Pest Megyi Hírlap, 1970. április (14. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-28 / 98. szám

6

19-0. ÁPRILIS 28.. KEDD

34 országba

A Pamutnyomóipari Vállalat nagyatádi gyárának termékeit 34 országba — Nyugat-Afrikéba, Kis-Ázsiába, Dél- és KÖzép-Amerikába, Kanadába — exportálják. A megnövekedett igények szükségessé tették a korszerűbb gépek beállítását, s ezek nyújtanak lehetőséget az export további növelésére is.

Jelentés vadászmezőkről

Borsod megyében befejezték a vadállomány tavaszi számbavételét. A vadászok több mint egymillió holdmyi területet cserkésztek be, s megállapították, hogy az előző évhez képest jelentősen növekedett a megye nemesvadállománya. Az összesítő adatok szerint Borsodban mintegy hatezerhárom&zázötven őzet,

Vállalati dodgem (Zsoldos Sándor rajzai)

ezernégyszázihatvan szarvast, kilencszázharminc vaddisznót, negyvenkétezer fácánt, negyvennyolcezer foglyot és hatvanezer nyulat tartanak nyíl ván. örvendetes, hogy a mezőgazdaságnak is nagy hasznot hajtó fácánok és foglyok száma hat-, illetve négyezerrel gyarapodott. Kedvezőtlen jelentés csak a dél-borsodi vad- dászimezőkről érkezett, ahol tovább csökkent a túzok- állomány.

Élete nagy részét

színpadon töltötte

LÁTOGATÓBAN PÁLOS GYÖRGY ÉDESANYJÁNÁL

Ha megállt az autó a Rákóczi utcai ház előtt, a gyömrőiek már tudták, Pálos György édesanyjához jött látogatóba. Ám egy idő óta nem csapódik az ajtó, nem kopogtat az emeleti lakás ajtaján a művész... Kis szorongással baktatok fel a lépcsőn. Néhány perc is eltelik kopogtatásom után, amíg kattan a zár. Megtört, gondterhelt arcú idős asszony nyit ajtót. Pálos György édesanyja. Kedvesen betessékel, hellyel kínál. Mi járatban? — kérdi. Pálos György gyömrői

emlékét keresem,

mondom. Arca elkomorul egy pillanatra. Ölébe ejti kezét, és azt mondja: — Tudja, nagyon fájdalmas erről beszélni. A fiamról, aki nincs többé...

— Tízegynéhány éve már, hogy Gyomron lakom. A fiam feleségével, Olthy Magdával, Nagykovácsiban lakott. Ha eljöttek látogatóba, előtte mindig értesítettek.

— Nagyon nehéz volt Gyuri pályakezdése, de aztán évről évre nagyobbak voltak a sikerei. 1950-ben kezdődött színészi pályája, prózai szerepeket játszott, egy évig a Fővárosi Operettszínházban is fellépett, aztán a Vígszínházhoz szerződött. Közben jöttek a filmek: Állami Áruház, Vörös tinta, Megszállottak és még jó néhány nagy siker. Partnere mindig Ruttkai Éva volt. Amikor a Vígszínházban eljátszotta a Faustot,

már beteg volt.

De még így is nagy sikert aratott, akárcsak a Szegény DáKézfogás

— magyarázat nélkül

A Hősök terét látogató vidéki és külföldi turisták, de még „bennszülött” pestiek is gyakran megkérdik: Miért van a millenniumi emlékmű 14 domborműve alatt csak 13 magyarázó felirat? A történeti táblák alatt egy kivételével valóban ott található, hogy azok mit ábrázolnak. István koronát kap a pápától — mondja az első kép aranyvésetű aláírása. Aztán sorban a többi: László legyőzi a lányrabló kun vitézt, Kálmán betiltja a boszorkányégetést. II. András kereszteshadjárata Jeruzsálem felszabadítására. ÍV. Béla a tatárjárás után újra építi az országot. Nagy Lajos bevonul Nápolyba. Hunyadi nándorfehérvári győzelmével megállítja a török hódítókat. Mátyás tudósai körében. Bocskai hajdúi harcban a császári zsoldosokká). Bethlen szövetséget köt a

VAS- ÍS MŰANVAGSZAKÜZLFT NYÍLT

Tatán, a Somogyi Béla út 19. sz. alatt.

Nagy raktárkészlettel, gyors kiszolgálással várja a kedves vevőket a

es a

TATAI IPARCIKK KISKERESKEDELMI VÁLLALAT

csehekkel. Thököly kurucai Szikszónál legyőzik a labancokat. Esze Tamás jobbágyserege fogadja a hazatérő Rákóczit. Kossuth fegyverbe hívja az Alföld népét.

Ez tizenhárom; a tizennegyedik dombormű azt ábrázolja, amint két fejedelmi személy kezet fog egy öldöklő ütközetben. A két uralkodó pedig — akiknek a nevét nem hirdeti felirat — IV. (Kun) László és Habsburg Rudolf. Ottokár cseh király legyőzése után ráznak kezet a morvamezei csatában. László király akkor még nem tudta, hogy méltatlannak adott segítséget, a történelem azonban megmutatta, mivel fizettek a Habsburgok nekünk a késői századok során. Amikor tehát az emlékművet a második világháború után sérüléseiből újjáépítették, az Akadémia úgy határozott, hogy ezt a kézfogást eltávolíttatja az emlékműről, s helyébe Károly Róbert uralkodásának egy jelentős eseményét teszi. Ez új dombormű, amely az 1335-ben tartott első európai békekongresszust, a magyar, cseh és lengyel uralkodó visegrádi tanácskozását ábrázolja, csak az emlékmű teljes felújításának időpontjában kerül majd helyére. Az akkor lekerülő, morvamezei csatát ábrázoló tabló alá tehát már nem volt érdemes odavésni a feliratot.

A korábbi, háborús sérüléseket eltüntető, állagmegóvó felújítás alkalmával egyébként már eltávolítottak egy domborművet, amely Kálmán király hódító hadjáratát ábrázolta. Ennek helyére a könyves király uralkodását sokkal jobban jellemző került: a boszorkánypereket el- törlő törvény kihirdetését ábrázolja az új dombormű; arra emlékezteti a látogatókat, hogy az inkvizíció legvadabb európai dühöngése ideién Magyarországon már törvény tiltotta a boszorkányégetést!

nielben. Ott ültem én is a bemutatón. Mellettem egy idős házaspár az egész előadást végigsírta. Gyuri olyan önfeledten tudott játszani, hogy mindig magával ragadta a közönséget.

— A bemutatók után mindig nagyon fáradt volt, egyre kevesebb szerepet vállalt. A tizedes, meg a többiek — ez volt az utolsó filmje. Közben megkapta a Jászai-díjat, majd a népköztársaság érdemes művésze lett. Egy ízben elnyerte a Péchy Blanka által alapított Kazinczy-díjat is. Pályája csúcsa felé közeledett, amikor megbetegedett. Ebben az időben kevesebbet látogatott meg

Gyömrőn,

hozzá.

inkább én mentem

Utoljára

tavaly augusztusban volt nálam, s akkor azt mondta, költöznek hozzájuk, legyek náluk. Azzal ment el, hogy sietnie kell, forgatnak egy Krúdy-da- rabot. ősszel azután már nem tudott elmenni a forgatás színhelyére, ezért a film rendezője áttelepítette a stábot fiam otthona közelébe. Ülve mondta el a monológot, de színházban ekkor már nem játszott. Nagyon hiányzott neki a színpad, hiszen csaknem húsz évig ott élte le élete nagy részét. Felesége nagy szeretettel ápolta. Ám minden hiába volt, ez év februárjában elragadta a halál. Gér József

KÉSNEK AZ ŐZEK

A hosszéira nyúlt tél miatt még csak most vetik le téli bundájukat a bükki és a zempléni hegyvidék nemesvadjai. „Szőrben” van még az őzbakok agancsa is, ezért a Borsod megyei Vadászati Felügyelőség a szokásos április húsz helyett csak május elsejétől engedélyezi a kilövésüket. Az erdészek megfigyelte ;i, hogy a vadváltóknál már „felsebezték” a fák kérgét az agancsukat köszörülő őzbakok. Az a szokásuk, hogy a csontképzödményt védő szőr- rétegeket dörzsöléssel távo- lítják el. A tavaszi vadász- idényben csaknem kétszáz őzbakot selejteznek ezen a in- déken.

— A szolnoki Tisza-part

festői környezetében, közvetlenül a 4-es számú főútvonal mellett megnyílt az „Aranyiakat” vendéglő.

A

csúfnév oly észrevétlenül ragad az emberre, mint vándorra a bogáncs. Csak azt vette észre, hogy a többiek Kisapának kezdik hívni. Miért? Nem tudta. Beletörődött, bár eleinte nem értette, amikor neki szóltak. Talán még jól is járt, mert másoknak cifrább nevük volt. Rongyos, Tojás, Béka meg ilyesmi. Hát ák'kor inkább Kisapa. Abban van valami családias. Kedves. Mintha közeli hozzátartozóját szólítaná az ember. Ők nem szólíthattak így senkit. Lelencgyerekek voltak, így nőttek fel, bár persze mindenki úgy hívta őket, hogy állami gondozottak. Vagy: az intézettek. Hárman jöttek ide, amikor az intézetben letették a szakmunkásvizsgát, s betöltötték a tizennyolcat. Emberek vagytok, mehettek — körülbelül ezt mondták nekik, csak valamivel szebben. Meg azt, hogy bármi bajotok van, ismeritek az intézet címét. Magukban fintorogtak. Ide? Soha többé! Pedig nem volt rossz. Hazudik, aki mást mond. Normális nevelők, tűrhető kaja, elviselhető társaság, néhány hóbortost leszámítva. Mégis. Intézet. Már maga ez elég ahhoz, hogy kiszáradjon az ember torka. Hát nem? Persze, csak az érti ezt, aki tudja: senkije, semmije a világon. Csak egy intézet. Börtön és otthon, szórakozóhely, s meló szintér, boldog ordítozások és letört hallgatások tanúja. Horkolástól hangos hálótermek, kanálcsörgéstől zajos ebédlő, s a műhelyek, ahol végre valami értelmeset csinálhatták, ahol azt érezhették, hogy valaki, valahol fölhasználja azt, ami kikerül a kezük alól.

A helyet még az intézet szerezte. Igaz, nem kellett sokat talpalniuk. Fél éve sincs, hogy megkezdődött itt az építkezés, kötéllel fogták az embereket, kaptak hát rajta, amikor az intézet három frissen végzett gázszerelőt kínált. A főnöknek leesett az álla, amikor látta, hogy simán odaállnak a gép mellé, ha éppen menetet kell vágni, vagy lesimítani a durván hagyott öntést, s csak azt hajtogatta, hogy: „benneteket tényleg megtanítottak a szakmára”. Egy pillanatig azért jó érzés volt, mégha az intézet is jutott róla az eszükbe. Jó az, ha az ember tud valamit. Bízhat benne. Végre, valami biztos pont az életében. Amit még soha nem éreztek. Eddig. Talán majd ezután.

A munkásszálláson laktak, a szakszervezeti muki rendes volt, mert rögtön elintézte, hogy előleget kapjanak, legyen valami pénz a zsebükben az első fizetésig, mert az intézetből nem valami vastagon jöttek el, s mi tagadás, a meglevő pénz egy részét első, szabad estéjükön a kantinban hagyták. Sört ittak és konyakot. Nem úgy, hogy énekelve vonuljanak be a szállásra, de azért volt nyomás bennük. Reggelre kialudták a mámort, s elsőnek álltak munkába. A többiek még vetkőztek, amikor ők már a szerelőállványon tornáztak. „Ti vagytok az intézeti fiúk” — kérdezte egy idősebb férfi, s megmondta, ő a brigádvezető. Majd délben beszélnek. Így kezdődött. Furcsa volt. Hogy nem kell ebédnél sorbaáljni, jó étvágyat kívánni az ügyeletes nevelőnek. Hogy lányok, meg asszonyok szolgáltak ki az ebédlőben, s nem a srácok, akiknek a koszos körme mindig belelógott a leveses tálba. Szóval: szabadok voltak. A brigád hajtott, mert egyösszegű utalványozásra vállalta a munkát. „Ha bírjátok, meglesz a dohányotok” — ezt mondta a brigádvezető. Rendes fejnek látszott. Nem pattogott, s nem röstellte az első napokban azt mondani valamire, amit jól csináltak, hogy jó. Később sem. Igaz, a munkán kívül nem sokat foglalkozott velük. Dehát volt éppen elég dolga. A rajzokkal, az irodára való szaladgálással, anyagsürgetéssel, s persze, maga Is melózott.

Második vagy harmadik héten hallotta először, hogy Kisapa. Nem értette, azután elfogadta. Jocó megtartotta az intézett nevét, Bölény maradt, a nagy feje után, ők így hívták, hát a többiek is ezt vették át. Sándorra viszont azt mondták, hogy Lord. Mert műszak után lefürdött, körmöt piszkált, cipőt fényesített, fehér inget húzott, a kantinba is úgy ment át, meg vacsorázni. Gk tudták róla: azóta ilyen, amióta — valamikor, hétéves korában, kiadott gyerekként — megtetvese- dett. Attól kezdve iszonyodott a piszoktól, s az intézetben is, ha elcsíphetett egy-egy órát a hülyeségekkel telezsúfolt szabad foglalkozás

KISAPA

idejéből^ mosott, varrt, manikűrözött. Valahogy hármuk közül ő lett az, akit a többiek a Jegkomolyabbnak néztek. Kisapa, szólj a Lordnak, hogy holnap reggel át kell mennie a C-szektorba, mert elbarmoltak valamit a kazánszerelők; Kisapa, ugorj majd föl a szakszervezethöz, üzentek, hogy megkaptátok a kedvezményes reggeli jegyet; Kisapa eljöhetnétek ti is vasárnap velünk, a srácokkal, asszonyokkal kimegyünk a zöldbe... Ez volt az első ilyen hívás, s egy pillanatra a fejébe szaladt a vér. Sajnálják őket. Intézeti srácok __Lelencek ... Hívjátok már meg őket,

hi

szen nincs senkijük, vasárnap ott döglenek az ágyukon, s nézik a mennyezetet, mert mi mást tehetnének? A kan tin zárva, a város húsz kilométerre... a lakótelepen nem ismernek rajtunk kívül senkit sem ... Azután elszégyellte magát. Pista bácsi, aki a brigád nevében invitálta őket, olyan ártatlan kék szemmel nézett rá, hogy látszott: semmi ilyen eszébe sem jutott. Csak úgy, hívta őket. Hiszen közéjük tartoznak, tagjai a brigádnak, nem? Jólesett ez a gondolat. Észrevette, hogy amióta itt vannak, tízszer annyit gondondol- kozik, mint az intézetben. Ott egyforma volt valahogy minden. Itt más. Mondta is Bölénynek, de az kiröhögte. „Lelkizel, te hülye”, ezt felelte a maga közvetlen stílusában.

A vasárnap klassz volt. A brigádfőnöknek a srácán halálra röhögték magukat. Másodikos a kölyök, de olyan beköpései vannak, mint egy nagynak. Eszes kölyök. Az asszonyok úgy hozták a kaját, hogy nekik is jutott bőven, bár vittek magukkal, fölszerelkeztek a kantinban. Fociztak, a srácokkal kergetőz- tek, mert azok hozzájuk pártoltak, a többiek idősebbek voltak, olyanok, mint az apjuk, azokkal nem lehet igazán haverkodni. Velük lehetett, hiszen ők is srácok. Jó volt. Még Bölény is nagyokat vihogott, amikor négy-öt srác rácsimpaszkodott, s lehúzta a fűbe. Pedig Bölény egyébként morózus srác. Morózus. Ezt könyvben olvasta, érdekes, az intézetben a kötelezőn kívül kezébe nem vett egyetlen könyvet sem, itt meg második héten elment a könyvtárba, s a fiatal kis nőnek nagy zavarral kinyögte, hogy tulajdonképpen nem tudja, mit szeretne olvasni, de adjon valamit, rábízza... Beszélgettek, a kis nő azt kérdezgette, mit olvasott eddig, mi érdekli, s végül adott két könyvet. Még azon az estén elkezdte az egyiket. Jó volt. Bölény ezért is kiröhögte. Lord meg észre sem vette. A többiek? Azoknak minden mindegy. Ez az egy a rossz Hogy a brigádból senki nem lakik a szálláson, hanem csupa idegen, akiket éppen csak látásból, meg névről ismernek. Sokféle ember, sokfelől. Van, aki minden este eszelősen főzőcskéi magának, matat a lábosaival, kijár a konyhába, s végül a szobát büdösül tele ételszaggal, miközben szürcsölve fal. Mások rafeküsznek az ágyra, a piszkos ruhában ahogy a munkahelyről eljöttek, s hiába veszekszik velük a gondnoknő, legyintenek. Ez is új szokása. Figyeli a többieket, s mérlegel mi az, amit eltanulhat tőlük, s mit vessen el! Az intézetben ez sem volt.

Az egyik szaki elkérte tőle a könyvet, amit kiolvasott. „Kisapa, jó volt?” —- ezt kérdezte, s amikor ó azt felelte, hogy igen, elkérte. ..Ha te _ mondod” ... Jólesett. Dumálgaltak. Két sráca van a férfinek, pedig még csak huszonhat lesz. öt éve nős. Minden második héten megy haza. A felesége a szövetkezetben van. Ilyeneket, Ő nem tudott semmit mondani. Miről beszéljen? Az intézetről? A tag nem is faggatta. Attól kezdve sűrűn beszélgettek esténként. Műszerész volt, a vezérlőteremben dolgoztak, jól kerestek, a tag azt tervezte, hogy motort vesz, s akkor hetente hazamenne. Neki is eszébe jutott, hogyha fölru- házkodik. gyűjtene egy motorra, de azután arra gondolt, minek? Hová menjen? Kihez?

Ez fájt. Hamar kiment a folyosóra, mert úgy érezte, elbőgi magát, mint egy taknyos. Nézte a fekete-fehér mozaiklanokat. Körbe lesett. Nincs senki? Ugrálni kezdett, úgy, hogy lába mindig csak a fehér kockákat érje.

Mészáros Ottó