Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-24 / 46. szám

4 l*iSl MECl hírlap 1970. FEBRUÁR 24., KEDD Tápiószelei változások ti. A holnaphoz vezető út (A cikk első részét lapunk előző számában közöltük.) A község vezetői: szinte va­lamennyien helybeliek. Az, a tanácselnök, a községi párttit- fcár, a tsz-elnök, az ÁFÉSZ- eliiökhelyettese, a népírontel- nök, sőt a letelepedett ipari üzemek és részlegek vezetői is. Véletlen, hogy ez az erede­tileg oly szegény napszámos­község ennyi helyi vezetőt adott? S véletlen, hogy itt nem voltak gyakori személyi vál­tások? Bizonyára nem. Ezek a vezetők kinevelődtek a kétholdakon, háromholda- kon élő családokból, kiemelte őket a történelem, amikor szüksége lett rájuk, felszínre hozta őket felszabadulásunk. Az ifjabb korában éjjel, petró­leumlámpa fényénél Marxot is, ponyvát is olvasó, ma már nyugdíjas tanácsainököt. A negyvenötben még fiatalem­ber községi párttitkárt, ki ma már, őszhajú férfi. (Húszéves elmúlt, mire az első szépiro­dalmi művet a kezébe vette: Az Anyát.) Egy részük, ne res­telljem leírni, ne restelljék el­olvasni, kevéssé iskolázott em­ber a szó mai, érettségit-dip- Jomát számonkérő értelmében. Hiszen eredetileg többnyire csak négy elemit végeztek; a falu nem emlékszik arra, hogy a kétholdasok, négyholdasok soraiból, a lakosság kilencven százalékából a felszabadulás előtt akárcsak egy fiatal is to­vábbtanult volna. Ez volt a dolguk: átváltani, először napszámosból, napszámos-fiá­ból negyvenötös földműves- szövetkezet-alapítóvá, meg tsz-alapítóvá, majd padlást sö- pörtető funkcionáriussá, majd átváltani az új évtizedre, majd a gazdasági reform szellemét értő. szellemét és gyakorlatát alapító községbeli vezetővé, s közben mindig egy helyben, egy faluban maradni, ugyan­azon emberek szemébe néz­ni .., Azért nem minden vonatko­zásban leli meg a látogató azt a vitalitást, amely a község­fejlesztést, iparosodást jellem­zi. Ha a szabad idő eltöltéséről, a közösségi élet nem gazdasági megnyilvánulá­sairól, művelődési, kulturális programokról érdeklődik, szürkeségre utaló válaszokat kap. Igaz, életképes hagyomá­nyokat sem igen találunk. A felszabadulás előtti iparoskor, kisgazdakor, olvasókör, a cser­készet, a katolikus legénymoz­galom a családok tíz százalé­kát is alig érintette, — a cse­lédnép senkinek sem kel­lett —, komolyabb kulturális kisugárzásuk nem volt. A negyvenöt utáni színjátszás, népi táncmozgalom az ötve­nes években felszívódott, egye­dül a pedagógusok kamaraze­nekara működött tovább mindmáig. Lehetne lelkesedni itt is, például továbbtanulási statisz­tikák fölött. A legkülönfélébb dolgokról szólván —, hogy napi száz forintért nem kap­ni embert kerti munkára, hogy egy évben 150—200 für­dőkád, 400—500 olaj kályha fogy el, de csak azért ennyi, mert nem érkezik több a bolt­ba —, megállapítani, mennyi­re kényelmesebbé válik az élet. Elismerni, hogy a föld­művesszövetkezeti eszpresszó, jól vezetett kisvendéglő, — mindennap tánczene, meg ci­gányzene —, ahogy mondani szokás, „kultúrált” szórakozást nyújt. Erőt vehetne rajtunk ugyan­akkor a szkepszis, hiányolván egy olyan pezsgést kultúrában, a közösségi élet megnyilvánu­lásaiban, mint amilyet az anyagi felemelkedés útján ész­lelünk. És meditálhatnánk afö­lött, vajon elég belső, emberi gazdagodásra ösztönöz-e a munkaalkalom, a munka az éremszerelőben, ahol rendkí­vül tiszta üzemben, fehér kö­penyben most százötven, jö­vőre majd háromszáz leány, asszony keni fel ecsettel nyolc órán át — mondiuk — száz i és száz kitüntetés vörös csil- ! lagába a piros zománcfesté- i két, — ha a szabad időben I sem terem «okkal nagyobb I változatosság. * Azt hiszem, a témáinak mindkét, érzelmi úton való megközelítése jogos, de nem új. Viszont egyik úton sem jutnának túl messzire, általá­nos megoldást lelvén, 1970- ben, Tápiószelén. Beszéljünk inkább két olyan községbeli, a kulturális, társa­dalmi életet, szabadidő-eltöl­tést érintő megmozdulásról, amelyek érdeklődést és támogatást váltottak ki. Az egyik a községi sport­mozgalomhoz kapcsolódik. A sportkör Tápiószelén ötven éves. Működésének nem hasz­nált az ötvenes évek anyagi szegénysége. Néhány éve pe­dig, a konzervgyári telep ala­pításakor, székházát is elvet­ték az utóbbi céljára. Most a Kohászaid Gyárépítő Vállalat felajánlotta támogatását: az idén közel négyszázezer forin­tot költenek a sportpálya fel­újítására. (A község eddig jó, ha évi tízezer forintot tudott költeni a sportra.) A patroná­lok kikötötték: valóban tö­megsportra gondolnak. A másik a gazdasági reform megkövetelte vezetőképzés. A községi pártbizottság által ren­dezett tanfolyamon a tél fo­lyamán mintegy harminc em­ber vett részt, társadalmi, gazdasági vezetők, osztályveze­tők, brigáidvezetők. Az előadá­sokat — eddig: pszichológia, politika, üzemvezetés stb. —, a jövőben a hallgatók igényei szerint állítják össze. Újból vezetőkhöz, a veze­tés témájához értünk, s nem csak a jó kapcsolódás kedvéért kívánnám egy erről való meg­állapítással, s óhajjal befejezni tápiószelei tudósításomat. A községi vezetők soraiban áltáléiban, de különösen a tár­sadalmi, pártvezetésben — hiányzik a fiatalabb generáció. Személy szerint is, például a községi tanács végrehajtó bi­zottságában nincs negyven­negyvenöt évnél fiatalabb em­ber, de az ifjúság hangja, vé­leménye, életérzése sem tudat magáróL (Magánbeszélgetésekben ilyen, fáradt és elnéző monda- tokait hallottam: „Az egyete­mista fiam nem hiszi el, hogy két ingem volt, és tízen alud­tunk egy helyiségben”. „A két, vádig óró hajú fiúunokóm úgy véli, csupán nevelési szándék­ból festem sötétre régi életün­ket.”) A fiák, unokák megszerzik a diplomáit, levágatják a ha­jukat és beállnak a sorba. A huszonöt évvel, egy generáció­val ezelőtti életről, törvény- szerű, hogy mind kevesebbet tudnak — és nem is róható fel, hogy egyre kevesebb dol­got képesek élő módon maguk elé képzelni. Nem is ez a leg­főbb feladatuk, hanem az, hogy a maguk életéről jó, na­gyot akaró elképzeléseket ala­kítsanak ki. Hogy tisztázzák: miután apáik, nagyapáik, egy ezeréves cselédréteg képvisele­tében, huszonöt évvel ezelőtt, felszabadulván, a világot akar­ták megváiiiani — ők viszont mit akarnak? Élni —, hogyan? Gazdagodni, — mivel? örül­ni, — minek? Sírni is, ha úgy hozza az élet, — die miért? Ezt eldönteni, tudatni, — a jövő feladata Tápiószelén is. Padányi Anna TV-FIGYELO Választék és színvonal Ha valaki az elmúlt héten nem nézett televíziót, és visz- szalapoz a műsorújságban, ak­kor úgy érezheti, hogy gazdag programról maradt le. Volt három film, egy színházi köz­vetítés, két tv-játék, a Fórum új vitaműsora, vidám farsangi est, és újra jelentkezett a Hal­ló. Aki viszont megnézte az említett műsorokat, az már ke­vésbé érzi úgy, hogy gazdag műsorhét maradt mögötte. A választék gazdagsága ugyanis nem azonos a műsorok színvo­nalával és tairtalmi gazdagsá­gával. Azzal kezdem az elmúlt hét műsorairól szóló beszámoló­mat, amit szívesen nélkülöztem volna. Kedden például az est fő műsorát James Kirkwood: Komisznak lenni életveszélyes című tv-játékát. Miért? Ez a morbid komédia számomra semmiféle tanulsággal nem szolgált. A darabban szereplő KOLÉV fedőnevű — Komisz­nak lenni életveszélyes — szer­vezet ugyanis válogatás nélkül megbüntetett mindenkit — méghozzá felrobbantással —, aki csak egy kicsit is komisz­nak bizonyult. A kellemetlen­kedő bolti eladót csakúgy, mint a nagynéniével mérget itató színészt. Vajon miféle igazságszolgáltatás az ilyen? És miért kellett mindehhez egy vak ember? Mert így lo­gikusnak tűnt a saját pusztu­lása is? De miféle igazságszol­gáltatás az, ahol a bűnös és az igazságszolgáltató egyaránt el­pusztul? De nem akarok kelle­metlenkedni komisz kérdések­kel, mert a tv-játék szerint ko­misznak lenni ugyebár élet- veszélyes lehet. Amit szintén szívesen nélkü­löztem volna a televízió elmúlt heti fő műsorai közül, az a csütörtök esti farsangi est. Vi­dám arcok és álarcok — ígérte a cím, de helyette csak elcsé­pelt tréfákat kaptunk táncze- nekísérettel. Friss muzsikát, mozgalmasságot és látványos­ságot vártunk, néhány csatta- nós kabarészámmal megtetéz­ve. A heti színházi közvetítés nem tartozott a vonzó és ma­radandó élményt nyújtó alko­tások közé. Szombat este a Madách Színház előadásában közvetítette a televízió a négy évtizede külföldön élő Lengyel Menyhért egyik vígjátékát: A Waterlooi csatát. Hogy miért éppen ezt a Lengyel-darabot mutatta be a Madách Színház, örök rejtély. A Waterlooi csa­ta ugyanis nem több kommersz vígjátéknál. Története a hú­szas években Budapesten ját­szódik, s egy filmforgatás ap­ropóján mond alig észrevehető bírálatot a művészetek elüzle- tiasedéséről. Az elmúlt héten bemutatott három film közül viszont egyik sem keltett csalódást. Igaz ugyan, hogy a Puskák és galambok című magyar filmet már láthattuk a televízióban, A spessarti fogadó című nyugat­német film pedig a mozikban bizonyította évekkel ezelőtt, hogy a sikeres alkotások közé tartozik. A szombat éjszakai előadás keretében bemutatott Csalók című Fellini-film vi­szont magyarországi ősbemu­tatónak számít, és méltán rep­rezentálja a kiváló olasz ren­dező kivételes tehetségét. Tetszett az Othello Gyulahá­zán című tv-játék felújítása. Jól sikerült a Fórum közleke­désről szóló műsora és a ko­rábbiaknál tartalmasabbnak tűnt a felújított Halló című ifjúsági műsor. P. P­SZÍNHAZI EMLEKEK Hűtőgép — februárban Ahogy zuhogó esőben, ázott földek felett is láttam rendületlen továbbforogni buzgó öntözőfejet — most, e télben ez ütődött hűtőgép se tétlen — bár kint a jeges sötétben ajkunkra fagy a pára saját fehér hasába zümmögő túlbuzgósággal LEHEL jeget a beléhegesztett akaratnak télen-nyáron engedelmes szolgai igyekezet Németh Géza Somló István Kossuth-díjas kiváló művész, a Vígszínház volt igazgatója az 1945 februárjában megalakult Magyar Mű­vészek Szabad Szervezete színházi osztályának 1-es számú iga­zolványát kapta. A jelenleg már nyugalomba vonult művész a színházi világ nagyszámú értékes dokumentumát őrzi otthonában. «« « 20. Dornics estéből négykézlábra áll, csendben van, nyöszörögni se tud, állkapcsa lóg, szája sarkából véres nyál folyik. Tarba szétlök minket, a ringyó anyjukat, adok én nekik. De- ső rákiált, itt maradsz. Tarba szeme vörös, de főhadnagy úr, ezt csak úgy bámulni, a kutya úristenit... Itt ma­radsz! Fésűs Járó dühöng, ha neki fegyvere volna, tudná, mit tegyen. Deső megvetően feleli, hogyne, egy szál puskával kiirtanád a csendőrö­ket, aztán az egész őrsöt, a nyilaso­kat, a németeket, a vezérkart, hát miért nem szaladsz, tessék a piszto­lyom, ha olyan veszett nagy hőskö­dés dúl benned. Ezek is csak a dol­gukat teszik, dörmögi Borki, ez a dolguk, ezt parancsolták nekik, Fé­sűs Járó karót ránt ki a helyéből, kettétöri a térdén, földhöz vágja te­hetetlen mérgében. Sitkény jön a cselédházak felől, degeszre tömött vászontarisznyát ló­bál Amint megpillantja a még min­dig négykézláb álló Dornicsot, a ki­tárt kapu szárnyába kapaszkodik, berogy a térde. Badalik azonban elé­be siet, karon kapja, feltuszkolja a szekérre, te mégy, ez az állat elbánt magával. Meleg kabát sincs rajtam, és a zsebemben egy krajcár ... Moz­gás. ne kezdd te is. de azt megmon­dom, a lovakra vigyázz, mert lenyú­zom a pofádra’ a bőrt. Sitkény hall­gat, szélütötten ül a bakon, fogja a vászontarisznyát Gondolom, elkese­redetten átkozza szolgálatkész fejét, maradt volna otthon, ha már elpu­colt. Indulás, mondja a báró. a hin­tóhoz megy, nem nézve senkire. Vas- deresét Sitkény szekere mögé kötik, a sarog’yához. Az öreg inas szalad ki a kastélyból, kezében szíjjal át­kötött, fekete bőrönd, vékony fekete felöltője lobog rajta, mint a palást. Mé’tóságos uram, méltóságos uram. Gáldy kidugja fejét a hintó abla­kán. Nem, mondja kurtán, a te ko­rodban maradjon az ember, ahol van. De méltóságos uram, hogy is lenne az, nélkülem... öltözni se tetszett egyedüli, még soha, méltósá­gos asszonyom, ne tessék enged­ni... A báró int, a kocsis a lovak közé csattint. Badalik görnyedten áll a feljáró előtt, kalapja a kezében. Ki­süt a nap, a víztorony bádogteteje fehéren ragyog. A szekerek csiko­rogva gázolják a sárga kavicsot, itt nem volt szabad szekérnek bejárni, minden reggel gereblyézték az utat, a vasderes nyerít, rángatja a sarog- lyát. A két csendőr lépésben követi a menetet. József csak áll, fogja fe­kete bőröndjét, aztán leteszi a kavi­csos útra, ráül. Mint akinek nincs többé útja se előre, se hátra. Sajná­lom. Talán jobban is mint Dorni­csot. A törött állkapocs begyóigyul, az eltaszítottság soha. Szemmel kö­veti a lassan távolodó kocsikaravánt, ül a hűvösen szikrázó napon, a ké­sei ősszel dacoló zöld bokrok között, mint egy csüggedt, öreg, fekete ma­dár. A cselédek feltámogatják Dorni­csot, viszik a kúthoz. Szaladjatok orvosért, kiabálja valaki. Dornicsné, mihelyt közelről meglátja az ura ar­cát. elvágódik, nyögve, sovány teste szárazon csattan a földön. Jó lenne valakit elcsípni a cselé­dek közül, izennék Klárinak. De mit is? Hogy itt vagyok a közelében, meg nem izenhetem. Élek? Semmi bajom? Ostobaság, nem is ezt kívá­nom. semmi izenet nem helyettesít­heti Klári ruganyos testének közel­ségét. Düh lobban bennem, az iste­nit, egyszer sem feküdt le velem, ha itt kellene megdöglenem ezen az átkozott szőlőhegyen, kielégítetlenül vihetnem magammal a pokolba ezt az egész, régóta gyötrő, szomjú meg- kívánást, egy lépéssel a beteljesülés előtt. Kiskarácsony, nagykarácsony. Miért; jut eszembe már másod­szor ez a dal? Klára nehéz, fehér moiré esküvői ruhát tervezett magá­nak, föléje fehér bundát, napokig elbíbelődött vele, felül magasan gombolódó, zárt nyakban végződ­jék-e a ruhája, vagy finom, épp csak sejtető, decens kivágásban, ült a pamlagon, maga alá húzva karcsú lábait, szép vonalú, kemény combja fehéren villogott a szemembe, az asztal telistele sajátkezűleg rajzolt ruhamintáiival, fehér esküvőt szeret­nék, vakítóan fehéret, az egész vi­lág fehér legyen, szánkón suhanunk végig a téren, a Templom utcán, csengő is legyen a lovak nyakában, Ernő drága, ha igazán szeret, gon­doskodjék fehér lovakról, ha más­nak nincs, a bárónak van, magának biztosan megteszi. Egyszer se mond­ta, hogyan is élünk majd mi ket­ten, mit csinálunk, miről beszélünk, hová megyünk együtt. Semmi ilyen nem forgott a fejében, vagy ha igen. nem mondta ki, a tárgyakkal foglal­kozott, bútorral, ruhákkal, függö­nyökkel, étkészletekkel, nem egy­szer gondoltam rá. mi ketten nem is vagyunk olyan fontosak az egész­ben, mint a kellékek, melyekkel kö­rülvesszük magunkat. Félreértett, el­torzult háziasszonykodás... Vagy szándékolt, igyekvő csitítá- sa valami másnak? Őrülten szeret­tem volna a combja közé nyúlni, de ráütött nevetve a kezemre, coki fia­talúr, ez még nem a magáé, a ket­tőnk számára berendezett, kertre nyíló szobában is, ha csak ránéztem a széles, masszív rekamiéra, mind­járt vonszolt kifelé, de a szeme nagyra nőtt, barna mélye felparázs- lott. Hülyeség. Épp most jut eszem­be ezen gondolkozni. Felcsigázó ra­finéria volt-e az egész? Vagy igazán hozzátartozott az általa oly könyör­telenül hangoztatott úrilánysághoz? Köldöktől lefelé __József még min­di g a bőröndjén gubbaszt, a mándori révnél feleselnék az ágyúk, a város felett szőke pára leng, mint az em­beri lehelet. Gallai fülel, köp egyet. — Meglátjátok, ezek a ganék be­kerítenek minket. Elölről várjuk az áldást, hátulról jön. Seggünkbe pu- fogatnak, nem is lesz olyan príma hely ez a présház. Géza szomorú. — Paulo maiorem canamus. Né­kem egyre plasztikusabb, hogyan pusztul el, ami volt... Mégis rette­netes, hatszáznegyven év után csak úgy elszekerezni innen, mint az ut­cára kirakott lakásbérlőnek. És ez legalább igazi úr volt. Nekünk most már csak a szurrogátum marad, va­salt nadrágba bújt tahók. Deső vállat von. — Ez mindig így volt. Ha a nagy királyt elvitte az ördög, előmerész­kednek a kiskirályok. — Micsoda marhaság — mondja élesen Fésűs Járó —, kicsi meg nagy, ennek vége, egyenlőség lesz az emberek között, senki se fog rá­juk ordibálni, az értelem kormá­nyozza őket... igen, a kölcsönösen és együttesen felismert szükség! Gallai vigyorog. — Na. csak hirdesd ki ezek kö­zött a süket kukacok között, men­jenek az eszük után. Be fogsz csi­nálni a röhögéstől, nemcsak a sze­kér két végébe fogják a lovakat, istrángot akasztanak az oldalába is, ahány, annyifelé húzna, te lüké. Ér­telem! Huszonegyet játszani is tisz­tességesebb. vagy beüt a lap, vagy nem: de olyasmire hivatkozni, ami száz közül egy ek ha van ... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents