Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 27. szám

8

1970. FFB”UAR I., VASÄRNAP

Alt«. > *

:<jp

í'W/////////////////////////*'///////////////////////////////////////////////////////>;

l I

| APÁTI MIKLÓS:

Fm L>/?c<r'íi 1

Vihar Béla:

Búzaszem

Eső hészül

Valahol most is béke van: szederfák érnek vakmerőén, duzzadt szilvák kékje látszik, magasan, messze levél ásít szemközt a Nappal, fegyverekkel Poros az út, hát eső készül, úgyis hiába tiltakoznál, gazdag az égbolt fegyverekben.

Engemet itt még megaláznak, pici kabátom teli porral, hővel ütve állok a nyárban, ökölnyi szívvel, ökölnyi joggal, szemközt a Nappal, fegyverekkel Ingem mögött van aratásom: hőség, esőszag, önmagam.

Valahol most is béke van.

Mit tudja azt a búzaszem, !

amikor lefele,

a föld mélyébe veti le

a gazda két keze,

hogy most vezet éppen az út!

a kéklő egekig,

s amint mélyebbre hull alá, : akként emelkedik. :

V

Csak azt tudja, zuhan zuhan,! és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közéig az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény, ahogy regék kedvesét a hősi vőlegény.

VARGA DOMOKOS-.

Emberi gyengeségek-állati furcsaságok

Egy budai barátom felnevelte deli lányait, unokái azonban még nincsenek, szerzett hát nemrégiben egy kuiyakölyköt, Andrea nevezetűt.

Hathetes korában hozta el a kölyfcöt az anyjától, akkor még pöttömnyi volt. De mint vérbeli magyar vizsla, a homlokát már akkor ráncolni tudta. Komikus kis buta feje azóta megformálódott, testsúlya megtízszereződött: félelmetes gyorsasággal fejlődik.

A magányos lelkek orvosságai az ilyen állatok. Látszólag haszontalanok. De alkalmat adinak a törődésre, arra, hogy akik másképp nem osztogathatják el a beléjük szoruLt szeretetet, azok legalább így szerethessenek.

Ahogy egyik-másik rab pókot nevel. Vagy ahogy Tolsztoj meséiben olvassuk: egy állatkerti oroszlán a ketrecbe dobott kiskutyát fogadta társául a rabságban. Ahelyett, hogy megette volna: dédelgette, gondozta, játszott vele, s végtére utána- halt.

Tolsztoj a mesésköny vében írt erről az esetről, de azzal a megjegyzéssel, hogy „igaz történet”. Én el is hiszem, hogy igaz. Solt, magam tudok szolgálni egy hasonló esettel.

A kutya barátja ezúttal nem oroszlán volt, hanem disznó. Egy falusi portán nevelkedő süldő. Okos és ked-: vés állat, gyakran eresztet-: ték ki az ólból, hadd mozogjon egy kicsit az udvaron. Így barátkozott össze a kutyával. Azt nappal kötve tartották, s hogy, hogy nem, magához kapat ta a süldőt. Nyilván unta magáit egyediül a láncon, megkívánta a társaságot. A süldő lefeküdt, elnyújtózkodott a napon, ő meg nyaggatta. Fülét ha- rapdálta, farkát ráncigálta, haltát kaparta, hasát döfölte. Meg is ugatta néha, de a süldő nem ijedt meg, tudta, hogy csak komédiázik. Felnyitotta a szemét, majd megint lehunyta, s döglött tovább, jólesően. Óráikig el voltak így egymással, a disznó mehetett volna máshova is. az udvar bármelyik zugába, de úgy látszik, 6 sem kívánta az egyedüllétet.

Néha azért elment, s ez lett a veszte. Kitanulta ugyanis, hogy ha az orrával rázogatja a kertajtó reteszét, az előbb- utóbb kinyílik. így szabadult be a féltve őrzött veteményeskertbe. Majd a sikeren felbuzdulva, a tyúkudvar ajtajának a reteszét is ráncigálni kezdte. Az is kinyílt. Ment be az udvarra, ment be a tyúkólba, falta fel a tojásokat. Ez a bűne már nem bocsáttatott meg. Ettől fogva -zigo- rúan a dtsyióólba rekesztet- tók, onnan felelgatett búsar a láncát rázó kutya vakkan- tásaira. Soha többé nem találkoztak. csak már télen, e disznóölés hajnalán. A kutys eszeveszett csatolással búcsúztatta egykori barátját. De nem halt utána. Sőt, amikor később szegény disznót zsigerel-ni kezdték, s neki is dobtak egy-egy falatot, azt se vetette meg. Ilyen az élet.

S ha már az állati furcsaságoknál tartunk, nem állom meg, hogy két esetet el ne mondjak, legalább dióhéjban.

Az egyik egy bátor kakasról stol, a másik egy gyáva kutyáiról.

A bátor kakast — Bandi nevezetűt — a gazdája nevelte bátor, sőt dühös természetűvé. Nékitámadit az kutyának, macskának, még embernek is. Idegen nem jöhetett úgy be az udvarra, hogy meg ne csapdossa a szárnyával, meg ne csípdesse a csőrével. Elég jól tudott röpülni, úgy hogy többnyire egyenesen nekiszökött az illető arcának, csoda, hogy soha senkinek a szemét ki nem vente. De sokakat megszalajtott, a gazda nagy gyönyörűségére. Egyszer még a szomszédban lakó fiatal tanítónőt is megtépte: mikor az óvatlanul átjött, rövidujjú nyári ruhában, rászállt a karjára, s véresre szaggatta.

Ebből nagy botrány kerekedett, de a kakas gazdája inkább fizetett, nem hagyta Bandit elveszejiteni.

Hanem egyszer egy kis japán kakast hozott a házhoz. Ez feleakkora se volt, mint Bandi, de sokkal fürgébb nála. Nyílt harcba nem bocsátkozott vele, hanem ügyesen rászállt a hátára, s úgy megkocogtatta a fejét a csőrével, hogy csak úgy szédelgett. A híres kakas egyszerre meghunyászkodott. Egyik napról a másikra vége lett a dicsőségének. Nem is kerülte el a sorsát, hamarosan levest főztek belőle. Nem sokkal később azonban a kis japánból is, ment kiderült róla: a galamb- fiakalt íriogatja fenn a dúcban.

És a gyáva kutya?

Az a macskától félt. Még kicsi korában karmoiászhatta össze egy mérges kandúr. Ha macskát látott, már oldalgott is éL Vagy ha nem volt hóvá húzódnia, lenyomta fejét a földre, úgy nyüszített. Ugatni nem mert, támadni még kevésbé.

A környékbeli macskák is észrevették, hogy tart tőlük. A helyett, hogy kerülték volna, még pimaszikodtak vele. Ijesztgették, felborzolták a szőrüket, úgy kurrog- tak, s élvezték, hogy remegve hátrál előlük. Még az ételébe is beleették.

A kutya tűrte. Sokáig tűrte. De egyszer valahogy erőt vett magán, s elkapta az orra előtt kurrogó macskát. Darabokra tépte. Cafatokra. S aztán még egy tucatnyit. Ahány macska vóLt a környéken, kegyetlenül mind kiirtotta. Az utolsó szálig.

tásokat — mint például a Tanácsköztársaság létezése és az osztrák szociáldemokrácia szociális küzdelmének sikerei — és a rokonvonásokat, melyek közös utat te tteli volna lehetővé.

A zseniális alkotó

élete mindig hálás téma az utókor számára, s sokan élnek is — sőt, visszaélnek — e lehetőséggel. Jól választott a Corvina Kiadó, amikor Henri Perruchot könyvét — magyar címe: Gauguin élete — fordította le, mert ő elkerüli a sablonokat, s az olcsó megoldásokat. Nem felszínes, szentimentális életregényt írt, hanem minden föllelhető forrás összegezéseként, gördülékeny stílusú életrajz-dokumentumot tesz az olvasó elé. Gauguin, akit életében gúnyra és nyomorra kárhoztattak — „ma leterített a nyomor” írja egyik levelében, melyet nem kevesebbért, mint ezer frankért adtak el egy árverésen —, napjaink egyik legdrágább modern festője a világon. Miként alakult e drámai élet, s mit tett jóvá az utókor, erről szól az alapos, eseménynaptárral és bibliográfiával kiegészített munka.

Két, nagyalakú albumot

kínál újdonságai között ugyancsak a Corvina, elsősorban a műkincsek szerelmeseinek. A bátor vállalkozás két, kezdő kötete Budapest és München múzeumaiba kalauzolja el az olvasót és a szemlélőt. A Budapest Múzeumai című kötet a főváros hét nyilvános gyűjteményét mutatja be tömör, lényegre törő szöveggel, s rengeteg képpel. (A reprodukciók, a kötetek kiállítása a Kossuth és az Egyetemi Nyomda munkáját dicsérik felső fokon.) A München Múzeumai kötet tizennégy gyűjtemény anyagából ad szövegben teljes áttekintést, s ízelítőt képekben. A jól válogatott képanyag, a laikus számára Is világos szöveg, mindkét album esetében meghódítja az olvasót, tehát sikert Ígér a vállalkozás, a további kötetek számára is.

Püspöki Mihály:

A rozmaringbokréta

193 e első farsangvasárnapján a Sánta Berci kocsmájában repesztettük a levegőt. Egymásba kapaszkodva nyirvá- koltuk a számunkra szebbnél- szebb nótákat, s nagyon odavoltunk a nóták okozta, hite- hagyott hangulattól. Teljes egészében átéreztük a nótabéli árvagyerek szomorú helyzetét, akit még a szeretője is elhagyott a nagy-nagy elárvu- lásában. Fújtuk is a nótát keservesen:

Márványkőből van a’, Márványkőből van az édesanyám keresztje.

Kijárok én oda,

eljárok én oda, minden

szombaton este.

Kelj fel édesanyám, kedves édesanyám, szólj hozzám, ha lehet, mert árvagyerek vagyok, szeretőm elhagyott, jaj, de beteg vagyok ...

A kesergős búslakodásban, Eimikor már az ötödik liter karcost vedeltük, egyik cim- i bóránk, a hetykeségéről híres i Kiskapus Ádám a bokrétás i kalapját csapta az asztal köze- ; pére.

i — Ezt nézzétek meg — mu- > tatott a földíszített kalapra ! kevélyen. — Ilyen rozmaringvenkedést. Mivel azonban az adott szóval játszani nem lehetett; így fogait megcsikor- dítva fölmordult:

— És ha a fogadást elveszíted?...

— Akkor az ötszörösét fizetem.

Kezet adtunk az egyezségre.

Másnap mindenki tudta a faluban az eseményt. Ügyszólván, szájról-szájra járt a hír, hogy potom egy liter borért vásároltam meg Takács Jul- csát Kiskapus Ádámtól. Én pedig, kijózanodva a vasárnap esti boros állapotból, ugyancsak elszégyelltem magamat, amikor az anyám a következő szavakkal állított fölém:

— Ó, te szégyentelen, nem sül ki a szemed? Lánykupee lett belőled? Csak úgy, ukk- mukk, megvásároltad a lányt, mint a rőfös a vásári portékát?

Lángbaborult orcával hallgattam. Nem szóltam semmit, csak szöszmötöltem tovább a kosárfonással, mivelhogy arra rendezkedtem be az istállóban.

Anyámban tovább berzenkedett a fölháborodás.

— Most aztán mit fogsz tenni, te mákvirág?

Szótlanul vontam meg a vállamat.

— Ügy?! — tette csípőre anyám a két kezét. — Ha elkelt, egye meg a fekete fészkes fene, ugye?

Indulatba jöttem.

— A szeretője tette csúfra — válaszoltam ingerülten. — Kiskapus Ádám bocsátotta áruba a szeretőjét, nem én!

— De te megvetted?!

A vége az lett, hogy jóanyám tudtomra adta: Kiskapus Ádámnak kitettók a szűrét. Takács Julcsa visszaküldte az ajándékba vett gyöngykalárist, s most már rajtam a sor, hogy a lány tisztességét helyreállítsam, míg a Takács- család meg nem neheztel ránk.

Kényelmetlen helyzetbe kerültem. Szégyentől égő arccal kerültem édesszülém neheztelő tekintetét, s arra gondoltam: inkább nekimegyek a Zagyvának, mintsem hogy a részeg fejjel kötött fogadást beváltsam.

Aztán mégis másként döntöttem. Kosárfonás közben magam elé képzeltem Takács Julcsa karcsú alakját, hosszúkás, tojásdadarcát, és az enyhén kihajló sasorrát, ami szinte büszkévé, megközelíthe- tetlenné tette.

Erősen hajlottam arra, hogy szeretni tudnám azt a gőgös ábrázatú lányt.

Belészerelmesedtem. Elhatároztam: megpróbálkozom

Takács Julcsával. Hiszen gazdátlan legény vagyok, lányhoz

éppen nem járok, nem vagyok lekötve senkihez. S ezért, az elkövetkező vasárnap estére, jóelőre előkészítettem magamat a próbálkozásra. Nagy- hirtelen magamba szedtem annyi lélekerősítőt a Sánta Berci vinikójából, hogy amikor kilódultam a táncterembe, akkor már semmit sem szégyelltem.

A legényekre várakozó lányok sorfalán végignézve, egyenesen Takács Julcsához közeledtem. Már a nyelvemen volt a lány neve, hogy felkérem a táncra, amikor az szikrázó szemekkel sziszegte az arcomba:

— Menj a szemem elől, mert szemen köplek!

Első pillanatban felágaskodott bennem az önérzet, de aztán elmosolyodtam:

— Mért haragszol rám, Juli?

— Tudod te azt!

Derékon kaptam a lányt, s a

vihogó lányhad előtt táncoltattam Takács Julcsát. S közben beszéltem. Dőlt belőlem a szó. Feldicsértem a gyűlöletet lövellő szemét, az utálkozásra biggyesztett száját, sőt, még az orrára is dicsérő megjegyzést tettem. Ö azonban csak feszel- gett, minduntalan kiugrató akart karjaimból, s fuldokolva csavargatta fejét jobbra, balra.

A harmadik fordulónál megtört, Takács Julcsa. Még egy ideig kötözködött, tiltakozott a könyörtelen hódítás ellen, de aztán lehajtotta pántlikagarmadával ékített fejét, s elpirult. Én pedig, megbódulva a győzelemtől és a világosszőke

«

t

bokrétát csak Takács Julcsa tud készíteni.

Megütközve kaptuk föl fejünket. S míg a többiek a ha- bókos legényt figyelték, addig én a kalapot díszítő, a szerelmes lány érzéseit jelképező rozmaringszálat szemléltem, melyen apró pénitlikadíszek virítottak, égővörös csipkebogyó gyanánt.

Kucora Jani kománk szólt először a hetvenkedőre.

— Te, Ádám! — kumman- tott szét a devemyázó cimborahadra —, szeretővel, édes szőlővel nem jó eldicsekedni, mert megdézsmálják.

Kiskapus Ádám azonban tovább hetvenkedett.

— Nincs legény a faluban, ki az én Julcsámat elszerethetné!

— Nono! — szólt Jani kománk kételkedve.

— Próbáljátok meg! — jött a fennhéjázó bíztatás. — A győztesnek, ha sikerül, egy liter bort fizetek.

Belém bújt az ördög.

— Kezet rá, pajti!

Elképedve meredt rám Kiskapus Ádám. Nagy, kerek bikaszemében az öklelő düh lángja parázslóit fel, ami azt mutatta: megbánta az elhamarkodott, fenegyerekes hét.

Könyvszemle

Két kiadó nyolc újdonsága

Múzeumok kincse a könyvespolcon — A megfizethetetlen festő — Pillantás a múltba — Ellenfél: az éhség

zés izgalmát az adja, hogy Vitányi mást nyújt, mint amit a témától várunk. Regényt, emlékiratot, lélektani tanulmányt a hősről, s az őt körülvevő világról. Sokféle anyagból építi tehát regényét, de mint a ház, végül a sokféle anyag is egész, egység. Akárcsak Faragó Vilmos kötete a Perben — harag nélkül. A lapokban megjelent kritikáival rangot • szerzett szerző hű marad mércéjéhez kötetével is. A látszatra egymáshoz nem kapcsolódó, rövid írások egymás utáni elolvasása kétségtelenné teszi, hogy Faragónak önálló, másokkal össze nem téveszthető véleménye van a mai magyar irodalomról, annak örömeiről, gondjairól, értékeiről és elszalasztott lehetőségeiről. Hat ciklusra osztott kötete ugyanakkor másról is vall. Arról, hogy a kritikusi munka alapfeltétele: a mű, s nem a szerző mérlegelése.

Távoli

és közeli történelmünk

egy-egy jelentős szakaszát választotta tanulmánya témájául Nagy László és Gábor Sán- domé. Az Akadémiai Kiadónál megjelenít két kötet négyszáz, illetve ötven évvel korábbra forgatja vissza a történelem naptárát. Bethlen Gábor a független Magyarországért címmel — élvezetes stílusban megírt tanulmányt nyújt át az olvasónak Nagy László egy olyan történelmi alakról, aki körül — történész berkeikben — viharok dúltak, akiről a legellentétesebb vélemények hangzottak el. Gazdag forrásanyag földolgozására támaszkodva helyezi el a történelem folyamatában ezt az alakot, aki köté'táncot járt a magyar—török viszony, a magyarok és a Habsburgok kapcsolatának szakadéka fölött. Hasonló módszeresség jellemzi Gábor Sándomé munkáját is. Ö Ausztria és a Magyar Tanácsköztársaság címmel az első, s egyben átfogó tanulmányt írta meg e témáról. Sokféle szálon követi nyomon a szerző 1918—1919 eseményeit, de nem ragad meg azoknál, hanem belőlük kiindulva elemez. Fölkutatja a kölcsönhaA dologi javak egyetlen kereskedője sem tárhat oly gazdag választékot a vevő elé, mint a szellem táplálékának kínálója a könyvesboltban, legalábbis ezt igazolja tallózásunk a közelmúltban megjelentetett újdonságok halmában. Regény, esszékötet, történeti tanulmány, album váltakozva sorakozik a recenzens előtt; közülük válogat.

A könyv újdonság, a szerző azonban i'égi ismerős. Fritz Baade nyugatnémet profesz- szorról és Legyen mindenki jóllakott című, magyarul most megjelent művéről van szó. Korábbi kötete — Versenyfutás a 2000. évig — három kiadást, s 33 ezres példányszámot ért el idehaza, ami a siker kétségbevonhatatlan jele.

Ahogy korábbi, mostani műve is váltakozva csábít egyetértésre és vitára. A téma: korunk emberének nagy ellenfele, az éhség. A szerző több évtizedes tudományos munkásságát és személyes tapasztalatait ötvözve dolgozza fel a világ éhséggel küzdő országainak helyzetét, problémáit, a megoldás lehetőségeiről sem elfeledkezve. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetet térképek, grafikonok és fényképek egészítik ki.

A szellemi fölfedezés

friss izgalmával olvastuk végig a Szépirodalmi Könyvkiadó két újdonságát, Vitányi Iván regényét és Faragó Vilmos tanulmánykötetét. Mindkét szerző szélesebb körben ismert, csak éppen másként. Vitányi, a szociológus, az esztéta színes egyénisége a szellemi életnek, s most regénnyel igazolja sokszínűségét. Ment regényt írt Széltenger címmel —, bár a könyv fülszövege némi bizonytalankodással állítja ezt. Aki végigolvasta a könyvet, tudja, hogy: regényt élvezett végig. Mégpedig hiteles, érzelmektől fűtött, s ugyanakkor higgadt belső elemzésre, a cselekvés tudatos és ösztönös mozgatóinak megkeresésére is vállalkozó regényt. A hős: fiatalember, fonradalmiáír, aki 1944 viharos hónapjaiban száll harcba a világgal, s benne önmagával. A szellemi fölfede-