Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-25 / 47. szám
' t. 9 * *IM. Kjtíriao 1970. FEBRTJÄR 25., SZERDA M. S. mester alkotásai — filmen A láthatatlan képek is „megelevenednek“ A késő középkori magyar festészet kiemelkedő alakja M. S. mester alkotásairól készít filmet Takács Gábor rendező és Vancsa Lajos operatőr. A színes rövidfilm segítségével a zseniális festő hat fennmaradt tábláját, amelyeket különböző helyeken őriznek, a nézők majd egy közös kompozícióban is láthatják, ahogyan azok hajdan a Selmecbányái Szent Katalin templom főoltárán elhelyezkedtek. A stáb ugyanis nemcsak a hazánkban őrzött öt alkotást fényképezte, hanem járt a csehszlovákiai Antol-ban is, ahol a „Krisztus születése” című kép található. Bravúros technikával és Mojzer Miklós művészettörténész segítségével Sárközi Endre grafikus rekonstruálta az eltűnt két M. S.-alkotást is. A formai megoldásra M. S. más műveiből és a korabeli mesterek képeiből következtettek, a témát a táblasorozat Krisztus-történetéről állapították meg. Feltevésünk szerint az elkallódott vagy megsemmisült remekművek az Angyali üdvözlet és a Három királyok imádása címet viselhették. SETALOVAGLAS Jegyzetek Horgas Béla verseiről Erős kávé Kertész László rajza Horgas Béla negyedik verseskötetének legnehezebben elemezhető verse talán éppen a címadó, a Sétalovaglás. Kezdjük hát az elemzést éppen ezzel; éppen azért, mert úgy érzem, a költő helyesen választotta kötetének címadó verséül — a vers értésével Horgas egész költészetére, főként költészetének érzelmi hátterére nyílik kilátás. A Sétalovaglás című verset ugyanaz a kijelentő mondat nyitja, zárja: „Megkezdődnek a sétalovaglások”. A mondat szinte jelentés nélküli, épp úgy nem mutat túl saját magán, mint egy zongorán leütött hang, tovább kell mennünk, s a többi hangok viszonylatában fog csak kiderülni értelme: „A tenger gömbjei földobódnak, dördül a parti szikla, indul a ló a téren át, keresztben halad/’ Aztán minden további sor egy-egy újabb részlet a furcsa, mediterrán, holdfénytől bevilágított, tengerhullámtól dördülő tájból. Látszólag egyszerű leírás. Egy-egy jelző, megismételt, tehát hangsúlyossá tett kijelentés hívja csak fel a figyelmet: veszélyeztetett belső tájon járunk. így: „Némán jár a ló, vizes rongyra, döglött homokra lép, keresztben halad, utadat elvágja, menekülő.” , Majd ismét nyugodt pompában feltáruló újabb tájrészletek, a lassú táncban hullámzó are, kalap, csukló — mégsem veszélyt jeleznek, mégis arról vallanak, hogy a veszélyeztetett belső tájak felé fordult ember, szinte hideg, de nem érzéketlen tárgyilagossággal képes figyelni önnön veszélyeztetettségét. Ahogy egy tájat szemlélünk, amely tőlünk idegen. Nyugodt, mert izgalmán, ve- . szélyeztetettségén túl jövőt lát, és a felsejlő jövő, az akármit ígérő, de már körvonalaiban láthaltó jövő megnyugtat. „Fanyar cellában élsz, de egy napon! Hátával felém, előre kaptat a ló. tajtékoznak tengeri virágok és arcomat hab lepi. röpíti — látok.” Aztán az utolsó sor: „Megkezdődnek a sétalovaglások.” A nyitó és záró mondat között, talán ezekből a hézagos idézetekből is kiderül, kis dráma játszódott le, amelyet valamiféle résztvevő nyugalommal szemléltünk. Az indulás drámája, a magunkra, helyzetünkre való ráIPARI TANULÓNAK FELVESZÜNK általános iskolát végzett fiatalokat a következő szakmákba: épületlakatos, ócs-allványozó, épületasztalos, fapadlózó- és műanyagburkoló, központifűtés-szerelő, építőipari gépszerelő, épületburkoló (hideg), műkőkészítő, vasbetonszerelő (2 éves), vízszigetelő, bádogos, Hőszigetelő, kőműves, üvegező. Akiknek vidéken állandó lakásuk van, azoknak tanulóotthoni elhelyezést nyújtunk. Jelentkezés személyesen vagy írásban a PEST MEGYEI ÁEEA3II ÉPÍTŐIPARI VÁLLALATNÁL Budapest XXI., (Csepel), Kiss János altábornagy u. 19-21. pillantás drámája. A remény drámája. Egy álom absztrakt drámája. Ezért aztán amire kimondja az utolsó sort, ez már nem azonos az elsővel, ha a szavak azonosak is. Az utolsó kijelentésben halk rezignáció cseng. Nekiindulunk a jövőnek, mert látunk, helyzetünket látjuk, nem nagy örömmel indulunk, nem túlzott reményekkel. A történelmi jövő tágabb perspektíváit itt a következő pillanat helyettesíti. A következő pillanatnak vagy a pillanat következő töredékének is neki kell indulni. ★ De Horgas nemcsak indul, hanem menekül is. Homok- felhő című versében , például asszonyhoz, Hó című versében az emberekhez. Mintha Ebben a hármasságban lenne meghatározható költészetének érzelmi világa: lát, tehát felméri külső és belső világát, menekül, a látott-meg- élt valóság elől, de mint azt tudjuk, a keresztben haladó ló mindig elvágja a menekülés útját, és indul, mert látott, felismert, eszmélt, és nem tud menekülni. A látás, menekülés, indulás szintézise nem erőszakolható, a szintézis csak néhány versében születik meg. (Vagy; Gauguin; Király és királynő; Sétalovaglás.) Az egymáshoz tartozó, szintetizálható közérzeti elemek rendszerint inkább szétválnak, s önállóan válnak versalkotó erővé. Ezért, ha szándékunkban állna, Horgas verseit három csoportra oszthatnánk: állapotfelmérő versek, a menekülés versei, szintézis Versei. De csoportosítás helyett vizsgáljuk inkább, mi az a költői tartás, ami ezt a költői közérzetet szüli? Vagy megfordítva: mit jelent az a közérzet, amelyből ez a költői tartás születik? ★ A költői tartás legpontosabban saját szavaival határozható meg: „Vasból vagyok és bolyongásból.” Vagy másutt: „Álmaim a szemetesvödrök gyomrából is kimásznak, és bodzavirág-gióriákkal a fejükön, kezdik elölről megint.” Az absztrakt képeknek az a jellegzetessége, hogy mindig konkrét elemekből épülnek, s csak az elemek egymáshoz való viszonya teszi absztrakttá egészüket. Az értelmezés visz- szafelé halad. Az absztrakt egészet konkrét elemeire bontja, s a konkrét elemek mögött felsejlik vagy éppen pontosan megragadható az a valóság — költészetről lévén szó: az az egyéni-társadalmi valóság és közérzet, amelyből az elvonat- [ koztatás született. így jutunk a közérzet tágasabb vizeire. Ismét Horgas sorait idézve: „Óriás vízcsepp belsejében I szalmát eszik a gyújtogató”. Ezek a sorok társadalmi-történelmi állapotot és költői közérzetet fogalmaznak bizarr ellentéteikkel. Úgy látszik. Horgas — mint minden költő — gyújtogatónak, forradalmárnak, újítónak született, mégis óriási vízcsepp belsejében kényszerül kuporogni, s felzabálni azt a szalmát, amellyel tüzet gyújthatna. Ebből a beszorítottságból — saját helyzetünkre ismerhetünk! — születik az indulás, a gyújtogató kiszabadításának vágya. ,,A dögöket ki kell irtani ...” — írja — „... vagy a nevüket tudni legalább...”. Minit látjuk, költői tartásának elemei szép egyensúlyiban rímelnek össze. Ki kell szabadítani a gyújtogatót, elindulni és kiirtani a dögöket, de ha ez nem lehetséges, akkor legalább a racionalista pontosságával ismerni kell helyzetünket. Ebben a vagy-vagy- ban kapcsolódik a vas nyugodt biztonsága és a bolyongás nyugtalan hívása. ★ A költői tartásban egyesülő, v Uasztható lehetőségek két eleme ellentétben állnak egymással. Ezeknek az ellentéteknek az összecsapásából keletkeznek az általam szintetikusnak nevezett versek. Ebből az összecsapásból keletkezik az a halk rezignáció is, amely az egész kötetet átleng:. De ennek a rezignációnak vannak tragikus vonásai is. Legjobban a Vagy című vers utolsó soraiban fogalmazódik meg a tragikus rezignáció: „Indulhatok, istenem, van lovam, pikulám. A többi csak vér, velő.” E röpke és szükségszerűen hevenyészett elemzés után nem lenne más hátra, minthogy e sorok írója minősítse és elhelyezze Horgas Béla költészetét a költészet egészében. Talán elfogultsággal lennélt vádolható, s ezért a minősítést és a költő helyének kijelölését — némiképpen az időre is bízva — egy szubjektív olvasói vallomással szeretném. megkerülni. A Sétalovaglás című kptetet egyvégtében olvastam el, alámerülve e képekben, nyelvben kivételesen gazdag költői világban. Nádas Péter ERŐPRÓBA Zsoldos rajza. N em okolok én senkit azért, hogy így alakult az életem. Legfeljebb fáj, hogy éppen velem történt mindez. Hogy az anyám elhagyott, az apám pedig nem tudta elviselni, hogy elhagyták. Így maradtam magamra a kétszobás lakásban, tizenhét évesen. A társadalom a maga módján a gondomat viselte. Az öreg gyámügyi előadó rendszeresen eljött hozzám, kifaggatott, jóra intett, mit tehetett volna még? Egy felbomlott házasság következményeit nem viselheti a leghumánusabb közösség sem. Persze, folyamodhattam volna a tanácshoz szociális segélyért, meg Hírharang, a barátnőm is biztosan segített volna rajtam, de nem vagyok én se nyomorék, se béna, hogy a mások nyakán élösködjek. Megállók én a magam lábán is. Ha az ember tizenévesen sem tudja megtenni azt amit akar, akkor mikor? Ezért csak azután jelentettem be elhatározásomat a dirinek, hogy kimaradok a suliból, akkor is levélben, amikor már felvettek betanított munkásnak a textilgyárba. Rozmár, az osztályfőnök hiába jött ki a lakásomra: tanár úr, a szándékom megmásíthatatlan, közöltem tisztességtudóan, s hpgy megnyugtassam és ne menjen visz- sza dolgavégezellenül, írásba adtam kérelmemet: ha léhetséges, engedélyezzék, hogy a tanév végén magánúton levizsgázhassak. Erre már ő is csak annyit tudott mondani, hogy szilárd jellem vagyok és atyaién meg- símogatta a hajam. Hírharang azonban sokkal agresszívebben vette tudomásul bejelentésemet, szidott, mint a bokrot és fel akart pofozni, amiért nem konzultáltam meg vele a dolgot, a barátságunk erre kötelezett volna, a végén mégis úgy távozott, hogy a legszívesebben ő is azt tenné, amit én és akkor végre nem lenne rászorulva a faterja pénzére, biztosan sokkal értelmesebb dolog lenne, ha függetlenítené magát mindenkitől. megszűnne az állandó szekatúra: tanulj, kislányom, ne csavarogj annyit, kislányom, ráérsz még a fiúkkal foglalkozni, kislányom és így tovább. Már az idegeire megy az anyja permanens hegyibeszéde, meg az apja makacssága, amit egyszer kimond, azon nem változtatna a világ minden kincséért sem. így maradt le a párizsi útról is a matek egyes miatt, de benne nincs annyi erő és kitartás, amennyi belém szorult, kimondja kereken a véleményét önmagáról: gyáva vagyok és bőgve elrohant. Én meg fejjel megnőttem önmagam előtt Néhány hétig csodálatosan 'éreztem magam. Minden más volt, mint addig. Felnőtt, dolgozó nő lettem! Két hónap után már ezerháromszáz forint keresettel, igaz, güriztem érte eleget, de ennyit egy kezdő tanítónő keres, diplomával a zsebében. Hírharang pedig hetenként meglátogatott és feljött Cérna is. Papírra írva hozták, miből, mit adtak fel a suliban és a következő alkalommal felváltva kérdezték vissza, mit tanultam. Ez irtó rendes volt tőlük, és tanulás után egymást túllicitálva sorjázták, mi történt a héten. Gólya egy nap két fát is beszedett. Gélem még nyögi a nyári szerelem következményeit. Indiánnál éppen Pitagorász került sorra. Rozmárt egy fiatal csajjal látták he- tyegni a körúton. Napóleon pedig hülyébb a sokévi átlagnál. Szóval az élet nélkülem is megv tovább. Ezt én állapítottam meg, s nem ők és éjszakánként arról álmodtam, hogy még közéjük tartozom, de reggelenként nagyon fájt az ébredés. Hiába, az iskola sokkal gondtalanabb ügy, mint napi nyolc óra a gyárban. Előbb csak négy, aztán már hat gép mellett rohangálni, porban és fullasztó melegben. Egyszer kiszámoltam, naponta harminc kilométert gyalogolok fel-le, fel-le, s közben úgy kell kuksizni, hogy majd kiesik az ember nézőkéje. És azon kaptam magam, hogy ami kezdetben olyan nagyszerű fizetésnek tűnt, összezsugorodott. Egyre gyakrabban számolgattam esténként, hová is folyik el a kezemből a pénz. Hétszáz forint csak havonta a rezsi: lakbér, villany, gáz, televízió és rádiószámla, villamosbérlet, levonás, szakszervezeti díj, üzemi kaja. Marad hatszáz reggelikre, vacsorákra, vasárnapokra, kávéra, bagóra, ami nagyjából elég is lenne, de akkor miből ruházkodjon az ember? Színházról, moziról, uszodáról, táncról már nem is BÜSZKESÉG beszélek. Egyszerűen nem tudtam felfogni, miből él Macsulékné, a váltótársam, aki legfeljebb három piros csikóval keres többet és két apró gyerekkel hagyta magára a férje, akitől még a tartásdíjat sem tudják bevasalni, mert egy-két hétnél tovább sehol sem dolgozik. Persze, lehetséges, hogy az én számvetésemben és gazdálkodási módszeremben volt a hiba. Szó ami szó, nem így képzeltem el a felnőttségemet. Néha végigbőgtem az éjszakát és mindennek lehordtám magam a fene nagy büszkeségemért. A lányokkal azonban mindig tréfálkoztam: még csak ez kellene, hogy megsajnáljanak! Akkor inkába elkerülöm őket. A látogatásuk is egyre terhesebbé vált. Egy dolgozó nő már nem fogadhatja a vendégeit két karéj zsíroskenyérrel. Valamit mindig készítenem kellett: szendvicset, kávét, egy kevés piát. A lányoknak fogalmuk sem volt a pénz értékéről. Néha napokig nem vacsoráztam a látogatásaik után. Ha túl hangosan korgott a gyomrom, odaálltam a tükör elé és bemesáltem magamnak, hogy hízom, kötelező a diéta. Ez persze nem volt igaz. Napi harminc kilométerrel a lábában nem hízik el az ember, főleg tizenhét évesen nem. Még szerencse, hogy Hírharang gyakran hozott színházi potyajegyet, táncolni viszont már nem jártam, legfeljebb, ha Hírharang rendezett valami szolidabb házibulit, de azokra is csak akkor mentem el, ha az osztályból Cérna vagy Gólya volt hivatalos. Minden csodá három napig tart, az is, hogy dolgozó nő lettem. Az osztály egy része egyszerűen leszokott rólam, de akadtak olyanok is. akiit fél év után már egy fagyos köszönéssel elsiettek mellettem, mintha csak látásból ismernénk egymást. Már nem voltam számukra megfelelő társaság, ez az igazság. Talán, ha a szemembe mondják, könnyebben elviselem, de csak éreztették, hogy már nem tartozom közéjük, budai gimista lányok közé. Mindez olyan gondolatokat érlelt meg bennem: le kell pipálnom őket! De hogyan? Talán a havi ezerháromból keljek versenyre a lányok gondtalan életével, akiknek a legfőbb problémájuk az volt, mit vegyenek fel magukra, melyik fiúval járjanak és a legkevésbé a tanulás érdekelte őket. Hírharang mondta, hogy tizet húztak meg félévben egy vagy két tantárgyból, az osztály zöme közepes eredménnyel zárt, s mindössze hatan érték el a négyes átlagot. Volt is akkora paláver a szülői értekezleten, mint talán még soha az elmúlt három év alatt: a szülők a pedagógusokat, a pedagógusok a szülőket okolták, csak a fiúkat és a lányokat nem hibáztatta senki. Pedig az osztály a hibás, még Hírharang szerint is, közömbösek, cinikusak, már Pitagorász sem bőg, ha beszed egy fát, csak megrántja a vállát, azzal kész és az iskolaköpenye alól kivirit az Ómega-trikó. A fiúknál a vállig érő haj a legfontosabb. A szülők ugyan tiltanák, de a srácok Napóleon tanár úrral érvelnek, aki nem bánja a hosz- szú hajat, csak tiszta legyen. Rozmár tajtékzik, de nem tud tenni semmit ellene. Mintha mindenki megbolondult volna, és mindez engem igazolt: más barátokat kell, hogy keressek. Csak a barátait nem váltogathatja úgy az ember, mint például az ingét. Akik a gyári lányok közül befogadtak volna maguk közé, azok nekem nem kellettek, mert még olyanabbak voltak a gimista lányoknál: csak a krapekok érdekelték őket, semmi más. Akikkel viszont én szerettem volna haverkodni, mert komolyak voltak és sok mindenről lehetett beszélni velük, azoknak már állandó fiúpartnerük volt, én meg ki nem állhatom a felesleges harmadik szerepét. Pedig hívtak magukkal táncolni, evezni a Dunára, két-három pár mindig összeállt, most lógjak a nyakukon? Inkább magamra maradtam. Hírharang ugyan még el- eljárogat hozzám, de érzem, hogy egyre kevesebb a témánk Az ő világa már nem az én világom, de akkor melyik az "enyém? Prukner Pál
