Pest Megyei Hírlap, 1969. december (13. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-04 / 281. szám

PEST HEGYEI k/ÜvIíip 1969. DECEMBER 4., CSÜTÖRTÖK NEGYVEN ÉV... Pontosabban: negyvenegy éve annak, hogy dr. Osvay László, a Budapesti Orvostudo­mányi Egyetemen megkapta diplomáját. Míg Pesten* tanult két bátyja támogatta, akik a Ganz-MÁVAG-ban dolgoztait. Ma már könnyedén mondja: nem kaptam állást. Akkoriban „rájárt a rúd” a diplomásokra. De nem adta feL — Volt egy fényképem, mi, nyolcán testvérek, hét fiú, egy lány egymás mögött; ahogy mondani szokták, mint az or- igonasípok. Fölmentem az OTI cipőkéhez. Még el sem mond­tam, mit akarok, kidobott. Visszamentem, a képet az asz- , tatára tettem, és nem szóltam. Fogba a telefont, másnap me­hetnem az Uzsoki kórházba: fizetés nélküli gyakornoknak. És se szállás^ se étkezés. Tállyáról (Totoaj-Hegyalja) a szüleim küldtek pénzt. Ahogy ttudtak. Apám kádármester ..volt. Nem hiszem el, hogy hetven '(lesz jövőre. Ha csak véletlenül flátom, ötvennek sem gondo­lom. Mesél. — Nyomorogtam. Ebben az •időben ismerkedtem meg a fe­leségemmel. Egy év — fizet­ség nélkül végzett — munka után, az apja révén — a Du­nakeszi Járműjavítóban mű­helyfőnök volt — a MÁV-kór- házba kerültem: belgyógyász­nak. Nem sokkal ezután min­denki bolondnak titulált: Du­nakeszire költöztem és átvet­tem a körzeti orvosi állást. „Kimész a faluba sarat tapos­ni?” — kérdezték tőlem. — Én jól érzem ott magam — mondtam, vagy nem is szóltam semmit. Dunakeszi valamennyi lako­sa ezután hozzá fordult, ha valami baj volt. Sőt, a jármű­javító és a konzervgyár üzem­orvosi teendőit is ő látta el. Nem volt könnyű, de nagyon szép és érdekes. Hamarosan mindenkit ismert, keresztnév­ről, becenévről- szólította „az embereket. Bíztak benne. — Persze, hogy bíztak ben­ne, mondta Csarni Arpádné, jó szomszéd és jó barát, aki csaknem 40 éve ismeri Os- vayékat — ha nem volt pén­ze annak, akinek kellett volna a gyógyszerre, a recept mellé azt is adott. Pedig az ő gond­ja sem volt kisebb másokénál: gyorsan jött egymás után a két gyerek. Ha valaki kórházra szorult, s nem vették fel, hely­hiány miatt, vagy azért, mert „nem olyan veszélyes”, addig harcolt, járt utána, míg elin­tézte. Állítom, hogy életében sose aludta ki magát, kevés éjszaka múlt, hogy fel ne zör­gették volna, s ment, hogy se­gítsen. — Kérem, ez az ember, Os­vay elvtárs, emberek életét mentette meg a háború alatt: üldözötteket, illegális kommu­nista párttagokat, baloldali nézetű munkásokat... Hamis orvosi igazolásokat adott ne­kik, nehogy behívják őket ka­tonának és kivigyék a front­ra, fekvő beteggé nyilvánítot­ta őket, így munkahelyükön nem foghatták le őket. Bujdos­tak, s a táppénzt megkapták barátaiktól postán — mesélte Pál István, a Dunakeszi Kon­zervgyár párttitkára. — 1945- ben belépett a pártba. Dokumentumok: Kocher László — a felsza­badulás előtt vízvezetéksze­relő, kommunista, ma a Köz­ponti Népi Ellenőrzési Bizott­ság titkárságának vezetője írásos nyilatkozatában ezt mondja: Igazolást adott, ne­Azonmali átképzésre keres szövőátképzős. betanított munkásnak jelentkező nőket a Hazai Pamut- szövőgyár Soroksári Gyára. Budapest XX. Soroksár). Marx Károly u. 294. Albérletet szerzünk kö'tséqhozzájárulással. Mindé*» második héten szabad szombat. kém és még sok elvtársnak, ezzel gyakorlatilag megmen­tette az életünket. Berkave Dezső, a felszabadulás előtt a Telefongyárban villanysze­relő, az illegális, kommunista párt tagja is igazolást kért és kapott, Osvay doktortól. Más­nap a Gestapo kereste az üzemben. Ha bárki lebukott volna és vall, talán ő sem él ma már. Vadkerti Ferenc, ugyancsak veterán, a Kender Juta osztályvezetője arról számol be, miként akadá­lyozta meg Osvay László, hogy kerítéssel lezárják a Du- na-partot, nehogy a Pestről kijáró munkások, akik fü­rödni, kirándulni , jönnek, „ideszokjanak”. A községi gyűlésen az asztalt verte, jog­talan megkülönböztetés — kiabálta —. s én leszek az el­ső, aki saját képzel kiszedem a kerítésléceket. Nem is zár­ták le a Duna-partot... — Mikor határozta el, hogy orvos .lesz? — Sohasem. Csak azt tud­tam, hogy tanulni kell. Vé­letlen, hogy az orvosira je­lentkeztem. Vagy, várjunk csak, nem is olyan véletlen. Gyerekoromban, ha valame­lyikünk játék közben meg­sebesült, én kerítettem tiszta ruhát, ecetet, lemostam, be­kötöztem, örültem, ha más­napra ' kutya baja sem volt. De egy biztos, nem készül­tem az orvosi hivatásra. Csák gyakorlom. „Csak” gyakorolja. *Mint ahogy „csak” olyan ember, aki ember és orvos tudott maradni akkor is, ami­kor rajta kívül csak nagyon kevesen vállalták ezt a koc­kázatot. 1944 végén mindenki elme­nekült a faluból. Az értel­miségiek, az orvosok, más­honnan is. A vagongyárban dolgozók, a vasutasok tovább­adták a hírt: Dunakeszin, ott maradt egy.,,. Szobtól Cegjé- jJig jöttek hozzá családos­tul, gyerekestül — a betegek. És aki, mikor a szovjet csa­patok „mégsem koncoltak föl minden nadrágos embert”, or­vosi segítséget nyújtott a se­besült szovjet, katonáknak... S aki orvosi és emberi köte­lességét nem mulasztotta el 1956-ban sem, mikor a falu főutcáján nyolc sebesült szov­jet katona feküdt, s nem akadt ember, aki a segítségükre sie­tett volna. Neki is megígérték, hogy „kinyírják”. A katonák mégis felgyógyultak: az ő jó­voltából. Még néhány, szerinte em­lítésre sem méltó adat: a felszabadulás után, kérvé­nyekkel, beadványokkal: ő szerzett kétmillió forintot a minisztériumból, amit a kon­zervgyárban uralkodó nyo­morúságos munkakörülmé­nyek megjavítására fordítot­tak. Bővítették a rendelőt, új öltözőt, mosdót, mellékhe­lyiségeket . építettek, hideg­meleg vizet vezettek bé, szel­lőzést, világítást... Csecsemő- halál az ő körzetében nem volt és nincs. Fejfájásra, bőrbán- talmakra, az „Ósvay-féle” gyógyszert kérik a patikában. Körzete szerint kétezer em­ber tartozik hozzá, de még- egyszer ennyien kérték, hogy az ő betegei lehessenek. Har­minchét éve él' és dolgozik Dunakeszin feleségével, aki munkájában is társa, s akit most tüntettek ki — a Pest megye legjobb orvosírnoka — címmel. Mind a két lánya férjhez ment már, a nagyobbik gyógy­szerész, egy pesti gyógyszer- tár vezetője — két nagy uno­kája van. Rendelőjének cso­dájára járnak, rend, tiszta­ság, szeretet mindenütt. Még legalább húsz éviig szeretne gyógyítani. Ahogy eddig. V. V. Dorf messt er - freskók Az Országos Műemléki Fel­ügyelőség több millió forintos költséggel resta»uráltatja No- ván Zaía magye egyik legszebb műemlékttemplomának fres­kóit. A göcséji táj 'központjá- ban több száz évvel ezelőtt épített templom freskói Dorf­meister alkotásai. A Katona József Színház december 6-án bemutatja Schil­ler: Stuart Mária című drámáját. Rendező: Both Béla, cím­szereplő: Váradi Hédi. Óvodák és az édesanyák A művelődésügyi miniszter — az érdekelt miniszterekkel és országos hatáskörű szervek vezetőivel egyetértésben — szabályozta a gyermekgondo­zási segélyben részesülő anyák gyermekeinek óvodai felvéte­lét. A rendelkezés kimondja, hogy a gyermekgondozási segélyben részesülő anyák óvodáskorú gyermekét óvodá­ba csak egyéb jelentkező hiá­nyában lehet felvenni, altkor, ha az óvodába betöltetlen hely van. A felvételnél továbbra is mérlegelik a családi körülmé­nyeket. Ezért a korlátozást nem alkalmazzák, ha az óvo­dai elhelyezést családi körül­mények — egészségtelen la­kás, az .anya, betegsége, a gyer­mekek száma és más ehhez hasonló szociális okok — in­dokolják, továbbá ha a gyer­mek az óvodai felvételt követő tanévben megkezdi általános .iskolai tanulmányait,, vagy ha csupán félnapos, étkezés nél­küli elhelyezést kémek szá­mára a szülők. A gyermekgondozási segély­ben részesülő anya gyermeké­nek a miniszteri utasítás ha­tálybalépésének időpontjában fennálló óvodai elhelyezését csak az anya hozzájárulásé­val lehet megszüntetni. Ho Si Minh irodalmi-est A budapesti Irodalmi Szín­padon Ho Si Mmh emlékére irodalmi estet rendeznek pén­teken. Az előadáson a népes szereplőgárda — köztük Gor­don Zsuzsa, Koncz Gábor, Mikes Lilla, Pécsi Ildikó, Som­hegyi György — részleteket mutat be Ho Si Minh börtön- naplójából és Peter Weiss: Vitairat Vietnamról című művéből. Megszólaltatnak vietnami népköltészeti alko­tásokat, valamint protest songokat is. Fegyó Béla és Varga László tárlata Szombaton délben egy óra­kor a dabasi járási tanács dísz­termében nyílik meg a Nagy István képzőművészeti csoport két tagjának, Fegyó Bélának. és Varga Lászlónak közös tár­lata. A kiállítást Miskolczi Ká­roly, a járási tanács vb műve­lődésügyi osztályának vezetője nyitja meg. Ezt követően Dá­niel Kornél festőművész mu­tatja be a tárlatot a közönség­nek. Ki húséget őriz... Bolond, aki a szürke kavicsokból színes világot készül összerakni és azt hiszi — ki épít, sohasem rombol, mert dolga csak — az újat felmutatni. Bolond, ki ég s csupán a lángra gondol, — mert árnya, és füstje is szolgál neki, hogy fényből és a ráhulló koromból életünknek hű színét keverje ki. De az — kinek szívéhez támaszkodnak a rokkant falú, búvó s felejtett kis tanyák, s kit vállalt gondja végül összeroppant, — nem vesztett csatát. 1 Ki hűséget őriz, — azt a hűségesek megőrzik azután is, mikor már minden sejtje nyugalomra rendeződik. Énekelni kell — bár bizonyosság már a félelem. A dal talán nem az utolsó, — de a dallam: a végső. S amíg dalolják —: az lesz végtelen. Borbély Tibor dDöz, Ferenc ­XIV. Kocsis a padlás felé indult, hogy ott figyelőállásba he­lyezkedjenek el. Bütyök azon­ban hirtelen lerántotta a föld­re: — Ha most csuklasz, szét­verem a pofádat — sziszegte. — Odanézz! — Hukk! — vakkantott Ko- | csis és folytatta volna, de Bü­työk befogta a száját és or­rát. Csak akkor engedte el, amikor Kocsis már rángatóz­ni kezdett. A kerítés mellett, — ott, ahol először a kazettát megta­lálták, két alak mozgott, majd hallani lehetett az ásó fémes csengését, amint a kövekhez ütődött. Bütyök — ki tudja hol ta­nulta — macska-ügyességgel kúszni kezdett. Kocsis követ­te. Alig öt méterre lehettek a két alaktól. — A szentségét! Nincs itt! — mondta az egyik. — Az lehetetlen. Te még mindig részeg vagy! — emel­kedett ki a bokrok közül egy alak. Rövid nadrág volt rajta és egy hófehér aranysújtásos hajós-kapitányi zubbony. — Hukk! — álmélkodott Kocsis. — Ügy csuklasz, mint az a délelőtti hamiskártyás, aki le­lépett a ruháddal — mondta az/ üres gödör elől1 kuporgó köpcös. — Én nem csuklottám! — mondta, — Te esuklottál. Kocsis felettébb izgatott lett. Bütyök éppen mozdult, hogy befogja a száját, de el­késett: — Hukk ... Hukkk ... — eresztett meg egy rövid soro­zatot Kocsis, ami, mint tud­juk nála az izgalom, vagy a nagyfokú részegség jele volt. És most mindkettő fennfor­gó tt! — Ez a tróger itt van va­lahol. ö fosztotta ki a rejtek­helyei, — kiáltott a postás­matróz és a bokrok alján csörtetett, mint egy viszla. És meg is találta Bütyököt, de ezen észrevételét már nem tudta közölni társával, mert úgy érezte, hogy 10 000 volt ütötte meg, pedig csak Bütyök vágta szájon. — Szóltál? — kérdezte a köpcös. — Igen — susogta Bütyök. — Gyere ide... — Mi van? — Majd meglátod ... Meglátta. Mire egy félóra múlva ma­gukhoz tértek felettébb cso­dálkoztak, hogy első pillan­tásuk délelőtti kártyapartne­rükre esik, aki nagyokat csuk­lik és a csuklás szüneteiben üvegből bort iszik. Rögtön ez­után egy másik meglepetés is érte őket. Fel akartak ülni, de kiderült, hogy lábuk és kezük egymáshoz van kötve. — Aljas! Hát van benned becsület? — kérdezte a pos­tás-kapitány. — Elloptad a ruhámat! — Talán a tiéd volt? —r, Az mindegy. És a benne levő pénz? — Bányásznapon kaptad hűség j utalómként! — A bánya stimmel — mondta a köpcös. — Ezek sze­rint nálatok van a ládikó is? — Hukk! És ha nálunk van? — kérdezte Kocsis és eldobta a kiürült üveget, melyet az öreg készletéből vételezett. — Akkor kötelességetek visszaadni. A mi szajrénk! — Én marha! Hogy nekem nem tűnt fel amikor zsugáz- tunk, hogy neked egy forra­dás van a melleden. — Lesz a tieden is — vi­csorgott, a forradásos. — Ide a pénzt, aztán kopjatok le! A köpcösnek úgy látszik több érzéke volt a realitások­hoz: — Felezzük el a dohányt és legyünk haverok —, ajánlotta. — Csakhogy nincs dohány! A bűntársatok beijedt és be­vitte az oberhére — mondta Bütyök. — Miféle bűntársunk? Mi ketten voltunk! — Ezt majd tisztázzuk! -*■ mondta Kocsis. — Hamaro­san találkoztok vele! — Hol? — A rendőrségen! Mert az én barátaimat kapták el he­lyettetek. — Ne balhézzatok! Csak fűztök — kísérletezett a köp­cös. — Hagyjuk a vakért! És most azt ajánlom, hapsikám, hogy vegyétek komolyan Bü­työk urat. Jó ha megjegyzitek ezt a nevet, fogtok még hal­lani róla. Felesleges szívós- kodni. Az engedelmességet enyhítő körülményként érté­kelem. Tehát méltóztassatok felállni. — Nem tudunk — nyögött a kapitány — Segíts nekik — mondta Bütyök. Kocsis lábra állította őket, kioldozta a lábukon levő nad­rágszíjat, ami azért is hasznos volt, mert nadrágja nagy igye­kezetében a térdéig csúszott le. — Most szépen elindulunk — mondta Bütyök és szándéka komolyságát illusztrálandó lekevert egy pedagógiai po­font a köpcösnek. — Ez csak olyan profilaxis — magya­rázta, majd lemondóan hozzá­tette: — De hiába vakerok ilyen gógyis szpícset két mar­hának, — majd egy rúgással beindította őket. — Állj! — sziszegett Ko­csis és a két összekötözött fickót lerántotta a földre. — Egyezzetek meg először édesapám —, tapogatta a fejét a hajóskapitány. — így nem lehet melózni. — Jelzem, ebben neki Van igaza — méltatlankodott Bü­työk, de ezért lekucorgott Ko­csis mellé. — Mi van? — Hukk! — Ezt már említetted! — Jön az öreg — mutatott az út felé, ahol valóban fel­tűnt egy árnyék. — Most el­kapjuk őt is. ^ Megvárták, amíg König be­csukja maga mögött a kertka­put — Ne mozduljon öregúr, mert elfelejtem az isteni uta­sítást, hogy tisztelni keli az öregeket — mondta Kocsis. — Üdvözlöm, fiatalúr. Ré­gen találkoztunk — mondta derűsen az öreg. — Iszunk egy kicsit? — Szíves engedelmével, már túl vagyunk rajta... — tagadta meg az italt történe­tünk folyamán immár másod­szor Kocsis. — Sajnos újra meg kell válnod a nadrágszíjadtól — sajnálkozott Bütyök és a le­vett szíjjal az öreg kezét a köpcöséhez kötötte. — Tiltakozom! t- kezdte az öreg, de Bütyök félbeszakí­totta: — Majd az ENSZ-nél. Tes­sék írni a Nixonnak. — A Nixon nem az ENSZ- nél van, hanem az USA elnö­ke —, javította ki König. — Nekem tökmindegy! Lé­nyeg, hogy valami fejes. Én csak a széntrógereket isme­rem. És most indulás! — ló­dította meg az összekötözött triót Bütyök. Kocsis utánuk indult, közben fogta a nadrág­ját, pontosabban a hajós-ka­pitány nadrágját, illetve pre­cízen, egy ismeretlen postás nadrágjának karikatúráját. — Vigyázz! Jön valaki — rántotta le a társaságot a földre Kocsis. — Ezt nem lehet csinálni — méltatlankodott a Köpcös. — Segítség! — kiáltott Kö­nig. — Tudtam, hogy valami piszkos ügy — morgott a szembe jövő alak. — Felállhatnak. Csak a so­főrünk — mondta Bütyök, majd a taxishoz lépett: — Téved mesterem. Ilyen tiszta ügybe még az életem­ben nem keveredtem. Ezt a három bűnözőt ártalmatlanná tettük és most beszállítjuk a rendőrségre. Szíveskedjék elő­állni ! — De... — Kocsiskám, gyere csak közelebb — mondta Bütyök és nagyvonalúan belenyúlt a postászubbony zsebébe. Né­hány százast kimarkolt: — Előleg. Plusz kap egy kitüntetést. — Megmondom előre, hogy csak a rendőrségig vagyok hajlandó menni. Most már magam is szeretnék tisztán látni — mondta a sofőr. ' — Ne higgyen nekik! — kiabált König. — Nem is hittanóra ez öre­gem — mondta Bütyök és a foglyokat betuszkolta a hátsó ülésre. Kocsist az ölükbe ül­tette. maga a sofőr mellé te­lepedett — Mehetünk! A taxisofőr úgylátszik tud ta, hol a körzeti rendőr irodá­ja, mert szédületes sebesség­gel egyenesen odahajtott. — Szedd ki a foglyokat — parancsolta Bütyök. — Nekem adj ide némi készpénzt. — Hukk! — mondta Ko­csis és belemarkolt az egyre vékonyodó kötegbe. — Te nem jössz be? — Nem akarom, hogy osz­toznod kelljen a dicsőségben velem. Világéletemben kerül­tem az ünneplést. Induljunk! — mondta a sofőrnek, aki azonban csak akkor volt haj­landó a gázra lépni, amikor látta, hogy egy rendőr kinyit­ja az ajtót és elindul a cso­port felé . (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents