Pest Megyei Hírlap, 1969. december (13. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-05 / 282. szám

6 PtM JEírlap 1969. DECEMBER 5., PENTEK HOBBY Lapom, a Híres Esti Tároga­tó, kiküldött az Életbe, hogy ott szimatolgatva, olyan embe­rekre találjak, akik valamilyen különös hóbort rabjai. Már máskor is jártam kint áz Életben, úgy-ahogy kiisme­rem magam benne, talán azért is esett rám a választás. Ki- hientem tehát, vállalva a ve­szélyt, hogy ottragadok. A Nagykörút és Rákóczi út sarkán rábukkantam. Gondo­san megvárta, míg a lámpa pirosra váltott, aztán elindult. Fékcsikorgás, sikoltozás. Ép­pen indult a 6-os, ő nekilódult a felszállásnak: természetesen a középső ajtón. Huszonkét ko­sarával együtt őt is sikerült kihúznom a kerekek alól: — Hova-hova, néni? — Menek a napámhoz. — Hol lakik? — Valahol fel van írva ... — Ki írta fel? — Az ipám. — ö hol lakik? — Az is fel van írva. — Mióta keresi? — Hát Vízkereszt óta ... — És maga hol lakik ? — Azt a nászasszony írta fel... Tovaközlekedatt. Mint zárla­tos műbolygó értelmetlenül, cikázó meteorok között foly­tatja titokzatos útját. Ö, irgal­mak anyja ne hagyj el... A továbbiakban a gyönyörű fekvésű, lakályos Cinikotára vitt a szimatom. Míg megit­tam egy nagyiccévé^, mondja a kocsma ros: — Cs. Tóth bá’hoz menjen az elvtárs. Az aztán tudja a módját... Mentem. Sándor bátyám ép­pen kicsiny műhelyében bar­kácsolt a sufni mögött, a re. kettyésben: >— Kukac? — Földi giliszta, kérem. — Él? — Sokáig, .„j.. — Befűzi? — Be. — Tűbe? — Bele. Néztem. Mesteri keze nyo­mán csodálatosan ízléses ké­zimunkák, díszterítők, háziál­dások születtek. Sok van. A — Hát igen, különös ember. — Dolgozik? — Ész nélkül. Munkaterá­piás. — Külföld érdeklődő? — Ä. Ott sok van ilyen. — És hagyják? — Demokrácia. — Orvos mit mond? — Adjunk néki sok vasat. Attól megnyugszik... — Ragályos? — Lokalizáltuk. Különös emberek, különös hobbyk. Legközelebb kime­gyek a Filmgyárba. Állítólag ott van egy ember, aki üptre magyar filmeket gyárt. Mond­ják: különös... Deák Gusztáv , B—12-es vitaminnal és antibiotikummal dúsított takarmányélesztő A szabadegyházi szeszgyár­ban a szeszgyártás mellékter­mékéből, az úgynevezett fe­nékélesztőből, az idén körül­belül hatszáz tonna takar- mányélesztőt gyártanak. A szeszgyár ezt a takarmány­élesztőt a Fejér megyei ház­táji gazdaságok részére egyki­lós csomagolásban is forga­lomba hozza. A takarmány- élesztő-gyártást az üzem szak­emberei az idén tovább fej­lesztették. Az élesztőt külön­böző anyagokkal dúsították, így 12-es B-vitaminnal és an- tibiotikúmmal. Az új technoló­gia szerint készült takarmány- élesztőt értékesítésre felaján­lották a terményforgalmi vál­lalatnak. — Szőlősgazdák keresztje­Az Országos Műemléki Fel­ügyelőség soproni országos szobrászati részlege jövőre helyreállítja a szentendrei úgynevezett „szőlősgazdák keresztjét”. Elkészültek a prototípusok a Győri Vagongyárban a Rá­ba—Mann Diesel-motorral felszerelt special gépkocsikból. A különböző külföldi bemutatókon igen nagy sikert arattak a kamion, nyergesvontató és tartálykocsik. A prototípusok elfoga­dása után jövőre megkezdődik a kis széria gyártása e külön­leges gépjárművekből. A nagy teherbírású gépkocsikon köny- nyen hozzáférhető a motor, egy ember segítségével felhajtható az egész kabin. Új iskola,törpe vízmű épül Örkényben Nagy érdeklődés kísérte Ör­kényben a minap azt a foga­dóórát, amelyet Ihászi József, a járási pártbizottság első titkára, mint megyei tanács­tag tartott. A helybeliek sorra elmondották, melyek a legsür­gősebben megoldásra váró feladatok — jó néhány kér­désre nyomban választ is kap­tak. Többen tették szóvá, hogy sok nehézséget okoz a tanteremhiány. Az 50 évvel ezelőtt épült, egyetlen álta­lános iskola ma már nem tudja kielégíteni az , igénye­ket. Ezért a IV. ötéves terv­ben új iskola épül a község­ben. A helyi fogyasztási szö­vetkezet összefogva a ter­melőszövetkezettel, 300-as szarvasmarha-telepet épít jö­vőre. 1975-ig törpe vízművet is kap a falu. Szó volt róla, hogy a lakáshiány enyhítésé­re KISZ-lakótelepet alakíta­nak a fiatalok. Minthogy a földgázvezeték mindössze két kilométerre húzódik a község határától, elhangzott az igény: az Örkényiek is szeretnék ha bekapcsolnák falujukat a gáz­ellátásba. Változatlanul sok gondot okoz még ebben a faluban is a korszerűtlen üzlethálózat, és a rendkívül hiányos szol­gáltatás. NAGYCENK Múzeumvasút épül Múzeumvasutat létesítenek Nagycenken Széchenyi István kastélya mellett. A hét és fél kilométer hosszúságú vonalon múzaális értékű, keskeny vágá­nyé mozdonyok és személy­kocsik közlekednek majd. A forgalmait úttörővasút jelleg­gel bonyolítják le. Bemutat­nak több régi teherkocsitípust, vasúti állomási berendezést és felépítenek egy háromvágányú régi állomást. A vasút kiinduló helye a nagy forgalmú Sopron—győri országút közelében lesz. A vo­natok a híres Széchényi-kas- tély és az 1730-ban telepített hársfasor mellett haladnak. Ezután megkerülik a mau­zóleumot, majd a fertőszent- miklósi állomás és a szovjet hőisi emlékmű mellett érnek vissza a kiinduló állomásra. A vasút első szakasza 1970. május 1-én nyűik meg. Noteszlapok A szerelmet a férfiak talál­ták ki, a házasságot a nők. :k Olyan nagyszájú, csúnya nőt vett feleségül, hogy nem is hozományt kapott, hanem ve­szélyességi pótlékot. ★ — Fiam, hazudsz, s aki ha­zudik, az lop is — intette a jóra gyermekét a zsebtolvaj. ★ A sírásó mély megdöbbe­néssel vette tudomásul, hogy vannak olyan emberek — okik élnek. ★ . Rafinált ember. Amikor az őrangyala felajánlotta, hogy három kívánságát teljesíti, így kezdte: — Első kívánságom, hogy legyen három kívánságom ... ★ Veszélyes ember: nincsenek gondolatai! ★ Vannak vadászok, akik nem a nyulat látják, hanem a «pé­kéit vadas nyülgerincet és boldogságukhoz az hiányzik, miért nem lehet zsemlegom­bócra is lőni... ★ Ki tagadná, hogy nincs ve­szélyesebb sport, mint a vadá­szat. Legalábbis a nyúl szá­mára ... it Nem hiszem, hogy lehetne nagyobb boldogság, mint be­cserkészni egy kétmázsás vad­kant és megpillantván észre­venni: a mindenségit neki, hát vem otthon felejtettem a töltényt. ★ Mi lőjük le a vadakat, és még mi mondjuk, hogy — va­dak. •k Tévedés, ő nem azért nem lő soha semmit, mert rossz va­dász, hanem azért, mert a szarvasok is tudják, hogy mi­lyen nagyszerű lövő. Éppen ezért el is bújnak előle! ★ A tudós is szilárd ember. Amikor tetten érte a felesé­gét, csak ennyit mondott: — ... és mégis mozog a föld! ★ Kevés az olyan költő, aki házassága után is verset ír a szerelemről. ★ Kultúrált ember, imádja a könyveket. Rém jól mutatnak a modern bútorzatú szobában. ★ Valamikor rápillantottunk egy reklámra és tudtuk, hogy mit akarnak a nyakunkba sózni, most gondosan végigol­vassuk a reklámot és fogal­munk sincs, mit akarnak el­adni nekünk. ★ Kisasszony, szeretném látni a kombinéját és a nadrágját! — Mit képzel? Szégyellje magát! — De hiszen csak divatbe­mutatóról van szó ... — Hát miért nem ezt mond­ta rögtön, kis csacsi. Másra nem kiváncsi? Gyurkó Géza kis műhely nyüzsög. Népmű­vészet! — Mász? — Reggelre. — Mennyit? — Fél métert. — Tehát varia? — Nem kérem, hímezem. — Régóta? — Bem apó dicsérte. — Külföld igényli? — Afgán hegyipásztorok. — Tévé? — Jövő kedd, egyenesből. — Magyar szakember ér­deklődik? HÁZIREND — Tanács. Hogy jól va­gyok-e ... Reméljük, hogy ennek a ki­veszőiéiben levő ősi magyar népi művészetnek veterán mestere megkapja végre jól megérdemelt megbecsülését, és a kiváló művész kitüntető cím ide is bekopogtat, ebbe a bű­bájos kis tabernákulumba. A romantikus Budán, a régi Lipólmezei út virányain an- dalogtam. Játszódó gyermekek hívták fel a figyelmemet: — Arra menjen, bácsi!... Arra mentem. Puritán egy­szerűséggel berendezett cellá- riumában rátaláltam. Előtte esztergapad, ide nyúlt, oda nyúlt, időnként belekukkan­tott egy pergamen tekercsbe, melyen — jól látható helyen — valaki kusza vonalakat he- I lyezett el. Haja zilált, szemé- ' ben az a tűz lángol, ' mely j ezeknek a furcsa embereknek ! második természete. A papi- j rusz nagyon érdekelt: f — Hieroglifa? — Bagdadi kalifa. — Magáé a gép? — Részben. — Anyagot kap? Válasz helyett rámnézett. Különös tekintetéből, különös érzés. Én megyek. De érdekelt. Kétszáz lépésnyire a szélrózsa irányában megtaláltam Igaz­gató Főorvost. Hosszan csenget, aztán még egy­szer. Semmi. Már indulna, amikor nyílik az ajtó, mögötte Pinkei áll kék, festékes köpenyben. Bosszús arcát a vastag, fekete keretes szent- üveg még zordabbá teszi. — Nahát! — csapja össze két hosszú kezét és tessékeli beljebb. Elég egy pillantás, hogy felismer­je: munka közben zavarta meg. Mentegetőzni akar, amikor megpil­lantja a lányt, nyakig fehér lepedő­be csavarva. A nagy fehérségből csak hosszú, vörös haja világít. Pinkei már az egyik polc előtt áll, üveget vesz le, hozzá három vizes­poharat. Ezt a pillanatot használja ki, hogy megkérdezze: — Megzavartalak? — En kértelek, hogy gyere... Sze­retném megmutatni az újabb - képe­ket. — Előbb hívhattalak volna telefo­non ... — Most mit szertartásoskodsz? Nem civil vagy — nyújtja a poharat. — A leleplezésre! Ö Ria — mutat a lányra. Fenékig kell inni. A régi ceremó­niához tartozik. Amikor először jött fel a műterembe, akkor tanította meg a festő a Pirakei-féle házirend­re. — A leleplezésre! — koccint Ria a hagyományos jelszóval, ez meg­nyugtatja: ismeri a játékszabályt. Az asztalra kerülnek az üres po­harak. Ria mozdulatlanná mereve­dik, mint egy igazi szobor. Erre szertartásosan lehajol és meghúzza a lepel alját. A fehér vászon lassan siklik le a lányról. Most következik a- mustra: körbejárni, megnézni ala­posán. Pinkei szavai szerint „a mustra a legfontosabb, mert ha ki­elégítetted szemed kíváncsiságát, utána nem érdekel tovább a mez­telensége, attól kezdve a lány, mo­dellé változik, az alkotó munka szükséges eszközévé.” Igen, munka közben nincs meztelenség, nincs za­varó érzelem, csak munka, épp oly begyakorolt, semleges munka, akár az övé. Ha az első alkalommal még nem is, de, legközelebb már Pinkei szavaihoz igazodott: a mustra után nem pislogott minduntalan a mo­dellt álló lányra, egyszerűen tudo­másul Vette, s ha ránézett, legfel­jebb azért tette, hogy összevesse a készülő képpel. — Nos? — kérdezi inkább csak szemmel Pinkei. — Tökéletes — summázza a Látot­takat és leül a festőszékbe, hogy egyeztesse a valóságot Pinkei fantá­ziájával. — Menj, főzz nekünk egy kávét — hallja a festő basszusát, amikor éle­sen felrikolt a csengő. — Ez meg ki a csoda? — Megnézem -— kapja magára a leplet Ria. — Szia, Piki! — robban a szobába egy magas, fiatal lány, fekete gar­bóban s olyan feszes farmerban, hogy akaratlanul is megakad rajta a tekintet. — Tudom, hogy zavarlak, de azért tűrj meg néhány percre, életbevágó — hadarja, s csak most veszi észre, hogy Pinkei nincs egye­dül. — Bocs’ — biccent a fejével. — Ha megháragszik, akkor is elrabo­lom Pikit, tehát jobb, ha nem ha­ragszik, így megkíméli magát égy kiadós fejfájástól, egyébként né­hány perc az egész... — Elmarad a kiállítás? — állítja, meg a szóáradatot Pinkei. — Te jóisten,- csak nem hallottól valamit? — hőköl a lány. — De igen, volt szerencsém halla­ni, hogy a modorod még mindig a régi. Megkönnyebbült sóhaj. — Éppen most! kívánod, hogy megváltozzam, két héttel az első ki­állításom megnyitója előtt, amikor azt sem tudom, hol áll a fejem? — Ez a baj. Illene már a helyére tenni! A lány hüledezlk, láthatóan kere­si a szavakat, hogy visszavágjon, de Pinkei nem engedd szóhoz jutni. — Nyugi, majd én segítek — lép a lány mellé. — Ad egy: tízig szá­molsz és közben nagyokat lélegzői. Rajta! — Egykettőháramnégyöthat... hét ... nyolc ..., kilenc, tíz. — Ad kettő: illedelmesen bemu­tatkozol. — Goda Vera — mondja érthető­en a lány, s apró grimaszt vág. hoz­zá. — Ad három: megiszol velünk egy kupicával... Mosolyogva nézi, minit válik ke­zesfaárámnyá a lány. Koccintanak. Pinkei komótosan teszi vissza a po­harat. — Ad négy: most szépen leülsz és nyugodtan elmondod, mi szél hozott ide. — Krániitzot hétfőn kórházba vit­ték. Most tudtam meg. ö írta volna a katalógus előszavát. Ha holnap reggel nincs a nyomdában a szöveg, nem készül el a katalógus a meg­nyitóra. Csak te segíthetsz rajtam, Piki. Ugye, megírod? Pinkei szokása szerint a jobb fülét nyomorgatja. Régi, biztos jele an­nak, hogy erősen gondolkozik. — Tárlatra készültünk éppen — mondja hosszas hallgatás után. — Én invitáltam rá a barátomat. Is­mersz, szeretem betartani az ígére­tem ... Várja a hatást, hogy Pinkei kö­zömbös szavaira újra felfortyan a lány, vagy legalábbis elbőgi magát, de egészen más történik. A lány fel­áll. — Ugye, lemond a tárlatról? A kedvemért... — Szó sem lehet róla! — jelenti ki ellentmondást nem tűrően Pin­kei. — Kritikus barátom tárlatláto­gatásra készült és ebben még te sem akadályozhatod meg. — Kritikus? — csodálkozik rá a lány. Gyanút fog, nem tetszik Pinkei taktikázása. — Ö, pardon. Ragadós a szertelen­séged, szépségem — kap a fejéhez Pinkei. — Régi cimbora. Ő írta ró­lam az első kritikákat. Látszólag olyan jámbor teremtés, mint egy ma született bárány, de ha rossz képe­ket lát, nyomban megvadul. Én a te helyedben nem akarnám lebeszelni őt a tervezett tárlatlátogatásról.. Ria a sarokba húzódva kuncog. Ez igazolja gyanúját: Pinkei valamiben sántifcál. Jó lesz óvatosnak lenni! — Megfogadom a tanácsodat, ha cserébe megígéred, hogy nem hagysz cserben. Ugye, számíthatok rád, Pí- ki? — aggodalmaskodik még mindig a lány. — Kételkedsz? — őrről meg Pin­kei és elfordul a lánytól. — Ne féljen, amit ő megígér.. — erősíti a festő szavát, hogy meg­nyugtassa a lányt. — Tiz éve isme­rem. — Kösz’ a védelmet — nevet rá Pinkei. — Akkor tálán... mehettek is! — mondja, de mór közömbös arccal. S mintha ott sem lennének, int Riának: — Ha nincs ellenedre, folytatjuk a munkát. Villámcsapásként hat Pinkei sza­va. Néhány pillanatig dermedten merednek egymásra. Ria találja fel előbb magát. — Kiviszem a poharakat — menti ki magát és kiviharzik. Még mindig nem tudja mire vélni Pinkei kijelentését. — Mire vártok? — morog a festő az ecsetjeit rakosgatva. — Mit jelent ez, Piki? — vonj3 kérdőre a lány. — Azt kérted, hogy segítsek. Vagy nem? — Igen, hogyne — bólogat bi­zonytalanul a lány. — Akkor mit akarsz még? — for­med rá bosszúságot színlelve Pin­kei. — Itt egy kritikus, vidd ma­gaddal, a többi már a te dolgod. Szeretne felkíál-tani: hohó, mófca- mester, nem gondolod, hogy ez a tréfa egy kicsit erős? A nyakamba akarod varrni ezt a szeleburdi pik­tor-csemetét? Meg egy púp a há­tamra, nem? Így háborog magában, de Pinkeinek csak annyit mond: — Hogyan képzeled? — Azt ígértem neked, hogy meg­nézhetsz néhány új képet. Gondo­lom, új képeket nála is láthatsz. Nem tudja, nevessen vagy bosz- szankodjon Pinkei mesterkedésén. — Ez új pontja a Pirikei-házirend- nek? — A zárópont. Az én barátom a te barátod, és a te barátod ... — ... az én barátom. így van ? — Nem is tudtam, hogy felcsap­tál gondolatolvasóhak — oldja bé­tával a feszes hangulatot Pinkei. Válasz helyett hátbaveri, amúgy istenesen, s mert közben Ria vissza­jött, beletörődve Pinkei akaratába, int a lánynak. — Mehetünk ... — Ritkán jössz és akkor is sza­ladsz — szól utána zsörtölődve a fes­tő. Ezt már nem tudja lenyelni ko­moly arccal. Kirobban belőle a neve­tés. — Hogy is mondta Ludas Matyi? Háromszor veri vissza kenden ... — Arra befizetek! Prukuer Pál

Next

/
Thumbnails
Contents