddig ■ lesz ez még így? Tőled kérdezem, te vagy az illetékesebb. Te | cselekszel, én helyeslek, vagy éppen tiltakozom, de mindig kö- i vetlek. Az éned mit is tehetne mást! Régóta hallgatsz! Nem $ tudom, örüljek vagy óva intselek. Tudod mit, játsszunk kitalá- $ lósdit. Na, most mit gondoltam?... És én meg a barátom,^ vagyis én, gondolkodunk. § nyár § keserűsó megteszi. Ami pedig a receptjét illeti, megcsinál­tattam én, de az csupán olyan kanadai habarék volt, nem éreztem a hazai ízt, nem bi­zony. Nekem való töltött ká­posztát csak maga tud készíte­ni... Zoltán dicsérő zöngeménye könnyeket csalt Vágósné sze­mébe, s e dicséret másnap, a mosodában — ahol dolgozott — mindenkinek tudomására hozta. — Hát miért nem viszi ki a fia, ha ennyire odavan a fözt- jéérl? — kérdezték. — Hív az engem, a drágám, •idehát nem bírom rászánni ma- \ gam. Tudjátok, itt ez a kis csa­ládi ház, itt a férjem sírja, j szóval nem tudom én máshol 5elképzelni az életem. Talán j majd ő, Zoltán, egyszer meg- i unja azt a külső világot és ha­bzaján. Meglássátok, ez lesz a bvége... \ Vágósné hitte is, meg nem Xis, amit mondott, de mert hin- I ni akarta, hát reménykedett. \lgen, egyszercsak be fogja je- \ ienteni a fia: édesanyám, vég- \leg itthon maradok, megnősü- \ lök... Egyelőre azonban nincs X erről szó, az egy hete érke­zett levél a szobaasztalon, s ! benne az örömei és mégis bá- \ natot hordozó mondatok: X „ ... két hétre megyek haza X édesanyám, szokás szerint, X kedden érkezem.. i I Visszaejti “ ******* je- 5 1 _______— lento levelet a I szobaasztalra, kimegy a veran­dára. A széles kőkorláton ha- $sas lábasban savanyodik a ká­poszta, megkóstolja, ó, már fi­znom, még ma cserépfazékba perül a mennyei eledel. Reg- X gél — munkába menet előtt X— befűt a kemencébe, aztán \ha leég a tűz, be a hatalmas X cserépfazékkal és délután, mi- X re hazajön, kész is. Holnap- \ után pedig már eszik belőle a X fia. X A nagy öröm, a várakozás X izgalma most is, mint mindig X évek óta —, megdobogtatja ^szívéi. Kicsit lepihen a tera- \szon lévő piros mifUás nyug- X ágyba. Pillantása végigsiklik a X parányi kerten, az őszibafác- ^ kokkal télt tömzsi fán, á kis J szőlőlugason. A virágokat is X sorra veszi, rózsaszínű rózsa- X bimbó duzzad hangtalanul, X keddre az is kinyílik. X Lám, minden milyen szép, i _______________________ csak a tizennégy nap, az ke­vés. Istenem, de kevés! Hirtelen belenyilal a láb­bütykébe. Gonosz bütyök, mind a kettőn van és időnként hogy fájnak! Persze, ki lehet bírni, bár a mosodában Bantá- né éppen a múltkor operáltat­ta le a bütykeit. Két hétig fe­küdt vele a kórházban, de vé­gül is nincsenek bütykei. De- hát neki ritkán fájnak, aligha fogja kés alá dugni őket... bárt.. bár ... bár... j A gondolat bfle hasít: mi 1 *_____ lenne, ha... mégis leoperáltatná a büty­keit? Bantáné két hétig feküdt vele a kórházban. Két hét, te jó isten! A fid bi­zonyára nem hagyná magára, ó nem, egész biztosan. Távira­tozna a munkahelyére, továb­bi szabadságot kérne; mister izé, édesanyám beteg, operál­ták, egy héttel, nem, két hét­tel későbben érkezem ... Vágásúét ismét előveszi a szapora szívdobogás, tovább nem tud fekve maradni. A gondolat lázba hozza, le-fel járkál csípőre illesztett karok­kal, s részleteiben kezdi kidol­gozni a tervét. Mert ügyesen, feltűnés nélkül kell végrehaj­tani, Zoli nehogy gyanúi fog­jon. Még holnap elmegy az or­voshoz, a kórházba. Bantáné bütykei bújjanak el az övéi mellett. Hogy nem fáj annyi­ra? Na és? Az orvos nem tud­hatja, különben is csap 6 olyan jajgatást, hogy mentő­ket hívnak azonnal. Hóhó, várjunk csak azokkal a men­tőkkel. Éppen itt van a kutya elásva. Neki a fia elutazása előtt egy vagy két nappal kell kórházba vonulnia, ügy ám! Az orvosnak megmagyarázza: ekkor és ekkor ér rá, szóval.., I A lenyugvó nap-------------------- dig ott ta­lálja Vágásúét a verandán. Számol, dátumokat illeszt, kombinál, pompás kerek ter­vet készít, mindent elrendez apróra. Vé gül mégis csak elfárad, ismét ledül a nyugágyra. Le­dobja papucsát, a bütykeit né­zegeti. Csodálatos bütykök — állapítja meg —, s e pillanat­ban nagy-nagy szeretet ébred irántuk. Két hét múlva nem lesztek az enyéim — gondol­ja —, de azután helyesbít: két hét múlva az egyik bütyök már nem lesz az enyém, mert a másik leoperálását jövőre hagyom, szintén, gyermekma­rasztalónak. Azután, majd lesz vala­hogy ... Holdi János

Next

/
Thumbnails
Contents