Pest Megyi Hírlap, 1970. március (14. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
“t^firfap 1970. MÄRCIUS 8., ^ÄSÄRNAP KERTÉSZ LÁSZLÓ RAJZA. S körülöttünk egyre hangosabb lett. Már érettségi előtt voltunk. Az egyik madélután témája „Az ideiglenes ügyvivők és a fizikusok”. Egy szó, mint száz: ez lett a legdivatosabb szakma. Az irodalmi művek legnagyobb heroizmussal ábrázolt hőse: a fiatal ideiglenes ügyvivő. Kamaszlányok vágyálma: a csinos diplomata. Bajusszal, pofaszakállal. Róluk írnak az újságokban, minket muitat be a televízió, minket reklámoz a rádió. S az eredmény? Mire befejeztük az iskolát, évfolyamtársaim valamennyien elhatározták, hogy diplomaták lesznek. A tülekedés óriási. Mindenki diplomata akar lenni. Más szakmára SZÜTS LÁSZLÓ: FERENCZY HANNA: Vecsési ballada Szél motoz a puszta bokron, táj felett a hold kel éppen, három tölgyfa áll a dombon — alszik a táj hómezében. A hely mégis oly riasztó, szinte megborzong az ember. Valamikor — negyvennégyben erre járt a Parlamenter. Gépkocsija gyorsan suhant, magyar volt az édesanyja, örült, hogy az üzenetet szíve fölött ő hozhatja... Nem Is tudom, hogy lehetett ordasokban hinni, s merni egy országért, egy városért akkor este útrakelni — Nem tudom, csak titkon érzem — bátorságban van a nagyság. Merni tudni! — ez az érdem — szolganépnek nincs szabadság! ... Piros lett a fehér zászló, ugatott a gyilkos fegyver. ' Mély sebében, sok sebében leroskadt a Parlamenter. Vele együtt harcos társa, ki vele volt száz veszélyben — katafalk lett az az autó állt a csendes hóesésben. — Mégis — amazok elmúltak, O itt maradt nagynak, hősnek, napkeleti kapitánynak ismeretlen ismerősnek. Szél motoz a puszta bokron, most kel a hold épp az égre. Utasok, ha erre jártok — gondoljatok negyvennégyre... ^SSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS’S///SSSSSSSS/SSSSSSSS*SSSfSSSSSSSSSSSSSS/S,' f1 songay Sándornak egy szenvedélye volt: a kártya, az ital és a lóverseny. Harminckét éves korában már ott tartott, hogy tíz esztendeje volt nős, nagyon szerette a feleségét, aki megható lelkesedéssel igyekezett beosztani azt a kis pénzt, ami a kártyából, lóversenyből megmaradt. Persze, maga az asz- szony is dolgozott, takarékoskodott és férjét is takarékosságra intette, mondván: a siker és az élet titka: a takarékosság... — Nem is az a baj — mondta a felesége —, hogy lóversenyre jársz és veszítsz. Én nem bánom, ha egy férfi szenvedélyes valamiben, és lehetséges, hogy néha nyersz is, bár én elképzelni sem tudom ezt a lehetőséget. Az igazi nagy baj az, hogy túlsókat beszélsz a barátaiddal a következő verseny esélyeiről, lovakról, a lovak szüleiről, tanácsokat adsz fölényesen, mert ismered jól a lovak családfáját is, aztán kinn a versenyen elveszted az utolsó fillérünket, minden tudásoddal együtt. De még itt sincs vége a bajnak, mert a vesztett verseny után jön a kiértékelés, és megint vége-hossza nincs a sok lóbeszédnek, hogy a Daru II. bejött volna, ha le nem marad, de az anyja is ilyen volt, megbízhatatlan, aljas, jel- lemtelen ló, aki egyszer remek formát mutat, máskor meg teljesen indokolatlanul lemarad. Aztán hosszú magyarázatok egymásnak, milyen csodálatos véletlen volt, hogy az a ló jött be. akit mindenki várt, de árra meg nem lett volna érdemes feltenni, hiszen siker esetén is csak nagyon keveset fizetett. Viszont, ha bejött volna az a ló, aki nem iött be, mert lemaradt, akkor rengeteget fizetett volna, tehát tulajdonképpen helyes volt arra játszani, aki lemaradt. És így múlik el, édes fiam, az életed, lóbeszéddel, értelmetlenül, pénztelenül, mert annyit nem lehet keresni, amennyit kártyán és lóversenyen el ne lehetne veszteni. Persze, vasszorgalom kell hozzá, de szorgalomban nálad nincs hiba: el nem mulasztanál egy versenyt a világ minden kincséért Bem. De azért mégis szeretlek — fejezte be nőiesen hegyibeszédét az asszony. § KARAI LÁSZLÓ: Szeretlek Áldalak szóval szerelemmel kemény szigorral fegyelemmel megetetlek a kenyeremmel koronázlak a kegyelemmel Szeretlek. Holtig hordozlak haragomban halálon tűiig e sorokban , idegenben és otthonomban mindenütt ahol otthonom van Szeretlek. Megbántalak az örömömben Kereslek friss tavaszi rögben Ziháló, kéklő, nagy ködökben mig idegembe beledöbben; Szeretlek. S S 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/JJMHUl S 0 En már gyermekkoromtól fogva tudtam, hogy mi leszek. Emlékszem, megkérdeztek bennünket már a bölcsiben, hogy mik akarunk lenni. Ott ki azt felelte, hogy tengerész, ki azt, hogy lakatos, ki azt, hogy tudós. — Én pedig — azt feleltem, hogy ideiglenes ügyvivő. — Mi? Ezért minden játéktól megfosztottak. Majd jóval később jött oda hozzám két kisfiú, és ők is kijelentették: — Mi szintén ideiglenes ügyvivők szeretnénk lenni... így kerültünk át az óvodába. Itt. szintén kérdezgették: — Mik akartok lenni? Ki orvos, ki ötvös, ki más. — Én pedig — feleltem —, ideiglenes ügyvivő leszek. — Ki leszel? — Diplomáciai szolgálatba lépek, és ideiglenes ügyvivő leszek. — Mars a sarokba, haszontalanja — mondta az óvó néni. — Gondolkozz ej egy kicsit a viselkedéseden. De hiszen mit gondolkodjam ; rajta, ha én már zsenge gyermekkorom óta tudom, hogy md akarok lenni. Ott állok a sa- ; rokban. Még hárman hozzám i hasonlóan kijelentik, hogy ők i szintén ideiglenes ügyvivők i akarnak lenni. Állandó lakója voltam a sa- j roknak egész óvodás korom j alatt. így köszöntött rám az is- j kolás kor is. — No, ki mi akar lenni, gye- i rakek — kérdezte az iskolában j a tanító bácsi. Ki berepülőpilóta, ki agro- i nómus... — Én pedig — feleltem új-; bői —, diplomáciai szolgálatbaj lépek, és ideiglenes ügyvivő \ leszek. — Jó — mondta a tanító bá- i esi. — Add az ellenőrződet.: Holnap a szüléiddel együtt je-: lenj meg az iskolában. Engem ezzel nem félemlítesz meg. Én gyermekkorom j óta pontosan tudom, hogy ml: akarok lenni. Nem fogod a vágyaimat elfojtani, összegyűjtöttem a barátaimat: a bölcsődéből a kettőt, az óvó- i dából a hármat, az osztályból i szintén néhányat, akik ezt a pályát választották, és megalakítottuk „Az ifjú ideiglenes ügyvivők” baráti körét. Én voltam az alapító. Később más iskolákban is megszerveződtek a baráti körök. Az idő közben eltelt. Az ellentét, a disputa A. L. SARGORODSZKIE: Helyesen készültem senki sem jelentkezik. De engem ez sem térített el eredeti célomtól. Én zsenge gyermekkorom óta tudom, hogy mi akarok lenni. Ősidők óta erre a hivatásra készülök. Amikor egyetemre való jelentkezésemkor megértem, hogy mindenegyes diplomata helyre 100 jelentkező jutott, én is beadtam a jelentkezési lapomat. Az orvoskarra. Száz meghirdetett helyre én — egyedül. És felvettek. Ráadásul oda, ahová eredetileg akartam. Ahová zsenge gyermekkorom óta készültem. És csak azért vált lehetővé, ment helyesen készültem. (Fordította: Sigér Imre) j TASNÁDI VARGA ÉVA: | Hamu-pogácsa $ ^Elhagytál engem ^ levett kalappal, ^ útravalónak mosolyom adtam. \ $ Hamu-pogácsa... \ így mondtuk régen. ^— Vezessen tovább ^ a messzeségben! % ^ Gép mellett állsz, vagy ^ tervrajzon töprengsz, ^ mosolygásom, lásd, előre fölment! I ^ Elhagytál engem ^ levett kalappal, ^ vissza köszöntem & holddal és nappal. § Hamu-pogacsa... ^ vidd hát utódra, ^ s mindketten kezdjük elölről, újra. Czeme előtt ott lengett a ^ hinta, az üres hinta és egyszerre tudta, pontosan tudta, hogy valami hiányzik neki, egész életében hiányzott, valami, ami elmaradt az életéből, amiért nem lehetett sohasem teljesen megelégedett, akármennyit küzdött, akármennyit ért el. Éjfél uitán ezt, két pohár bor közt, el is sírta a többieknek. — Tudjátok — közben nagyokat csuiklott — nekem sohase volt hintám ... Gyerekkoromban én annyira szerettem volna hintázni... De nem tudtam... Nem engedtek... Nekem mindig dolgoznom kellett, mint a felnőtteknek.., Én még nem hintáztam életemben ... Pedig mindig úgy szerettem volna __És itt kint az udvaron van egy hinta... Senki nem emlékszik rá, kinek az ötlete volt Közrefogták és kényszerítették, hogy menjen ki velük az udvarra. A hinta ott állott előttük mereven, egy síkban, mintha rajzolva lenne. Félültették a hintára. Meglökték. A kötél zajtalanul lengett. Szokatlanul világos volt az éjszaka, a hold a tájra ereszkedő,' szétzüllő felhőkön át sütött Csuda jól mulattak. — Székács, fogd a kötelet!... Magasabbra, gyerekek, hadd hintázzon!... Fújtatva, zihálva tértek vissza a terembe. Szívük élénken vert, az arcuk piros volt, nem fogytak ki a nevetésből és Székács levegő után kapkodott. Bevallotta, hogy asztmás, pedig még nem volna itt az ideje, bizony, de a hadifogság annak idején megviselte és hogy a felesége válni akar tőle és hogy örökké fáradt, hogy mostanában rákapott az ivás- ra. És hogy nem is tudja, miért szeretett volna mindig annyira hintázni. Nem talált benne semmi jót. . « tak akkor napokig: Csaszlava adott nekik hírt arról, hogy mi várja őket, ha hamarosan kikerülnek az életbe. S most Csaszlava arcát is elhomályosította a hinta. Az üresen lengő hinta. Mindenki elmesélte már, hogy mire vitte az életben. Pepi, a vendéglős fia, a szakmánál maradt: egy vendéglátó vállalat vezetője. A Kapitány sikeresen befutott a házasság kikötőjébe s már négy kis miartróznyi legénységnek vezényelt. Voltak, akikről semmit se tudtak. Most se jelentek meg. Talán rég halottak. De 5 itt volt és beszélnie kellett. Otthon heteken át mindent megfogalmazott magának és most mégis összevissza beszélt. — Egyik minisztériumban dolgozom... No, nem! Nem vagyok osztályvezető, de jó fizetést kapok ... szakember vagyok ... Többször jártam külföldön. Képzeljétek: Olaszországban is! Emlékeztek még Lovászyra? Mennyit utazott azzal a le lezionéval!... A lecke? ... La ... la ... la ... leve... levele... levezione... Sehogyse tudtam kimondani. , — Igen! Most már egészen jól beszélek olaszul... Nagy küzdelmembe került __ Mint mi nden az életben... Az iskola is... Hiszen tudjátok, honnan jöttem közétek! Mikor ide kerültem, a zsemlét tenyérrel ettem, akkora újdonság volt nékem a zsemle... Mennyit csúfoltatok érte. — Én most megelégedett vagyok. Sokat elértem . .. Féleségem van, fiam... Semmi se hiányzik, semmi! Mindenért kárpótolt az élet... Megelégedett vagyok... Mindent megkaptam, amit ember kívánhat... Semmi se hiányzik... — túl sokat ismételgette ezt, annyira, hogy a többiek csak néztek. Érezte, hogy hazudik. ítél után, ahogy a városba ** érkezett, még tele volt elégedettséggel. Hetek óta készült erre az utazásra. Mindent megfogalmazott magában, mint egy ünnepi szónok. Alkonyaiig néhányan a városban sétáltak. Becsöngettek az öreg intemátus kapuján és végignyitogatták a hálótermeket. A folyosón most is olyan szag terjengett, mintha öt perccel azelőtt mosták volna fel a kövezetei. Kimentek a városi parkba. Megkeresték a zenepavilon helyét — márvány emlékmű állt ott a város felszabadulásáról, 1945-ről. Egy évvel előtte érettségiztek. Most belehallgattak a nyári illatoktól terhes csendbe. Talán hallották is a térzenét. Csak a lányok nem aikartak feltűnni a gimnázium felől. Amikor visszatértek a szállóba, már rohamosan sötétedett. Mindenki a szobájába vonult. Az érettségi találkozó kilenc órakor kezdődött. Ha később áll az ablakhoz, tán észre sem veszi. De még nem sötétedett be annyira, hogy meg ne lássa a terebélyes gesztenyefa és a mellékhelyiségek között, lent az udvarban — a hintát Három oszlopból ácsolt, deszkalapból, vastag kötélből álló, egyszerű gyerekhinta volt. És attól kezdve, akárcsak valami látomás, nem hagyta nyugodtan a hinta. Az asztalnál Pepi és a Kapitány közé került; Pepi épp olyan vörös- képű volt, mint akkor. — Székács! Hajoljon közel hozzám! Leheljen az arcomba! — kitűnően tudta utánozni még mindig Lajoskát, a cin- gár felügyelő tanárt. — Azt hiszi, nem érzem meg? Maguk ma este is ittak! Valamelyik szobában megint „tengerre szálltak”. Azt hiszi, nem tudok a „Titanic”-ról? A Kapitány a régi büszkeséggel mosolygott. — Sose tudta meg, hogy melyik szoba a Titanic! Az üresen maradt tányérok, a félig telt borospoharak fölött fellködlött a hajdani diákszoba, a Titanic. A falakon Sanghaj látképe, könyvből kivágott aktfénykép, filmcsillagok fürdőruhában, a Gibral- tári szoros és néhány új típusú csatahajó. De a filmcsillagok és a Sanghaj képe előtt hirtelen és furcsa módon lengeni kezdett egy hinta. Senki nem ült rajta, a hinta üresen lengett. A Kapitány hátba vágta. — Csaszlavára emlékszel? G saszlava jóval előttük járt, bikaerejű diák volt, végzett már, mikor ők titokban borozgattak esténként a Tita- nicon. El kellett sötétíteni akkoriban az ablakokat, mert minden éjszaka bombázórepülők szerenádozgattak a városnak. S egy estén Csaszlava kopogtatott be az ablakon. A frontról szökött vissza a diákszobába s hajdani szobatársaitól kért civil ruhát, hogy el tudjon jutni a partizánok közé. Negyven fokos lázzal járEGY SZÁL GYUFA 1 A férfi elnéző mosollyal hallgatta, mert ő $ már tudta, hogy kezében van a szerencse, 5 tudta, hogy a holnapi nagy halmozáson ren- ? geteget fog nyerni és akkor az asszony végre ^ meg fogja érteni, hogy mégis ő az okosabb $ kettőjük közül. $ A tipp teljesen biztosnak látszott és csodá- ^ latos módon kiderült, hogy az is volt. A hal- $ mozás bevált és Csongay Sándor hatvanhá- S romezer forintot nyert. Készpénzben. Az ősz- szeget mindjárt a verseny után ki is fizették, $ a kasszánál. A férfi elszédült és legszíveseb- $ ben sírni szeretett volna örömében. Most majd $ odaáll az asszony elé és odaadja neki az egész $ pénzt. Igazán megérdemli. A mikor aznap délután egy barátja emlí- $ tette, hogy nagy pókercsata lesz a la- § kásán, a szeme felcsillant. Addig üsd a vasat, ^ amíg nyersz — mondta magának, és már látta $ lelki szemével, amint kikerekíti a hatvanhá- ^ romezret — ami nem is sok —, pontosan száz- í ezerre, ami már jobban hangzik. És elment pókerezni. Egész éjjel játszottak, $ vasszorgalommal, fáradhatatlanul és Sándor $ eleinte vesztett. Reggel kilenckor már vége $ is volt a játéknak. Sándor minden fillérjét el- ■! vesztette. Agyondohányozva, elgyötörtén, sé- $ padtan ért haza. Az asszony szóltanul készí- 5 tette el a reggelit. A férfi maga elé meredt $ és a sok elvesztett pénzre gondolt. Gépies $ mozdulattal vette elő pipáját, megtömte, ma- $ radék kis dohányával, gyufát vett elő és rá- $ gyújtott. Az asszony enyhe szemrehányással ^ mondta: ^ — Látod, szívem, EZÉRT nem fogunk mi $ semmire sem menni, mert te könnyelmű vagy. $ Üj gyufával gyújtasz rá a pipádra, amikor $ pedig ég a gáz... 5 Királyhegyi Pál 5 A hinta
