Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-21 / 44. szám

PEST uze tu tap 1970. FEBRUÁR 21., SZOMBAT Jegyzetlap Andrzejewski új regénye hazugságokból, szemérmet­lenségekből születik a művé­szete. Az Énekek éneke sza­vaival élve: „...ímé, ő jő, ug­rálva a hegyeken, szökellve a halmokon!” De nem min­den hazugságból, kicsinyes­ségből, szemérmetlenségből, kegyetlenségből születik mű­vészet — mondja Andr­zej ewski. E futólagos tartalmi-esz­mei ismertetőt olvasva, joggal megkérdezheti bárki: ha ilyen léhaságokról szól ez a regény, mi teszi, mi kö/ti a komor fenségű és szépségű Paradicsom kapui párjává? Mielőtt válaszolnék a kér­désre, idézném a Jő, hegyeken szökellve ... egyik — vélemé­nyem szerint kulcsfontossá­gú — mondatát: „...mert az ember, mint ingatag és sze­szélyes lény, még a külön­leges jelentőségükkel és fé­nyükkel tiszteletet paran­csoló események sodrában is zabolátlan módon szembe­szegezi magánügyeit a szak­rális elemekkel, és nemegy­szer . — ó, türelmetlen és rö­vidlátó fajzait! — olyan tu­nya restségbe merül, hogy sa­ját személyiségével tökölőd- ve, mint Ortiz mondaná, fe­nekét mutatja a történelem­nek, ahelyett, hogy tudato­san formálná a történelmet...” Andrzejewski a Paradicsom kapuiban tudatosan és ön- tudatlanul történelmet for­máló emberről, a Jő, hegye­ken szökellve című regény­ben a történelmének hátat mutató emberről beszél. A két regény: egy állítás, egy taga­dás, a tétel felállítása és le­rombolása. Nem arról van szó, hogy Andrzejewski ebben az utóbbi regényében meg­bánta, meggondolta és helyes­bítette volna előbbi állítását, nem. Azt a kétféle, külön- külön és együtt is reális vi­szonyt fogalmazta két re­génnyé, amely leghívebben kifejezi korunk emberének a történelemhez fűződő viszo­nyát. Nádas Péter 19 „ANTI ÜVÖLTÉS1 A PINCEKLUBBAN Költő-olvasó találkozón Regős Istvánnal Költő és olvasói találkozó­jának aligha lehet ideálisabb színhelye egy pinceklubnál, melynek a modern romantika igényével teremtett környe­zete meghitt, bensőséges han­gulatot áraszt. Kőbányán, az Ifjúsági Ház KlSZ-klirbja ilyen helyszíne volt az iro­dalmi randevúnak. A vendéglátók: 17 éves lányok, a Lövey Klá­ra Közgazdasági Szakközépis­kola III. C. osztályos tanulói, a meghívott: Regős István. A fiatal költőt még tavaly nyáron mutatta be lapunk, összeállítás keretében adva ízelítőt műveiből, s verseivel, novelláival azóita is rendsze­resen jelentkezik e hasábo­kon. S az akkori bemutatko­zás után egy irodalomrajon­gó üllőd kislányban, Kemen- czei Júliában oly lelkes olva­sójára talált, aki a kőbányai iskolában osztálytársaival is megismertette Regős István asaD oiriBax V. kamarazene-fesztivál Cegléden A Virágvasárnap Vácott Iró-olvasó találkozó Veresegyházon A Pest megyei Állami Zene­iskola hazánk felszabadulásá­nak 25. évfordulója alkalmából a ceglédi Erkel Ferenc Zene­iskola nagytermében rendezi meg vasárnap délelőtt fél tíz órai kezdettel az V. kamara­zene-fesztivált. A fesztiválon fellépnek az abonyi Bihari Já­nos Zeneiskola növendékei, az érdi, fóti, monori járási, nagy­kőrösi, szentendrei és váci ze­neiskolák tanulói. ,Vácott, a Madách Imre Mű­velődési Központban szomba­tén és vasárnap Gyöngyössy Imre: Virágvasárnap című balladiai hangvételű és a Ta­nácsköztársaság idején játszó­dó filmjét vetítik. Szentendrén szombaton és vasárnap este hat órától fél ti­zenegyig a táncot kedvelő fia­talokat szórakoztatja az Opti- mus együttes a művelődési házban. A nagykőrösiek előtt zárva lesz a mozi, mert a Helga cí­mű nyugatnémet filmet csak zártkörű előadásokén vetítik. Ez nemcsak Nagykőrösre, ha­nem a megye más mozijaira is vonatkozik. Ugyan miért? Ezt az ismeretterjesztő filmet Bu­dapesten mindenki megnézhe­ti. A veresegyházi községi könyvtár ma este hat órai kez­dettel író-olvasó találkozót rendez a községi művelődési házban.- - A veresegyházi olva­sók ez alkalommal Fekete Gyulával találkozhatnak. A kötetlen beszélgetést követően az író dedikálja műveit. S hogy hallgatói hozzájuthassa­nak megjelent könyveihez, könyvvásárt is rendeznek. Mivel az idő megtréfál ben­nünket, és még. mindig nem érezhető a tavasz közeledése, éppen ezért mint tipikus téli javaslat, ismét két most meg­jelent, jó szórakozást, valamint új információkat nyújtó könyv­re hívom fel a figyelmet. Érzelmi igényesség és stilá- ris csiszoltság jellemzi Clan- cier: A tétova szeretők című könyvét. A megyei népműve­lők figyelmét egy most megje­lenít művelődéstörténeti mun­kára hívom fel. Kiszely Ist­ván Sírok, csontok, emberek című műve, a régészeti kuta­tásról nyújtott szakszerű in­formációt jól egyesíti a világos stílussal, ás ,aa etríiél-g’H ,^mer- tetőst pfedrg'i-gyákörtafcP.J' pél* dákkal világítja meg. A hét végére gazdag progra­mot ígér a rádió és televízió is, úgy vélem azonban, a mű­sor átböngészése után minden­ki megtalálja a kedvére való számokat, amelyek meghallga­tásához, illetőleg megtekinté­séhez kellemes szórakozást lá­ván Karácsonyi István munkáit, gyakori beszéd- és vitatémát szolgáltatva ezzel. Ezek nyomán született aztán az igény a szerző személyes megismerésére. Regős István nyugtalan és nyugaitatlamító sodrású versed, érdekes látásmódról tanúsko­dó novellái teszik ígéretessé pályafutását, önmaga útjait, lehetőségeit kutató, mondani­valója kdfejezésformáit ke- reső-próbálgató, s még ko­rántsem megállapodott, „be­futott” költő. Ezért is érde­keit bennünket: a klubba máért éppen a most induló, s miért nem egy, a Pannasz- szusra feljutott költőnek szólt a meghívó? A vendéglátók egyszerű indoka: a fiatal költő versei számos olyan kérdést vetettek fel, amelyek minit közösségeit, s mint ma­gánembereket egyaránt rég­óta foglalkoztatták valameny- nyiüket. Másodszor pedig, kí- váncsiabbá'k egy életkorban, tehát •gönáélatvitágábán ~ hoz­zá i uk közelebb álló alkotó véleményére, mint egy „kész” költő — esetleg — exkiatedra kinjdlatkoztatásaira. Már a beszélgetés elején iz­galmas, vitára ingerlő témával rukkoltak ki a tizenévesek: Regős István Hegedűit egy kopasz férfi című novellája, s több verse alapján, fiúk és lányok kapcsolatáról, s e kap­csolatteremtés felelősségéről kérték ki a szerző vélemé­nyét Az érdeklődés minden bizonnyal annak jele, hogy a fiatal olvasóik, az őket gyak­ran foglaikozitató kérdésekre, egy elbeszéléstől is igyekeznek választ, Iránymutatást kapni, erkölcsi mérlegre téve maga­tartásformákat, novellafigu­rák képviselte elveket. Ha­sonló vitát váltott ki az Anti- üvöltés című vers. Ennek mondanivalóját részletezve, magyarázta meg írója azt a szimpátiát, amit az élet sok területén újat akaró, újért küzdő, de a megkövesedett rossz ellen cselekedetekkel, s nem pusztán szóval dacoló, „lázadó” fiatalok iránt érez. Regős István ezután pálya­futásáról beszélt. Most ren­dezi sajtó alá első verses- novellás kötetét, címe Anti- üvöltés lesz, remélhetőleg mi­hamarabb a kirakatba kerül. A találkozó záróakkordja­ként, Regős István felolvasta Makacsul című új versét, amelynek végén első ízben hallhatta az üllői kislány és társainak hangos elismerését: a tapsot. — Szitnyai — LiSa vonalak Kivette férje kezéből a poharat. Elég volt. Sör, utána vodka, most pedig bor. A buta, nem veszi észre, hogy itatják. Már egy órája ülnek itt és azóta egyik poharat emelik a másik után. — Egészségedre. — Proszit. — Isten, isten. — Amikor ezt az „isten, istent” hallja, amúgyis méregbe jön, maga sem tud­ná megmagyarázni, miért. Né­pies, modoros, vidéken emelik így köszöntésre a poharat. Itt azonban fals a csengése. Fé­nyesen kivilágított teremben, fekete, elegáns ruhákban ez az „isten, isten” emlegetése különcködésnek tűnik. Mintha tüntetnének, hogy ismerik a népi szokásokat. Legtöbbjüket — esküdni merne — csak eny- nyi fűzi a vidékhez. Persze, hogy csak ennyi. Különben azt sem tudják már, milyen is a falu. Legfeljebb hirtelen kiruccanás egy téesz-irodába, kocsival szaladgálás a határ­ban, koccintás újra az iro­dában. természetesen minden­re előre készülve, mert a tit­kárnő jó időben telefonált: a főnök megy, várják tisztes­séggel. — Isten, isten — unszolja Balázs újra a társaságot. Az asszony szúró tekintete elől félrefordítja fejét és csaik azért is, méigegyszer kezdi. Magában nevet, most kitől ezzel a fúriával. Margóval, feleségével, össze is kacsint — belevaló asszony, ez nem házsártoskodik. Kálmán nem veszi észre Ba­lázs mesterkedését. Csak a poharazásra ügyel. Kicsit vér­eres a szeme, fátyolba bur­kolózott előtte a világ, jó a cigányzenét is hallgatni, haj, de régen mulatott igazán. Er­zsivel pedig sokat mulattak azelőtt! Egy Ideje félti, csak, bár tudná, hogy mitől. Soha nem itta még asztal alá ma­gát. Most Kálmán újra kezdi. — No, igyunk! Módjával emeli a mindig teli poharat. Kisujja eláll a pohártól, szájánál óvatosan fordítja az üveget, nehogy egy csepp drága nedű is po­csékba menjen. Élvezettel szűrcsöl, oldalvást Erzsit nézi, hadd mérgelődjön szegény, jól áll az neki. Óvatosan engedi vissza poharát a fehér térítő­re. akárha kinccsel kíméletes- kedne. Erzsi odébb húzza a poha­rat. önkéntelen féltő mozdu­lattal. Kálmánban tornyosodik a düh, de tartóztatja magát, majd otthon! Feláll, de visz- szaerőlteti elnehezedett testét a székre, még fizetni kell. A pincérre várnak, nem le­het semmit elsietni. Balázs és Tibor kihasználja a kí­nálkozó perceket, töltenek. Kálmán Erzsit ingerli. Iszik, csak azért is iszik. At akarja ölelni Erzsi vállát, de az el­hessenti a kezét: — Menj már, ne bolondozz! A férfi szégyellj a többiek előtt, nem hagyja magát: — Na, Kicsim — kedveske­dik és keze ismét Erzsit ölel­né. Erzsi kényszeredetten tűri vállán a szorítást és aztán óvatosan kibújik a vasmarok­ból. Nem kell, ilyenkor se­hogy sem kell a kedvesség. Hazafelé, amíg együtt ment a társaság, nevetgéltek. Egy­két bárgyú vicc is jókedvet csalt ki. Csak akkor ereszke­dett csend az utcára, amikor a házaspárok elbúcsúztak, és mindenki másfelé vette útját. Kálmán törte mega csen­det, megpróbálta dicsérni az estét: — Te is jól érezted magad, Erzsikéin? — Nagyon — gúnyolódott a nő. — Aztán miért nem volt jó? — szívóskodott a férfi. — Miért ne lett volna jó? — Erzsi igyekezett leplezni unottságát, vagy ágaskodó ha­ragját. Ügy tűnt neki, sok éve bal­lagnak így egymás mellett haraggal, pedig igazán csak olykor veszekszenek. Öreg­nek, fáradtnak, szomorúnak érezte magát. Dühös volt, azért is, mert mindig az ital miatt romlik el az este. Min­dennek Balázs az oka, az ke­verte meg, az itatta mind- annyiukat. Végre hazaérkeztek. Kálmán halászta elő a kulcsot, kínló­dott a zárral. Sikerült. A fér­fi egyenesen a konyhába tar­tott. Onnan a kamrába. Teli flasika borral bújt ki onnan. Érintetlen volt az üveg, olyan érintetlen, ahogy az üzletből kihozták. — Nem kérsz? — kínálta Erzsit. — Ne bolondozz! — Csak egy kicsit. — Hagyj. — Sokallod, amit ittam? — Miért, szerinted nem ittál Erzsi mintha a szétmállott üveg titkát fürkészné. Nincs titka. Cipőjével tapodja a por­rá zúzott szilánkokat. Talpá­hoz tapad, de nem tesz kárt benne. Hessegeti tolakodó gondola­tát, amely két évtizednyire vi­szi vissza. Buta gondolat, érzi ő is, el kell kergetni. Semmi köze egymáshoz a kettőnek. A gondolatnak azonban nem mindig lehet gátat vetni. Ha az akar, messze szállhat, fel­idézve egy vagy több gyötrel- mes éjszakát. Akkor is üveg­cserepeken mászkált, csak ak­kor mezítláb. Cipője sem volt. A kő akkor is tele volt üveg­cseréppel, de ott sok üveget törtek össze, megakadályozva, hogy egy korty vizet szedje­nek segítségével, hogy oltsák szórójukat. Az SS-katonák vágták ki kezükből a flaskát, emberi méltóságukból kivet­kőzve ... Száz szilánk fúró­dott Erzsi talpába is. Senkit nem kíméltek a cserepek. Az akkori sebek ma is látszanak. Egyik-másik csak lilé heg, ki mondaná meg, ha a történetet nem ismerné, mit keres talpán az a számtalan lila vonal Elmúlt.az emlék is meg­kopik néha. Néha. De most, itt a konyhában a halott edény, a csupazöld csempe mindent fel­kavart. Itt zúg még az előbbi veszekedés hangja. Itt tölt be mindent a pillanatnyi düh szülte pusztítás. El kellene hányni innen a cserepeket. Ne maradjon belőle semmi. Ne emlékeztessen semmire. Ha reggelig itt marad sepretlen, nehezebb lesz már eltakaríta­ni. Otthagyja nyomát, a vörös bor beivódik a kőbe és a ré­sekben a szilánk is megbú­jik. Sági. Ágnes eleget? — buggyant ki belőle az eddig visszafojtott indulat. — Alig volt a poharamban. Láthattad. Mond a szemembe: sokallottad? Mondd már! Hall­jam! Erzsi nem válaszolt. Minek. Kálmán belé akar kötni. Nincs kedve veszekedni. Majd holnap, amikor aludtak rá egyet. — Nem válaszolsz? Mi van veled? — Semmi. — Semmi? Hát akkor jó. Hogyan történt az egész? Erzsinek szólni sem volt ideje. Kálmán földhöz vágta a teli üveget. Millió da­rabra hullt szét. Borszag árasztotta el a konyhát. Folyt a piros lé a gáz alá, nem kí­mélte a kredencet sem. Piros az asztal alja. Tele lett üveg­gel a konyha. Erzsi nézte a zöld cserepeket, csillogott mindenfelé. Észre sem vette már, hogy Kálmán hangosan bevágta maga után a rozoga konyhaajtót. Az asszony ne­vetni szeretett volna kínjá­ban, vele hogy történhet meg ilyen? Hogyan lehet majd ez­után újra kezdeni? Szólni, szépen, megbeszélni bármit is. Amikor végre mozdulni tu­dott, leereszkedett a kissám- lira. Ha szomorú valamiért, máskor is erre telepszik, meg­bújik a kredenc mögött. Kö­rülvette az illatos bor, a mil­liárd zöld cserép. Egyik darabkát kézbe vette. Figyelte fura alakját, a perem­ről lehulló csillámport, a ha­rag áldozatát. Előbb még a szépen formált flaskában gyöngyözött a bor, most pedig pocsékba csordogál. Kár érte... A düh vetette ilyen borzalmas apróra a palackot, oltotta ki tartalmas életét. A címke fosz­lánya szerint két évet élt. A ndrzejewski regénye meg­lepetés. És az irodalom hétköznapjaiba belefá­radt olvasó örül a meglepeté­seknek. Amikor a poshadt fa­hangok áradatából kajánul, elkeseredve, vidoran és két­ségbeesetten kiszól, felszól, megszólal egy valódi hang... Amikor a lehangolódott zon­gorák tompa hangjait már egészen megszokva, meghal­lunk egy felhangolt zongo­rát ... Akkor jövünk rá, nem alttól zongora a zongora, mert­hogy zongorának nevezik, ha­nem attól, hogy zongorahan­gon szól. De félre a hasonlatokkal! Andrzejewski különleges te­hetségéről már régóta nin­csenek kétségeink: a Hamu és gyémánt, a Nagyhét Varsó­ban című regények meg­győztek. Mégis, Andrzejewski egynek tűnt a sok tehetséges lengyel író közt. Ma már tud­juk, hogy tán ő a legnagyobb élő lengyel prózaíró. Azóta tudjuk ezt, amióta néhány év­vel ezelőtt a Nagyvilágban is megjelent a Paradicsom kapui című regénye. És most ennek a regénynek a párja, ellen­pontja is napvilágot látott az Európa Modern Könyvtár so­rozatában, Murányi Beatrix fordításában. Címe: Jő, he­gyeken szökellve. A ndrzejewski a Paradicsom kapujában régi hajla­mának engedelmesked­ve, azt kiteljesítve, a törté­nelmet faggatta — az ember­ről. Akkor úgy vélte — némi egyszerűsítéssel közvetítve vé­lekedését —, hogy a történe­lem végső soron az egymás­sal szerelmi függőségben ál­ló egyének mozgásából áll össze valamiféle egyirányú mozgássá: hitté. A hitet eb­ben a dinamikus freskóban menekülésnek ábrázolta, olyan menekülésnek, amely éppen az egyéni élet kudarcait van hivatva begyógyítani és ki-, egyensúlyozni. A kudarc,, a. menekülés tehát előfeltétele a hitnek, a történelemnek. A történelem, mondta akkor Andrzejewski, az egymáshoz kapcsolódó, egymást átfedő szerelmi és hitbéii menekü­lések és szerelmi, hitbéii be­teljesülések szövetéből áll össze. A z újabban megjelent Jő, hegyeken szökellve cí­mű regényből látszólag eltűnik a történelem. A re­gény egy híres és zseniális öreg festőről, Antonio Ortiz- ról szól, aki háromévi hall­gatás és szigorú magány után ismét megjelenik a nyilvá­nosság előtt — kiállításának megnyitóján. A vernisszázs ki­tűnő alkalmat szolgáltat az írónak, hogy elinduljon és elkalandozzon az egymáshoz kapcsolódó, egymást kizáró emberi sorsok útjain és út­vesztőiben. Megjelennek a megnyitón a párizsi művész­világ ismert arcai, s ezek mö­gött az arcok mögött nem ne­héz felfedeznünk az eredeti modelleket. Ortiz figurája Picassót, Paul Allard figu­rája Cocteau-t fedi. Megje­lenik a megnyitón egy len­gyel író is, akinek vonásai kísértetiesen emlékeztetnek a nemrég elhunyt Marek Hlas- ko arcára és egy amerikai drámaírósztár, akiben Ten­nessee Williams-re ismerünk. A szláv és az amerikai szemé­vel pillantva a díszes pári­zsi társaságra, Andrzejewski szeretetteljes gúnnyal, léha nevetéssel fordul oda és for­dul el ehhez és ettől a hazug­ságoktól és képmutatástól fortyogó élethez, élettől. Azon az életen nevet, amelyben a művészet csak az egyéni ösz­tönök kicsinyes álruháia. Andrzejewski nem csak bele­pillant és rápillant, de mögé is pillant e világnak, ennek a furcsa tenyészetnek. És mindig biztos morális mér­legén csak az öreg festő. An­tonio Ortiz találtatik elég súlyosnak. Egyszerűen azért, mert ö valóban művész. Ki­csinyességeit, kegyetlenségeit, hazugságait, szemérmetlensé­geit — művészete menti. Mert örökből a kicsinyessé­gekből, kegyetlenségekből, I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents