Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-12 / 36. szám

nsr MECVKf 1970. FEBRUÁR 12., CSÜTÖRTÖK Kockáztatom a kockázatom Amikor a tv képernyőjén Kloss kapitány, legalábbis egyelőre, befejezte pályafu­tását, úgy döntöttem, hogy átveszem a szerepét. Az ügy előzménye mind­össze annyi, hogy feltűnően hasonlítok Kloss kapitányra. Már ami a tükörképemet il­leti. Egyébként nem szere- retem a kockázatot, soha nem is vállaltam. Szerepelni azonban szeretek, úgy, ahogy ez nálunk általános, min­den kockázat nélkül. Most azonban el kellett tennem a kockázat nélküli múltamat, minthogy Kloss kapitány koc­kázat nélkül annyit ér, mint miniszoknya a Nemzeti Mú­zeumban. Egyik színházunk kelléktá­rából szereztem egy német egyenruhát és egy csizmát. A csizmát fényesre pucoltam, a vállszíjat meghúztam, mellet ki, jól körülnéztem a lakás­ban, házunk udvarán, nin- csenek-e gyanús körülmé­nyek és nekivágtam az esti csúcsforgalomnak. A lépcső­házban lefele haladva az Ab­wehr egyenruha még némi­leg aggasztott, mit szól majd ehhez ma az utca embere, de aztán vállaltam a kockáza­tot. Minthogy a mai német egyenruhák, úgy hasonlíta­nak a régi német egyenru­hákra, mintha csak örököl­ték volna azokat, nekem lett igazam. Különösebb feltű­nést nem keltettem. Egészen addig, míg egy csapat tinéd­zser fel nem ismert, hogy én vagyok Kloss. Ahogy tőle ta­nultam, körültekintően, de nagyon magabiztosan halad­taim a Körúton. Nem csalód­tam a pesti nőkben, egyre többen ismertek fel és kö­vettek, ami egy felderítő szá­mára nem éppen előny. Én természetesen továbbra is úgy haladtam, mintha sem­mi nem történt volna. Egé­szen addig, míg a tömeg kö­rülzárt, előkerültek a ceruzák, a noteszok és természetesen osztottam az autogramot: Kloss kapitány. Tudtam, hogy ez csak a kezdet, és szerepem még csak azután kezd majd átlendül­ni a maga igazi valóságába. Ugyanis megjegyzések hang­zottak el: „Nem fél Kloss kapitány, nyomában az SS... Összekötője lebukott, már be is köpte magát”. Figyelemre se méltattam az ilyen megjegyzéseket, hasonló helyzetekből én már számta­lanszor kivágtam magam. Vi­szont azt is tudtam, ha meg akarom játszani Kloss kapi­tányt, elengedhetetlenül szük­ségem van valami igazi koc­kázatra. A tömeg erre vár. Nem sokáig haboztam. Sze­rencsémre éppen egy nagy KÖZÉRT előtt álltam, hatá­rozott léptekkel benyomultam az üzletbe, és a húsáruk pult­jánál odaléptem a sor elejé­re: — Kérek 10 deka parizert és egy üveg sört göngyöleg­gel — mondtam, és a 30 főből álló sor előtt meg is kaptam. A tömeg lélegzetét vissza­fojtva figyelte akciómat. A húsárut zsebretettem, a gön­gyöleget nyakánál fogva a pénztárhoz hurcoltam, min­denki orra előtt fizettem, majd kivonultam az utcára. Amint az ajtón ép bőrrel ki­léptem, a tömeg megéljenzett. Bevallom, megjött az étvá­gyam. Éreztem, eljött az idő, hogy nagyobb akciót kezdjek. Szerencsémre éppen jött egy Felvételre keresőnk FÉRFI MUNKAERŐKET, 17 éves kortól, textilfestő és kikészítő munkakörbe, betanitott munkára. Jelentkezés levélben: Ha.:,*ii Pamutszövőgyár Bp., IV., (Újpest), Baross utca 99. busz. Felugrottam, utánam természetesen követőim tá­bora, főleg nők. Előre nyo­multam a pilótafülkéig, ott kirántottam a játékboltban vett, de az eredetihez kísér­tetiesen hasonlító géppiszto­lyomat, és a vezetőre fog­tam: — A Nyugatihoz! — adtam ki a parancsot. Neki ugyanis a Keletihez kellett mennie Ahogy ez manapság a repü­lőgép-eltérítéseknél is szoká­sos. hang nélkül követte uta­sításomat, miközben a busz közönségét is sakkban tartot­tam. Imádóim, akik most nem a képernyő előtt ültek, ha­nem utastársaim voltak, csó­kokat dobáltak és félreérthe­tetlenül tudtomra adták, hogy minden mozdulatomat bámul­ják. Valóban, olyannak lehettek tanúi, aminek még soha. Sa­ját szemükkel láthatták, hogy a tömegközlekedést — nem is nagy kockázattal — lehet irá­nyítani. Karrierem innen már egye­nesen felfelé ívelt, bár né­hányszor még próbára tet­ték bátorságomat. Felaján­lották, hogy legyek a Köz- tisztasági Hivatal vezetője — elvállaltam. Kineveztek a Víz­művek igazgatójának — szem­rebbenés nélkül munkához láttam. Megkértek, hogy a kakucsi tsz-ben melléküzem­ágként vezessek egy rakéta­gyártó üzemet. Becsülettel tel­jesítettem a feladatot. Itt történt velem az a vég­zetes fordulat, hogy népes küldöttség keresett fel Pest­ről. Arcukon láttam, hogy szomorú, de mindenre elszánt emberek és végleg próbára akarnak tenni, vajon merem-e még tovább kockáztatni koc­kázatom. Felszólítottak, hogy legyek a magyar labdarúgás szövetségi kapitánya. Szó nélkül letettem Kloss kapitány egyenruháját, és 1« törten hazaballagtam... — crmi — MILYEN A JO TITKÁRNŐ? Nem a kávéfőző... — ön szerint, kedves igaz­gató, főmérnök, vagy osztály- vezető elvtárs, milyen a jó tit­kárnő? — Műveit, szorgalmas, ügyes, rendes, csendes, figyelmes, nem feledékeny, precíz, ápolt, érti a munkáját, érdekli, amit csinál, felelősséggel... — Elég, elég! — Hogy ennyi követel­ménynek, igénynek eleget te­gyen, ön, kedives titkárnő, mit tesz? — Beiratkoztam a TIT tit­kárnőképző kollégiumára. — És mit ér ez a tanfolyam? — Nagyon sokat. Hiszen csupa olyan előadást hallga­tunk, amely gyakorlati mun­kánk során szükséges. Magyar nyelvet és stílust, gazdasági ismereteket, ügyvitelt, levele­zési ismereteket, jogot, kultu­rált magatartást tanulunk. Az érettségizettek egy a nem érettségizettek két évig. Hal­lottam, 2 éves kísérleti tanfo­lyamot indítottak a gép- és gyorsíróiskola tanulód számára is. Váctól Monorig A TIT József Attila szabad- egyetemén tíz éve kezdődött meg a ttikámők továbbképzé­se. A mai formában 1967 óta működik. Változatos témákkal ismerkednek, gyakorlati taná­csokat kapnak a hallgatók. Ügyelnek arra, hogy az órák ne legyenek fárasztóak — hi­szen hetente kétszer, 3—3 órá­ra, munka után jönnek a tit­kárnők és a leendő titkárnők. Több csoportban, 200-nál többen iratkoztak be a tanfo­lyamra — sok közöttük a gya­korló titkárnő, de bőven van gyors- és gépíró, adminiszt­rátor, technikus, előadó. Jár­nak saját elhatározásukból és munkaihelyük javaslatára. Né- hányuknak a vállalat fizeti az évi 600 forintos részvételi dí­jat. Akadt olyan is, akinek a „„ tanfolyam elvégzése után té- [e„ xúíeíiték meg kékségeit, mert 'észrevették — megértbe. Jár­nak vidékiről — Vácról, Száz­halombattáról, Manóiról, Mag­lódról, sőt, még a kecskeméti TÜZÉP is küldött egy hallga­tót, természetesen, útiköltségét, szállodáját is fedezik. Néhány vállalat a fővárosban és vidé­ken, kihelyezett titkárnő­továbbképző tanfolyamot ren­dezett. Végighallgattam egy-egy órát magyar nyelvből, ügyvi­telből és kulturált magatar­tásból. Az előbbin nyelvtan, helyesírás, stílusgyakorlatok szerepeltek. A kulturált magatartás cí­mű tantárgy a hallgatók véle­ménye szerint is a legérdeke­sebb. Hiszen ennek keretében pszichológiai ismereteket sajá­títanak el. De olyan témák is napirendre kerülnek, mint a munkaegészségügy, az embe­rekkel való bánásmód korok és nemek szerint, a pihenés és a munka pszichológiája. Külön órám. kapnak kozmetikai és di­vattanácsot, s útbaigazítást ar­ra is, hogy mit olvassanak. A résztvevők pedig kérdez­nek, tanácsot várnak. Önfényképezés A többi tantárgy is hasonló érdekes, hasznos tudnivalókat tartogat. Posch Károlyné dr., aki maga is tanít levelezést és ügyvitelt, s lelke, szervezője a tanfolyamoknak — mondja el, hogy rendszeresen megkérdezi, miről hallanának még szíve­sen, mire kiváncsiak. S az utolsó órát önfényképezésre használja — leíratja vala­mennyi hallgatóval egy-egy napját, mit csinálnák és ho­gyan. — Miniden órámat szemlélte­téssel, gyakorlati példával kezdem. Újsághírt olvasok fel, a kezdőknek megmutatom, milyen az ablakos boríték, a bizonylat. Azt szeretnénk elér­ni, hogy szinte játékosan könnyedek legyenek az órák, tapasztalatcserével oldjuk meg a problémákat. Még én is ta­nulok tőlük. — Látogatási jegyet veze­tünk, s aki szorgalmasan hall­gatta az órákat, elsajátította az ismereteket, azok munkahe­lyére a TIT a tanfolyam befe­jeztével levelet ír. Többen kaptak már e levelek révén jobb, megfelelőbb beosztást. Olyan főnök is akadt, aki ma­ga kereste fel levelével a tan­folyamot, hogy elmondja, na­gyon hasznosnak találja, tit­kárnője gondosabb, hozzáér­tőbb lett. — ön szerint milyen a jó titkárnő? — Aki legalább 30 százalék­ban tehermentesíti főnökét. Kádár Márta Jubileumi sárközi kerámiák Több kiállításra készül mun- káival Szekszárd hírneves fa­zekasa: Steig István, a népmű­vészet mestere. A jelszabadu­lás 25. évfordulója alkalmából megrendezendő kiállítás ré­szére nagy, 40 centiméteres át­mérőjű sárközi dísztálakat, tá­nyérokat, valamint különböző nagyságú bábakorsókat és 1— 5 literes csörgő korsókat min­táz. A szekszárdi múzeumban nyíló országos népművészeti kiállításra díszes kerámiákat, az 1971. évi budapesti vadá­szati világkiállításra ónmázas, habán edényeket készít. BORBÉLY TIBOR; Nitró Ajánlás: A Tövis utca munkásasszonyainaik. Kék égre vígan néz a Rózsadomb, s bolond, — ki kedvét nem leli a lombban, és abban, hogy lobban a kedv, s vidám hangulatot áraszt a tájat csodáló ember arcvonása. De nézz e tájra azok közül, akiknek hiába jő a napra — nap, hajnalban kelni kell! S nem itt: a Rózsadombon. Távol. A város száz helyén. A hajnalban induló nem örül annak, ha süt a nap. A szürke csapatból senkit sem bájol a rózsadombi fény! Itt fent, — a domb tetején, ahonnét szinte a végtelenbe látni: egy kis üzemben, öreg nénikék szívét a nitrógőz öli, * s elmondani, hogy ki, mit érez, — még néked is nehéz lesz, ki társuk vagy a gondban, s hited tanít, hogy helyettük összegezz: A rózsadombi kis üzemben, a vegyianyag mérgez, öl. Ököl nem törhet jobb utat. Talán e vers, — mely hírt ad arról, hogy szikrázó dombján a fénynek, — melyen a holnap is növekszik, emberek vörös vérsejtje az étek. (em) 10. Klára még hátra van. Nehéz lesz, Istenem, Ernő, nem engedem el! Hirtelen a bőrömön érzem forró lé­legzetét Ez a legkeservesebb az egészben. A szép Surándy Klára, mennyit nyüzsögtem körülötte egye­temista koromban, a Kör báljain, meresztettem a szemem, mint egy párzó túzok, a jégpályán rohantam felcsatolni a korcsolyáját, majd ösz- szet örtern magam. Semmi. Észre se vett Áprilisban hóvirágért mászituk meg a Gyapát vagy harmincán, én meg bottal kapaszkodtam felfelé, kí­méltem a lábam. Klára egyszer csak háti-aszóit, jaj istenem, Ernő, magá­val senki se törődik, és belém ka­rolt, és gondjaiba vett anyásam Ör­dög tudja, hogyan, mitől kezdődik s változik az ilyesmi, három nappal később a feltámadási körmeneten is mellém lépett, ne a botomra tá­maszkodjam, nem áll jól nekem, in­kább őrá. Olyan tűz lobbant köztünk, mire észrevettük, csak faltuk egymást, növő éhséggel, a tiszteletteljes, régi rajongást elégette bennem az élő hús melege, ilyen nőhöz még nem nyúltam életemben, egy tapadással, egyetlen csókkal robbanásig tud forralni. Remek teste van, isteni melle, micsoda válla, gőgös-szép nyaka, a mellét úgy ismerem, ál­momban meg tudnám húzni, döfő, meredek, ingerlő két kúpjának vo­nalát: de lejjebb soha nem engedte a kezem. Ernő, értse meg, én azért úrilány vagyok. Klára ebben hajt­hatatlan, magát is épp oly gyűretle- nül akarja őrizni az esküvőig, mint a kelengyéjét. Karácsony hetére tűz­tük ki az esküvőt. Kiskarácsony, nagykarácsony, hol van az még, de messze lökődött... Az eljegyzés náluk volt. Anyám óriási tortát sütött, mint a malom­kerék, a segéd cipelte utána, drága kosztümöt csináltatott, rendbehozat­ta a körmeit, a városi ügyész lánya lesz a menye, igazi úricsalád, nem afféle elsőgenerációs, már a nagypa­pák és dédapák is urak voltak, a szaga is úri mindnyájának, de a tor­tát letették a konyhában, nem szel­ték fel, a Gerbeaud-tól hozatott sü­teményekkel szolgáltak, anyámat né­ninek szólították, apámat mester úrnak. Egész délután. Csak én vol­tam Ernő, kivált Surándynak, aki hangsúlyosan, tegezett. Apám, ijedt kis öreg, az asztalt simogatta, hiába, a diófa az diófa, annak nagyon szép munkája van. Szólnom kellett vol­na? Ne nénizzenek, mester ura zza­nak? Fene tudja, nem is jutott eszembe. Apáim valahogy nékem is mester úr, és ez már rég kezdődött, talán egy régi-régi bittai búcsún. Gyerekkoromban többször átrán- d/ultunk Bittára, rácok laknak ott, búcsú előtt Gáldot is mindig végig­lármázták, robogó szekérről kurjon­gattak be az udvarokba, állva nya- kalták a bort, tamburáztak, szívesen látunk mindenkit a bittai búcsún. Nagyszerű búcsúk estek ott, kólót tanultunk táncolni forró vérű rác lányokkal, egy víg zsivajgás volt az egész falu, csupa harsány szeretefcre- méltóság, estére azonban a rácok berúgtak, bottal estek neki annak, aki nem odavalósi volt, szaladt az egész vendégsereg kifelé a sötétben, mint a bolondok, ez volt az igazi mulatság, a szaladás Bittárói, si- kongás, lihegés, majd elpukkadtunk a nevetéstől, pedig aki hátul ma­radt, kicsapkodták a port a nadrág­jából. Egyszer apám égetett cukrott vett a búcsún, letört belőle egy darabkát, a szájamba dugta volna kedvesen, de én már akkor is undorodós vol­tam, csak apám páctól rozsdás ujját láttam, fekete szélű körmét, és el­kaptam a fejem, nem kell. Semmit se szólt, nem olyan ő, hogy akár a gyerekének is szólni merjen, csak remegett a hegyes kis álla sokáig, aztán eldobta az egész égetett cuk­rot, nehéz mozdulattal, mint aki roppant súlyt taszít odébb. Klára az eljegyzési uzsonnán egy süteményt dugott a számba. Amikor ropogtatni kezdtem, már késő volt, hiába jutott eszembe az égetett cukor, apám rám nézett, elfakadt sírva. Bolond dolog ez. Egyszeri, egyetlen, ijesztően fo­gyó életünkből ilyen fordulók ma­radnak meg bennünk: égetett cu­kor, sütemény. Mégis, a szép Klára tömör mellét a mester úr fia marko- lászta. Már nem látom a műhelyt. A Tö­rökpiac felől rakéta szökken a fel­hők hasa alá, füstös fényt lobbant, utána annál sűrűbb a szürkület. Fél négy, a Gyapa busa lösz-fejéről nehézgéppuska dörmög alá a város­szélre, a nyomjelző lövedékek izzó barázdákat húznak a homályban, az oroszok nem válaszolnák. Surándy- éktól kijön a cseléd, jesszusom, végvezető úr, mit fog szólni a kis­asszony! Mennék befelé, a cseléd széttárja karját, azt tetszett monda­ni tegnap, úgy hét óra körül tetszik jönni, a nagyságos asszonyék a fél hatos vonattal jönnek haza Pestről, de tessék bejönni, a nappaliban me­leg van... Állok, nem tudom, mit mondjak. El se búcsúzhatok? Dühítő hülyeség, épp most kellett bemen- nie Pestre, Klára nedves, nagy sze­mét egy pillanatig oly élesen látom, mintha ott volna valóban, az öreg­városban elcsattan egy aknavető, a becsapódásra figyelek, aztán sem­mire se, a cseléd didereg a kertajtó­ban. Írni kellene pár sort. De mit? A túlsó járdán Bartal Géza siet a Cseresznyés felé, vastag lódenkabát­ban, csálére álló kalapban, vékony lábait kacsázva dobálja egymás mel­lé, kezében orvosi táskája. De iga­zán, tessék, bejönni, ne tessék itt kint álldogálni. Nem, köszönöm, mondja meg a kisasszonynak... hát igen, azonnal be kellett vonulnom, de a napokban okvetlenül jelentke­zem. Átkozott história. Nem tudok belenyugodni. Klára, hát itt a front a nyakunkon, nem gondolsz rá, hogy valami közbejöhet? Ha nem szé­gyellném magam a cseléd előtt, visz- szamennék. Beülni a meleg nappali­ba, legyen ami lesz, azt kellene csi­nálni, és fütyülni az egész rohadt világra. Utolsónak érkezem. A Cseresznyé­sen túl a kastély tömör sziluettje. Deső szótlanul cigarettázik, csak a kezét nyújtja. Gallai idegesen röhög, Bartal Gézát ugratja, nőgyógyász lé­tére most majd férfiszerszámokon próbálhatja ki a tudományát, de na­gyon erőltetett az egész, mindenki tudja, hogy voltaképpen most vetet­tük el a kockát. Sorki elvigyorodik, amint egyenruhámat meglátja. Alá­zatosan jelentkezem, hadnagy úr. Hazafelé a vonaton, míg civilben voltam, bujnyik szemmel mérege­tett. Süppedt, mély üregű, komor szeme van ennek a Sorkinaík: gödör fenekére bújt két mérges, fekete bo­gár. Tarba hallgat, még idáig egy­szer sem hallottam a hangját, szép arca kövesen merev, valami nem emberi hidegség dermedt rá. Men­jünk hát. Géza a présház kulcsát zörgeti, fütyülni kezd, hamisan és taktus nélkül, fene tudja, mit fütyül. A kastély előtt az úton lovas áll ke­resztbe, mozdulatlanul. Az istenit Megállunk, egymásnak verődve, De­ső pisztolytáskájába nyúL Te vagy az, Ernő? Megismerem a bárót. Szi­varja felszikrázik a homályban, ar- rább lépteti lovát. Tiszteletem, mél- tóságos uram. Két nyáron át, taná­raim ajánlására, matematikát, fizi­kát korrepetáltam a fiával, anyám megparancsolta, ne merjek tisztelet­díjat elfogadni, többet ér a kitünte­tés, a kastélyba mindennap bejárni, a báró azonban nem maradt adós, egyik nyáron nehéz ezüst cigaretta- tárcával ajándékozott meg, a másik nyáron egy pár remek, angol racket- tel. Avult szimbólum lehetne. Gáld kegyura lóháton, szemközt a front­tal. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents