Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-27 / 49. szám

4 “ií'kKíriap 1970. FEBRUÁR 27., PÉNTEK Búcsúzik vagy kidobták? HOGYAN VÁLT MEG KARNAGYÁTÓL A CEGLÉDI VASUTAS OTTHON? Hat elfáradt vándor... Mit kell a z Ritkán kerülhetek abba a különös és érdekes helyzetbe, hogy egy újságíró kollégám­mal vitatkozzam a saját la­punkban, de egy becsületben megőszült embernek kell igazságot szolgáltatni. A Ceglédi Hírlap 1970. feb­ruár 10-i számában (cs—i) a „Mozgalmasabb napok, csupa jó ötlettel” című cikkében — többek között — a következő­ket írja. Idézem: ... Mostaná­ban csendes az a kis szoba, ahol a hazánk határain kívül is híres ceglédi Vasutas Kórus szokott próbálni. Mint megtud­tuk, jelenleg éppen átszervezik az 50 tagú énekkart. A közel­jövőben 14 tagot búcsúztatnak, akik helyébe új jelentkezőket várnak. Búcsúzik az énekkar karnagya is, BEZERÉDI MI­HÁLY, a dalosok Miska bá­csija. Több éve állt a dobogón, keze rezzenésére ötven torok­ból szállt mindenki gyönyörű­ségére a dal. Az idő azonban halad ... Űj karnagy dirigálja majd az együttest... stb.”... Majd később: „... Lehetőség van a tervezésre — mondja Vásárhelyi László, az otthon vezetője. — Meg akarjuk fiata­lítani az otthon hangulatát”... stb.... A leírtakból mi az igazság? Először is a „dalosok Miska bácsiját” nem Bezerédinek, hanem Benczédinek, az otthon vezetőjét nem Vásárhelyinek, hanem Várhelyinek hívják. (Mint mondani szokás, a többi stimmel...) Igen ám, de itt a többi sem stimmel, mert — nyilván a helytelen informá­cióadás és nem az újságíró hi­bája következtében — a leg­lényegesebb dolgokról szó sem esik, illetve a tényeket elfer­dítve esik róla szó. Benczédi Mihály karnagyot ugyanis 31 évi dicsőséges működés után durva és kegyetlen, sőt dics- teleh módón eltanácsolták a Vasutas Otthonból, a Vasutas Kórus éléről. „...Én kérem, egyházi kar­nagy vagyok ...de mellékesen a Vasutas Kórust is dirigál­tam ... Nagyon szerettem éne­kelni és énekeltetni, mert az emberek megkönnyebbülnek, ha megszólal ajkukon a dal... Egy Bach, Händel kórusmű ... oratóriumok...” Benczédi Mihály most nem énekelni, de beszélni is alig tud. Zaklatott mondatok: „... A véres háború után... sokan elestek ... meghaltak, elvitték őket... 1945-ben elő­ször Kodály: Szabadság him­nuszát vezényeltem... a 60- ból talán, ha harmincán vol­tunk... KI HIÁNYZIK? — kérdeztem s felemeltük a ke­zünket, mind, mind s legszí­vesebben sírtunk volna. Be­intettem, felcsendült az ének... Es most, 31 esztendő után se szó, se beszéd, fel­mondanak ...” Benczédi Mihály hetenként két próbát tartott, két-két óráig, azon kívül a versenyek, fellépések (volt olyan hónap, amikor 6—7 fellépés) előtt a begyakorlást végezte s nem lézte az órát. Mindezért havon­ta, írd és mondd 534 forintot kapott. A 31 év alatt számta­lan nagy bel- és külföldi si­kert csalogatott elő a torkok­ból, mígnem 1969. szeptember 21-én a várva várt elismerés is megérkezett: 30 éves mű- ' tóöésének jubileuma alkal­mából az SZMT kulturális osztálya elismerő oklevéllel tüntette ki és miután elvezé­nyelte a Bárdos Lajos szer­zetté „Madár fiaihoz” című művet, amelynek végsoraként a „FIAIM CSAK ÉNEKELJE­TEK” csendült fel a zsúfolá­sig megtelt padsorok közé, a szerény színpadról — még egy kristályvázát is átnyújtottak neki. Hát még, amikor Cegléd város nevében is felköszön.töt- ték! Élete legboldogabb napja volt. A felmondást 1969. novem­ber 29-én (tehát két hónap múlva!) kézbesítették neki. Nem értette. Forgatta, gyűrö- gette a kezében, nem tudott vele mit kezdeni. Nem volt a 31 év alatt fegyelmije, senki nem kifogásolta működését. Derült égből a villámcsapás! Benczédi Mihály, a segítő- I kész emberek mankójával a döntőbizottságihoz fordult. A Ceglédi Városi Tanács közös munkaügyi döntőbizottsága 1970. január 8-án 20/1969. szám alatti határozatával (dr. Csóka József elnök aláírásával) el­rendelte, hogy Benczédi Mi­hály karnagy munkaviszonyát helyre kell állítani. Írnunk sem kell, a munkaviszonyt Várhelyi László forgalmista, a Vasutas Otthon vezetője nem állította helyre. Helyette meg­jelent a Ceglédi Hírlapban az inkriminált cikk: .. búcsú­zunk a dalosok Miska bácsi- jától(!) Am mindegy, a jog majd ki- verekedi igazát. Érdekesebbek az indokok, a suttogások: Ben­czédinek azért mondtak fel, mert a kórus a legutóbbi mi­nősítő versenyen, nem mint korábban ezüst-, hanem csak bronzérmet nyert. „A karnagy­nak ugyanis rossz a verseny­bírósággal a kapcsolata” — mondta az otthon vezetője, értsd, nincs elég protekciója. A városban lengyel kórus szere­pelt. Kérték, hogy a templom­ban is énekelhessenek. Benczé­di megengedte. Gyanús dolog az is, hogy a lengyel kórus ve­zetője, egy nő Benczédiéknél aludt. Nem lehet tudni... Ben­czédi 60 éves és felesége jelen­létében fogadta a kórusveze­A Szakszervezetek Országos Tanácsa Sátoraljaújhelyen, a város főié magasodó Várhegy festői környezetében építi fel több mint ötszázszemélyes nyári gyermeküdülőjét. A húszmillió forintos beru­házással épülő telepen pavi­lonrendszerű épületekben ala­kítják ki a májustól szeptem­berig nyaraló gyermekek szál­láshelyét, zuhanyozókkal, öltö­zőkkel. A központi épületben, ötszáz adagos konyha, társai­tok aki szintén nem mai gye­rek. Hivatkoznak arra is, Ma­rót! Gyula a népművelési in­tézettől levelet írt: kiöregedett a kórus. Igen ám, de a levél kelte későbbi, mint a felmon­dás. Egy szó, mint száz: meg akartak szabadulni a dalosok Miska bácsijától, hogy helyébe a fiatal karnagy jöhessen. Mit mond Benczédi Mihály? „... Én ezek után vissza sem mennék. Elismerem, hogy idős vagyok és sok az öreg az ének­karban is... Az idő eltelik és semmi kifogásom sincs a fia­talítás ellen. En kérem, csak még 1970-ben szerettem volna ott maradni... Most már csak annyit kérnék, hogy ne így, ilyen becstelenül kelljen meg­válnom, hanem tegyék lehető­vé, hogy azoktól, akiket 30 éven át vezényeltem, tisztes­séggel elbúcsúzzak. Hogy azt mondhassam: En megyek el, szervusztok, Isten veletek, ba­rátaim! ... Es egy utolsót még együtt énekelhessünk!...” Mit lehet e kívánsághoz még hozzátenni? Ezt a természetes igényt, ezt a kérést, egyház, templom, lengyel kórus, meg egyebek ellenére is meg kell hallgatniuk azoknak, akik 31 éven át foglalkoztatták az idős embert. Tisztességes búcsút kell venni a dalosok Miska bá­csijától. nem ilyen kegyetlent ! Ha pedig netán még maradni óhajt, törvényeink szavatolják orvosi rendelő, valamint több játékszoba kap helyet. Az épület előtt hatalmas te­raszt képeznek ki, ahonnan festőd kilátás nyílik a Bodrog- völgyre és a Zemplénii-hegyeik- re. Az egyes épületeket aszfal­tozott utak kötik össze. Az új üdülőtelep épületei elkészül­tek, s jelenleg a belső szerelé­seken dolgoznak. A telepet még ez évben átadják rendel­tetésének. „Nagy nap volt, elszállt a többi után, színfalak közt a szél sem jár, széksorokba leül a homály". — Az lehet, ugye, hogy sok pénzt beszednek, de hogy itt mi van egy ilyen zenebona után, kérem, az nekem kétsze­res munka. Elárulok ám, fia­talember, valamit: senki nem hívná ezeket a torzonborzokat, ha nem hoznának magukkal annyi ütődöttet! A lányok ra­gadnak rájuk, mint a legyeit az enyves papírra, a fiúk cso­dálják őket, mint mi régen a Greta Garbót: irigykedve néz­tük, próbáltuk úgy fésülni a hajunkat, kerekre nyitni a sze­münket, és csücsörítve beszél­ni, de nem ment. Ezek a köly­kök bekecseket húznak a lepe­dő gallérú ingjeikre, és kikop­tatják a térdükön a nadrágot a sok dobolástól — mert a te­nyerükkel állandóan ütik a lá­bukat, és lóbálják a fejüket, mint a tehenek... A múltkori gitározás után (már fél órája, hogy véget ért az egész hadd- elhadd — ilyenkor jövök sö­pörni) az utolsó előtti sorban ott ül még mindig egy ilyen bdtliszivadék, mondom neki, vége már, kisöreg, vagy el­aludtál az ágyúdörej mellett? Kiderült, kérem, hogy a szülei adtak neki pénzt — vágassa le a haját, vagy nem engedik be a lakásba, erre vett egy jegyet rajta a barátjától, és nem mer hazamenni. Ha hallom az igaz­gató úrtól, hogy jön a Hungá­ria. mert azok szoktak jönni, meg ritkán az Omegások, én már reszketek, mert az nekem több pénzembe kerül, mint amit a takarításért kapok. Két gyerekem van, nyúznak, ve­gyek nekik jegyet, mondom, ott a rádió, azt hallgassátok, a Komjáthyt, úgy mondják: „Látni kel! őket, édesanya!” Mit kell a zenén látni? Ilyen­kor aztán dupla a munka! Ná­lunk. a kultúrházban, ' ri tkán szokott telt ház lenni, és in­kább a felnőttek járnak ide, mert ősrégi filmek mennek, azt pedig a gyerekek már régen látták Pesten. De a gitározás­nál minden székre két fenék jut és csak ezek a kölykök nyöszörögnek itt — meg sze­metelnek ... Eldobjak a je­gyeket, cigarettáznak..., eiőre reszketek az zenekaroktól, pe­dig jóformán belőlük élünk, ta­lán még a fizetésemet is nekik köszönhetem... A poros iámpaburák alatt megkezdi mindennapjait a ta­karítónő. „Hat elfáradt vándor, megáll útközben, viharvert kis öltözőben, csak egy percet, egy percet pihen.” Amikor a sáros Volkswagen busz bekanyarodik valamelyik művelődési ház elé, körülve­szik a fiatalok. Kísérik a hat hosszú hajú, tv-ből, rádióból, újságokból ismert fiút, nézik őket és minden szavukat meg­tárgyalják. Egyesek — akik verset írnak hozzájuk, vagy a lemezborítót szobájuk falán őrzik — régi ismerősként, aka­dozó hangon próbálják köszön­teni valamelyiküket, és a „sze- vaszt” hallva, megtelik hátuk villamos árammal, büszkén körülnéznek, lám, nem volt hiába! Elhatározzák — ezentúl merészebbek lesznek, hiszen azok is olyanok, mint ők, majd megkérik a Kóbort, hogy dik­tálja le a számok szövegét, a Molnárt, hogy árulja el az ak­kordokat. Nem, autogramot nem kémek. Azt a „plebsz- nek” hagyják: az erre az alka­lomra, szuperminibe és gyer­mekkorból maradt szűk puló­verbe öltözött lányoknak, akik biztosak abban, hogy az együt­tes még nőtlen tagjai felfigyel­nek rájuk, de ha a nősek, az sem baj; a mitesszeres kama­szoknak, akik remegve nyújt­ják a sok helyen betört képet aláírásra; a perecesnek, aki hat perecet és egy noteszt ad: „ír­ják alá áz egészet, majd elő­adás után érte jövök!” Az öltözőajtón már csak az irigyelt „bennfentesek” lép­hetnek be. Becsípett, jókedvű öregem- ber: — A szakszövetkezetünk ré­szére fiúk... -írjátok már al á... Egy paksamétát helyez nagy gonddal az asztalra, aztán kör­benéz: — Te vagy a Mihály, ugye? Nézd, a Pufi! A zenekar technikusa ki akar zavarni egy kislányt. — Az igazgató bízott meg, hogy vigyázzak rátok. Ve­zesselek föl titeket a színpad­ra, meg minden... És büszkén marad. A fehérre meszelt öltözőben füstölve és átkozottul nehezen melegít a cserépkályha. „Nagy nap volt, Elszállt, úgy mint a tegnap, Koncertünk most félbesza­kad, Folytatjuk, ha eljön a holnap." (Kóbor—Adamis: Félbesza­kadt koncert.) A függöny elszakítja a Mar­saitokat és a reflektorfényben táncoló gitárokat a közönség­től. Minden koszos és hamu- szürke lesz. A rajongók még egy ideig kiabálnak, aztán hosszú sorban indulnak az öl­töző felé. A terem semmivé foszlik, a csodának vége. Most már semmi nem szá­mít. Csak az aláírásokért ölik egymást. Meg egy-két krákog- va tákolt kérdés válaszáért: — Mikor jöttök megint? — Nem tudjuk. — Mindegyik lemezeteket megvesszük. — Kösz’ szépen. — Igaz, hogy Hammond-or- gonát vettetek? — Igen. — Szeretnék klubtag lenni, Ugye el tudod intézni? — Sajnos, már későn szól­tál, csak jövőre. És közben üres tollbetétek, Parker-tollak, Kohinoor ceru­zák vándorolnak, telnek a fü­zetlapok, a fényképek, a note­szok és a sebtében előkapott cetlik aláírásokkal. Weiss, a technikus már ideges, siet, a Volkswagen-busz motorját melegítik, „Indulunk srácok, szevasztok”, pislog az index­lámpa és már csak a takarító­nő dühös a dupla munkáért. A kultúrház igazgatója számolni kezdi a bevételt. (Az Omega-együttes az el­múlt hetekben megyei körutat tett. Fellépett Pomázon, Ve- csésen, Dabason, Nagymaro­son, Domonyban és Gyónón. Gyálon a műsor elmaradt, mert a nézőteret nem tudták fűteni.) Tamás Ervin jogát! Szüts Dénes Nyári gyermekparadicsom gónak is használható étterem, fv-Vozy Sfíttfín smsmsm 23. Görnyedten ül, akkor is ilyen görbe volt a háta, mikor kizárták a gimnáziumból. — Mi volt abban a röpcédulá­ban? — kérdezem tőle, e pillanat­ban oly erős az emlék, mintha ott állnánk az udvaron, el is feledem, hogy másról van szó. — Melyikben? — Emlékszel Madaras igazgatóra, betyárul megmart miatta. Az iskola udvarán! Nyílott az orgona, csupa fehér orgona... — Nem tudom. — Mit nem tudsz? — A cédulát. — De hiszen elkaptak, amikor vitted! — Igen, de én nem olvastam. Még akkor semmi ilyet nem olvas­tam. — Tehát csak apádért? — Igen. De ez már rég volt... Azóta apám is meghalt, épp három éve, keservesen, mert nagyon rosz- kor: úgy látszott, a német hadigé­pezet széttúrja a világot. — Igaz is, kihűl a lecsó — mondja Gallai —, mi a fenének főztem, ha elpovedáljátök az időt. Deső leül. — Azt hiszem — mondja halkan —, sok mindent felül kell majd vizsgálnunk. A háborút, ami előtte történt... talán az egész magyar történelmet, elejétől végéig. Legen­dák és mentségek nélkül. Persze, nemcsak nekem, Neked is, Fésűs Járó, vagy ha jobban tetszik, nek­tek. — Azt akarod mondani, hogy mindnyájan egyformán ... — Nem. De te is itt rohadsz, akár­csak én, ... miért? Erre a miértre ne egyszerűsítsük a választ. Nem szabad ... Szigorú tárgyilagosság hí­ján túl sok lesz a hős, túl kevés a gazember vagy fordítva. De még fontosabb a megmaradók felelőssé­gének foka. Külön-külön, és becsü­letesen, különben káosszal kezdünk megint, összemosódik az egész. — Igen, ezt értem, de addig is... miért ne próbálnánk meg? Van itt néhány fegyver, ha csak egyetlen ellenséget pusztítunk el, egyetlen egyet... — Nem, az ilyesmi már nem több gesztusnál, a háború menetét nem befolyásolja. — Akkor is valami! Tett! — Amellyel, ne haragudj a szó­kimondásért, érdemeket lehet sze­rezni á győztes szemében. — Mit akarsz ezzel mondani? Az oroszok, hát megáll az eszem... egyszerűen csak nagyhatalomnak nézed őket, akik megverik a másik nagyhatalmat? Ez a Fésűs Járó, a maga módján, épp olyan fantaszta, mint Deső. Azt hiszem, túl sokat vár az oroszoktól, romantikus éhséggel, valamiféle vö­rös glóriát képzel a fejük fölé, dehát ez az ő dolga, engem nem érdekel, abban azonban igaza van, ha a győztesre orientálódik, a vesztesnél s nincs mit keresnünk. Deső viszont nem képes kikászolódni a történe­lemmel való meddő viaskodásból, magyar-centrikusságából, mintha körülöttünk forogna a világ. Hülye­ség, nem vagyunk mi nyolcvanmil­liós ország, még kevésbé kétszáz- milliós. De az is ellenkezésre inge­rel, hogy ne maradjak néma ebben a vitában: amennyire szerettem De- sőt, annyira irigykedem is rá, jelen­létében mindig valami féltékeny ri­valizálás piszkál, ne legyek halvá­nyabb nála. — Nem értem — mondom neki bosszúsan —, félelmesen okos tudsz lenni, de annyi szituáció-érzéked sincs, mint egy gilisztának. Hát mi rossz van abban, rászolgálni egy kis rokonszenvre? Ha nem tudnád, sor­sunkat illetően máris sok minden függ az oroszoktól, és hamarosan még több ... — Persze — mondja Deső gúnyo­san —, mi heten szerezzük be ezt a rokonszenvet, a nemzet nevében. Igen? Vagyis csak hatan, mert Géza elájul, ha puskához kell nyúlnia. Géza a fejét rázza, — Tengeri vihar egy pohár víz­ben. Ne hülyéskedjetek, és engem hagyjatok id az egészből... Azért jöttünk ide, hogy amiből az egyik oldalon kimásztunk, a másik oldalon belemásszunk? Köszönöm szépen. Kihozaíom a civil ruhákat, ezt még megteszem, a többihez... — De nem! — kiabál Fésűs Járó izgatottan. — Nem errői van szó! Győző meg vesztes, ez az egész tu­dományotok ... Hallgassatok rám! Nemzeti függetlenség, önrendelke­zés ... ne ráad a fejed, Kálmán, ele­get ráztátok a fejeteket: a háború után semmi se marad a régiben, semmi! Mi jövünk, munkások, és ti is, értsd meg, ennek a kifelé iszkoió, kardos mentés, disznó bagázsnak a helyébe. Hát ezért kellene nektek is... — Tessék — mondja Deső. — Ha megettetek a lecsót, mehettek. Csend. Az emberek tányérukra merednek, Deső nélkül egyik sem hajlandó semmire. Én sem, mit tagadjam, de most kár lenne tovább erőlködni, ha megkötötte magát, is­merem, úgy sem enged. Aztán Sorki dönmögi. — Menjen a nyavalya. Két gyer­mekem van, ha felfordulok, ki tartja el őket? Fésűs Járó öklére támasztja ál­lát. — Nekem is kettő van. Haza sose mehettem, megnézni, mi van velük. — Hát én? — Sorki mély gödrű szeme párás. — Két év alatt egy­szer engedtek haza a fronttól, hiába fogyott a század, a keretnek marad­ni kell, mindig ezt ugatták. A kiseb­bik még beszélni se tudott, tizen­három hónapos volt. Esszük a lecsót. Azon kapom ma­gam, orosz olvasmányaimat sorolom fejben. Háború és béke, Feltámadás, Karenina Anna, várjunk csak, Go­goltól is^olvastam valamit, igen, a Tarasz Bulytát, meg a Köpönye­get... mit is írt még? Gogol, Go­gol... hát persze, a Holt lelkek! Egy vadász feljegyzései, ez Turgenyevtől való, ezt szerettem, pompás írás, utánozhatatlan levegőjű: de nemcsak ezt ismerem tőle, mást is... Nem jut eszembe. Menjünk tovább. Pus­kin, a Bronzlovas, Anyegin, párbaj­ban halt meg, nem tudom hány éves korában. Dosztojevszkij, micsoda fülledt, mély világ, és Mereskovsz- kij, a Julianus Apostata nagyon tet­szett, meg Bunyin is tetszett, valami novellájára emlékszem, egy tolvaj­ról szólt, igen, egy ügyefogyott tol­vajról ... Lehetetlen. Ennyi az egész? Nem, Gorkijt is ismerem, ol­vastam az Anyát, láttam a Kispol­gárokat, és el kellett volna olvasnom a Csendes Dont, azt mondták, ez már a mostani orosz világra ablak, be is néztem egyszer Cserépfalvihoz, de már elfogyott, aztán valahogy el­felejtettem az egészet. De mit is ér mindez? Leltár csak, melyet előre tapogató, ijedt reflexeim kotornak össze sebtében. Kár az iparkodásért, katonákkal lesz dolgunk, nem iro­dalombarátokkal, még tán fel is dü­hítem őket, ha olvasmányaimat kez­dem emlegetni. Tarba leteszi villá­ját. elsápad. Szűkölő nyögést hallat, hát persze, kétszer is vett a zsíros lecsóból, telezabálta magát. De nem, döbbenten bámul ki az abla­kon, mutogat némán. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents