Pest Megyi Hírlap, 1970. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-04 / 102. szám
PEST uccrEi hírlap 1970. MÁJUS 4., HÉTFŐ Aszódi alku Apróhirdetés a Pest megyei Hírlapban: „400 ezer forintért ház a hozzátartozó telekkel, gazdasági épületekkel eladó. Új, vagy alig használt — 5000 km-ig — gépkocsit beszámítok.” Név, pontos cím. Magas, embert is eltakaró kerítéspalánk mögött sárgállik az aszódi ház. Ház? Kúria inkább. A volt „városközép” jó- néhány ilyen házat fogott ösz- sze. Az idő, s ami gazdasági, társadalmi viharban vele járt, föl-fölemelt egy-egy ilyen kúriát, s elporlasztotta a történelem szelében. Helyébe parasztház került — hosszú téglalap, ékalakú cseréptető — vagy éppen emeletes épület. Mint ennek szomszédságába is. Idős, fehér hajú, fekete ruhás nő jön a kapuhoz a rán- gatós kolomp hangjára. Fölmér tekintetével, majd pillantása a vízlevezető árkon túli kocsira esik. Csak ezután viszonozza a köszönést, s megkérdi: „A hirdetésre jött?” A ház nagy, két szobán megyünk át, míg a harmadikban leültet. Porszag. Évek óta nem lakhatják e helyiséget. Lezárt szekrények. Vászonnal takart tükör. A falak mintázatán tisztán kivehető a leakasztott képek téglalap alakú nyoma. — Tessék várni — mondja. Várok. Nem nézem az órám. Legalább tíz perc telik el. Magas, szikár férfi jön be, kezet nyújt, bemutatkozik, én is mondom a nevem. S azt, hogy a hirdetésre jöttem. — Komoly? — Még nem láttam semmit — felelem. A férfi — ötven körül lehet, filmekből, könyvekből kilépő, „igazi úriember” alkat —, ahogy korábban az idősebb nő, tekintetével fölmér: — Már voltak itt vevők. — Igen? — Igen. — Pedig nem kis pénz az ár. — Akinek van, annak megéri. — Ha láthatnám... — Természetesen, kérem. Csak még két kérdést engedjen meg. Készpénz? — Igen. — A másik: öné a Volkswagen a ház előtt? — Igen. — Azt nem kívánja...? — Nem. A ház. Négy, nagyméretű szoba, háromban letakart bútorok, a negyedikben laknak. A férfi és a nő. Nővér és öcs. Ideiglenesen laknak itt. Különben fővárosiak. A férfi ügyvéd, a nő nyugdíjas. A házat, a portát, mindent örököltek. „Régen esedékes volt ez már nekünk” — mondja a férfi, majd félbeharapja a mondatot. Konyha, kamra, fürdőszoba, az udvari kútból motor juttatja ide a vizet. A telek 1300 négyszögöl, gyümölcsfákkal. A fák öregek, elhanyagoltak, kérgükön mézga csurran. Mondom. A férfi a vállát húzza: „Sokáig folyt a per. Szerettek volna kiforgatni bennünket. S persze, a kerttel nem törődött senki sem.” — Most már az önöké? Ügy gondolom, hogy hivatalosan, papír szerint is? Szemrehányóan néz rám: — Kérem, én jogász vagyok. Soha nem lennék képes megsérteni a törvényeket. Természetesen formailag is minden rendben van. Ha körülnéztünk, megmutatom a papírokat. A kúria mögött istálló. Nagyon régen nem használhatták. Vert fal. Mohától zöld tető. Szín, valamikor szekerek állhatták alatta. Múlt világ hústól, erektől, vértől ment száraz csontjai. Elmúlt gazdagság. Töredékké lett ormok, melyek mások fölé emelték a valamikori tulajdonosokat. Kút, a tavasz gyomot kezd csalogatni az első udvar meg a hátsó udvar földjén is. Amit látni: többet ér. Legalábbis eszmei értékben. Mert mihez lehet kezdeni manapság egy ilyen házzal, udvarral? — Amit látni, az valóban közel áll az árhoz. — Fölbecsültettük, kérem. Hivatalos szakértőkkel. Arról is papír van. Precíz emberek vagyunk, semmit nem bízunk a véletlenre. Minden üzlet alapja a tisztesség, nem? — Persze — mondom, s a földet nézem. Négyszázezer forint. Kinek van ennyi pénze? Honnét? Galamb röppen át fölöttünk, a férfi utánanéz. Fölfelé mutat, arra, amerre a galamb eltűnt: — Legalább száz van belőlük. Senki nem gondozta őket. Vannak. Kikelnek a tojásból, fölnőnek, s elpusztulnak. Mint az emberek. Csak azok nem tojásból kelnek ki... Furcsa torokhangon nevet. Az idős hölgy finoman metszett poharakat hoz, s ijedten rakja el ismét őket, amikor az öccse ráreccsen: — Ejnye Luja, hat az úr kocsival van, nem ihat! Kávét főzhettél volna inkább kedves ... A hölgy kimegy. — Nos? — Ha megengedi, a papírok ... — Pardon, Teljesen megfeledkeztem ...! Kimegy, de félig nyitva hagyja az ajtót. Pedig ebben a szobában is minden szekrény — látszik, nemrég szerelhették föl a pántokat — lakatra zárva. Mi lehet a szekrényekben? Mit és ki elől kell ennyire zárni? Hozza a papírokat. Precízen, műanyag tartóba rakva. „Ezek a tulajdonjogi okmányok...” Azután: „A telekkönyvi kivonatok...” Papírok. Tettetett figyelemmel nézegetem őket, megbízhatóan működő hivatalok kétségbe- ejtően szabatos, csak lényegre szorítkozó, s éppen ezért a lényegről semmit el nem áruló termékeit. Szeretném a nevek és adatok közötti szálakat megtalálni. Nem megy. — Ne haragudjon, tulajdonképpen kivel kellett pereskedniük? — Azt hiszem, ez lényegtelen. de hogy ne tartson bizalmatlannak: Lujza édesanyjával. Aki apámnál szakácsnő volt... Szóval, féltestvérek vagyunk. Érti ugye, kérem? Értem. Ordítani tudnék. Vagy köpni. Udvariasan kezet nyújtok. Hiszen civilizált embereik vagyunk, nem? c Az idős hölgy kísér ki. — Köszönöm a kávét. A hölgy nem felel. Hátrahátranéz, mint aki attól tart, valaki ott áll a háta mögött. Gyorsan bezárja a kaput, köszönésként csak a fejével biccent. Hallom, ahogy a palánkon túl, csörrennek a kulcsok. A bezárt, lelakatolt, vaspántokkal körülfogott szekrények jutnak eszembe. A porlepte bútorok. A vászonnal takart tükrök. A leakasztott, s ki tudja, hová tett képek. A mami, akinek az ifiúr szerette a főztjét... A kocsi előtt galamb röppen föl. Lomhán emelkedik, s átsuhan a palánk fölött, eltűnik mögötte. A ház, sárgára festett falaival, úgy néz ki a deszkából szögeit karámból, mint föld mélyéből előbukkanó, elsüllyedt, de elfeledhetet- len múltra emlékeztető koponya. Mészáros Ottó TV-FIGYELO • • Ünnep a képernyőn Az ünnepek televízió műsoráról szólni nem könnyű: a programban érződött az ünnepi szándék, a műsor nagy részében a megvalósulás mégis elmaradt a szándék mögött. A csütörtök estét jórészt a folytatásos műsorok kötötték le: a Pamir 69, a történelmi - földrajzi sorozat befejező részét képezte, utána következett Tom Sawyer, később pedig A 0416-os szökevény harmadik része. A péntek délutáni adásból tetszett a „Cirkusz a stúdióban” című, Moszkváiból közvetített műsor. Az előadás közvetlensége, rendezése, és a fiatal, de már nagy nemzetközi hírnévnek örvendő Nyi- kolajev bohóc. A „Történelmünk hullámhosszán” című műsor, a huszonöt éve szabad Magyar Rádióról emlékezett meg, az első műsoroktól napjainkig. S bár az emlékezésre mindössze egy óra adatott, amelyben így is kulturális életünk számos jelentős személyisége szólalt meg, s ugyanakkor bepillanthattunk a „Pagoda” körüli hétköznapokba is, mégis, úgy érezzük, hogy éppen a huszonöt év gazdag anyaga tán még színesebb válogatásra, szerkesztésre is módot nyújtott volna a műsor készítőinek, Radványi Dezsőnek és Mátray Mihálynak. Ezúttal a péntek esti éjszakai előadásban a néhány éve filmszínházainkban is játszott. díjnyertes svéd film, Lars Magnus Lindgren rendező Drága John című alkotását láthattuk. Szinte csak két szereplőt találunk ebben a műben. Johnnak és Annának, e két kisembernek, a hajósnak és felszolgálólánynak — egyik a tenger magányából érkezett, a másik csak tengernyi magányból —, mindössze két nap adatott arra, hogy megtalálják egymást. Megtalálják ... Az ugyancsak éjszakai műsorok keretében vetített Szeretni című művészfilm után ez a második svéd darab, amelyben az alkotók mertek csak egy témáról, csak a szerelemről szólni, — ez úgynevezett müvészfilmnél, úgynevezett intellektuális alkotásnál már-már bátorság kérdése. Szombat este Hámori Ottó író, Szőnyi G. Sándor rendező tévé-filmjét láttuk, a „Rákté- rítő”-1. A darab egy rendhagyó tehetség, egy mérnök zaklatott pályakezdését mutatja be. A főszereplő terveit épp olyan nehezen tudja elfogadtatni munkahelyén, mint amilyen nehezen egyéniségét környezetében, magánéletében. Hányódása tragikus önmagára, és másokra. Egy hosszúra nyúlt külföldi tartózkodásban megpróbálja újrarendezni önmagát, terveit, vágyait. De talán a ciprusi vidéknek a hazai légkörtől való függetlensége, tán a túl sok irodalmias-ma- gyarázós szöveg, talán a darab nőalakjainak kidolgozatlansága volt az oka, hogy a film mindazokat a társadalmi és egyéni problémákat, amelyeket felölelt, nem tudta hitelesen érzékeltetni, — így azután sok kép, jelenet a valószerűtlenség benyomását keltette. P. A. Lehár-centenárium Eszperantista természetjárók A Magyar Eszperantó Szövetség Dél-dunántúli Területi Bizottsága — a KISZ-szel és a Természetbarát Szövetséggel közösen —, az idén harmadszor szervezi meg a nemzetközi eszperantó úttörőtábort és az eszperantista természetbarátok nemzetközi találkozóját. Mindkét táborozás színhelye a természeti szépségekben gazdag Baranya lesz: az úttörők Harkányban, a természetbarátok pedig Abaligeten találkoznak majd. A Tenkesalja híres fürdőhelyén, Harkányban, június 26. és július 6. között kerül sor a nemzetközi nyelv legfiatalabb művelőinek táborozására, melyen száznál több magyar és külföldi pajtás vesz részt. , A Mecsek hegyei között fekvő népszerű kirándulóhelyen, a cseppkőbarlangjáról ismert Abaligeten, július 18. és 26. között találkoznak majd az eszperantista természetbarátok. „Lehár Ferenc születésének 100. évfordulója” elnevezésű bélyegeket bocsátott forgalomba a Posta április 30-án 2 Ft-os címletekben. GORKIJ: LENINRŐL Az idős hölgy kávét hoz be. Szeme végigsiklik az asztalt félig elborító papírokon. Szándékos lassúsággal teszi elénk a csészéket, a cukrot, a kiskanalakat. Látszik. vár valamire. Talán arra, hogy kérdezzek valamit tőle? Talán, hogy az öccse — félig-öccse — marasztalja? A férfi nem szól. Cigarettát keresek, rágyújtok. Az idős hölgy kimegy. Megisszuk a kávét. A padló megreccsen a szobán túl, talán az ajtó előtt. A férfi fölpattan, nagy lendülettel kinyitja az ajtót Nincs ott senki. Csak akkor kap észbe. Félrefordított fejjel jön vissza, mint aki föl sem állt. Zavarát leplezendő. élesen kérdi: — Látta, amit kívánt. Tehát? — Ha megengedné, eljönnék egy építész barátommal. Én nem értek az épületekhez, az állag, meg mit tudom én... — Lehet kérem, a vevőnek — s jól megnyomja a szót — jogában áll. Bár, mutattam önnek a hivatalos fölértékelés papírjait... — Igen, de tudja hogy’van. Ennyi pénz... — No persze, persze. Megismételném: készpénz, azonnali fizetés, teljes összeg, vagy plusz kocsi. Ez döntő. Nem akarok még egy pert. Elég volt. Ugyanis én vagyok a jog szerinti örökös. Így szól a végrendelet. Azért támadták meg. Persze — s kezével utánozhatatlan mozdulattal int a szobán túlra — Luja az édesanyja pártjára állt. Velem szemben! Az isten tett igazságot... A mami elhunyt közben. Szegény, nagyon szerettem a főztjét... 13. Gyakran volt alkataiam a forradalmi taktika és gyakorlat kegyetlenségeiről beszélni Leninnel. — Mit akar? — kérdezte csodálkozva és haragosan. — Hát lehet szó emberségről egy ilyen hallatlanul elkeseredett küzdelemben? Hol van Itt helye lágyszívűségnek és nagylelkűségnek? Európa blokád alá vesz minket, az európai proletariátustól nem kapjuk meg a várt segítséget, minden oldalról medveként támad ránk az ellenforradalom, hát mit tegyünk? Nem kötelességünk, nem joguhk-e harcolni, ellenállni? Már bocsásson meg, mi nem vagyunk ostobák. Tudjuk: azt, amit mi akarunk, senki sem tudja megcsinálni, csak mi. Vagy talán azt gondolja, hogy én itt ülnék, ha meg volnék győződve ennek az ellenkezőjéről? — Milyen mértékkel méri a verekedésben szükséges és fölösleges ütéseket? — kérdezte tőlem egyszer egy heves beszélgetés után. Erre az egyszerű kérdésre én csak költői módon válaszolhattam. Azt hiszem, más válasz nincs is. Igen gyakran zaklattam különféle kérdésekkel, s néha úgy éreztem, hogy Lenin sajnál engem, amiért közbenjárok az emberek érdekében. Időnként megkérdezte: — Nem érzi, milyen jelentéktelen ügyekkel, milyen semmiségekkel foglalkozik? Én azonban azt tettem, amit szükségesnek találtam, és nem riasztottak vissza annak az embernek ferde, haragos pillantásai, aki jól tudta, mi van a proletariátus ellenségeinek számláján. Ö bánatosan csóválta a fejét, és ezt mondta: — Kompromittálja magát az elvtársak, a munkások előtt. Én viszont azt hangsúlyoztam, hogy az elvtársak, a munkások, „a lobbanékonyság és ingerültség állapotában” nemegyszer túl könnyedén és „egyszerűen” kezelik a szabadságot, értékes emberek életét; és hogy véleményem szerint ez a fölösleges, olykor teljesen értelmetlen kegyetlenség nemcsak kompromittálja a forradalom becsületes, komoly ügyét, hanem mindentől függetlenül árt is ennek az ügynek, mert igen sok tekintélyes erőt visszariaszt tőle. — Hm, hm — dörmögte szkeptikusan Lenin, és sorolni kezdte, hogy az értelmiség hányszor árudita el a munkások ügyét. — Köztünk legyen mondva — mondta, sokan nemcsak gyávaságból fordulnak ellenünk, válnak árulóvá, hanem becsvágyból, vagy mert belezavarodnak, rettegnek, hogy dédelgetett teóriájuk csődöt mond, ha összeütközésbe kerül a gyakorlattal Mi ettől nem félünk. Az elmélet, a hipotézis számunkra nem „szentség”, hanem munkaeszköz. És mégsem emlékszem olyan esetre, hogy Lenin elutasította volna kérésemet. S ha mégis előfordult, hogy kérésem nem teljesült, ez nem az ő hibájából történt, hanem bizonyára ama „szerkezeti hiányosságok” folytán, amelyekben a suta orosz államgépezet mindig is bővelkedett. Feltehető az is, hogy valakinek a tudatos gonoszsága akadályozta értékes emberek sorsának könnyítését, életük megmentését. Itt is lehetséges a „kártevés”; az ellenség ugyanolyan cinikus, mint amilyen for- téiyos. A bosszúvágy és a düh gyakran a tehetetlenségi erőnél fogva hat. S persze vannak lelkibeteg emberkék, akik kóros szenvedéllyel élvezik felebarátaik szenvedéseit Lenin egyszer mosolyogva mutatott egy táviratot: „Megint letartóztattak, szólljon, hogy engedjenek ki.” Az aláírás: Ivan Volnij. — A könyvét olvastam, nagyon tetszett. Látja, őbenne az első öt szó után rögtön megéreztem azt az embert, aki megérti, hogy a hibák elkerülhetetlenek, és nem haragszik, nem mászik a falra a személyes sérelme miatt. Pedig, ha jól tudom, harroadázben tartóztatják le. Jó volna, ha tanácsolná neki, hogy utazzék el abból a faluból, mert még megölik. Ügy látszik, ott nem szeretik. Tanácsolja neki. Táviratban. Gyakran nagyon elámültam, hogy Lenin milyen készségesen segít olyanoknak, rkiket ellenségeinek tart, és nemcsak segít, hanem a jövőjükre is gondol. így például egy tábornokot — tudós volt, vegyész — halál fenyegetett. — Hm, hm — mondta Lenin, miután figyelmesen végighallgatott. — Tehát maga szerint ez az ember nem tudta, hogy laboratóriumában fegyvert rejtegetnek a fiai? Van ebben valami romantika. Hadd bogozza ki ezt az ügyet Dzerzsinszkij, neki finom érzéke van az igazsághoz. Néhány nap múlva telefonált nekem Petrográdiba: — Azt a maga tábornokát kiengedjük, talán már ki is engedték. Mit akar csinálni ez az ember? — Homoemulziót... — Ügy, úgy, az valami karbolsav! Nos, hát főzzön karbolsavait. Maga pedig mondja meg nekem, mire van szüksége ... Néhány nap múlva megint megkérdezte: — Mi van a tábornokkal? Elhelyezkedett? 1919-ben a pétervári konyhákban felbukkant egy nagyon szép nő, és szigorúan követelte: — Én Cs. hercegnő vagyok, adjanak csontot a kutyáimnak! Mesélték, hogy nem bírta a megaláztatást és éhezést, s a Névába akarta ölni magát, de négy kutyája megérezte úrnője végzetes szándékát, utánafutottak és vonításukkal, izgalmukkal visz- szatartották az öngyilkosságtól. Elmeséltem ezt a legendát Leninnek. Ferdén, felülről lefelé nézett rám, egyre csak hunyorgott, s végül egészen behunyva szemét, haragosan megjegyezte: — Kitalálásnak sem rossz. A forradalom tréfája. Elhallgatott. Felállt és az asztalán fekvő papírokban lapozgatva, elgondolkodva folytatta: — Hát igen, ezeknek az embereknek nehéz a sorsuk: a történelem rideg édesanya, s ha megtorlásról van szó, semmitől sem riad vissza. Mit mondjak? Ezeknek rossz a soruk. Az oko- sabbja persze tudja, hogy tövestül tépték ki, és nem fog megint gyökeret ereszteni. Az átplántálás pedig, hogy Nyugat-Európában eresszenek új gyökeret, az okosakat nem elégíti ki. Nem igen tudnak ők ott meggyökerezni. Maga mit gondol? — Ügy vélem, hogy nem. — Tehát vagy velünk tartanak, vagy megint intervenciót akarnak majd kieszközölni. Megkérdeztem, valóban sajnálja-e ezeket az embereket, vagy csak én. látom így. — Az okosakat sajnálom. Nálunk kevés az okos ember. Mi nagyobbrészt tehetséges nép vagyunk, de az eszünk lustán forog. És megemlített néhány olyan elvtársat, aki felülemelkedve osztálya „zoo- pszichológiáján”, együtt dolgozik a „bolsevikokkal”. Bámulatos szeretettel beszélt róluk. (Folytatjuk)
