Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

1970. JANUAR 1., CSÜTÖRTÖK «sr HEGYE I kMítSíip VAC! MAPL0M0M0B»Tmtn I A PEST MIOII MlBlAP KÜtÖNKIAOÁSA yCHl. ÉVFOLYAM. 63. 8ZAM 1969. MÁRCIUS 16., VASÁRNAP XI. ÉVFOLYAM, 63. SZÁM 1969. MÁRCIUS 16., VASÁRNAP*11* ÉVFOLYAM, 63. SZÁM c *969- MÁRCIUS 16., VASÁRNAP ISTVÁN VAGY GÉZA? Nagyszabású ünnepségsorozat Vác alapításának 900. évfordulóján A Vác városi Tanács Vég­rehajtó Bizottsága egyik leg­utóbbi ülésén érdekes terveze­tet tárgyalt. Az ügyirat címe: a város alapításának 900. év­fordulója. Bevezetésként az előterjesz­tés megemlíti, hogy Vác terü­lete a Dunakanyarban, a sík­ság és a hegyvidék találkozá­sánál fekszik. Így érthető, hogy az őskor vége óta itt mindig volt kisebb emberi te­lepülés. A legkorábbi emberi nyo­mok 25—30 ezer évesek. Bár a jelenleg feltárás alatt álló avar temető arra mutat, hogy a népesség száma néha jelentős volt, mégis, nagyobb település csak a honfoglalás wtán alakult itt ki. Egyes, ellenőrizhetetlen ada­tok szerint a püspökséget I. István alapította (1000—1038); azonban valószínűbb a XIV. századból való Bécsi Képes Krónika adata, amely szerint Vácott, az első székesegyházat (tehát a püspökséget is) I. Gé­za király alapította, az addig itt elterülő nagy erdőségek te­rületén. Vácról, mint hivatalosan is várossá nyilvánított helységről beszél egy 1075-ben kelt ok­mány, a garamszentbenedeki apátság alapítólevele, amely I. Gézától származik. Ezt figye- I lembe véve Vác városi rangra 1 való emelésének valószínű éve 1074. Városunk alapításának 900. évfordulója megünneplésére emlékbizottságot hoznak lét­re. Az emlékbizottság feladata az ünnepség programjának ki­dolgozása és aktívák mozgósí­tása. A múzeum összegyűjti és közönség elé viszi a város történeti emlékeit De kapnak feladatot az üzemek és az is­kolák is. Az idegenforgalom az IBUSZ gondja lesz. A műem­léki felügyelőség történeti em­lékeinek restaurálásában nyújt segítséget Papp Rezső Emlékmű Nagykőrösön TÍZEZER DOLLÁR A KONYHÁRA HARISNYAGYÁR A PUSZTÁN Csend van a határban. A ceglédi Alkotmány Tsz udva­rán sem dohognak már a munkagépek. Csak a javító- műhelyből hallatszik némi zaj; olajos ruhájú emberek sürögnek a gépek körül, jó pár hétig lesz itt tennivaló, mire rendbehozzák a tavasztól őszig földeket járó masinákat. Nem bénult meg az élet a közös gazdaság melléküzemé­ben sem. Reggeltől estig eregeti a füstöt a harlsnyaüzcm és a szarufeldolgozó műhely kéménye. — Jó eredménnyel zárták az évet a melléküzemek — mondotta Bódis Antal, a tsz elnöke. — Harisnyaüzemünk­nek 950 ezer forint volt az éves terve, ezt 350 ezer fo­rinttal túlteljesítettük. A Bu­dapesti Harisnyagyárral ép­pen a napokban kötöttük meg az újévi szerződést, amely szerint a műhely a jö­vő esztendőben új épületbe költözhet, és az eddig szállított havi 20 ezer pár harisnya helyett jövőre 30—35 ezer párat szállít a tsz. Természetesen növeljük a létszámot is. — Hasonló jó eredményt mondhatunk a szaruüzemről. Ez a tevékenység 1969-ben 10 ezer dollárt hozott a népgaz­daság konyhájára. Az új év­ben itt is lesz lehetőség mű­hely- és létszámbővítésre. A szarúforgácsot kizárólag nyu­gati exportra, az NSZK-ba és Olaszországba szállítjuk. Két- havonként 20 tonna szárú- forgács szállítására kaptunk megrendelést. A múlt évi ter­vet 100 százalékig teljesítettük. 1969. november 2-án Nagy­kőrös felszabadulásának 25. évfordulóján avatták fel a vá­rosban a negyedszázada meg­érkezett szabadság emlékére ezt a szobrot, amely Somogyi Árpád Munkácsy-díjas művész alkotása. MÁSNI Esti látkép a váci Duna-partról; fények a Pokol-szigeten. Foto: Törnek Derűs disznótorok Pista bácsi, a tóböllér így mondják: „Suszternak jó cipője, szabónak jó ruhája — nincs”. A felsorolásba sem­miképpen nem illene, hogy „bollérnek tekintélyes, szép pocakja ...” Aki ismeri Pancza Pista bácsit, tudja, hogy itt aztán van tekintély. Már ami a pocakot, meg az elismert szaktudását illeti. Ö az a böl- lér, akit december elején, mint egy jó vőfélyt, elkezdenek hí­vogatni és míg tart a fagy, addig tölti a hurkát, ízesíti a kolbászt, adja a sava-borsát a jóféle fa­latoknak. Meg a szónak, mert jókedv nélkül nem disznótor a disznótor. Hogy is szokta mon­dani Pista bácsi? öltünk, de nem temetünk! Húsz év alatt hány kilomé­ter kolbászt töltött be, ki tud­ná számon tartani ? De azt az ízt, amit Pista bácsi remekel, senki sem tudná elfeledni. Azt a jó hangulatot sem, amit ma­ga körül teremt egy-egy disz­nótoron. Egyért nagyon ha­ragszik: ha valaki a mérleget emlegeti. Például, hogy egy kiló kolbászhúsba két deka só szükséges! Ilyenkor azt szokta mondani: akkor menjenek a patikába kiméretni, de amíg neki jó a szája íze, ne lásson mérleget még a közelben sem! Ilyen böllér Pancza István. Tudja a módját a disznóölés­nek. Vannak ám annak íratlan szabályai is. Egy kupica pá­linka, még mielőtt kézbe ke­rülne az ölő kés, és egy bög- récske forralt bor, amikor a háziasszony könnyeit törölge- ti a megölt coca láttán. Ha pontban 10 órakor nem siste­regne a pecsenye a tepsiben, Pista bácsi még azt is leta­gadná, hogy életében disznót látott, nem hogy ölt volna. Az­tán: a hurka végét csak asz- szony, abból is a fiatalabbja, kötheti be! A kolbász, meg a hurka ízét azonban csak férfiember hagyhatja jóvá, mert az asz- szonynép szereti a cukorkát. nem ,s lehet annak a szájában bízni. Hacsak cuppanós puszi­ról nem esne szó ... Mire sózóteknőbe kerül a sonka, oldalas, meg a szalon­na, a konyhából már az orja- leves illata csiklandozza a há­ziak orrát. Sisteregjen a tepsi­ben a hurka, pecsenye, és úgy nyíljon a hájas tészta, mint a rózsa. Így kell ennek lennie, mire Pista bácsi „tekintélyéről” le­kerül a fehér kötény. Az asz­talnál is övé az első szó. Mert igazán „temetni” csak ő tud. Rigmusokkal búcsúztatja az „elhunytat”. Előkerülnek a zsebkendők és csorog a könny a nevetéstől. Ez a sava-borsa a Pista bácsi féle disznótorok- ( nak, hogy az ízekről ne is be­széljünk ... (csat—) Lesz-e ünneplője az anyakönyvvezetónek ? Az anyakönyvi utasítás elő­írja, hogy családi ünnepek tár­sadalmi megünneplése allcal- mából megfelelő, sötét ünnep­lő öltözékben köteles megje­lenni az anyakönyvvezető. Ceg­léden egyre gyakoribbak az ilyen társadalmi ünneplések: az anyakönyvvezető lassan nem győzi ünneplő ruhával. Öltözéke, amely jelenleg sa­ját költségére készült ünnep­lője, szinte nap mint nap ké­szenlétben van, hogy hivatali teendőit az előírásnak megfe­lelően ellássa benne. A megyei tanács egy éve olyan rendelkezést hozott, hogy a tanács a fejlesztési alapból vásároljon alkalmi ru­hát az anyakönyv vezetőjének — hiszen nem írhatják elő, hogy feladata ellátása közben ünneplőt viseljen, mikor nem kap rá fedezetet. A megyében több város és község élt már ezzel a lehetőséggel. Cegléden még nem jutott erre mód. Decemberben a városi ta­nácsülés elé került az ügy. A jövő évi költségvetésben — biztosítottak végre fedezetet az anyakönyvvezető „szolgálati” öltönyére. Foto: Tóth István, Cegléd Éjszaka a Strázsa-hegyen P jfél... Valahonnan a pin- cétk mélyéről részeg gát­lástalansággal harsog fel az ének. Hosszan, öblösen, mintha az egymásba csapódó rekedtes, száraz hangok végtelenbe tor­kolló barlangfalakról verődné­nek vissza. Sokan vannak lent, imbolyognak az árnyak. A vö­röslő arcok domború tükörlap­ként verik vissza a gyertya lo­bogó fényeit, a levegő fojt, szinte éget belülről. Távolabb, a sarokban egy nő és egy férfi hajol egymásra, régi repedt kancsó a kezükben. Hangjuk — a remegő szoprán és az öb­lös bariton — valami furcsa, groteszk lármába csap át. Ide­gesítő. A hordótetőre fektetett korhadt deszkalap mintha kez­detleges futószalag lenne, gyártja, ömleszti a teli pohara­kat. Ismét nyílik’ az ajtó, öreg, subás bácsika jelenik meg, fe­je fölött kékesen lebegő pipa- füstglória. Áll, néz egy ideig,, s aztán szőlőkarójával aprókat kopogva, lassít lefelé. Hatal­mas kucsma billeg a fején, bo­zontos szemöldöke szinte be­hálózza apró, villogó szemét. Kapaszkodik végig a falba, a hordók peremébe, s közben énekel, harsog jókedvűen: „Ré­szeges, csavargó, a nevem...” Megbillen, zuhan a többiek közé. Szitokfoszlányok. Megint hallatszik a zár rozsdás nyi­korgása, hosszú, hórihorgas férfi. Arcán vérfoltok, homlo­kán kékes színben játszik a fény. „Már megint kaptam az asszonytól olyat a piszkavas­sal, hogy egészen belezöldül- tem. Pedig csak a beteg szom­szédasszony ágyán ültem egy szál ingben. Hiába magyaráz­tam a feleségemnek, hogy ab­ban a nagy melegben nem le­hetett még a zakót sem kibír­ni ...” Harsány csattanó ne­vetés rá a válasz, elvész a fel­emelt poharak csengése. „Ez az igazi élet, itt kint, a pincék mélyén...” — magyaráz mel­lettem egy borízű hang. „Éne­keljük azt, hogy ... lele mee- gyek a pinece fene-feneké­re ...” Énekelnek, öten-hatan egymásba kapaszkodva járják a boráztatta földön. A z emberek, a tárgyak kör- vonalai elmosódnak. Va­laki a hordó tetején ül, „lopó­buzogánnyal dobol hozzá vad harci ritmust. Rossz arcú öreg­asszony táblából körülöttem, hóna alatt egy kivénhedt macska. „Hol a kecske, itt a kecske” — susog rám károgás- ra emlékeztető hangján. „A Tóni azt mondta, hogy csak le­ugrik ide, megfejni a kecskét.” Néz rám, lengő fekete kendő­jében olyan, mintha Jancsit é* Juliskát keresné. Oldalt pil­lant, a demizsont keresi. Lop­va emeli fel, s diszkréten a sa­rokba húzódik vele. Egy poca­kos férfi egész testével rám hajol: „Tudod, kisapám, én nem járok sehova, csak ide ... Engem mindenki tisztel és sze­ret az utcában.” llajnalodik. A felszakadozó 1 duhaj hangfoszlányok metszőén éles tisztasággal szű­rődnek át a ködös félhomá­lyon. Látomásszerűen mered­nek rám a szőlőkarók, mint egy elhagyott temető kusza ke­resztjei. Hátulról ideges, suso­gó hangfoszlányok surlódnak felém. Egy szőke férfi csap­kod karjával a fekete hajú nő előtt. Körülöttük ijesztő hosz- szúra nyúlnak az árnyak, majd egymásba mosódnak. Konok némasággal baktatok végig Monor felé a völgyszerű út süppedő tócsái között. Időn­ként még fel-felharsan a szi­tok s a vaskos, zilált nevetés. Baky László > »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents