Pest Megyi Hírlap, 1970. június (14. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-23 / 145. szám
4 ■yíírfflP 1970. JŰNIUS 23., KEDD TV-FIGYELŐ Egy óra Tolnayval és Hitchcockkal SZOMBAT ESTE: A KITŰNŐ SZÍNÉSSZEL, az érzékeny, okos, tehetséges, nagyot akaró emberrel. Mindig többet akart. Gyermekkorában, a zárdából, missziósnővémek kívánkozott távoli földrészekre, törődésre szoruló emberek közé. Színésznőnek bálozó ' úri- lánysága idején. Kis limonádé filmek szép, finom naívája- ként drámai színésznőnek. Lehetőséget erre a felszabadulás utáni színházpolitika adott számára. A színészi munka életformává oldódott feglénye- géről is vall nekünk: hogy nem csak a külső világot, de saját reagálásait, belső történéseit is állandó megfigyelés alatt tartja: „egyfajta skizofrén létezés ez”. Az alig több mint egyórás műsor nemcsak Tolnay önvallomásának ad helyt, s nemcsak rövid jeleneteket perget az egykori könnyű kis filmekből. de elvezet a színésznő szülőfalujába — azután itt vannak a jelenetek a legemlékezetesebb főszerepekből. Júliától Albee hősnőjéig, a Nem félünk a farkastól Martha-jáig. És közben a tiszta Júliától, vagy a polgárságban már üres feleség-anyaszerepet elhagyó, Nórától Csehov, Tennessee Williams, Albee mindinkább eltorzult nőalakjaihoz érve, a színésznő egész skálája megszólal ... Jól éreztük magunkat Tolnay társaságában, művészetének, egyéniségének, érMAGYAR FILM A nagy kék jelzés Nékem lenne egy kis fekete jelzésem: eltévedtünk a tipizálás ösvényén, az általánosítás országútjain, ha a tipikust a tipikussal, az általánost az általánossal fejezzük ki csupán. Eme kis fekete jelzésem úton-útíélen fellelhető, s ez az út, ahol a tipikus és az általános zsákutcába jut, mert típusokból épül fel, ahelyett, hogy egyéniségeket foglalna magáiban. Jelzésem különben azért kicsi, mert mindezeket nem én találtam ki, Iranern A nagy kék jelzés villantotta fel előttem, s azért fekete, mert szomorú vagyok, pedig ettől a filmtől állítólag vidámnak kellene lennem. A filmben szereplő típusok miatt, ráadásul, akár gyászolhatnék is. A főalak egy olyan, fiatal hölgy, akit köznapi típusnak neveznék. Köznapi an buta, köznapion félénk és gátlásos, kötznapian naiv és bárgyú, köznapian férjes asz- szony, aki férje szokásait utálja; köznapian közönség, aki a „sztárokra” — jelen esetben írókra, színészekre és más egyéb hasonszőrűekre — autogramkérő és művészfoto- gyűjtő színvonalon néz fel; köznapiak a beidegzései, aki a „művészvilágot” olyan „más emberek” világának hiszi; köznapiak és közönségesek az álmai — szeretne hercegnőként megjelenni; a finomkodó „rokokó” világban, hódítani; 1970-ben szépségkirálynőnek lenni; költő múzsájának bőrébe bújni — szóval olyan köznapian köznapi, hogy bosz- szantó, hogy egyáltalán nincs egyénisége és a világon semmit sem tudunk róla. Nem ismerjük tulajdonságait. A film művészfiguráá — milyenek is lehetnének — bohémtípusok. Az. alkotók itt aztán következetesek, teljesen az önmaguk által gyártott köznapi típus szemszögéből ábrázolták a bohémtípust, aki esaerint természetesen: feltűnően harsány, harsányan gátlástalan, gátlástalanul élet- öröm-habzsoló, életöröm-bab- zsoló módon sznob, sznob színvonalon ripács, ripacs módján mtellektuiel és intellektuálisan alpári — végül alpáriah nem különböGák a mindennapok emberétől. Ez utóbbi jellemvonás lenne a konfliktus. Vagyis a köznapi típus rájön arra, hogy a bohémtípus is köznapi. Hát ezek a bohémek bizony azok. A köznapi típus a konfliktus után természetesen minden- dennapi módon visszatér utált férje oldalára, mert neki az olyan bohémság nem kell, amely ilyen köznapi. A főhősnek, ennek a szegény hölgynek bizony nincs választási le- hetősége, a forgatókönyv és írója, Hegedűs Zoltán erre nem adott lehetőséget. rendező, Nádasy László ismeri a modem filmkészítés technikai fogásait, használta is. De a gyorsítások, kimerevítések, az álomjelenetek közbevágása, nagy tömegek hatásos mozgatása — néhol nagy filmek és rendezők utánzása — a figurák, a konfliktus, a történet jellegtelenségét nem változtathatták meg Az operatőr, Ragályi Elemér néhány jól sikerült képsorával felhívta magára a figyelmet. A színészek, neves színészek. De csupán ennyi nem élég. Saját alkatukat, figurájukat játszották el, mint Psota Irén, Darvas Iván, vagy csupán halvány árnyképed voltak önmaguknak — La- tinovits Zoltán. Küldi Nóra érezte csak úgy, hogy figurát is kell formálnia. Az én kis fekete jelzésemhez még annyit, hogy könnyeden szórakoztató filmet is művészet készíteni. A magyar „művészfilm” és „közönség- film” vitájához pedig még annyit, hogy ez bizonyára , Jíyzönségf ilm” volt, hiszen minden mozzanat érthető és világos. S bizonyára nem „művészfilm”, mert mindenki megértette, gondolkozni sem kellett — ja, és nem sikerült. Berkovits György telmének villanásaiban. Hogy egy órában ennyi minden belefért — már önmagában ez is dicséri Bállá Katalin szerkesztő, Bozó László rendező igényes munkáját. Igazán szívesen vennénk tőlük több hasonlóan érdekes színész- vagy művészportrét. VASÁRNAP: A VILÁGHÍRŰ AMERIKAI KRIMIREN- DEZÖVEL. Mitől lett oly híres Hitchcock? (Neve: világmárka.) Hiszen a bűnügyi filmek írói, rendezői általában meglehetős névtelenek? Hogy ezt megállapíthassuk, előbb egy általánosságot kell megjegyeznünk kalandfilmekről, krimikről. Mindkettő szociológiai, tömegpszichológiai igényt elégít ki. Az átélésen, a fantázián keresztül levezetik az ipari társadalmak kisemberének azokat a lelki képességeit, amelyeket a fogyasztói világban nem élhet ki. A kiéletlen képességekről azonban tudni kell, hogy könnyen szenvednek torzulást: a visszafojtott érzékiség is perverzitássá, az egészséges indulatok szadizmussá stb. fer- dülhetnek. De mivel a kispolgár ezeket sem nagyon élheti ki, újabb igény jelentkezik a tömegszórakoztatás iránt... Ezzel számol épp úgy, mint mondjuk, a paradicsomkon- zerv-kereslettél, a nyugati filmgyártás, amikor, társadalmi igényre, szadizmust, perverzitást is szállít jócskán, különösen a kalandfilmekben, krimikben. Mármost Alfred Hitchcock azért vált olyan híressé, mert bűnügyi történeteiben már-már művészi, kifinomult szakértelemmel, jó pszichológiai érzékkel és bizonyos ízléssel kever naturális borzalmat, félelmet, izgalmat ... Nála többnyire csak — a szomszéd szobában vernek, gyilkolnak, erőszakolnak stb. és a hullát is csak pillanatra látjuk. Hitchcock — szalonképes ... A televízióban vasárnap este látott filmje, a szerző tv-sorozatának egy darabja, a szokottnál halványabb, fantá- ziátlamabb is volt. Ennyiben nem is vérbeli Hitchcock- füm. P. A Holtak arca fölé Bari Károly verseiről Csak a közepes művek alkalmasak az élvezkedő műelemzésre. Az igazi műalkotás nem arra ösztönöz, hogy beszéljünk, hanem arra, hogy hallgassunk róla; zárjuk hét lakattal lelkünk mélyére a törékeny ajándékot, s őrizzük féltékenyen. Bari Károly verseiről nern szabad beszélnem, nem tudok beszélni. Ügy érzem, a durva szavakkal, a tolira akaratlanul is rátolduló közhelyekkel — összetöröm. Persze, ezt . a költészetet semmilyen erővel nem lehet összetörni. És beszélni kell róla. Ezek a versek kihívják a sze- retetet. A legtöbbet tesznek, amit vers tehet. Tehát el kell mondanom mégis: olvassátok el, zárjátok ti is sűrű hallgatásotok csendjébe, mert olyasmiről olvastok itt, amiről még nem olvastatok, olyan' emberfiú beszél hozzátok, akit hallanotok kell. Ha nem halljátok meg, szegényebbek maradtok. ★ Ülök, olvasok. Újra és újra, ugyanazokat a verseket. Nem sok vers, vékonyka kötet, ösz- szeírom a leggyakrabban előforduló szavakat. Ezek a szavak rajzolják ki á versek ,,p«- csirtavázát”. Villám, vihar, szarkák, ég, szél, kányák, holdsugár, rét, mező, hollók, erdő, lovak, sárkányok, tűz, dér, vér, ing. A legegyszerűbb szavak, a természeti környezet legegyszerűbb tárgyai. Mégis, s talán éppen ezért: a gondolatot, az érzelmeket a legnagyobb röp- pályúra repítő szavak. Mert a legősibbek. Az elévülhetetlenek. Népmesék képei épülhetnének belőlük. De nem! Ezeknek a legegyszerűbb szavaknak a keretéből, a lét legsúlyosabb kérdései, válaszai perdülnek ki csillagpályájukra. A népköltészet természetességével. ★ Azt írja Bgri Károly: „világra szültek bennünket, kötelező élnünk” — és egy másik versében ezt: „megölhet akárki”. Bennem a két gondolat összeáll. A költő víziójává, filozófiává. Olyan filozófiává, amely nem a bizonyítási eljárás körmönfont kacskaringóival nyűgöz le, hanem a tétel legegyszerűbb kifejtésével. Élet és halál kérdésében ennél nyilvánvalóbb egyszerűséggel dönteni nem lehet. Ennél egyértelműbb véleményt elmondani nem lehet. Kiszolgáltatottak vagyunk, büntetlenül, hiszen világra szültek, s nem magunkat szültük erre a világra... és nincs de, ‘nincsen feloldás, de menekülés sincs e konzekvencia elől. Ahogy születésünk felől nem mi rendelkezünk, az tőlünk függetlenül rendeltetett el, életünk sem a miénk, nem szüntethetjük meg önhatalmúlag, ergo: kötelező élnünk. És még mennyivel több van ebben a két kurta sorban! De ami a legszembetűnőbb többlet: ott kísért a kiszolgáltatottság elleni védekezés legfenyegetőbb démona, az öngyilkosság gondolata, anélkül, hogy la szót leírná. És mennyi minden, anélkül, hogy leírná! És a gondolatsor betetőzéseként ez a két sor: „véres torokkal üvöltöm a rettenetes igét: nekünk kell megváltani magunkat," ★ Domokos Mátyás, aki több mint ennek a kötetnek a szerkesztője, inkább nevezhető e költészet boldog felfedezőjének, írja Bari Károlyról: „Ilyen mélyről talán még sohasem érkezett senki a magyar költészetbe, s ilyen fiatalon — tizenhét esztendősen — is ritkán...” ★ Az igazi költészet kortalan. Ha fiatal, akkor könnyedén nevezhető nagyon öregnek. Tapasztaltnak? Bölcsnek? Ha öreg, akkor nagyon fiatalnak. Bari Károlyról ne mondja senki, hogy fiatal költő! Csak ezt: költő. Költő, aki minden gyönyört ás poklot megjárt, s így lett dudás — a szó József Attila-i értelmében. Pokol és mennyország nélkül nincs költészet, úgV látszik. Nézem az arcát, a fényképen. Angyal és démon — egyszerre. Remélem, jó a kép. A költészete ilyen: angyali és démoni egyszerre. így szól a démon: „Pokol-tüzes vérem kiégett ingei, idegen emberré öltöztettek, múltam szikrázásán áttetszik a ház, ahonnan megátalkodott hitem magányba kergetett,, világba űzött címeres sárkányként száguldjak a héthatárba.’* És így szól az angyal a test-; véreinek ajánlott versben: „piros csőrü kányák el ne rabolják didergő fényetek reátok terítem egyetlen ingemet” S a két idézet egymásnak ellentmondó, egymást dialek' tikusan kiegészítő gondolatai válaszolnak arra is: a cigány-; ság költője-e Bari Károly? Az igazi költészet úgy nemzeti, vagy nemzetiségi, hogy közben univerzális. Bari Károly költészete úgy szakad ki abból a körből, amelyik szülte, hogy közben leghűségesebb tolmácsa szülői érzelmeinek. De ezt a vonzást és taszítást nála szebben megfogalmazni nem lehet. A „mindenkinél szerelmesebbien szerető” anyákról írja: „s loptak nekem kincset: ■ hegedűk húrjairól éneket, ők lobogtattak csillagokból . varrott kendőt jövőm felé, s dobtak utánam aranypénzt, hogy szerencsém legyen jaj, visszavágyom, visszavágyom,“ De nála jobban az elkötelezettség szépségén kívül a gyötrelmét sem ismerheti senki jobban. Kínja indítja útnak, hogy: „kirabolt tizenhat évemről letépjem f káromkodó anyám átkát”. ★ Mi az ami ebben a költészetben ennyire izgalmas? Szociológiai érdekessége? Az, hogy erről a világról, még soha nem kaptunk ilyen hiteles költői — nem tudósítást! — látomást? Vagy: furcsa, tépett zenelségű ritmusvilága? Vagy: közhelytelenül érzéki képalkotása? A kérdésekre válaszolni már az elemzés feladata lenne. De az első szó — szerencsére,— az örömé, ti szereteté. " Nádas Péter Sakk, vasárnap délelőtt || reg Szipán minden vasárnap w megjelenik. Tíz órakor, minden vasárnap délelőtt, tíz órakor megnyomja a csengőt. Lekapcsolom a rádiót, sietek ajtót nyitni. Már várom. Hosszan súrolja bakancsait a lábtörlőhöz, ha tél van, ha nyár. Kézcsókom Jucika, szervusz Olgám, szervusz Bélám, nekem kezét nyújtja. Fél éve, minden vasárnap megjelenik. Az előszobán keresztül egyenesen a kisszobának tart, a fehér karosszék az övé. Fél éve minden vasárnap délelőtt a hátam mögé dugok egy fekete és egy fehér parasztot, 5 a fejével int. Én nyitok. öreg Szipán az asztalra helyezi kopott cigarettatárcáját, a gyufás- dobozt, és felugróm, hozom az előszobából az öblös üveghamutartót. Füstszűrőissei kínálom, kezével jelzi, nem kell a táblát figyelni. A csákóval lép, merően nézi a figurákat, kitapogatja a cigarettatárcát, kivesz belőle egy Kossuthot, felibe töri, feketére égett meggyfaszipkát kotor elő a zsebéből, belegyömöszöli. Tűzzél kínálom. — Te lépsz! í' ondolkodom. Minden lépést ” alaposan meg kell gondolni, már az elején is, Szipán Kolozsvár satotobajnoka volt. Valamikor. Megtolom a futót. Szipánt ez váratlanul éri. Látom az arcán, töpreng, mi a szándékom. Én tudom: semmi. Semmi különös. Szabad volt az út. Ez a lép« a futóval egyelőre nem árt, nem használ. Ilyen játékos vagyok ón. Még így is megverem, többnyire. Éppen ez az érdekes. Kinézek az ablakon. Akár malmoz- hatok is, alapos ember. Tizenkettőig marad, akkor eldöcög. Az Aranyfácánba. Ott ebédel, előfizetéses ebédet. Egyedül éL Minden délben eldöcög az Aranyfácánba, utána a gyenge napfényben elüldögél a templomkertben, a pádon. Botját a térde közé szorítja. Beszélgető társa mindig akad. Ha más nem, a parkőr. Mindenről beszélget, s főleg: politikáról. És vasárnap délelőttönként eljön hozzám. — Léptem. Rosszul nyelte a füstöt, köhög. Nem védi semmi a futóját. — Így baj lesz. — Odamutatok. Nyúlna, tenné vissza, aztán legyint. Azt mondja: — Ami lilkt, az pitot. Leütöm. Könyörtelenül. Magyarázkodom: — Ezt meg kellett tennem. — Persze. Töpreng. Újra rágyújt. Az altosom benyit. — Játszotok? Szipán telnéz. — Gyere Bélám! — Kimegyek a kertbe, megnézem a bogarakat. Szép idő van. Az apósom méhészkedik. Szipán is méhészkedett. Valamikor. Ért hozzá. Ha úgy adódik, órákig elbeszélgetnek a bogarakról. — Na, csak menj, Bélám! Most öntosabb a parti. C akk-bástya. Igen, ez én vagyok, J magamra ismerek. Elviszem a királyt. Üt. Most én jövök. Lépek az egyik paraszttal. Ilyenkor ez a legjobb, egy semleges lépés. Mást úgy se tehetek. Támadjon 6. Aztán majd meglátjuk. Kis ember, nagy bottal. így nevezzük. Találó. Ügy jár az utcán, mint az alvajáró. Vagy, mint aki részeg. Egyedül él. A felesége meghalt. Valamikor. — Sakk! — mondja. Örül. Még ha csak sakk lenne! Nem értem Szipánt. Észreveszi ő is. Diadalmas a hangja: — Matt! — Rakd fel! — Ö addig kidöcög a vécére. Krákog, köp. Űj játszmát kezdünk. Ö a fehér, ő nyit Ütök mindjárt az elején. Ez megzavarja. Elismerem, primitív játék, de eredményes. Néha. Az utóbbi időben mind gyakrabban. — Nonpaszan van? — Így mondja. Megvonom a vállam, nem tudom mi az. — Van. Lép. Támadok a bal oldalon, előre viszem a tisztjeimet. A csikóm be- keverédett a sorai mögé. Most föladtam neki a leckét. Egy cigarettát nyugodtan végigszívhatok, talán kettőt is. Szipán felesége gyenge eszű gyerekeket tanított. Egy nagy kamasz megütötte. A mellét. Mellrákot kapott és meghalt. Apósomék ismerték, azt mondják, csupaszív asszonyka volt. Példátlan rendet tartott a lakásukban, öreg Szipán is úgy járt, mint aki dobozból lépett ki. M jobban összetört a kis öreg. — Leütöm — mondja és emeli ki a csikót. Nem engedi el, tartja, bizonytalan, jól teszi-e. Dönt. Tervszerűtlen a játék, már legalább is ami engem illet, csupán a végcél az érdekes. A futóm viszi a bástyáját, a futómat pedig az ő királynője. Én jönnék megint. De mit! — Hogy ízlik a munka az új helyen? IV em tudok egyszerre két helyre figyelni. A királynőjét meg kellene támadnom... Felemelem a fejem. Gyűrött, ropogós zsebkendőt húz elő a nadrágzsebéből, trombitál. A táblát nézi. — Az új helyen? Jól. Azt hiszem, menni fog. Te jössz — mondja. Int a fejével. felébe tépi a Kossuthot. — Az órabér is több, meg aztán jóval közelebb van, nem kell másfél órát utazni... — Igen, mondtad... Léptél? Lépek. Hosszút, a paraszttal. Gondolkodik. — Ma nem megy néked a játék — mondja és örül neki. Sűrűn eregeti a füstöt. — Egyszer így, egyszer úgy — és nevetek. — Persze nem tudom, múlt vasárnap kikapott ki három nullra? Üti a királynőmet, feladom. — Kettő nullra — mondja és helyükre rakja a figurákat. Kevés érzéke van a tréfához. Szigorúan ragaszkodik a tényékhez. — Kettő nullra! — Na, majd most! — Lépek. Ettől fogva minden lépést kétszer meggondolok. Szipán meg különösen. r sendes ember. Kézcsókom Juci^ lka, szervusz Olgám, szervusz Bélám. Ha nem néznek ki hozzá, be- , nyit a konyhába. Az anyósomnak és a féleségemnek kezet csókol, az anyósom a karját nyújtja, tésztás a keze. Hogy van aranyos Bandi bácsi? Egyformán Jucika, egyformán, mint afféle nyugdíjas. * Te jössz! . Óvatos vagyok. A parasztjaimmal nyomulok előre, egymást védik. A tisztjeimet is kiszabadítom, kéznél legyenek, ha szükség lesz rájuk. Üt. Én nem. Kétszer vesztettem, meg kell gondolni, mit lépek. Erősén figyel. Bütykös újjai az asztalon pihennek. Mozdul az újjá, aztán vár. Nincs egy éve, hogy nyugdíjba ment. Elbúcsúztatták. Raktáros volt. Azelőtt is eljött gyakran hozzánk. panaszkodott, nehéz már neki < munka. Azelőtt nem sakkoztunk. Csak egy fél éve. Fél éve minden vasárnap délelőtt, pontosan tíz órakor megjelenik. Ormótlan bakancsait sokáig súrolja a lábtörlőhöz, kopott kabátját a fogasra akasztja és a zsebébe gyűri a megszürkült svájcisapkát... — Sakk-bástya! — Most én mondom, szinte kiáltom, cigarettát kotorok, rágyújtok. Elnézte, tévedett! — Sakk-bástya! Sőt mi több: matt! Raknám fel a figurákat. — Mindjárt dél — mondja. Kéz^ csókom Jucika, szervusz Olgám, nekem kezet nyújt. — Megnézem még apósodat, a bogaraknál, ma szép idő van. S' w'i az elmúlt vasárnap nem jött. még a fél év alatt egyszer sem fordult elő. Nemsokára tíz óra, s akkor felberreg a csengő. Ha nem... Délután elmegyek hozzá. Deregán Gábor
