Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-15 / 12. szám

4 "^líirlop 1970. .TANÚÄR 15., CSÜTÖRTÖK BORBÉLY TIBOR: Szombat este Fő utcán a rendőrségi URH-s kocsi szinte zajtalan suhan. Az őrmester jelent: „Körzetünkben a rend — tökéletes!” Az ügyeletes tiszt — nyugodt. Úttest fölé, ostornyél lámpa hajol. Nem üt. Világot ad. De a mellékutcában — ahol még régi lámpa sárga fénye ég, és sötétbe buknak a falak, — reccsen a csont. Fiatal lány sikít. Undorító, részeg és véres pillanat emel tenyerére, és világom elé, — amit látni szeretnék — elé állítja kusza árnyait. Es józanul, a részeg szombat estén, a másik testén ütött seb fáj nekem. Kezem már mozdul, hogy segítsek, de látom: hasztalan. Tömeg birkózik, és mit tehetnék — egymagám. Segítsetek! Mellékutcák útteste fölé: ívlámpák fényét! Mellékutcák lakásaiba: emberi szót! Segítsetek, ne lássak többé szombat estét, mikor: Fő utcán a rendőrségi URH-s kocsi, szinte zajtalan suhan s az őrmester jogtalan . jelent — „Körzetünkben a rend tökéletes!” • S az ügyeletes tiszt — nyugodt. Táncosból oktató Magyar népi táncok egy hollandiai katolikus templomban Alighogy hazaérkezett kül­földi turnéjáról, első útja Nagykátára vezetett. Érthető a sietsége, a helyi művelő­dési központ népi tánccso- portja már nagyon hiányolta oktatóját, Dómján Lajos, a Szocialista Kultúráért Érem­mel kitüntetett népi tánc­művészt és koreográfust. — Ez volt a harmadik nyu­gati vendégszereplésem — mondja — s mint a többi, s a keleti utak is, ez is sok szép élményt és sikert hozott. Hol­landia leghíresebb kiránduló- helyén és egyik leghangula­tosabb városkájában, Valken- vurgban léptünk fel egy ki­sebb együttessel. Magyar folklórműsorunknak olyan sikere volt, hogy felkértek egy templomi fellépésre is. — Ez meglepően hangzik. — Valóban, de ott ez nem szokatlan. Abban a templom­ban, ahol felléptünk, rend­szeresen tartanak beat-mi- sáket, s más hangversenye­ket. A mi műsorunkon „telt ház” volt, mintegy 1000 ember tapsolt nekünk, a templomi szokásokat megszegve. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy táncosként utolsó szereplé­sem egy vasárnap délelőtti nagymisén volt Hollandiában. — Utolsó fellépés? — Ezután már csak mint oktató dolgozom. A táncos pályán hamar kiöregszik az ember. Már 18 éve táncolok, s oktatok. — Mondana valamit pálya­futásáról? — NÉKOSZ-ista voltam Orosházán, amikor tehetség- kutatáson járt nálunk Mol­nár István koreográfus. A téhetségkutató versenyben a mi tánccsoportunk győzött, s hetünket még azon a nyáron felvettek a SZOT művész- együttesébe. — Mikor járt először kül­földön? — 1952-ben, a VIT-en, Ro­mániában, ahol 50 ezer né­ző előtt végeztünk az első he­lyen. Erre mindég büszkén gondolok vissza, bár sok hazai sikerre is szívesein em­lékezem. Mint szólótáncos, sokat szerepeltem közönség előtt és szakmai bemutató­kon egyaránt. Nagyon szere­tem a színpadot és különö­sen kedvelem a táncjátékot, ahol alakítani kell, s nem­A KISZ Központi Művészegyüttes az idén ünnepli meg­alakulásának 20. évfordulóját. Az együttes úttörőcsopoi tja régi táncok felújításával és új műsorszámokkal készül a jubile­umra. Január 18-án a Szovjetunióba utaznak kéthetes vendég- szereplésre. Az ifjú szólisták a rajkózenekar kíséretével énekelnek. csak táncos, hanem színészi feladatunk is van. — Melyik együttesben lé-j pelt színpadra a 18 év alatt? — A Honvéd, majd a BM Duna művészegyüttesével jár­tam be jóformán a fél vilá­got, a Távol-Kelettől a Szov­jetunión át Franciaországig. — Milyen tervei vannak, mint oktatónak? — Két tánccsoport művé­szeti vezetője vagyok már évek óta, Az egyik a, tiagy,r ■ kátai, ahol igen sok a tehet­séges fiatal. Igaz, a fiúk so­rait most megritkította a katonai behívó, de a csoport erős, s képes így is a jó munkára. Az a tervem, hogy a társművészeteket is meg­ismertetem velük, s megpró­bálnék a környéken gyűjtő- utat szervezni a táncos szo­kások felderítésére. L. Elekes Éva KÖZÖSSÉCRE KÁROS SZENVEDÉLY A dohányzáson, italozáson, lóversenyen, — a csakis az azt űző személyre nézve káros szenvedélyeken — kívül van­nak közösségre károsak is. Közülük talán a legelterjed­tebb az, amelyet éppen a jó közösségi szellem védelmében létrehozott intézmények léte­zése termett ki. A közérdekű bejelentést te­vőket ma már sokrétű védel­mező apparátus igyekszik megóvni a bejelentésüket kö­vethető retorzióktól. A lapok és kommunikációs eszközök, a rádió, a tévé egyes rovatai —, a lápszerkesztőségek panasz­irodái, az ingyenes jogi ta­nácsadás, a különböző egyez­tető bizottságok, a népi ellen­őrzési bizottság: mind arra is hivatottak, hogy megvédjék az állampolgárok alkotmányban biztosított véleménynyilvání­tási jogát. A közérdekű beje­lentés pedig nemcsak jog, ha­nem kötelesség is. Vannak azonban szép szám­mal olyanok is, akik soroza­tosan fólremagyarázzák, azaz egyoldalú személyes érdekeik­hez ferdítik ezt a jogot és le­hetőséget. A monori járási népi ellen­őrzési bizottság ismételten fog­lalkozott egy magánbejelentés­sel — amely 1965 óta mind­máig többször is megjárta az elképzelhető valamennyi fóru­mot: a járási rendőrkapitány­ságot, a járási pártbizottságot, a járási tanács mezőgazdasági osztályát, a Pest megyei Párt- bizottságot, a megyei tanács mezőgazdasági osztályát, a já­rási NEB-ig, és az országos legfelsőbb fórumokig. Aztán kezdődött ismét elölről. Vala­mennyi helyen minden újabb alkalommal ismételt jegyző- könyvfelvébel, kivizsgálás, ak­ták. Nem tehettek egyebet: hi­vatásuk a panaszok kivizsgálá­sa, azonkívül a panasztevő mindig talált új fordulatot, hogy új formát adjon a régi panasznak — végül pedig a panasztevő idegbántalmakra hivatkozó öreg ember. Még­sem hozhattak, olyan döntést, amely a szívós panaszos meg- elégedésereszölgál; mert a pa­nasz alaptalan rágalomra épült... Hasonló eset nem ritkaság az újságírói gyakorlatban sem. A sok hasonló ügy közül csak egyet. Téesz-dolgözó házaspár bepanaszolta a téesz elnökét, hogy az zsákszámra és állan­dóan hordja haza a csirketápot a téeszből, „maszek” barom­fiai számára. Bevallották, hogy ők is eltulajdonítottak egy kis zsáknyit, látva, hogy az elnök büntetlenül dézsmál. Csakhogy velük szemben drákóian járt el az elnök: azonnali hatállyal elbocsátotta mindkettőjüket. Mit tegyenek? Tanácsunk az volt, hogy a felmondást az cíőírt határidőn belül felleb­bezzék meg (hiszen csupán egyszer és csekély értéket tu­lajdonítottak él, büntetésük aránytalanul súlyos.) Párhuza­mosan azonban tegyenek köz­érdekű bejelentést a notórius tolvaj téesz-elnök ellen. A pa­naszos házaspár ezuMn eltűnt; csak a felmondás elleni felleb­bezés határidejének letelte után jelentkeztek, — azaz ké­sőn. Abban maradtunk: ismét felkeresnek, az ügyre vonat­kozó valamennyi dokumen­tummal (hiszen verekedés, be­tegállomány, fegyelmi ügy is volt). Soha többé nem jelent­keztek. Ebből pedig aligha kö­vetkezik más, mint hogy pa­naszuk a „legjobb védekezés a támadás” elvén alapult. A közérdekű panaszokkal foglalkozók mindennapos is­merősei azok, akik szomszéd­tól, társbérlőtől, eltartótól vagy utált családtagtól elszen­vedett privát csip-csup sérel­meiket a mindenképpen legol­csóbb formában próbálják megtorolni: „bemártják” el­lenségeiket. A bírósági út bo­nyodalmasabb, hosszadalma­sabb és drágább; legegysze­rűbb a sajtó, rádió, panasz­iroda. Majd ott alaposan elin­tézik azt, aki a begyükben van! — gondolják. Ha azon­ban sorsukon valamely ügyin­téző valóságosan javítani pró­bál — a beavatkozást elutasít­ják; a megoldás ugyanis éle­tük legfőbb (és sokszor utolsó) tartalmát, mániákus szenvedé­lyét rabolná el tőlük. Meghökkentően sok azoknak a száma, akik az állam által biztosított panaszbejelentési lehetőségeket olcsó játéknak tekintik. Sokuk párhuzamosan több helyre is benyújtja vá­daskodásait, panaszait. Ily módon egyszerre több szervet is foglalkoztatnak, ezáltal pe­dig tetemes idő- és energia- veszteséget okoznak. Ami ugyanis a „hobbysta” pana­szosnak időtöltés, fortélyós ön­védelem; bosszúállási eszköz, vagy unaloműzés — az a beje­lentéssel hivatalból foglalkozó intézményektől alapos után­járást, vizsgálatot, mérlegelést követel. Napokat, heteket vesz igénybe egy-egy panasz alapos, vagy alaptalan voltának meg­állapítása is. Gondolják meg tehát a szen­vedélyes panaszosok: igazsá­gos, jó ügyektől rabolják ed a drága időt — amely sok közér­dekű bejelentés esetében köz- gazdasági értelemben is drágái Péreli Gabriella Megjelent a MŰGYŰJTŐ Mindig örömet okoz, ha kul­turális életünk bármely terü­letén egy újabb színfolt tűnik fel, mert legyen az akármilyen halvány, mégis csak gazdagod­tunk. Éppen ezért öröm, ha van egy olyan intézmény, amely egy új folyóirat, és te­gyük hozzá mindjárt, egy hé­zagpótló folyóirat megindítá­sát szorgalmazza. . . A Képcsarnok Vállalat új folyóiratot jelentetett meg, amelynek Műgyűjtő a címe. A folyóirat célja a kulturált képzőművészeti közízlés kiala­kítása, a már meglevő tovább finomítása, csiszolása. Ugyan­akkor a lap segítséget nyújt a kezdő és gyakorló műgyűj­tőknek, de azoknak is, akik lakásukban a műtárgyat csak atmoszféra, hangulati elemnek tekintik. Az új folyóirat első száma megjelent és ezentúl minden negyedévben jelenik meg újabb. Folyóirataink A Pest megyei Tanács Köz­lönye új száma közli, a Szent­endrei Városi Tanács végre­hajtó bizottságának jelentését a tanács testületi szerveinek működéséről és a városfejlesz­tésről. A Pest megyei Könyvtáros vezető cikkét Debreceni Imré- né írta „'Uj év, új feladatok előtt a megyei könyvtárháló­zat” címmel. Hét könyvtáros ismerteti a 25. évfordulóval kapcsolatos1 munkatervét. Weisz Gábor képes cikkben számolt be a zebegényi klub­könyvtár működésének tapasz­talatairól. Barna Eleonóra Út­törők az olvasó népért című írásában ismertet egy érdeke­sen induló kísérletet. Gazdag hírrovat, pályázatismertetés, statisztikai kimutatás s egy párizsi szakmai beszámoló egészíti ki a Pál Ernő szer­kesztésében megjelent új szá­mot. (p. r.) Savaria- levéizáré bélyeg „Savaria” levéizáró bélyeg készült az Állami Nyomdában egymillió példányban. A Szom­bathely városát reprezentáló, négyszínű, háromszor öt cen­timéter nagyságú bélyeget Zsigmond János tervezte, s azon az Isis szentély, egy ko- rinthusi oszlopfő, a római Bo­rostyánkő út és Szombathely címerének miniatűr képe lát­ható. A szép bélyegek a Sara- ria-rendezvényekkel kapcsola­tos meghívókat, értesítéseket díszítik. (17) — Na, mit bámulsz, hajas­baba? — kéraezte,a szeplős ar­cú. elvigyorodva saját szelle­mességén. — Már meg sem is­mered a régi havert? Be sem mutatsz a spinkuládnak? Tud­hatnád. hogy sok kis pofon jár annak, aki önzősködik! — Maga ismeri ezt a ... ezt az urat?-----kérdezte Andrea Hondától. Az megrázta a fejét, szép lassan levette szemüvegét, az asztal sarkára tette, és ráné­zett a tolakodóra. — Nem — mondta —. azt hiszem, nem ismerem. Majd bemutatkozik. Kis pofonokkal. De Mucur csak állt, a szep- lők felizzottak az arcán ... Úr­isten, hogyan fricskázhatta meg a feje búbját Cassius Clay-nek, a néger profi ököl­vívó-világbajnoknak, az egyet­len embernek a világon, akit tisztelt, akiért rajongott. — Bo-bocsánat — motyogta, mire kissé magához tért —, igazán elnézést kérek, összeté­vesztettem önt valakivel. És kérem, hogy a hölgy ne hara­gudjon. Nem is tudom, hogyan történhetett. Ittam kicsit, ta­lán azért... Már itt sem va­gyok ... Esetlenül meghajtotta ma­' ’át. megzavarodva indult vol- I na elfelé, de a lány megfogta I a karját. — Egy pillanat! Maga azzal a szándékkal jött ide, hogy be­leköt a társaságomban ievő úr.- ba? — I... igen — hajtotta le fejét bűntudatosan egy hajda­ni Budapest ökölvívó-bajnok­ság váltósúlyú győztese, szám­talan kocsmai, utcai verekedés hőse. Andrea elővette a jegyzetfü­zetét, a golyóstollát, beírta a rubrikába a meghunyászkodott merénylő adatait, rögzítette a szimpatron által kiváltott reak­ciót. A sarokasztal mögül a gön­dör hajú ámultán nézte a jele­netet. Mi történik ott percek óta? Mucur topog, mint egy kis gyerek, akinek piszkos a körme, vagy nem tanulta meg a megyeszékhelyek nevét, és most a tanító néni beír neki egy fát! Miért nem üt már az a szerencsétlen? Hiszen a ko­pasz valósággá! a kezünkre játszik, levette a szemüve­gét ... Itt valami hézag van! Hirtelen ötlettel Bálint fel­ugrott, egy húszast dobott az asztal üveglapjára, bal karjá­ra fektette a bőrkabátját, és sebbel-lobbal úgy ment el Hondáék mellett, hogy Mucurt enyhén nekitaszította Hondá­nak. És szinte ugyanazzal a mozdu1attal a kabát fedezete alatt, észrevétlenül felkapta, markába rejtette a szemüve­get. Elnézést kérőén rámosoly­gott a társaságba, hiába, na­gyon szűk itt az átjárás, a kö­vetkező pillanatban már kint is volt az utcán. — Köszönöm, végeztünk — csukta össze füzetét Andrea, és királynői mozdulattal intett Mucurnak, hogy távozhat. A szeplős fenegyerek kábán, homlokát dörzsölgelve alázato­san hátrált, majdnem lebukott a lépcsőn, a lengőajtóból még egy elragadtatott pillantást ve­tett Hondára, kibotorkált a Bonbon presszóból. A lány halkan, csibészesen füttyentett. — Még egy pozátív tapaszta­lat! Terven felül. Kifejezetten agresszív szándék teljes átvál­tása. Ma még ilyen nem volt... Visszateheti a szemüvegét, mert mindjárt szerelmet val­lók magának! Keresték az asztalon, a föl­dön. a szemüveg nem volt se­hol, természetesen. — Csak ez a lakli vihette el — jelentette ki végül Honda. — Olyan zavarban volt, azt sem tudta, hogy mit csináljon a kezeivel, akaratlanul fel­markolhatta. Hát most ‘ mi lesz? Tudományos csőd? — Nem olyan nagy a vész — legyintett a lányi A tagnak fel van írva a neve, a lakása, egykettőre visszakapjuk. Csak az a baj. hogy meg kell vál­toztatnunk az eredeti progra­mot. Úgy beszéltük meg, hogy magá innen hazamegy a Wes­selényi utcába, elhozza a leg­szükségesebb cókmókját, és a kísérleti időszakra felköltözik hozzánk, a hegyre, a villába. Na , már most. Nekem az álla­tok miatt mindenképpen sür­gősen vissza kell mennem a villába, de magét szemüveg nélkül nem engedhetem kó­szálni a városban, közlekedni az utcán, tárgyalni a főbérlő­jével ... — Miért? Legfeljebb fel­ajánlja, hogy elengedi a két­havi lakbérhátralékomat. Bár ekkora csodára még a szim­patron sem lehet képes, az én főbérlőhőmnél skótabb, zsu­goribb teremtés aligha akad még ezen a glóbuszon. Meg­próbáljuk? A kifejezett fös­vénység teljes átváltása. Tar- tuffe-ből — mecénás. Nos? — Nem próbáljuk! — rázta meg a fejét erélyesen a dok­torkisasszony. — Fizetünk, fo­gunk egy taxit, és vissza a vil­lába. Magánál vérnyomást, hő­mérsékletet, reflexet és egy csorrtó mást kell mérnem, meg aztán le is kell pihennie, hogy holnap jó kondícióban folytat­hassuk a kísérleteket. Indulás! Fizettek, gyorsan fogtak egy taxit, negyed órába sem tellett, ott voltak a Málinkó utcai vil­la előtt. Itt még barátságosan birkóztak egy menetet a taxi sofőrjével, aki ragaszkodott hozzá, hogy nem fogad el fu­vardíjat, mire Andrea bedo­bott harminc forintot a már faroló kocsi ablakán, bemene­kültek a kertbe, Herkules úr védömancsai alatt további konfliktusok nélkül bejutottak a villába. VII. FEJEZET Részletesebb felvilágosítás a szimpatronról Amikor Ambrózy felnyitotta a szemét, egy rokonszenves, furcsa, kopasz emberkére esett a pillantása, aki az ágya mel­letti széken ült, és révetegen bámult a semmibe. — Hé! — kiáltott a profesz- szor kedélyesen és törökülésbe ült. — Nagyon örvendek a sze­rencsének, de kicsoda maga, ha meg nem sértőn? A másik nem válaszolt, oda se fordult, malmozni kezdett az ujjaival. A ház ura ledobta magáról a paplant, kiugrott az ágyból, a furcsa látogatóhoz lépett, gyengéden megrázta. — Bocsánat, be van rúgva? Vagy rosszul érzi magát? Se­gíthetek valamiben? Semmi felelet. Etelka néni jelent meg a kü­szöbön. — Na végre! — mondta. — Már azt hittem, hogy áíalusz- sza az egész napot! . Ambrózy megdörzsölte a homlokát. — Hogyhogy az egész na­pot?? Hány óra van most tu­lajdonképpen? És mit keres itt ez az úr? Hol van Andrea? Mi van az állatokkal? Etelka néni az ágyhoz lépett mérgesen felrázta a párnát megigazította a paplant. (Folytatjuk) Turné előtt

Next

/
Thumbnails
Contents