Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-03 / 2. szám
MS T flEGVEI k/Cirlap 1970. JANUÁR 3., SZOMBAT Vannak emberek rannak emberek, akik a »ágon lassan hömpölygő namhoz hasonlóak: — mráky István, a Pest me- i Építőipari Vállalat fővezetője — ilyen ember, 'annak emberek, akiknek át a nagy történelmi »fordulóit határozzák meg: zomráky István — ilyen bér. rannak emberek, akik ab- a nemzedékből származ- :, amely legérzékenyebb át, fiatal éveit, a nyers értelmetlen halállal szem- neredve élte át; amelynek vagy úgy, de minden- n értelmet kellett találnia a a kockázatra, amit már ízta létezése is jelentett: ►mráky István — ehhez a nezdékhez tartozik. Ahhoz temzedékhez, amely ezer- r megjárta a halál út- , ahhoz a nemzedékhez, ely alkonyatkor, ha sétál, ígító drótsövénycsipkét a látóhatáron, ahhoz a nzedékhez tartozik, amely- c iszonyatot szül az álom, rt minden percben szívére sett a puskacső. /annak emberek, akiket tűk végéig — mint karsz- vidéken a búvópatak — értik élményeik: Szomráky ván — ilyen ember. Ilyen íber, mert a véres emlékek máron 25 éve kísértik és tudná megmondani, med- 5 kísértik még... ,... édes Erdély itt vaunk, érted élünk és halk... ” — az induló rivalgó Hannára menetel az őrig, veri bakancsát a föld- z Szomráky István rend- cozat nélküli baka is. mene- 5 is, de valami furcsa dol- t cipel magával. A feleségé- gondol. Meg a jövevényre, i, ha isten is úgy akarja, gy hónap múlva érkezik. „Elég — gondolja —, elég!” Ez a dac egészen új volt nne. Ott lapult a mellében, la is teszi a kezét, hogy ki- pintsa. Igen, érzi, hogy a ive fölött, meg a nyakában kik a dac: elég! A zsarnokság egyik j ellenije, hogy alattvalóiról tud- k és beleegyezésük nélkül nt, másik jellemzője, a '■zug propaganda. És ismét zúgja a rádió, ímböli a megafon: „Szabadka — Zombor — ividék...” Ismét csattannak a baka- tkancsok. Szomráky István ikancsa is. Menetel dél felé, ellében, torkában viszi a icot: elég! t De nem. Nem! Még nem ég! A nemzetre, Szomráky tvánna további megpróbál- tások várnak. A legsúlyo- bb: támadás a Szovjetunió len. Kolomea — Stanislau — oronyezs — a Don-kanyar... i és a pusztulás. Életét talán azoknak a szőttet, sejteket roncsoló akna- ilánkoknak köszönheti, nelyektő! vércsepp-szeplős tt a teste. Embert próbáló időkben eggyőrsül a történelem mette. ... Dunavarsány kis falu, 'yszerü emberek lakják, somróky István sebesült on véd is ott lakik családival. ... megrongálódott az eső- satorna. A vastag vízsugár- an ömlő víz csörgését jól léét hallani a falon át, a szélikések el-eltérítik a víz- agarat. A derült, fagyos ok- óberi napok után, amikor eggelenként már dér lepte be földet, legutóbb nyirkossá ált az idő, tegnaptól kezdve edig zuhogott. De az eső ren- et is teremtett: egyszeriben legszűnt az értelmetlen to- mgás, a menekülő civilek, sapatukat kereső katonák ál- mdó nyüzsgése az utakon, isak a szolgálatban levőket em kergette fedél alá az eső. Az ablakból látszik a falu zélén álló őr. Teljesen átzott már, s csak áll, meg sem iróbálja lerázni magáról a vizet. Pedig mindegyre csapkodott a ferdén verő eső. S mindez teljesen hangtalanul. Csak a föld rengett néha tompa morajjal, meg a lyukas ereszcsatornában dobolt az eső. Estére kiderült. A falu fölött magasan állt a hold, megvilágította a fehér házakat. Az elfüggönyözött ablakokat. A földre vert fűszálakat. Csend volt, és a faluban semmi sem történt. De Varsány- nyal szemben, Dunapentelén igen; ott most ítélkeztek a németek: az előreszaladt ékkel elfogott szovjet orvosszázadosra mondták ki a halált. A megtört, belsőségeitől megfosztott test egy csupasz faágon himbálódzott, üres hasát szalmával tömték ki. Borzongva nézték az emberek, és ment, ment, szállt a híre az iszonyatos látványnak. A dunavarsányiak borzongva néztek a Duna másik partja felé, ahol a> borzalom üli most torát. __az asszony csöndben feküdt az ágyneműbe temetkezve. Odakint ismét eleredt az eső, halk kopogással üveg- cseppek hullottak. A férfi a szobában jelenlévő finom neszekre figyelt: a két kisgyerek szuszogott a jelentfelejtető álomban. A harmadik, meg abban a néma, vérrel és testtel körülvett sötét világban mozgott. „rugdalózott”... Mintha béke volna... Az éles csattanás hirtelen tört be a szoba csöndjébe és a rögtön utána következő robajok az ablakokat sürgették meg. Most robbantották föl a németek Dunavarsány állomásán a vasúti váltókat és az egyéb közlekedési berendezéseket. Az asszony megremegett, a két gyermek felriadt — nincs béke — csöndesen szipogni, majd hangosan sírni kezdtek, Szomráky István pedig ismét érezte mellében és a torkában a fullasztó érzést, ott lakott a dac: elég! A méltóságosan hömpölygő, az eseményekre fittyet hányó nagy folyam túlsó partján az akasztott test lassan himbálódzott a vékony kötélen, sápadt-fehér arcán peregtek az eső-könnyek. A robbantás után ismét csönd volt a tájon, csak a vasúti vagonok égtek sisteregve. Dunavarsány kis falu, egyszerű emberek lakják, de most már mindüknek otf volt a mellében, a torkában a dac: elég! Aznap éjjel nem történt semmi. Másnap hajnalban az erőszakos szél alacsonyan kergette a rongyolt szélű, havat ígérő felhőket. Az egyik, fennakadt a templom tornyán és ott foszlott szét. A kis Duna menti falu csöndben borzon- gott. A függönyök lassan, óvatosan libbentek az ablakokon. Szomráky István is kinézett: tudta, érezte, hogy valaminek történnie kell. És történt is. Kis idő múlva a falu szélén óvatosan mozgó alakok tűntek föl: furcsa, szokatlan, még sohasem látott ruhájú katonák. 1944. november 4. volt. — És azóta? — kérdem. Hallgatunk. Majd Szomráky István fölemeli hóval hintett fejét, hosszan, kutatóan rámnéz, aztán megszólal: — Azt tettem, és teszem ma is, ami a dolgom. Igaza van. Vannak emberek, akik csöndben dolgoznak, végigjárják az utat, ami az ő útjuk, és ha csak kis eredményt is érnek el — akkor is elégedettek. Boldogok. Szomráky István ilyen ember. Karácsonyi István Tv-figyelő Szilveszteri vetélkedő A televízió szilveszteri műsorának szerkesztői már hetekkel ezelőtt „beharangozták”, hogy szakítanak a hagyományos szilveszteri kabaréval és élő, körtoapcsolásos műsorral búcsúztatják a távozó esztendőt. Emlékezve az elmúlt két-három év gyengén sikerült szilveszteri tv-prog- ramjaira, érthetően mindenki fokozott érdeklődéssel várta az ígért szórakoztató újszerűséget. Néhány esztendővel ezelőtt még minden bizonnyal újszerűnek hatott volna ez a műsor. Amikor csak elvétve akadt egy-egy kisebb tv-vetél- lcedő. Csakhogy amióta nem múlik el hónap a televízióban valamilyen monstrevetélkedő nélkül, a tv-nézők millióinak megszokott programjává váltak az ilyen jellegű adások, így aztán a műsor várt újszerűsége elmaradt. Kaptunk tehát szilveszter estéjén és éjszakáján egy, 'hagyományossá vált vetélkedőt, amely ugyan tréfásabb és mulatságosabb volt elődeinél, de nem mentes a monstrevetélkedők gyakran ismétlődő üresjárataitól és ismétléseitől. Mire gondolok? Egyszer- kétszer kuglizni (avagy tekéz- ni?) egy műsor keretében érdekes és mulatságos, de öt órán át ismételten viszontlátni a kuglizókat ötletszegény- ség. Annál is inkább, mert mindenki tudta, hogy ezúttal „nem vérre” megy a játék, mint például a Fekete-fehér című vetélkedőben. A vetélkedők izgalmát és feszültségét éppen a kockázat adja: nemcsak nyerni, veszíteni is lehet. De tét nélkül? Arra is könnyűszerrel rárájöhetett a televízió nagyérdemű publikuma, hogy teljesen mindegy, milyen kártyát húznak ki a stúdióban, csak azt a műsorszámot kaphatják, amelynek előadója megérkezett a tv-be. Akkor pedig mi értelme volt öt órán át „megjátszani” a véletlenszerűséget? Egyszer-kétszer persze ez a forma is érdekes lehetett volna, de újra meg újra? S mire volt jó az autós vetélkedő, ha végül is nem volt? Így aztán az ígért újszerűségből nem lelt semmi. Maradt a már bevált és meglehetősen sablonos vetélkedő forma, előre gondosan megszerkesztett betétszámokkal tarkítva. Ami pedig a betétszámokat illeti néhány kivételtől eltekintve — Hofi—Koós duó, Bánki Zsuzsa—Zih Kati. Horváth Tivadar —, a sokévi átlagnál is gyengébben sikerültek. Akár Rátbonyi Róbert magánszámára, a Hacsek és .Sajó kettősre, Angyal János paródiáira vagy Kiss Manyi produkciójára gondolunk, messze elmaradtak szokott „formájuktól”. Hogy mi szükség volt Kovács József bonvi- ván-szerepeltetésére vagy a visszatért primadonna ilyen formájú repatriálására, az egyenesen rejtély. A politikai kabaré viszont mintha teljességgel „Kihalt” volna — legalábbis az idei szilveszteri műsor tanúsága szerint. Még olyan csipkelődésre sem tellett, amennyit az előző esztendőkben kaptunk Major Tamás Majoros bácsijától, vagy Gobbi Hilda házmesternéjétőí. Vajon miért? Amit viszont csak dicsérni lehet, az Vitray Tamás sokszínű. ötletes játékvezetése. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy Vitray nélkül ez a produkció teljes egészében megbukott volna. Hihetetlen munkabírása és lankadatlan já- tákkedve volt az, ami átsegítette a nézőket a műsor üresjáratain és unalmas percein. Ö valóban szilveszteri hangulatban vezette végig kifogástalanul ezt az ötórás monstre- vetélkedőt. De vajon hová tűnt a műsor egészének szilveszteri hangulata? P. P. asai> oaiBai Elmúlt egy év Gondolom, amíg e sorok napvilágot látnak, addigra a havas szilveszteri éj atmoszférikus nyomása már megszűnik. Kár. Kár már csak azért is, mert minden kedves, bolondos, mámoros éjszaka után törvényszerűen megérkezik a szürke, hideg hajnal; amikor az ember hajlamos arra, hogy filozofálni kezdjen. Felméri az elmúlt esztendő eredményeit, értékeli azokat, s csendes, bús maliciával megállapítja: hej, öregem több is telt volna tőled. A másik, ami elindítja agyunkban a gondolatok sokaságát a rádöbbenés, hogy az idő múlik. Könyörtelenül. Megállíthatatlanul. Visszavonhatatlanul. Szilveszter éjszakáján érdeklődéssel csillogott a szemünk egy-egy csinosabb vendég láttán, úgy éreztük, hogy még egy pohárka, sőt mi több, még négy-öt po- hárfca konyak sem árthat nekünk, hiszen még 1969-et írunk, tehát még mindig egy évvel fiatalabbak vagyunk, mint leszünk jövőre. Ámde 1970. — az új esztendő, az új évtized első éve — a puha, csendes hóhullásban lassan belopakodott az életünkbe, s hogy itt van, azt csak a reggeli szürkeségbe vettük észre, amikor megborzongtunk. Az idő múlását sajnos én is érzem, s ezért talán megbocsátanak kedves olvasóim, hogy most nem az elkövetkezendő hét végével foglalkoztam, hanem egy pár sorral emlékeztem csak a múló időre. Azt kívánom Önöknek, legyenek mentesek ezen a hét végén az én borongós gondolataimtól és szórakozzanak ugyanolyan jól, mint ahogy szórakoztak szilveszter éjjelén: kacagj anale sokat, lágyén rengeteg derűs percük és ne gondoljanak a hét végén sem arra — hogy múlik az idő. (karácsonyi) (7) — Ugyan, szimpla következtetés — hárította el a bókot az öreg, de tokája remegett a boldogságtól. A mi hivatásunk legfőbb kelléke. Helyükre kell rakni a mozaikdarabkákat és összeáll a tabló. Persze, érezni, tudni kell, hogy mit hová? Elismerem, ehhez kell némi érzék, intuició. Eljutottunk tehát egy erősen valószínű feltevésig: az az Andrea, amilyen rámenős, a professzora visszatéréséig rendelkezésére álló három nap alatt puhára főzi a hídon szerzett ismerősét és amikor Ambrózy megérkezik, tálcán nyújtja át neki. Tessék, lehet vele kísérletezni ! Következésképpen a mi feladatunk az, hogy legyünk türelemmel még három napig, várjuk meg Amb- rózyt és utána kísérjük fokozott figyelemmel az egész triót. — Persze, természetesen — helyeselt alig palástolt bosz- szúsággal a fiatalember. — Ezt kell tennünk, ha a másik lehetőséget eleve kiiktatjuk. — Miféle másik lehetőség? — Palmer úr találó megjegyzése alapján merült fel bennem, lehet, hogy tévedek, de ez az Andrea, éppen mert ilyen rámenős, nem is várja meg Ambrózy visszaérkezését Szófiából. Nem ad neki lehetőséget sem döntésre, sem lelkiismeretfurdalásra, hanem a kísérleti nyuszit esetleg már ma beoltja, vagy megeteti, hogy mire a prof befut, kész helyzet előtt álljon, ne legyen más választása, ön említette, hogy a női lélek ... — Nahát, ez már igazán tetszik nekem! Barátom, maga fejlődik, olykor már kezd a saját fejével gondolkodni! Csak így tovább! És nem is elképzelhetetlen a variánsa sem. Nem egészen valószínű, de nem is teljesen irreális. Határeset. És hogy lássa, mennyire értékelem az igyekezetét, megbízom, hogy Kocsis Andrea figyelését adja át Mucumak, maga pedig álljon rá erre a Hondára. Tudjon meg róla mindent és így tovább, és így tovább ... A látogató felállt, hálásan hajolt meg. Ha nehezen is, ha kerülő úton is, de mégis kiharcolta magának ezt a megbízatást. Mert egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy az a kopasz, alacsony, x- lábú emberke a hídról, az lesz a kulcs az Ambrózy-rej- tély megfejtéséhez, és ezt a kulcsot ő fogja kézben tartani. És ha már egyszer a kezében tartja, nem is adja majd ki olyan könnyen, mint ahogyan Palmer tata gondolná. III. FEJEZET Mit tud az alkohol ? Az úton nem sok szó esett közöttük. Pontosabban: egy sem. Részint azért, mert aszóké lány a gépkocsivezetőknek ahhoz a ritka fajtájához tartozott, aki nemcsak élvezi a vezetést, hanem ez a tevékenység le is köti minden érzékszervét, Hondát viszont, amint beszállt a Volkswagenbe, ólmos fáradtság fogta el. Szellemi és fizikai. Hátra dőlve, behunyt szemmel ült a lány mellett. Nem érzékelte az elegáns kanyarokat, a zökkenő nélküli sebességváltásokat, az emelkedőket, a lejtőket sem. Hatnyolc perc múltán csak arra riadt fel, hogy a kocsi megállt. — Szerencsésen befutottunk — jelenítette Andrea vidáman, s míg a slusszkulcsot húzta ki, a kézifék rögzítő gombját nyomta le, a keskeny, meredek utcácska átellenes oldalán levő, kivilágított ablakos villára mutatott. — Ide megyünk. Nem viszem be a kocsit a garázsba, elálldogál az itt is bánta tlanul. Honda kiszállt, kábultan nézett körül. — Hol vagyunk? Kié ez a villa? Miért ég ott minden lámpa? — A Málinkó utcában vagyunk — tájékoztatta készségesen a lány. — Eredetileg Aranymálinkó volt az utca neve, de a tanácsnál valaki túl hosszúnak találta, vagy az utcanévtáblák címfestői munkálatain akartak spórolni, hát Málinkó utca lett belőle. A villa Ambrózy professzor úré. Jelenleg Bulgáriában tartózkodik, tanulmányúton. Néhány nap múlva már itthon lesz. Erre az időre én ide költöztem, mert Etelka néni, a házvezetőnő, fél egyedül. Az ablakok is azért vannak kivilágítva. Szegényke biztosan most is fent van és sír és vár. Magyarázat közben már oda is értek a kerítés vasajtajához. Andrea kulcsot halászott elő a ballonja zsebéből, kinyitotta az ajtót. Belépett. Honda már mozdult volna utána, amikor a rémülettől földbe gyökerezett a lába. A kapubálvány mögül koromfekete, borjú nagyságú állat suhant nesztelenül, és a két hátsó lábára állva, rátámadt a szőke nőre. Andrea megingott, de nem esett össze, furcsa mód még csak fel sem sikol- tott, mintha nem is lepte volna meg ez a rettenetes fogadtatás. — Nincs semmi baj — fordult hátra Hondához, miközben gyengéd erőszakkal fejtette le válláról a rettenetes mancsokat. — Ez Herkules úr, a prof újfundlandija. Néma, de gyors, mint a villám és nagyon erős. Legjobb lesz, ha most mindjárt be is mutatom magukat egymásnak, nehogy valami affér támadjon a jövőben. Legyen szíves, tegye a kezét a kutya fejére és mondja: „Mély tiszteletem, Herkules úr!” Honda némi huzavona után, mérsékelt lelkesedéssel végrehajtotta az utasitást. — Jól van — állapította meg Andrea —, a kutya most már tudomásul vette, hogy maga hozzánk tartozik, nem fogja bántani, sőt, megvédi bárkivel szemben. Csak az a fontos, hogyha esetleg szól hozzá, nehogy egyszerűen Herkulesnek szólítsa, hanem mindig Herkules úrnak, mert szörnyen gőgös, mindene az etikett. Közben Herkules úr kísérete mellett odaértek a villa bejáratához. A kopasz emberke itt hirtelen megtorpant. — Nem értem .. . Miért fél ez az Etelka néni, amikor egy ilyen extraoroszlán őrzi a házat a hivatlan látogatóktól? — Nem azoktól fél — válaszolta a lány — akik bejöhetnek. Azoktól retteg, akik már bent vannak. — Ja, így mindjárt más — bólintott Honda. — Még néhány ilyen világos magyarázat és az a magasságos atyaúristen sem győz meg arról, hogy nem álmodom az egészet. Andrea felkacagott. — Gyerünk csak beljebb — tárta ki az ajtót —, lassan majd minden helyre rázódik. (Folytatjuk) l 1 I
