Pest Megyi Hírlap, 1970. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-01 / 51. szám

1970. MÁRCIUS 1.. VASÁRNAP tt> I HELYŰI k/ŰHop Negyvenötösök DINNYÉS JÓZSEF IV yugatnak farolt a nap, 11 megnyúltak az árnyak. Szeptember, az első hónapem- ber ingkevesellő hűssel bi­zonygatja egyre, hogy ő a ha­talmas, bár a folyó partján hosszan és lustán elkeveredő falu egyáltalán nem ijed meg tőle. A csordajárásról hazafelé cammogó tehenek éppen úgy harangoznak a tőgyükkel, mint júniusban. A presszó te­raszán söröző fiatalok is nyá­ri lengében hallgatják a har- sánykodó táskarádiót. A Hő­sök terének rózsafái duzzogva illatoznak, mert egy napja oda a nyár. De az őszre még nem szavaz más, csak a főutcán vé­gi gdübörgő vontatók arany­sárga kuikoricarakománya, és én, mert a nevemnapja éppen az ősz első napjára esik. Egyébként ikrek a hétközna­pok. összetéveszthetők. A közös földekről hazakari- kázók betérnek a vendéglőbe, vagy a Csendesbe sörrel öblö­getni a munka porát. Össze­koccannak a biliárdgolyók is, de ezit már a Jobb mint ott- hon-ban hallom, mert nem ta­lálom a helyemet. Állatgondo­zók ruhájának átható siló- szaga száll a mennyezet felé elegyest a cigarettafüsttel, s ; amikor Haragos úr a leszáza­lékolt írnok, és öntevékeny sporttnitéző elhúzza rá az or­rát: „Megfullad az ember eb­ben a kolhoziUatszertárban”, italmérő Gulyásban mindjárt feltámad a leváltott elnök ön­érzete. — Ami azt illeti, elmehetsz a Napkeleti újmagyarjai, vagy a Janka-kocsma suszter- jei közé is — mondja nyilván­való ingerültséggel és rámka­csint. — Nem igaz, elvtárs? Ráhagyom, Haragos mente­getőzik, de ekkor már Hunya­di Péter komám, az öles tsz- kocsis is földhöz veri a biliárd­dákót: — Menjen oda, ha büdösek vagyunk. Ott már győzött az ipari forradalom. Haragos úr, a kancsi bor­issza elcammog, véle én is, s hogy búnak ne eredjen, érdek­lődöm a vasárnapi forduló várható kilátásai felől. — Meg kell verni Besenyszö- get — mondja —, mert külön­ben kiesünk. — És mi az akadálya? — Szerelmes a kapus. Ez már túlnő a sportisme­reteimen. Vállat vonok, és né­zem a félhomályba hirtelen nappalt varázsló neonostoro­kat, a cipészszövetkezet L ala­kú, hatalmas épületének ki­rakatokká változó ablakait, amint a futószalag méltóságo- san körbehalad mögöttük, de mennem kell, mert Haragos úr már ä vendéglő ajtaját nyitja. A Janka söntése előtt idegen ember viszi a prímet. — Ilyen jó torkú nyugatné­meteket még sohasem láttam — mondja a kocsmárosnak. — Dél óta egyszuszra isznak. Szürkebarát, fesztiválgyöngye, ezerjó. Most meg öt üveg pezs­gőért jöttem. Jankánál nincsen biliárd, sem silósaag. Itt kártyaaszta­lok vannak, pácolt bőrszag, a cipészipar kísérője. A z italmérő bólogat. Neje méri a fröccsöm. A zsu- gások verik a blattot. Haragos úr a sörével nyálasikodik, és az idegen a válaszát várja. GR1GORIJ GORIN: TÍMÁR MÁTÉ: Kontraparti — Milyen németek — kér­dezem. — Az átvevők. — Jó huzatjuk lehet. — Az, az anyjuk keresztjit! Haragos úr szemében az irigység zöld fénye lobban. De nem szól, hiszen így is megér­tem. Szeretne közöttük Lenni, mert nem ő elébe tolnák a számlát. Onnan, abból a nagy susztersapkából fedezik, ahon­nan a labdarúgócsapat költ­ségvetését is, ami dicsérendő lenne, ha több piával járna. A többi söntéstámasztó sem szól. Mit is mondhatna? Nép­jóléti intézmény az a cipész­szövetkezet. A fél falu elván­dorolt volna, ha nem lenne, így meg másik két falu ember­feleslegét is ideszivja. Minden ötödik tagnak kocsija van, mert a havi három az három, az asszonyéval öt, futja. S hogy a külföldieket a közösből dőzsöltetik? Azért sem esik le a sarkcsillag. Valutát hoz, megéri. Ebbe a megfoghatat­lan fogalomba a kocsmafilozó- fusiok minden kétkedése bele­fér. Én pedig nem számítok. Kicsoda egy tanyai tanító? Kocsmáros Józsi disputái, a felesége kiszolgál, de azért a fülét-száját hozzánk csábítja a kíváncsisága. — És a lányok? — kérdezi. — Munkaidejük vau, Palá- gyi szaktárs pedig üzemvezető. A nájlonharisnyák, kölnik is jól jönnek némelyiknek. Csak Joós Etus nem fogadta el. Ügy szíven üt, majdnem fel- jajdulok. Etus férje kollégám a tanyai iskolában. Utoljára tanítunk ott az idén. Jó cim­borám Laci, de azt nem tud­ja, hogy szerelmes vagyok a feleségébe. Igaz, hogy Etus se tudja... — És most mit csinál Etus? — nyögöm ki végül. — Főzi a kávét, Hans meg a főexportőr a Brigitte Bar- dotéhoz hasonlítgatja az alak­ját. Nem rossz, mi? A pohár szélébe harapok... Kontraparti! — kiáltja va­laki a sarokban. Haragos urat lemarházzák, mert a ki- bicntejt Jsuss a neve. A kocs- márosné odasúgja az urának: Te, azt a hároméves Napóleont ne sózzuk a nyakukba? Az ura bólint. A császárnevű ital elfekszik a kosár fenekén az öt pezsgősüveg alatt. Mindjárt záróra... A becsületes taxisofőr Intettem. A taxi megállt. — Jó napot! — köszöntöttem a taxisofőrt. — Kérem, nem messze, csak a Szamotjocs- nája térre ... De nagyon sietnék ... — Üljön be — szólt. öt perc sem telt bele, s a helyszínen vol­tunk. Az óra 49 kopejkát mutatott. Egy ru­belt nyújtottam a sofőrnek. — Nem tudok visszaadni... Kotorásztam a zsebeimben, végül találtam egy ötvenest. — Egy kopejkám sincsen... — szólt a sofőr. — De kérem, szót sem érdemel — nevettem. — Nem, nem! — tiltakozott. — Borravalót nem fogadok el. — Dehát akkor mit tegyek? — Itt a közelben van egy dohányáruda, ott felválthatja ... De abban az irányban éppen nem lehetett közlekedni, hanem egy másik utcán át. Egy­szóval. mire öt perc múltán a dohányárudá­nál voltunk, éppen ebédszünetre bezártak. Az óra 97 kopejkát mutatott. — Nem tudok visszaadni... és borravalói nem fogadok el... — hajtogatta a taxis. a nővérem zsidó emberhez ment feleségül, Klafter Sán­dor mészároshoz, ma is itt él­nek Tápoósülyben. A háború és a fasiszta ter­ror utolsó hónapjai megele­venednek, amikor elmondja, hogyan szökött meg a Felvi­dékről egy csoport munka­szolgálatost vezetve, vigyázva az életükre, a hegyaljai erdő­kön, falvakon át. Nagyon vár­ták a szovjeteket, de késtek, másfelé kanyarodtak, azután mégiscsak megérkeztek. — Putnokon fölszabadul­tunk és én január elsején dé­li 12 órakor itthon voltam, és aznap én már tagja lettem a kommunista pártnak. — Miért nem a szociálde­mokrata pártba ment? — Megmondom, Én itt Ka­tán együtt dolgoztam a kom­munista elvtársakkal, és én is­mertem személyesen a szoci­áldemokrata vezetőket. Nos, én tapasztaltam, hogy az SZDP nem volt egységes, a vezetők közül ki erre, ki arra húzott. Nem mindenki látta a mun­kásmozgalom útját akkor ilyen világosan. Meg is jegyzi: t— Szakasitsék mindig a munkásegység mellett voltak és nekik lett igazuk. Elmond egy érdekes talál­kozást: 45 januárban egy gyű­lésre ment a pártba. Amikor belépett a terembe, már be­szélt a Pestről jött előadó. Meglátta őt, lelépett az emel­vényről és átölelte, megcsó­kolta. Azután azt mondta: „erre az emberre vigyázzatok elvtársak, megérdemli a ke­nyeret”. Weisz „Henzi” volt, egyik azok közül, akiket meg­mentett Negyvemhatéves, fiatal, tett­erős ember volt a felszabadu­láskor, és az első években csak a szocialista átalakulás, a harc és az építőmunka jelen­tette számára az életet. Azonnal tagja lett a községi képviselőtestületnek és egyik megalapítója a földművesszö­vetkezetnek. Azóta is tagja az igazgatóságnak, egy • évtizedig pedig elnöke is volt, s még most is, szinte naponta üzen a fogyasztási szövetkezet veze­tője: „jöjjön be hozzám Józsi bácsi, adjon tanácsot, beszél­jük meg a dolgokat”. De kanyarodjunk vissza a mától: 47-ben megválasztották községi bírónak. A képviselő- testület 40 tagjából 38 rásza­vazott — Jól emlékszem, március 15-én vettem át a hivatalom. Sok tennivalónk volt ebben a nagy községben. Költségvetést csináltunk, a képviselőtestület elfogadta, fölterjesztettük a megyéhez. Amit jóváhagytak belőle, azt megvalósítottuk. A k.j vetkező évben államosítot­ták az iskolákat, az épületeket tataroztuk, rendbehoztuk szé­pen. Azután jött 1949. Kezdődtek a hamis politikai perek, a gyanusítgatás, a bizalmatlan­ság szétterjedt az egész or­szágban. 1950-ben alighogy megválasztottak tanácselnök­nek, kezdődött a begyűjtés, bevezették a kuláklistát. — Járási értekezletet tartott nálunk Fekete Mihály megyei tanácselnök. Ismertette a szor­zószámokat, azt, mennyi ter­ményt kell beadatni a parasz­tokkal, a földjük nagysága szerint. Én kisiskolát jártam, mégis kiszámítottam: még a kötött, jó talajok sem hozhat­tak annyit, amit előírtak, nem az itteni homokföldek. A ku- lákokat nem akartam én pár­tolni, ismertem jól a mentali­tásukat, de amit velünk végre akartak hajtatni, azt én nem tudtam összeegyeztetni a lel- kiismeretemmei. Fölálltam és kijelentettem: ezt nem lehet megcsinálni és ezzel én nem értek egyet. Fekete Mihály kiküldött a teremből. Másnap azonnali hatállyal elbocsátot­tak. Megfellebbeztem. A vá­lasz: rendőri felügyelet alá helyeztek, csak engedéllyel hagyhattam el a községet. De élni és dolgozni kellett: kezdődött megint az ingázás. Három évig járt be Kőbányá­ra, a samottéglagyárba. Azután 1956-ban, az SZKP XX. kongresszusa után, kül­döttség ment érte, visszahívták tanácselnöknek, Fekete Mihály iktatta be. — Megmondtam neki, ha bármilyen törvénysértésbe be­le akarnak vinni, elhagyom a helyem. Hamar elérkezett október, 26-án, amikor este a tanácshá­záról hazament, megtámadták a házát, menekülnie kellett. Előbb Kátán, azután Pesten húzódott meg. Amikor lv/er- ték az ellenforradalmat és ha­zament, nem vállalta továbbá tanácselnökséget. De vissza sem vonult sértő­dötten : tíz évig vezette még a földművesszovetkezetet és az­óta a. bíróság munkájában is részt .vesz; népi ülnök. Ma már nyugdíjat kap, , 1600 forintot havonta. És három éve kitün­tették a Szocialista Hazáért Érdemrenddel. — Tudja, jó visszaemlékez­ni. 49-ben alakult nálunk az első téesz, kijártunk Farkas Ferenccel, aki járási tanácsel­nök is volt, szervezni. Fogler Berci átengedte a 260 hold földjét a közösnek, ez lett az Üj Barázda, ebből nőtt ki a mostani Koreai—Magyar Ba­rátság. Utána Felső-Feketeer­dőn megalakítottuk a Kossuth Termelőszövetkezetet. Erre gondoltam most egyik nap, amikor mentem az utcán és lá­tom, hogy az egyik régi nagy­gazda — rajta volt a kuláldis- tán —, lebontatta a vályoghá­zát, ami körül mindig nagy rendetlenség volt, a trágya ku­pacokban szétszórva az udva­ron. Most? Villa van a helyén és minden ragyog. — Hát te? — Bizony — mondja —, ha nincs téesz, marad minden és még több földet vettem volna. A családja, a fiai. Már a fel- szabadulás előtt bevitte őket a mozgalomba. Itt volt Kátán a lengyel menekülttábor. Józsin és Sándoron keresztül került kapcsolatba velük, a fiai még most is tartják a barátságot két lengyel elvtárssal. Józsi bácsi szemében van ér­téke a dolgoknak. Azt mondja: — Negyvenötben romország voltunk. És még előtte, 29-ben is voltak bedeszkázott vagon­ablakok. És mi mit csináltunk? Nem ültünk tétlenül. Hol tar­tunk most? Hogyan jött ez lét­re? Fiatal még, csak 71 éves, jó az egészsége is, mindent lát és mindennel törődik. Jövőre tartják feleségével, aki „soha nem hozta föl, ha kihányták a szalmazsákokból a szalmát” — az aranylakodalmukat. És még meg szeretné érni, amikor Nagykátából város lesz. Így búcsúzik: — Akkor születtem és éltem, amikor bennünket munkásem­bereket nem becsültek. Ma a dolgozóknak van szava és hi­tele. És az a jó, hogy előbb- utóbb minden és mindenki a helyére kerül. Örülök, hogy ezért dolgozhattam. Hetesi Ferenc Pál — Nem jön át a Kőrösbe? — kérdezem Haragos úrtól. — Ha meghív? — Hívom, nem? • Elindultunk... A cipőüzem előtt megál- lók. A hivatali irodák magas ablskai úgy vigyorog­nak szemközt, mintha az uborkafára kapaszkodott ör­dögök hálóznának mögöttük. — Nem lesünk be? — kér­dezem. — Lessünk! A potyaital reményében négy kockakövet hoz Haragos úr — éppen építik az utat —, egymásra rakja, rááll, kicsit nézelődik, aztán leszól: — Éppen pukkan az üveg! Lekushad, mert a feje fö­lött nyílik az ablak, s ami fent történik most már hall­ható lesz lent is. — Csukd be az ablakot. Pa­lágyi — mondja Kelemen, a főmeós. — A redőnyt is le kéne engedni, mert kihallat- szik minden. Pala ráordít: — És ha kihallatszik? Az export népgazdasági érdek, nem? — Ja. ja, export! — mond­ja egy német. — Nem jön? — kérdezi Haragos úr. — Nem! — Hát, akkor jó éjszakát! — Etusch, du Lieb! — Mondja még neki Palá- gyi szaktárs, hogy hagyjon! — Ne játszd meg magad, kicsim! Német káromkodás ... — Nem lesz terv, ha nem veszi át ezt az ötszáz párat! Mit vagy annyira oda? Ezt Palágyi mondja. Pedig Palágyi nagy úr. Üzemvezető. Stabil, mint a Sion-hegye. Fellépek a kőre, belesek ... Az iroda csupa szőnyeg, fo­tel, s kerekasztal tele üveg­gel. Palágyi a poharát emeli: — Prosit, kamerád! A részeg német Etus után nyúl: — Du bist, Brigitte Bardot! Többet nem látok. Azt sem tudom, mint szállók le, raga­dom meg, vágom be az abla­kon az egyik követ, s eredek futásnak a Hősök tere felé. A Kőrös vendéglő redőnyét éppen lehúzzák. Tizenegy óra van. Alszik a falu. Kutyák ugatnak. Megkésett vontató hozza a kukoricát, A hold vi­gyorog. Talán nem is vigyo­rog, hunyorog inkább, mintha vigasztalni: messzi még jövő szeptember, amikor bezárják az iskolákat, pajtás! Etus azonban már másnap nem ment be a munkahelyére. ANTALFY ISTVÁN: Emlék Akkor még mi játszottunk, s egy pengőért száz dinnyét adtak. Üj szót tanultunk: „válság” s nem volt kenyere a parasztnak. Én nem kaphattam új ruhát, jó volt, amiket „örököltem” Apám kilincselt, gazsulált, és jött fáradtan, és letörtén. Mezítláb futkostunk a porban, másztunk a kerítésen át, csak álmodtuk a kis biciklit, a várat, s ólomkatonát... /////////////////////////////////////////////////////////////////. — Kérem, akkor vigyen még három ko­pejka áráért... szóltam elkeseredetten. Még harminc métert utaztunk. Az óra pon­tosan egy rubelt jelzett. — Álljon meg! Itt kiszállok! — kiáltottam. — Itt nem szabad megállni — mondta a sofőr. — Látja az útjelző táblát? — Akkor kapcsolja ki az órát! — Ahhoz nekem nincs jogom. Amikor olyan helyre értünk, ahol megáll- \ hattunk, 1 rubel 12 kopek volt az adósságom.: — Ne keseredjen el — vigasztalt a taxis, i — Találunk valami megoldást... A kijevi i pályaudvaron a pénztárban dolgozik egy is- i merősöm, ő fel fogja váltani... Elindultunk ismét. Természetesen, a pénz- j tár éppen zárva volt. Tovább, a kurszki pá- j lyaudvarra. Hogy ne unatkozzam egyedül, ] két utast ültetett még mellém. A kurszki pályaudvaron szerencsénk volt, ; de az óra pontosan három rubelt mutatott, j Odaadtam a pénzt a taxisnak. Eltette és le- \ csapta az órát. — Bocsásson meg... mentegetőzött. — I Egitetlen kopejkát sem fogadok el munka S nélkül... j — Hálás vagyok önnek — szóltam. — De ! hálás lennék azért is önnek, ha megmonda- ! ná, hogyan jutok el a Szamotjocsnája térre.! — Ódaviszem... — ajánlotta fel szolgá- \ latait és ismét bekapcsolta a mérőt. Amikor az negyvenkilenc kopekot mutatott, \ az ötven kopejkát az ülésre dobtam és el- i menekültem a taxiból... \ t : Engedje meg az olvasó hogy ! ez alkalommal Dinnyés Jó- : zseí elvtársunkat mutassuk be ! Nagykátáról. Igaz, rá, aki már ; hetvenegyedik életévét ta- ! possa, nemcsak a negyven- : ötös jelző illik, mert fél év- ; százada is elmúlt, hogy részt í vesz a munkásmozgalomban ! és 1922 óta tagja a pártnak. ! Mégis a negyvenötösök so- ; rában írunk róla, mert az ő ; negyedszázados munkássága, ^ tevékenysége Nagykátán — 5 és nemcsak a községben, ha- J nem a járásban is — elvá- | laszthatatlan a felszabadulás- ^ tói, lehet mondani: a neve $ eggyé forrt a munkáshatalom- | mai. $ — Engem az albertirsai Di­$ dek János vitt bele a szer- $ vezkedésbe a Tanácsköztár- $ saság idején, ő volt nálunk a $ rákosi fűtőházban a direktó- 5 rium elnöke — így kezdi $ Dinnyés József visszaidézni a $ múltat. $ Szinte gyerek, kamasz volt § 1915-ben, amikor Tápiósüly- ^ ről elkezdett ingázni Pestre, $ mint mozdonyfűtő és sze- $ relő, 21 évet húzott le a vas- ^ útnál egyfolytában. A kom- $ műn hónapjai — amikor a fű- $ tőházban a fiatalok vezetője ^ volt —, elkötelezték egész éle- ^ téré. Nagykátára házasodott ^ és 1924-ben egyik szerve- ^ zője volt a szociáldemokrata ^ párt helyi és járási szerve- ^ zetének. ^ Emlékezetéből csapódnak J elő a nevek, senkit nem fe- t lejtett el, az élőket ma is szá- | montartja. 5 — A földmunkás szakcsopor­$ tot vezette itt Érdi Károly, őt $ választottuk meg párttitkár- ^ nak. Tizenhatan voltunk már ^ párttagok Pesten, mind pro- $ letáremberek, nem volt kö- $ zöttünk úrféle, mi kezdtük, $ it,, és mindjárt százan let- $ tünk, elkezdődött a mozgal- $ mi munka. $ — A harmincas években na­§ gyón bíztunk a német mun- $ kásosztályban, a szociálde- ^ mokraták és a kommunisták $ együttes erejében. Keserű ^ csalódás volt; az egység nem $ jött létre, és a hitleristák ^ megszerezték a hatalmat. 5 Azután a francia munká- J soknak, a népfrontnak druk- 5 koltak és a spanyol köztársa- ^ ságiaknak. 5 Közben pedig megnőttek ^otthon is a gondok: három $ gyermek, két fiú és egy kis- ^ lány felneveléséről kellett $ gondoskodni. Ingázás napon- J ta a fővárosba. Amikor Diny- i nyés József a vasúttól lesze- 5 relt, elvtársai segítették új ; munkához a Fasor-szanató- 5 riumbam. A Szovjetunió elle- | ni háború kezdetén, mint ^ „megbízhatatlan” baloldali — j csendőri felügyelet alá ke­rült. 1944 márciusában, a né- | met megszállás után, lefogták ! őt is. ! — öt napja voltam a köz­! ségi fogdában, amikor dr. i Szepsey Mihály járási tiszti- ! orvos elé kerültem. Becsüle- ! tes ember volt, megmondta: | segíteni akar, de csak egyféle- ! képpen kerülhetem el a még ! rosszabbat, úgy, ha behívat Side, a 101/13-as zsidó munka- ! szolgálatos zászlóaljhoz, a I kerethez. I — Szóval keretlegénynek? * S — Igen. De én tudtam, hogy litt is mi a feladatom, én in- I ternacionalista voltam, és az I antiszemitizmust én elítéltem. I No — és az is igaz, 1922-ben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents