Pest Megyi Hírlap, 1970. március (14. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-25 / 71. szám
MST uecve i kJÍ»llfW 1970. MínCTTTS 25., SZER»A A bonyi krónika II. Tegnaptól holnapig Kihalt volna a kezdeményező szellem, amely annak idején Ahányban ipariskolát, polgárit, bankot emelt? Vagy az a fornadalimi&ág, amely nagy jelentőségű munkásmozgalmukat éltette? Kissé erről látszik meggyőzni termelőszövetkezeteik fejlődése. Mindhárom, főként gabonával, kapásokkal foglalkozó szövetkezete nagy jövedelmet biztosít tagjainak, — az elsőrangú föld kiváló hozamokat nyújt. De... nem látni sok nyomát annak a kezdeményezésnek, mely máshol sokkal rosszabb adottságú mezőgazdasági nagyüzemeket az élvonalba emelt. Igaz, az egyik téeszben most fejezik be egy háromszáz férőhelyes tehenészet építését. Az is, hogy a másikban kajszibarackot, meggyet telepítettek, s ezzel meghonosították területükön a nagyüzemi gyümölcstermesztést. Igaz, a három termelőszövetkezet most majd közös társulásban harmmchatmilliós ráfordítással tízezer férőhelyes sertéskombinátot épít — óriási beruházás! De... például mindegyik szövetkezetnek van kertészete, viszont egyikhez sínes központi fűtés, nagy üvegfelület, feldolgozó. De miért nem terveznek például húsfeldolgozót is sertéskombi- aátjükhöz? Miért nem támasztanak koinkurnenciát a helyi kereskedelemnek, vendéglátó- iparnak? Nem találunk egy, a gazdasági hasznot teljes egészében lefölöző vállalkozást! Amikor ezekben mát mind kevesebben látnak egyoldalúan csak „visszaélést”, kon j unktúralovag-garázda! - kodást, de mikor egyre több közgazdász, szociológus fedezi fel e területen „a nemzet nyújtózkodó mozdulatait”, mely „éppen úgy megszüli a maga forradalmárait (tehetségeit), mint a nevezetes régebbiek”, — a nagy munkaerő-tartalékokkal rendelkező Abonyban hónom termelőszövetkezet ösz- szes kiegészítő üzemében mindössze vagy száz embert foglalkoztatnak. Az általános iskolában pedig az egyetlen hely, ahová alig jelentkezik fiaital, még mindig a — már — jól jövedelmező mezőgazdaság... A község elvesztette volna egykori hagyományait éltető vitalitását? Sokat hivatkoztunk az abo- hyi hagyományokra, — vessünk az egykori Abonyra, néhai híres abonyi emberekre ismét pár pillantást. Ehhez csak a falumúzeumba kell elsétálnunk. Itt gazdálkodott és dolgozott Abonyi Lajos író, földbirtokos, negyvennyolcas nemzetőr, később Pest megyei aljegyző, majd járási gyámügyi felügyelő. Számos regényt, ezenkívül népszínműveket is írt. (Á helyi iskolákban régen volt Abonyi-kultusz, a központosított tanterv árnyékában ez feledésbe merült.) De ahogy halványodik az ő alakja az időben, úgy erősödik egy abonyi gyógyszerészcsaládba született, sokáig itt élő, ugyancsak patikusként dolgozó plakáttervező, Csemiczki Tihamér figurája és jelentősége. Munkásságával hat évvel ezelőtt ismerkedhetett meg egy fővárosi kiállításon a mai közönség. Jórészt neki, és hatásának köszönhető, hogy a két világháború között a magyar plakátművészet, hirdetési grafika nem maradt le a világszínvonaltól. (Csemiczki munkáiból az abonyi falumúzeumban miniatűr kiállítást láthatunk.) Két nyomda működött Abonyban. Szerdahelyi Jánosé adta 1919-ig az Abony című polgári lapot, a Holló és Jár- dány-iéle pedig az Abony és környéke című újságot a harmincas években. Ugyanők jelentették meg Gergely Ferenc abonyi tanító verseskötetét is... S színház is volt Abonyban, egészen a húszas évekig! 1880- bán alapították, a régi Nemzeti lebontott bútorzatával rendezték be. S nemcsak fővárosi művészek, Ujházy Ede, és mások szórakoztatták abban vendégjátékukkal a közönséget, hanem maguk az abo- nyiak vittek színre például Halmi Károly helybéli asztalosmester Szerelem győzelme című színművét is ... Szürke Abony, színes múlt árnyékában? Maga a falumúzeum léte is cáfol. Győré Pál, abonyi vb-titkár mór évtizedek óta gyűjt régi tárgyakat. A múltnak mind több rekvizi- tuma került otthonába, mely csakhamar szűknek bizonyult. Egykori céhmesterek műhelyét, öreg szekereket, takácsszékeket mégsem vihetett oda. Néhány éve több más hely- történésszel, gyűjtővel kinéztek egy szép régi műemlékmagtárt, és társadalmi munkában berendezték a múzeumot. Másfél év alatt tizenötezer látogatója volt! Biztos nem bánták meg, hogy elmentek — a magam részéről még ilyen kevéssé tudálékos, de szép, romantikus és élő falumúzeumot nem láttam. Külön szekrényben állították ki a helybéli falukutatók, helytörténészek munkáit A tudós dr. Vajda Béla, néhai abonyi rabbi a helyi zsidóság történetét írta s jelentette meg. (A százötven éves, oszlopos, timpanonos ^egykori zsinagógát ma kitaitarozottan magtárnak használják.) Mellette számos, pályadíjnyertes mai munka, Győré Pál vb-titkár- nak, Balogh Sándor református papnak, s másoknak művei. „Kézzel írott eredeti parasztkrónikák.” (Abonyban hat darab tizennyolcadik századbeli jobbágykrónikát találtak.) „Népi állatgyógyászat Abonyban.” — ilyen címek. Helyi pedagógusok, tanár jelölitek újabban k főiskolai disszertációjukat abonyi témakörből írják. Mindez az érdeklődés, tevékenység korántsem utal közönyre, szürkeségre. Legfeljebb múltbafordulást mondhatnánk. A kézimunka szakkörökről szólván is. Az egyiket az ötvenes években alapította egy tanítónő, ma kedves könyvtárosnők folytatják tovább, a könyvtárban. A másik kettőt — egyet külön gyermekeknek — egy tanyai parasztasszony, Jäger Terézia vezeti, ö ezért a munkájáért tavaly miniszteri elismerésben részesült. Jó, hogy az újból nagyon divatba- jött, de többnyire csak kispolgári esztétikát fiadztató kézi- munkázást itt felhasználják a népi motívumkincs, formai örökség megszerettetésére: e szakkörökben nemcsak a helyi mintákat, de az ország különböző területeiről való díszítéseket, technikákat is megismertetik. Mi azonban forduljunk újból a jelenhez. (Folytatjuk.) Padányi Anna HOBBY „Ez a föld az enyém“ (Madách) Básti Lajos Kossuth-díjas, kiváló művész, szülőföldjére, Keszthelyre vágyott vissza és 15 évvel ezelőtt fél hold szőlőt vett Szigligeten. Ügy beszél róla, mint élő személyről: — A szőlő a legizgalmasabb növény: érzékeny, dús, hálás vagy durcás és mindenekelőtt elképesztően életerős. Az építkezéshez ház- helynyi területről kiirtottam a tőkéket és lebetonoztattam a területet. Egy kis hajtás megrepesztettg a betont, kibújt alóla, termést hozott és megérlelte. Azóta is dúsan terem. Mennyire imponált nekem ez! Nekem, aki négyszer vagy ötször kezdtem újra az életemet. Ez igen! Így kell, és csakis így szabad élni! Ki- pusztíthatatlanul. — Intellektuális öröm, vagy fizikai munka is ez a fél- holdnyi birodalom? — Mindkettő. Már a vásárlás -nagy gondot okozott. Két évig kerülgettem, mire eladták. Déli fekvésű, olasz nemes rizling, a vízről kapja éjjel a párát. A Balaton innen nagyon szép. A szőlő rengeteg munkát ad, minden évben és minden évszakban. A metszést, hónaljazást magam csinálom. A szüret előkészítését, hordók forrázását, ké- nezését is. Semmi nem pihentet úgy, mint e nemes növény ápolása. — Mennyivel jobb ez a szőlő az átlagosnál? — Amennyivel jobban becézem: istállótrágyával, műtrágyával, karózással, állandó vadalanypótlással, oltással. Nagyon fontos, hogy az oltást hajnali fél négy és fél hat között végezzük el, mert ilyenkor tíz alanyból nyolc-kilenc megfog, míg más időpontban csak kettőhárom. Egyébként is: egy hidegebb nap, félórás eső, s máris megbántódik. Ilyenkor a termés fele lepereg. Az eső utáni napsütés a pero- noízpóra eszményi táptalaja. Én féltem a betegségtől a tőkéket és kilencszer is permetezem őket egy nyáron, ha kell. De nem akárhogyan ám! Mert a szőlőlevél felső részén ötezer pórus van, alul viszont kétmillió. A példákból láthatja, menynyire leköti teljes szellememet ez a munka. — Milyen munkát ad a tél a szőlősgazdának? — Amikor a bor megkezdi életét a hordóban — figyelemmel kell kísérni. Az első fejtést, a karácsonyit — kivétel az idei tél — még minden évben felhoztam az ünnepekre. A fejadagomra (így mondják szaknyelven) vigyázok. Olyan szerződést kötök az Állami Pincegazdasággal, hogy maradjon is a nedűből. A többit fajtisztasági felárral pontosan leszállítom. Ja! és van még egy fontos munkám télen: Cinzánót készítek. A nélkülözhetetlen füvet, ami csak Olaszországban terem, egyik barátom küldi, a receptem több évszázados, eredeti. A készítmény — a legkomolyabban állítom — felülmúlja az olasz márkát. Mert az én borom sokkal jobb, mint az övék. — Mivel az idei hófúvások moccanná sem engedtek, csak gondolatban jártunk Szig- ligetre és sokat beszéltünk róla. A szakadó hóesésben egyszer az ablaknál álltunk ötéves kisfiámmal és narancsot hámoztunk. Tudni kell, hogy ő a társam a hobbymban és nagyon tájékozott. — Te, apu! — szólalt meg huncutkodva a gyerek — mondjuk, hogy én vagyok a muskotály és te a rizling. — Miért kisfiam? — Hát nem látod, hogy az én narancsom piros és a tiéd sárga?! — És milyen igaza volt! Hiszen ő az én életem bukéja — zamata, illata. ónody Éva mfl VIII. Késő este volt. A pince lakói már valamennyien ágyban feküdtek. Szokás szerint valaki mesélt, a többiek félálomban hallgatták. Ezúttal Botár úr, a Gül Baba vendéglő főpincére beszélt: ' — Ha jaj! Egy főúr ismeri csak igazán az embereket. Én már akkor tudom, hogy milyen emberrel állok szemben, amikor kinyitja az étterem ajtaját, ahogy szétnéz, ahogy helyet keres, és leül, az mind árulkodó jel... Egyszer bejött egy Eszteriiázy herceg. Egyik boxban egy fiatal csít- ri várta. Ahogy végigvonult a termen, már láttam, hogy ez nem akárki. Végül is ott leplezte le magát, hogy amikor a kabátját» le akarta vetni, egy pillanatra megállt, kezét hátranyúj tóttá, önkéntelenül tette, reflex volt ez, annak az embernek a beidegzett mozdulata, aki életében nem vetett le kabátot egyedül. Mögé léptem és azt mondtam: „Szabad lesz nagyméltóságú uram”. Megdöbbent. „Maga ismer?” — kérdezte. „Nem, főméltóságú uram. Egy pincér senkit nem ismer, de mindenkit felismer” — mondtam. — Ha nem ismerte, akikor honnan tudta, hogy Eszterházy volt? — kérdezte Weivoda bácsi. Botár zavartan hümmögött, csak késve talált magyarázatot, amikor már végighullámzott a pincén a kárörvendő kuncogás. — Később láttam a Szent István napi körmeneten. A Horthy mellett ment... — És egy tábla lógott a hasán: Én vagyok az Eszterházy — mondta Weivoda. Ekkor már Botár is nevetett: — Az ember töri magát, hogy valami szórakoztatót hazudjon és ez a hála... A nevetés feloldotta a félelmet, egy pillanatra mindenki elfeledte, hogy tegnap este húsz holttestet szedtek ki a szomszéd ház romjai alól. Furcsa szerzet az ember. Néha milyen kevés is elég, hogy felejteni tudjon és azt hihesse, hogy boldog. De nem tartott soká. A folyosón csizmás léptek döngtek. — Mindenki keljen fel! — parancsolta a belépő Köpetzky ezredes. '— Mi történt? — kérdezte Weivoda. — A kedves szociáldemokrata úr érdeklődik — gúnyolódott Köpetzky. — Engedje meg, hogy majd Írásba adjam be a jelentésemet. Most pedig pattanjon kd mindenki! A nők is! Az emberek riadtan keltek ki az ágyból. Legtöbben kabátban feküdtek, ezért most mindenki fázott. — Weivoda úr elvtársai a túloldalon vannak — mondta Köpelzky. — Holnap reggel német erősítés érkezik. Végig a Duna-parton lövészárkokat kell ásni. Ezt, csak éjjel lehet, mert nappal minden mozdulatra lőnek. Reggel peddig itt vannak a ka- merádok. A ház előtti szakaszon a ház lakóinak kell az árkot kiásniuk. Amelyik ház nem végzi el a munkát, ott minden ötödik embert lelövünk ... És most, indulás. Ha nem lesznek készen, garantálom, hogy Weivoda úr, mindenképpen ötödik lesz... — Ott a külön pincében is vannak — mondta gonoszkodva Melanie. — Kuss! Banya — ordította Köpetzky és ezúttal Melanie nem ok nélkül feküdt a pince porában. Egy perc múlva egy lélek sem volt a pincében. Rózsi nem tudott semmit, mert Simóéknál beszélgetett. Simó nagyon szégyellte a múltkori durvaságát és bizalmával akarta kiengesztelni Rózsit. — Nézze, maga már úgyis tud rólam annyit, hogy öt fejbelövésre élig. Akkor hát tudja meg a lényeget is. Egészen az ostrom megkezdéséig egy kom liunista pártsejt tagja voltam. De elveszett az összekötőm, így nem tudom tartani a kapcsolatot hz elvtársakkal. Egyedül, fél karral, »fegyver nélkül tehetetlen vagyok ... — Most csak egyet tehet. Meg kell úszni — vélte Rózsi — Kispolgári álláspont, Rózsika. A jövőért mindig tenni kelL Csak nehéz kitaláld, hogy mit... Később újra Köves és Simó vitázott. Simó a bosszút, Köves a megbocsátást áhította. — Egyszer valakinek el keli kezdeni — érvelt Köves. — Értsd még, hogy a bosszú, bosszút szül... — Mit csinálnál, ha "szembe találnád magad azzal a nyilassal, aki lelőtte a feleségedet... Köves hosszan hallgatott, majd csendesen válaszolt: — Nem tudom. A fiú legfeljebb tizenöt éves lehetett. Vele azt hitették el, hogy ezekkel a gyilkosságokkal a hazáját szolgálja. Te ugye Lelőnéd a gyereket? — kérdezte visz- sza Köves. , — Le! És azt is, aki tanította, azokat is, akik élete első percétől kezdve elbutították... — Látod, te is azzal a hittel ölnél, hogy ezzel egy magasztos célt szolgálsz... Simó elhallgatott. — Persze, nem így lesz ez — mondta később. — Bíróságaink lesznek, melyek megtalálják majd az igazi felelősöket. Velük szemben azonban nem lesz kímélet. — Csend! — pisszegett Rózsi. Az udvarról behallatszott a lakók cso- szogása, a lapátok csengése, a nyilas katonák káromkodása. Rózsi élfújta a gyertyát és félrehúzta az elsötétítő függönyt. Megvárta, míg az udvar kiürül és aztán szaladt le a pincébe.. Amikor egy lelket sem talált lent, elindult visszafelé. Ütja Eötvösök óvóhelye előtt vezetett el. Az ajtó nyitva volt Köpetzky hangját hallotta: — Nem lesz könnyű ... Ezek már nem az igazi németek ... Budakeszi svábok, akiket puskatussal kellett b< verni az SS-be. Dehát nem válogathatunk. Reggel átadjuk nekik az összes földszinti lakást. A parancsnokuk azonban igazi német úr. Majd tesszük tiszteletünket... — Nem tudja Mihály, mi a kedvenc étele? — selypegett Eötvösné. Azt hiszem, már ő sem tudja, szegény. Sztálingrádtól szaladt... Eötvös felettébb csodálkozott Köpetzky hangján. Hol van a hőfekö- dés? Nem is bírta, megállni szó nélkül: — Kérlek, ezredes uram. Miért beszélsz így, hogy szaladt. Mi tudjuk, hogy ez csak taktika... — Természetesen, kérlek — keményítette hősiesre a hangját az ezredes. — A csodafegyver már nem késhet sokáig... És végül is a nemzeti szocialista eszme nem feltétlenül Budapesten múlik... — Szóval, már te Is lemondtál Pestről? — kérdezte Eötvös. — Ideiglenesen ... Budának ebbe a térségébe tömörítjük a csapatokat és megkíséreljük a kitörést. De kérlek, ez a legszigorúbb titok. Rózsi lábujjhegyen szaladt végig a pincefolyosón. Amit hallott, elmesélte Simóék- nak. — Holnap maguknak is le kell költözni a pincébe. — És vele tná lesz? — Felviszem Eötvösek lakásába. Van még nálam egy kulcs. — Nem megyek... Megőrülök ott egyedül... — Nem lesz egyedül. Ne aggódjon. Majd én meglátogatom. Csak nem hagyom éhen veszni __ — És ha Eötvösök is feljönnék? — Azok? Ügy félnek, mint a pat- ikányok. Miattuk ne fájjon a feje. Rózsi a saját szobájába vezette Kövest. Ez volt a legbiztonságosabb, mivel egyetlen pici ablaka a világítóudvarra nyílt. Aztán bezárta az ajtót és leosont a földszintre. Mivel senkit sem látott, kiment a kapun, és észrevétlenül beállt az árokásók közé. Lapát nem jutott mindenkinek. A többieknek kezükkel kellett ka- ■ miok a fagyos földet. — Mozgás — nógatták őket a nyilasok. — Adjanak egy lapátot — morog- .ta valaki. — Ki pofázott? A kérdésre természetesen nem jött válasz, de a testvérek nem is várták. Mint a zsák dőltek le a sáros földre, mért egy Sztálin-gyertya nappali világosságot derített. — Figyeld meg, mi lesz itt — mondta az egyik testvér. — Ügy lövik le őket, mint nyulákat. De ellobbant a Sztálin-gyertya fénye és a túloldalon némák maradtak a mesterlövészek ^fegyverei. Azok is tudták, hogy ezen az oldalon kikkel ásatják az árkokat. (Folytatjuk) i
