Pest Megyi Hírlap, 1970. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-12 / 60. szám

t't.3 • UEOYEI 1970. MÁRCIUS 12., CSÜTÖRTÖK Jegyzetlap Mi az irodalom? Jean Paul Sartre tanulmányai 4 kérdést: mi az irodalom, mit tehet az irodalom? — naponta szegezzük az alko­tóknak és ők önmaguknak. A kérdés új keletű. Ártatlanabb korokban az alkotás sokkal természetszerűbb gesztus volt, egyszerűen azért, mert konk­rétan körülhatárolható igénye­ket elégített ki. Gondoljuk vé­gig: szükség volt-e rá, hogy a táblaképfestő kétségbevon­ja hivatásának szükségességét egy olyan korban, amikor a képi közlésnek ez volt az egyetlen lehetősége? A századforduló technikai és társadalmi forradalmai szét­robbantották a művészet ha­gyományos kapcsolatát ha­gyományos közönségével. Az új közönség új, eddig is­meretlen dilemmák elé ál­lította a művészt. Az író *... csak olyan korokban el­mélkedik a saját küldetéséről, amikor a küldetés körvonalai nem világosak, és neki magá­nak kell megtalálnia vagy új­ra megtalálnia”. Amikor tehát 1947-ben hí­res tanulmányában Sartre fel­teszi a kérdést: mi az iroda­lom, mit jelent írni, miért írunk — a legkorszerűbb kér­déseket teszi fel, mert vála­szaiban ezt a megváltozott vi­szonyt igyekszik tisztázni. Több mint húsz év távlatából (most, amikor először olvashatjuk magyarul a tanulmány majd’ teljes szövegét), úgy tűnik, nemcsak a kérdésfeltevés, de a válaszadás is időtálló. Időt­állónak bizonyul Sartre műve, mert megírásának idején a leg­magasabb rendű szellemi szen­vedély diktálta, s mivel írója köztudottan mindig a legele­venebb kapcsolatban van korá­val, ennek a komák — a mi korunknak — talán egyik leg- szavahihetőtob tanúja. És mi mást jelentene írni, mint tanúskodni annak a kor­nak a szenvedélyeiről, ellent­mondásairól, hitéről és kétsé­geiről — amelyben élünk. M i jellemzi Sartre esszéit? A stílus végtelen hajlékony­sága, az ész kíméletlen, min­dent átvilágító keménysége, hatalmas műveltség, teljes otthonosság az európai kultú­rában. A képességeknek és adottságoknak ez a jól össze­függő rendszere, nekünk, ma­gyar olvasóknak, talán ijesztő is egy kicsit. Olvasás közben döbbenünk rá: nem született meg a magyar esszényelv. Stí­lusunk nehézkes, röghöz kö­tött, döcögő; szellemünk félénken járja körül a dolgo­kat és jelenségeket, megneve­zés helyett mellébeszélünk; ahogy irodalmunk egésze, a maga hagyományrendszerével, nincs jelen az európai kultúrá­ban, úgy gondolkodásunk sem; műveltségünk is provinciális, nem mintha műveletlenek len­nénk. hiszen természetes élve­zettel merülünk alá Sartre kultűr-históriai utalásainak rendszerében, de kénytelen- kelletlen megkérdezzük ma­N/Jze* Heíi ajánlatunk: Importált főzővaj, kilogrammonként 36 forint Jugoszláv kekszek, nápolyik és teasütemények. gunktol: vajon a magunk kul­túr-históriai utalásait rajtunk kívül megértené-e bárki is? A magyar olvasót tehát két kérdés elé állítja Sartre. Az egyiket maga teszi fel, a má­sikat mi tesszük fel magunk­nak. Az önmagának feltett kér­désre Sartre kimerítően és sok­rétűen válaszol. Öt elsősorban nem az irodalom belső gondjai, immanens törvényszerűségei izgatják, hanem az irodalom és az olvasók, az író és a kor bonyolult kapcsolata. Érdeklő­dése: szociológus érdeklődés. A szociológus véleménye: az író csak az olvasóval közösen alkothat és alkot, az írói tevé­kenység és az olvasói kiegé­szítő-rekonstrukciós tevékeny­ség a maga összefüggésében válik alkotássá. Olvasó nélkül az írott szó nem alkotás. „Az író tehát azért ír, hogy az ol­vasók szabadságához fordul­jon: arra kéri ezt a szabadsá­got, hogy tegye létezővé a mű­vét.” A z irodalom és a kor ösz- szefüggéseinek elemzése során bevezeti a híres és hír­hedt elkötelezettség fogalmát. Égj' adott kor irodalma — mondja — ezt akár tudja, akár nem tudja, akár akarja, akár tiltakozik ellene, elkötelezi ma­gát a korhoz. A félreáilás ép­pen úgy elkötelez valami mel­lett vagy valami ellen, mint a részvétel. Ennek a fogalomnak a bevezetésével aztán kitűnő irodalomtörténeti elemzést nyújt, megmutatva, hogyan módosul, hogyan változik az írói elkötelezettség a középkor irodalmától napjaink irodal­máig. Az elkötelezettség fogal­mát akkor is, most is sokan és sokféleképpen bírálták. De akárhogyan értékeljük is, ma már kétségtelen, hogy irodal­mi ítéleteinik egyik legfonto­sabb, főként szociológiai je­lentőségű fogalma. Elsietett állítás lenne, ha ki­jelentenénk, hogy Sartre-1 csak az irodalom szociológiai vonatkozásai érdeklik. Sartre sokarcú. Faulkner és az időbe­liség és Az Idegen magyará­zata című tanulmányaiban ér­zékeny műéntőkónt mutatkozik be, alki nemcsak egy-egy iro­dalom vagy irodalmi mű szo­ciológiai szerepét képes meg­határozni, de azokat a belső törvényszerűségeket is, ame­lyek az irodalmi mű belső struktúráját alkotják. Ha a szociológiai meghatározáshoz átlátás, a belső törvényszerű­ségek felismeréséhez belátás szükségeltetik. Ügy látszik, Sartre mindkét képességgel egyaránt rendelkezik. Ha akarja. Ha nem akarja, akikor a polémia kedvéért a legkisebb belátást sem tanúsít­ja, sót az átlátásról is lemond. A Camus-vel vitatkozó cikke nemcsak igazságtalan, de dog­matikus és túlhaladott is. Ez a cikk a túlzásokba és elragad­tatásokba bonyolódó, A kultú­ra demilitarizálása címmel kö­zölt felszólalásának szövege pedig a lelkes közéleti férfiú arcélét villantja fel. I látszólag tehát sokrétű ^ kötetet, jó válogatásit kaptunk kézhez Sartre tanul­mányaiból. Látszólag. Mert elégedetlenül és kielégiületle- nül tesszük le ezt a kötetet. Ha a szerkesztés és válogatás el­vét kéne meghatároznom, azt mondanám: ez a kötet a mé­zesmadzag elv alapján készült. Étvágyat gerjeszt, de igazi en­nivalót alig ad. És nem Sartre hibájából. Sartre munkásságá­nak egészét tekintve ez a kö­tet — minden örömünk ellené­re — csak egy csepp a tenger­ből. Nádas Péter Kiváló tsz-tagok Budapesten A Gödöllői Járási Tanács vb mezőgazdasági és élel­mezésügyi bsztálya, valamint a Juhász Gyula járási könyv­tár a gödöllői járás kiváló termelőszövetkezeti dolgozói részére március 18-án, szer­dán, a mezőgazdasági könyv­hónap alkalmából budapesti tapasztalatcsere-kirándulást szervez. A résztvevők előbb az Országos Károlyi Mihály Mezőgazdasági Könyvtárba látogatnak el, majd megte­kintik a Budapesti Tejipari Üzemet, ahol elsősorban az új tejcsomagolási technoló­giával ismerkednek meg. Ezt követően ellátogatnak a Szép- művészeti Múzeumba, ahol a 25 éves szabad Magyarország című kiállítást tekintik meg. Inferstar és papírszív A televízió rendőrautón érkezett „... Mit nézel ott Vince? Ott röpül a cinke! Drága kis cinegém, Édes kis barátom, Nélküled nem lenne Igazi az álmom.. Ellfogódött, pöttöm kislány állt a terem közepén. Szavalt. Salját versikéjét mondta a vendégeknek, versikét a cine­géről. A 7 éves kis költőnek ez volt ajándéka — az ajándé­kért ... Az újihiartyáni általános is­kola napközijében, már napok óta készültek az ígért meglepe­tésre. Azitián minap egy autó állt meg a kertes épület előtt, megérkeztek a vendégek, akik elhozták a várt ajándékot: a televíziót. A Budapestről jött autó tetején URH-készülék an­tennája feszült, a kocsi rend­száma EA betűikkel kezdődött. A vendégek, Balázs László rendőr hadnagy és Bondi Vil­mosáé rendőr alezredes, a Pest megyei Rendőr-főkapitányság képviseletében látogattak ide. A nemes célú országos mozga­lomba bekapcsolódott a főka­pitányság is. KlSZ-saerveze- tük akciójában, rendőrök ad­taik össze a pénzt a pompás In- terstar készülékre, amelyet a megyei pártbizottság javasla­tára az újhartyáni iskola nap­közis diákjai kaptak. A tv-t átadó KlSZ-titkáir, Balázs hadnagy szavaira Kö­kény esi I mre iskolaigazgató mondott köszönetét. A napközibe járó gyerekek hosszú időt, félnapokat tölte­nek az épületben. Szüleik munkások, a fővárosba utaz­nak dolgozni. A napközi ott­hon két pedagógusának, Kö­kényest Imrénének és Radóczi Károlynénak feladata litt, hogy az iskolások hasznos időtölté­séről, itaniüliáisultoróll, s egyben szórakozásiukról is gondoskod­janak. Az Islkolatelevízáó adá­sait és még sokféle gyermek­műsort sugárzó télevíziió mind­ebben segítőtársuk lesz ezen­túl. Év.ilke el szavalta vensecské­jét és örömtől pirosain fogadta a tapsot. A többi kislány és fiú pedig egy-egy puszi kísé­retében nyújtotta át a vendé­geknek a maguk egyszerűen kedves ajándékát. Virágokkal díszített papírszívet, amelyre piros betűkkel rótták gyer- mekkiezek: Köszönjük... Aztán — megbocsáitihatóan — kissé eltereilődöitt figyelmük a felnőttekről. A terem sarká­ban ikivilágosodott az Inter- star képernyője... — Szit — Foto: Urbán Borbély Tibor versei FELHŐK Az égen tarka-barka felhők csapatja úszik, s a napot, — néhány pillanatra, némelyikük eltakarja. És sötét a föld, mintha tán megölt napunknak vére folyna szét, — és sárga szép színét, örök sötét, vak éjre váltaná. ÉJSZAKA Sárga cégér fent a hold, hívogat a messzi bolt. Elém teríti mind, s kínálja fényes áruját, felékesítve így, a szurkos éjszakát; 34. Lehetünk katonák jó háromszázan. Sok a sebesült. Egy tüzér az orosz század parancsnokához sántikál, fé­lig oroszul, félig szlovákul könyörög neki, hogy csináljanak vele valamit, üszkösödi'k a lába. Türelem, mondja neki a tiszt, a sebesültek kórházba kerülnek. A tüzérnek vissza kell sántiikálnia a sorba. Fésűs Járó köz­ben addig okvetetlenkedik, míg egy altiszt el nem vezeti a városparancs­nokságra. Jó fél óra múlva jön visz- sza lelkendezve, minden rendben van, kiabálja messziről, de hogy mi van rendben, arról fogalmunk sincs. Papírt ad át a század parancsnoká­nak, aki felolvassa a nevünket. Ki­lépni. Tarba szakaszvezető azonban elkeveredett valahová. Sorki min­den égtájba belebömböli a nevét, de hiába, végre is káromkodva megy vissza a bunkerbe, az istenit az álomszuszék fajtájának: aztán nagy csöndben jön vissza, a földön húzza Tarbát, gallérjánál fogva. A szakasz­vezető megfojtotta magát. Zsineg a nyakán, szorosan, csomóra kötve. Belevág a húsába. Micsoda görcsös elszántság kellett hozzá, jól meg­húzni a zsineget, bogra kötni, s még- egyszer, és el nem vágni, hanem csöndben, ordítás nélkül meghalni. Deső döbbenten hajol Tarba fölé, keze fejével megtapintja a szakasz­vezető duzzadt, szilvakék arcát. Hi­deg — Jobban kellett volna vigyáz­nunk rá — mondja, de rögtön ki­igazítja magát. — Bár azt hiszem, így könnyebben halt meg, mintha azok ítélik el, akiket szeretett. Mikor történhetett? Talán még az étel. A szovjet tiszt idegesen szalad hozzánk, mi történik itt, néhány ka­tonát a bunkerbe futtat, kutassuk át, nlncs-e több öngyilkos. Nincs. Ez az egy volt. S Deső holtában sem adija ki Tarbát, a századparancsnok kérdéseire széttárja csak a karját, mint aki nem érti, mi vihette rá a szaikaszvezetőt, hogy megölje magát. Hogyan is mondhatná el két percnyi jelentésbe gyömöszölve a képtelen tragédiát, hogy egy szakszervezeti bizalmi, aki sok-sok éven át kívánta s várta az oroszokkal való találko­zást, végül is miért nem nézhetett a szemükbe. — Szörnyű — mondja Fésűs Járó, orra elsárgul, mintha fagy csípte volna meg. — Hát ez szörnyű. De mindjárt sürget bennünket, igyekezzünk, a parancsnoknak nincs sok ideje, dűlőre akar jutni velünk. Igen, menjünk csak, mentői szapo­rábban. Engem is ez izgat. Megren- dültebbnek kéne lennem, de beval­lom, csak ez izgat, s egyre jobban, a váratlanul felnyílt lehetőség: mert feltétlenül az, hiszen ha kiemeltek bennünket a sokaságból, és a pa­rancsnok találkozni akar velünk, ez nem jelenthet mást, csakis lehetősé­get. Talán többet is? A szabadságot? Azon kapom magam, hogy nézem, de nemigen látom a szétlőtt, nyomo­rúságos telepi főutcát, melyet tör­melék és üvegcserép terít be vas­tagon. Gallai morogva faggatja Fésűs Já­rót. — Kéreted magad, az istenedet, egy szűzlány könnyebben kilép a szoknyájából. Hát miért nem mon­dod meg, miről van szó? — Nem is tudom pontosan — ráz­za fejét Fésűs Járó. — De nem is vagyok illetékes. Majd a parancs­nok. Elmosolyodik, hogy milyen fontos titkot tud, s milyen izgalomban tart­hat bennünket. Sorki is felvidul, fél- marok cigarettát húz elő valahon­nan, mindnyájunkat megkínál, az orosz altisztet is, aki fáradtan lógatja géppisztolya csövét, úgy kísér ben­nünket. Ahogy távolodunk Tarba hullájától, legbensőbb s legtitkosabb kis gondolatunkat is birtokba veszi az élet Sorki vigyorog. — Ha nincs baj, mindig arra kell menni, amerre a többi — mondja elégedetten, — De ha baj van, sose arra. Az újvárosi kaszinóban, ahol teg­nap még a tábori csendőrség két szakasza tanyázott, első pillantásra alig változott valami. Orosz őrség a kapuban, nyüzsgő katonák a folyo­són, ez az egész. Minden bútor a he­lyén, az állampolgárok okulására szolgáló faliképek is, melyeken bol­sevista kémeket, szabotőröket, és más árulókat akasztanak fel a csend­őrök nagy szakértelemmel. Hitler képét leverte valaki, Szálasié azon­ban még ott lóg a falon, sőt, kissé távolabb Francóé is. Meglököm Fé­sűs Járót, te, ezt mégis le kellene szedni, változnak az idők. Fésűs Já­ró elképed, hogy a fenébe maradt itt ez a disznó népség, kotorná is őket egyenként lefele, az orosz al­tiszt azonban rászól, ne hadonász- széik, hanem álljon becsületesen, ahogy fogságban levő egyénhez il­láik. Alacsony, himlőhelyes arcú, fia­tal tiszt lép a szobába, mögötte még vagy hárman. — A parancsnok — súgja Fésűs Járó. Köpenye kigombolva, derékszíja a kezében, megáll az asztal mögött, végignéz rajtunk. Erős álla van, mé­lyen előremyúló csontos álla, nem látni tőle a nyakát, orra lapos, mint a bokszolóké, szeme nagy, furcsán, gyerekesen nagy és kíváncsi. Int, egy rangjelzés nélküli egyenruhás férfi — a tolmács — melléje lép. — Golovkin őrnagy vagyok — mu­tatkozik be. — Üdvözlöm önöket. Hallottam, hogy önök, zárt kötelék­ben, felvették a harcot a németek­kel. Ez nagyon érdekel minket. Ké­rem, mondják el pontosan, hol, mi­kor és hogyan történt a dolog. Az egyik tiszt leül, jegyzetfüzetet vesz elő. Fésűs Járó idegesen nógatja Desőt. — Szólj már valamit, hát ezt te tudod, a te századoddal történt! Deső tiszteleg, bemutatkozik, majd oroszul folytatja, elővéve zsebéből a tényvázlatot: tessék, ez hivatalos irat, benne van minden. A tisztek kézről kézre adják a papírt, persze, nem értenek belőle semmit, végül is a tolmácsnak adják, az aztán halkan és gyorsan lefordítja az egészet. Go­lovkin többször is bólint, végül kijön az asztal mögül, jobban megnézi De­sőt. — Nagyon aelyes — mondja. -- Önök tehát már elkezdték a harcot a fasiszták ellen, csak folytatni kell. Híradósok nyomulnak be a szobá­ba, huzaltekercset cipelnek, kopá- csolnak, a tábori telefont szerelik, hangosabban kell beszélnünk. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents