Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-03 / 28. szám

™&tírlap 1970. FEBRUAR 3., KEDD megmondták, ha már kommu­nista lettem, járjak elöl jó pél­dával. — Felesége nem hányta a szemére akkor sem, hogy poli­tizálni kezdett? — A szememre éppen nem hányta sohasem, de azért ag­gódott már a háború előtt is, hogy nem volna jobb iparos létemre csak a mesterséggel törődni, akkor a saját házát is előbb felépítenénk. Én azon­ban kimutattam az utcára, ahol állami inségmunkán még fővárosból jött diplomások is dolgoztak: hát azoknak nem kellene saját ház? Később, a kitelepítések ide­jén kártérítésként kaptam egy házat a régi he­lyett, amelynek anyaga a falu különböző pontjaira került. Sajnos, a legtöbb juttatott ház nem így néz ki. A házzal is bánni kell tudni, mint a gye­rekkel, asszonnyal, gyümölcs­fákkal. S abban is van vala­mi, hogy amihez az embernek nem tapad verítéke, az az ő számára sem ér annyit... Az­után kaptak házat olyanok is, akik már a következő napok­ban eladták, vagy elkártyáz­ták. Sokan hitték, hogy vissza­áll a régi rendszer. Mikor az új kertemben gyümölcsöst te­lepítettem, kinevettek: mások­nak ülteted? Majd az tovább műveli, mondtam. De mindez, amit most lát, a központi fű­tés, a villanytűzhely, a fürdő­szoba, új szerzemény. A falakon berámázott fény­képek. Egy csinos lányka cop­fokkal, szomszédban varrt, ki­keményített kartonruhában. Azután ugyanő, de már rövid hajjal, dauerolt frizurával. Ké­sőbb színezett fényképen, menyasszonyi tüllfátyollal. A hátsó helyiségekből, bér­beadott műhelyekből, fiatal munkások jönnek a konyhába, meleg vizet kémek.- — A lányom műszerész. A férje autószerelő, műhelyfőnök a Renault szervizben, és autó­versenyző. Olyan szépen élnek! De mire teljesen berendeztük a házat, mire éppen készen lett minden, nekik, mert hiszen a gyerekeire gondolt az ember, Pestre költöztek, lakótelepre. Hogy ők nem akarnak úgy él­ni, reggel hattól este tízig dol­gozni, mint mi tettük. Sokszor csalódott az életben, Szűcs bácsi? — Olykor az- emberekben. Például a 20-as években a ceglédi tanyákon, ahol szület­tem, képviselő választásnál a gróf Ráday Gedeon jelölése­kor birkát vágtak, sört csa­poltak, bort itattak, a kortesek egy hordó tetejéről szónokol­tak, hogy felemelik a nap­számot, utakat építenek. Közbekiáltottam: hazudik! A csendőrök adtak egy pár po­font, és hazakergettek, házi­fogságot parancsoltak. Este nem eljött a többi napszámos? Szőlőkaróval verték az ab­lakomat, hogy mit járt a po­fád!... Azután itt volt a 44-es eskütétel. November­ben kiétszázhúsz veesési fér­fit behívtak, puskát adtak a civil ruhához, hogy kikülde- nek a határba, az akname­zőre. Rossz volt akkor már a helybeli svábság körében is a hangulat, mivel a né­metek 1200 lovat, 1600 tehe­net hajtottak el a faluból. Egyik este felkeresett néhány ember, és összebeszéltünk, hogy nem esküszünk fel Szá- lasira. A régi munkásotthon­ban került sor az esketésre, a munkásotthonban, amelyre az Endre László nyilas képvi­selő kijelentette, „kifüstöljük az utolsó vörös patkányfész­ket a megyéből”. Mondja az eskü szövegét Fábián Sándor ügyvédbojtár, nyilas száza­dos — hát nem mind beijed, és földtartja a karját, s mondja a szöveget, csak én hagyom lent a kezem, én ma­radok néma, mert így be­széltük meg. Majdnem kivé­geztek !... 45-ben 27 rossz orosz lóval végeztük a tava­szi szántást, az egyik, a sajá­tom, még megvolt a tsz át­szervezésekor. Elemi kenyér­gondok, miközben kijelent­jük, hogy az öregeknek, be­tegeknek, gyerekeknek in­gyen kenyeret adunk. S ak­kor nyáron rajtaütnek az egyik gazdán, hogy a határ­ban a más földjén arat. Bí­róként úgy ítélkeztem, hogy gyalog kellett elmennie a mo­non rendőrkaptányságra, de sebesen, mert a háta mögött egy kerékpáros rendőr bot­tal búzdította. Egy másik mezei tolvajt viszont a falu­beliek hoztak be a község­házára, de már akkor össze­törték a lábszárcsontját. Ezért persze az önbíráskodó- kat kellett megbüntetni. Ak­kor viszont elterjesztették ró­lam, hogy 25 kilóig engedé­lyeztem a lopást... Engem negyvennyolcban lemondat­tak. Azután a pártból is ki­zártak. Az iparengedélyt sem kaptam vissza sokáig. Addig kordélyoztam, gazdálkodtam, a juttatott földemen, szövet­kezetben dolgoztam... — És ezekben az években sem bánta meg, hogy politi­zálni kezdett? — Nem, mád: aztán olyan gyönyörű volt később, ötven- hétben, amikor leszedtek az állványról és munkaruhában, festékesen vittek a gyűlésre a díszemelvényre, mert meg­választottak népfrontelnök­nek. A párttagsági könyvem­ben pedig most ez áll: párt­tag, folyamatosan, negyven­öttől. — Még mindig folytat köz­életi tevékenységet ? — Na, ma már nem, beteg is vagyok. Most már csinál­ják a fiatalok. Padányi Anna Jubileumi hangverseny a Zeneakadémián Az 1950-ben alakult KISZ Központi Művészegyüttes va­sárnap jubileumi hangver­senyt rendezett a Zeneakadé­mián. Az ifjúsági kórus tag­jai között vannak érdiek, üllőiek, váciak, így sok Pest megyei hallgató foglalt he­lyet a nézőtéren. Először az egyetemi kórus énekelt Tóth Béla és Nóg­rádi László vezetésével. Ko­dály- és Bárdos-műveket mu­tattak be szép sikerrel. Az ováció fokozódott, amikor a 100 tagú központi kórus lé­pett dobogóra. Lantos Rezső és L. Osváth Edit Udvardy-, Bárdos-, Kodály- és Balázs- számokat vezényelt. Dörgő taps köszöntött valamennyi énekszámot. Szünet/után Simon Albert vezetésével Kodály Galántai táncok című művét adta elő a szimfonikus zenekar. Az est tetőpontjaként 200 énekes és a zenekar előadta Szabó: Föl­támadott a tenger című alko­tásának zárótételét, majd Beethoven IX. szimfóniájá­nak zárórészletét A műsor végén percekig ünnepelte a közönség a jubi­láló együtteseket és karna­gyaikat. Néprajzi tudományos kisfilmpályázat Néprajzi tudományos Jkisfilm- pályázatot hirdet a Magyar Nép­rajzi Társaság és a Tolna megyei Tanácsi VB a néprajzkutatók és az amatőr-filmesek részére. A pályá­zók a parasztkultúra bármelyik ágából meríthetik témájukat. A feldolgozás módja lehet elsődleges dokumentáció, továbbá egy sző­kébb terület, vagy jelenség feldol­gozása történeti háttérrel. Végül olyan oktató, vagy módszertani kisfilm, amely iskolaszakköri vagy iskolán kívüli népművelésben is felhasználható. A filmeket Szek- szárdon augusztus 7—13-a között megrendezésre kerülő II. Nemzet­közi Néprajzi Filmszemlén és Tu­dományos Tanácskozáson mutat­ják be, illetve díjazzák. Ősi szőlőprések Vas megyében a szőlőhegyi présházakban még ma is sok régi, több száz éves, hatalmas méretű — 3,5—4,5 méter hosz- szú és 3—3,5 méter magas sző- löprést őriznek. Ezeket a nagy­méretű szőlőpréseket az 1600- as évek közepétől kezdték ké­szíteni. Korábban ritka szövé­sű kenderzsákba kötötték a szőlőt és taposókádban tapos­ták ki. A szőlőtermelés múlt­jának becses emlékeit, a díszes faragott és festett szőlőprések legszebb példányait Szombat­helyre szállítják a létesítendő szabadtéri néprajzi múzeumba. Mini­pályaudvar Vácott, az új MHSZ-székház modellező klub­jában állították fel ezt a mini­vonatokat közle­kedtető vasúti te­repasztalt. A 10 000 forintos értékű modellvasútnak sok „forgalmistá­ja” akad a klub- | ban. Ü Foto: Urban ■etai am A ház vajsárga klinkertég­lából épült. Utcára néző, kes­keny homlokzatán csinos zöld cégtábla: Szűcs Ferenc festő- és mázolómester. A ház az ud­varon hosszan nyúlik hátra: építői népes családhoz, nagy gazdasághoz tervezték. Amíg a tulajdonos kijön a csengetésre, egy puli és egy macska sétál j előre a tornácon: egymás mel­lé ülnek, némán nézik a ven­déget A ház Hol kezdjem a történetét? A háború előtt nemet nyelvet ok­tatott itt a veesési német is­kolában egy tanár, aki albér­letben élt a faluban. Képázó Istvánnak hívták. Amikor a közeibe ért a front, a kémel­hárítástól felfedezték, hogy Vecsésről valaki szikratávíró­zik az oroszoknak. A műsze­rek egy barátom, Mikla Lajos sírkőfaragó lakását mérték be, el is vitték büntetőtáborba. Csak később tudtuk meg, hogy ez a Képázó — Ruszinszkóba való, hét nyelvet beszélő em­ber — táviratozott a temető­ből, egy kriptából... Amikor felszabadult a falu, az oroszok először engem kerestek fel, Képázóval. Felszólítottak, hogy alakítsam meg a Nemzeti Bi­zottságot. Hogy miért az én nevemet adta meg a ruszinsz- kói az oroszoknak? Ismert 5 engem az elöljáróságról, én voltam a szociális bizottság el­nöke. Azután az iparosok tes­tületéből : oda én magyar nyel­vű, de az angolok, amerikaiak által szerkesztett kiadványo­kat csempésztem, melyeket az egyik hivatalsegéd sógorom hordott Vecsésre, a külügymi­nisztériumból ... Amikor újjá­alakult az elöljáróság, bíróvá választottak. Az első szavazás­nál gondolkoztam, kire szavaz­zak? Úgy tűnt, a kommunis­ták ugyanazt akarják, amit én. Beléptem a kommunista párt­ba. — Kisiparos létére nem szá­molt azzal, nem rémisztették^ hogy a kommunisták megszűn­tetik a kisipart, elveszik a műhelyeket? — Azt gondoltam: ám hia az emberiségnek úgy jobb lesz... Mi a feleségemmel egészen szegényen kezdtük, de a hábo­rú előtt már 12 segéddel és inasokkal dolgoztam. Éppen negyvenötben épült a házunk. Mire a front ideért, félig ké­szen állt. Csakhogy a téglámat meg a meszet elvitték a kato­nai kórház építéséhez. A fél házamat elhordta a lakosság: a németek, mielőtt bevonultak, partizánkeresés közben benzi­nes kocsikból, tömlőkből lelo­csolták és lángszóróval kiéget­ték a főutcát: kellett az építő­anyag. Végül csak a csupasz telek maradt a szép új kerítés­sel. Akkor avattuk fel az el­esett szovjet katonák sírját. 660 halottat szedtünk össze negyvenötben a faluban, abból 550 szovjet volt. A sír köré ke­rítést akartak. S akkor az elöl­járóságon hoztak egy döntést, hogy az enyém kerüljön a te­metőbe. Négyszemközt pedig AZ ÉM ÉPÍTŐIPARI SZÁLLÍTÁSI VÁLLALAT váci kirendeltsége (ÉPFU) FELVESZ lakatosokat, betanított és segéd­munkásokat, gépkocsivezetőket, forgalmi gyakornokokat. Jelentkezni lehet az ÉPFU kirendeltségén Vác, DCM. Telefon: 20. Felvételre keresünk FÉRFI MUNKAERŐKET, 17 éves kortól, textilfestő és kikészítő munkakörbe, betanított munkára. Albérleti szobát szerzünk. Jelentkezés levében: Hazai Pamutszövőgyár Bp., IV., (Újpest), Baross utca 99. 2. — Emlékszel Fornax tanár úr isz­tambuli anekdotájára? Emlékezned kellene, minden évfolyamnak elme­sélte. Leszakad egy erkély a Bektasi kapura nyíló utcácskában, agyonüt egy bámész járókelőt. A kádi maga elé viteti a háztulajdonost: felakasz­tatlak, gazember, hanyagságoddal megöltél egy ártatlan polgárt. A tu­lajdonos esküdözik, ő nem bűnös, már két napja szólt a kovácsnak, csinálja meg az erkély kilazult tar­tóvasait. Igen? Na, menj békén, hozzátok elém a kovácsot. Hozzák is a poroszlók rögtön. A kovács nem tagad, a tulajdonos valóban szólt ne­ki, csakhogy ő épp aznap házaso­dott, s amikor lehántotta ifjú nejé­ről a köntöst, mindenről elfeledke­zett. csak egyről nem: de mondd, kádi, te az én helyemben hivatali kötelességeidről elmélkedtél volna? A kádi nem is tud haragudni, elbo­csátja a kovácsot, menj jó ember, szeresd a feleséged, míg Allah erőt ád hozzá. A poroszlók azonban mo­rognak, ha elment a kovács, ki le­gyen a bűnös? A kádi legyint: ugyan, hát hozzatok egy másik ko­vácsot ... Siralmas fészek ez a Gyerehovó, ha látnád. Harminc-negyven faház az egész, szétszórtan és ziláltan, a keskeny patakvölgyre lejtő kertek­kel. Lezárni az erdőre nyíló térsé­get — kiabálta Vazulay —, jó fegy­veretek van, fiúk, előre! A faluból egy géppisztoly szólt még, rövid so­rozatokat pökdösve a leszálló alko­nyatba. aztán csend lett, a partizá­nok odébb álltak. Nem baj, hozza­tok egy másik kovácsot. Izgatottan bukdácsoltunk az állomást környező répaföldön. Micsoda marhaság ez is: jó fegyver. Szavainkat teljesen ki­forgattuk alapértelmükből. A fegy­vernek sok tulajdonsága lehet. Kor­szerű, pontos, fagybíró, nagy tűz- gy őrs as ágú, mit tudom én. De jó? Mire? ölni. Hazudozásunk egyik legkörmönfontabb módja, hogy a dolgokra olyan minősítéseket agga­tunk, amelyek valódi tartalmukkal és rendeltetésükkel végképp össze­férhetetlenek. A szélső ház előtt kecske legelt. Fekete foltos, duzzadt tőgyű kecske volt, mohón tépte a sárgás füvet, vonulásunkra fel sem emelte fejét. Gatsó százados adta ki a tűzparancsot, százötven lépésre vonultunk a falutól. A harmadik század laza lánca akkor bukkant ki az erdőből. Hirtelen végigrecsegett a tájon az össztűz. Egy asszony lépett ki a szélső házból, tétován intett, mögöttem valaki rekedten ordította: ne rá, föléje! Az asszony mégis le­rogyott a küszöbre. — A törzsparancsnok pisztolyával hadonászva szaladt felénk a szik­kadt ösvényen, amelynek kérges fel­színébe gumicsizmák nyoma száradt bele, és mozgott a szája, de nem le­hetett érteni, mit kiabál. Hátul az almafák között egy férfi futott meg­görnyedve, míg el nem terült puhán a fűben, mint fáradt úszó a víz há­tán. Az ötödik századbeliek kézi­gránátot kezdtek dobálni, néhány ház szalmateteje lángralobbant. La­kóik kirohantak, kézenfogva gyere­keiket, mintha attól tartottak volna, hogy a kicsik eltévednek a halál­ban. A sárból vert falak, lövéseink nyomán, ontották a port. Alig lehe­tett látni. Géppisztolyomban har­minckét töltény volt, de mintha mil­lió lett volna, nem akart kifogyni. — Vazulay odaért mellém, liheg­ve mondta a fülembe, jól van Deső, ne sajnáld. Friss tárat löktem fegy­verembe. Hozzatok egy másik ko­vácsot. Lőttem. Ha szabálya nincs az elvadulásnak, mértéke hogyan le­hetne! Amikor menetbe álltunk, a lángoló házak világánál, Vazulay nótát parancsolt. Kiskút, kerekeskút van az udvarunkban. Az utolsó ház falának támaszkodva, mint aki sem­mit sem ért az egészből, hét-nyolc éves lányka ült gyámoltalanul. Amint melléje értem, önkéntelenül megsimítottam a, fejét. Eldőlt. Ki ölte meg? Melyikünk? Mindegy. Mindnyájan. Hidd el, öreg fiú, a hu­szadik század derekán még mindig a vadember szűköl bennünk. Jobban félünk a sebtől, mint a megrendü­léstől: a fizikai haláltól, mint az er­kölcsi megsemmisüléstől. — Énekeltünk, rágtuk a port, Gye- réhovótól Siskáiig. A tudatlanságot, előbb vagy utóbb, mindenkiben fel­váltja az alku. Mindenkiben! Ha csak golyót nem ereszt magába ... De én nem ott kezdtem. Itthon. Nem most. Régen. A gáldi história hem­zseg a maguk zsebére politizáló ha­zafiaktól, közigazgatási rablóvezé­rektől, előrelátó pecsovicsoktól. Mi mindent túrtam elő a levéltárból! De meg akartam nyerni a polgármester jóindulatát. Az egész magisztrátu­sét. Mindenkiét. Aki az ördöggel hál, hiszen tudod ... Gyerehovóban egyetlen óra alatt megértettem: a gyávák több embert pusztítanak el, mint a bátrak. Többen vannak, és engedelmeskednek. Siskáiban, négy­órás menet után, mindnyájan meg­ettük a vacsorát. A babgulyás zsír­ját kenyérrel töröltük le a szánkról.” Felindulásában is pontosan, elegán­san fejezte ki magát. Frissen beret- válva, ruganyosán, kardja markola­tát könyökhajlatába fogva sétált velem az Áj kavicsos útján. Aki szembejött velünk, azt hihette, sem­miségekről fecsegünk. Deső becsukta a szomszédos iro­daszobába nyílói ajtót. — Gallai nagyon hangosan beszél — mondta magyarázólag. — Engem nem zavar. — Később talán igen. Nem tehet róla... A doni áttörés közben fél- holtra fagyott Lábafejéről lemállott a bőr, csizmáját eldobta, rongybate- kert lábbal, üvöltözve tántorgott hatszáz kilométert az első vonatig, amelyre felkapaszkodhattunk. A vo­naton kezdte piszkálni a fülét. Pa­naszkodott, hogy kínzó viszketést érez, majd megőrül tőle. Nyomorú­ságos állapotban voltunk mindnyá­jan, nemigen törődtünk vele. La- vocsne állomáson, veszteglés közben, a zsúfoltságtól bűzös, jéghideg va­gonban dideregve, egyszercsak ki­piszkálta a hallócsontjait. Egymás mellett ültünk, de én vacogó fél­álomból felérezve, csak ennyit lát­tam, hogy dermedten bámulja maga elé tartott tenyerét, amelyen néhány gennytől rozsdaszínű, apró csont he­vert. Mire megmozdultam, Gallai kiugrott a vagonból, rá a sebes lá­bára. Bicegve szaladt. Az állomáson akkor vágtatott keresztül a lőszeres szerelvény, amelyre várakoztunk. Sorki törzsőrmester, második sza­kaszom parancsnoka, fürgébb volt. A kerekek alól visszarántotta a had­nagyot- Hát nem képtelenség? Fegy­vere van. egy ujjmozdulat az egész, de Inkább a vonat elé... Gallai két­szer arculütötte a törzsőrmestert, visszamászott a vagonba, egész éjjel szótlanul piszkálta üres fülét. Más­ról akarok beszélni, de ez most eszem.be jutott. (Folytatjuk) Egy ember és a háza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents