Pest Megyei Hírlap, 1969. december (13. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-24 / 298. szám

6

"''^Mtrlap

1969. DECEMBER 24., SZERDA

Körülbelül

Alacsony, sovány, kopottas férfi várja velem együtt a körúti megállónál az autóbuszt. Ügy másfél méternyire áll tőlem. Körülöttünk kavarja a csípős reggeli szél a szállingózó hópelyheket. Szürke és kedvetlen a világ. Türelmetlen társam a várakozásban idegesen tekinget arrafelé, ahonnan a busznak kellene jönnie. Föltűrt gallérjából vékonyan nyúlik ki a nyaka, amint a ködös távolt kémlelgeti. Biztosan sietős a dolga, időre oda kellene érnie valahová, mert ha elkésik, abból rettenetes bajok származhatnak.

A busznak pedig se híre, se hamva.

Most lopva rámnéz. majd keskeny válla közé húzva a fejét tétovázva mellém lép, és halkan, szinte szégyenkezve megszólal:

— Kérem szépen körülbelül mennyi idő lehet?

így mondja: körülbelül. Nem azt kérdi, hogy pontosan mennyi, pedig látszik rajta, hogy az érdekelné, hanem csak azt, hogy körülbelül mennyi. Mintha szégyellné és leplezni szeretné igazi szándékát, mintha nem lenne benne elég bátorság nyílt színvallásra. A hangjában rezeg, arról árulkodik egész testtartása, félszeg mozdulata, hogy végtelenül hálás lesz akkor is, ha csak körülbelül tudja meg a valóságot, csak úgy, hozzávetőlegesen, approximative, ha — szaknyelven szólva —, a hiba- lehetőség tíz-tíz perc előre vagy hátra, esetleg fertályóra is. Pedig látszik rajta, ijedten rebbenő szemén, kusza arcvonásainak rándulásain, hogy perceken, esetleg másodperceken múlik minden. Talán éppen válóperének tárgyalására siet.

Ahogy elnézem, szinte biztos vagyok benne, hogy annak a férjtípusnak egyik mintapéldányát tisztelhetem benne, akit szükségszerűen felszarvaznak, aztán úgy válnak el tőle, hogy a bíróság ítéletében őt minősíti vétkesnek. Ha most elkésik. a tárgyalásról, akkor nem is védekezhetlk.

Nagyon mérges vagyok a pi- pogy&ságára, ráadásul tőlem is csak azt meri megkérdezni, hogy körülbelül mennyi az idő? Az órámra pillantok és dühösen mondom:

— Nyolc óra negyvenhét perc — körülbelül!

Fbben a pillanatban előbű- jik a kavargó hópelyhek fátyoléból a busz és megáll előttünk.

Az első ajtóhoz fut, én a há- tulsónál kapaszkodom föl.

Magyar László

PÉCS

Bányászok a Kossuth téren

Több mint egy évig tartották megszállva az aknamélyítők Pécs történelmi központjában a Kossuth teret. A szokatlan belvárosi bányásznnun- kát a mecsekaljai város kellemetlen érdekessége, a még ismeretlen, jórészt a római és török időkből örökölt földalatti pincelabirintus „jelentkezése” tette szükségessé. Az utóbbi időben ugyanis egymást követték az út- és pinceboltozatbeszakadások. süllyedések.

Különösen kritikussá vált a helyzet ezen a téren, ahol épületeket is bontottak és leállították a járműközlekedést. A

mecseki bányászkutató műszeres felderítésé után, az aknamélyítők szálltak a föld alá, aknákat építettek. Több mint 13 méter mélységig tártak fel üregeket, folyosókat. A két méternél kisebb átmérőjű pincéket kővel és cementhabarcscsal betömték. Csupán cementből 150 tonnát használtak fel. A tágasabb pincéket bá- nyaidomkővel kifalazták, megerősítették. A Kossuth téri „bányamunka” nyolcmillió forintba került. Az aknamélyítők ezekben a napokban vonulnak el a belvárosi munkahelyükről.

KOVESTANYA

Százötéves juhász

Ritka életkorral dicsekedhet a Borsod megyei Szendrő község mellett, az erdők közé zárt Kövestanyán élő Iváncsó József, a népszámláláskor lesz 105 esztendős.

A Matuzsálem korú juhász Baskón született, az ottani egyházi anyakönyvi bejagyzés tanúsága szerint 1865-ben. 1930-ban költözött a Kövestanyára fiaival együtt, akikkel most is együtt él. Egész életében juhokkal foglalkozott.

Nyáját maga hajtotta naponta a legelőre. A szálfa termetű, jó egészségnek örvendő, idős ember ma is hordja a vizet a kúttól a tanyáig. Juhok után már nem jár, de minden ünnepen megteszi a tanya és a falu közötti mintegy három- kilométeres utat. Régi foglalkozásának, a juhászsáignak számos emlékét őrzi. többek között simára csiszolódott juhászkampókat. tarisznyákat amelyek között nem egy majd olyan idős, mint gazdája.

Tömjén, orgona, rózsa, ibolya...

Illatos csillagszórók

Idei karácsonyunkhoz eredeti ajándékkal járult hozzá a bólyi csillagszórógyár: illatos csillagszórót állított elő. Ez a baranyai kisüzem — a helybéli fogyasztási szövetkezet gyáracskája — látja el az egész országot csillagszóróval. Az idén minden eddiginél

A Szentendre Ipari Szövetkezet

(Petőfi utca 1. Telefon: 362.)

terméke a

r r •

nagynyomású ipari

gégecső

’SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS

FELHASZNÁLÁSI TERÜLETE: a mezőgazdaság és az ipar.

^ öntözés, talajvíz,

^ szennyvízvezeték, savak, ^ folyadékok, olajfélék,

^ gáznemű anyagok.

$ 0 20—110 mm.

KÉRJEK TÁJÉKOZTATÓT!

többet — kereken húsz milliót

— készítettek ebből a kedves karácsonyesti kellékből. Az üzem vegyésze, Maletics Miklós, az év folyamán kikísérletezte, kidolgozta az illatos csillagszóró gyártási technológiáját. A bizarmak látszó ötletet az a törekvés sugallta, hogy megszüntessék az égés nyomán keletkező, erős, bántó szagot. A vegyszerbe tehát különféle illatosító anyagot kevernek, s ezek égés közben felszabadulnak, szétáradnak, felfrissítik a szoba levegőjét. Az idei karácsonyra a csillagszóróik fele már így készült.

Az ünnep hangulatához illő tömjén mellett különböző virágok — orgona, rózsa, ibolya

— illatát árasztják majd a szikrák. A bólyi üzem ez alkalommal már védjeggyel ellátva adja át a kereskedelemnek az árut. így most már „Meteor” jelzéssel árusítják a jó minőségű — hagyományos és illatos — bólyi csillagszórókat

Az 1. sz. AKÖV gépkocsivezetőket képez ki

Gépjárművezetői tanfolyam kezdődik

az Autóközlekedési Tanintézet rendezésében,

januárban.

Jelentkezhet minden 21 évet betöltött, Gödöllő, Vác, Aszód és környékén lakó férfi.

A költségeket a vállalat téríti.

A tanfolyam idején segédvezetői bért fizetünk.

JELENTKEZÉS:

munkanapokon 8-tól 16 óráig:

Gödöllő, Dózsa György út 65.

Forgalmi osztály.

Himes tojás karácsonyra

A mezőkövesdi matyó háziipari szövetkezet néhány éve kezdte meg a matyó mintákkal díszített hímes tojás exportálását. A pingál óasszony ok a hímzéseken is alkalmazott matyó mintákkal festették be a dísztojásokat, amelyek osztatlan sikert arattak a külföldi megrendelőknél.

A matyó rózsákkal szűcsmintás díszítéssel festett hímes tojások most új szerepet kaptak: karácsonyfadíszként

rendeltek belőlük nyugat-európai országok. Legnagyobb mennyiségben az NSZK-ba szállították, de jutott Belgiumba és Hollandiába is. A külföldi megrendelők kereken tízezer darabot kértek a hagyományos matyó formakincs fel- használásával készült újszerű karácsonyfadíszekből.

DMITRI J SOSZT AKOV1CS arra hívta fel a világ művészeit, hogy emeljék fel szavukat a koncentrációs táborban sínylődő Mikisz Theodorakisz érdekében.

ANGLIÁBAN hiány mutatkozik egypennys pénzdara bókban, bár az utóbbi időben igen sokat vertek belőlük. Az ok: magáncégek beolvasztják az egypennyseket, mivel egy tonna érme névértéke 450 font sterling, de a beolvasztás sál nyert réz tonnáját 703 font sterlingért lehet értékesítene

A

mikor azon a bizonyos 67-es villamoson utaztam, azon járt az eszem, ott a peron sarkában, hogy hazaviszem a másfél méteres fenyőfát, s mire megérkezik feleségem, átalakítom, megvágom, aranyossá teszem a fát, mert mindig olyan ügyetlen vásárló vagyok, mint most is, hogy minden eladhatatlan árut rám lehet sózni. De nem baj, becsomagoltam barna csomagolópapírba, körülkötöztem spárgával, aztán villamoson és kormos vonaton viszem, olyan vonaton, amelyet farral húz a mozdony. És talán nem szól rám a kalauz, mert nagyobb a csomagom, mint hetven centiméter. Mert tudom, hogy á vonaton hetven centiméternél nagyobb csomagot nem szabad vinni, de talán most nem szól a kalauz, hiszen láthatja, hogy fenyőfa. És arra gondoltam ott a peron sarkában, hogy mire megjön ő, és magával hozza a hivatal fáradtságát, s a bevásárlások izzadtságát és örömét, már az asztalon áll a fa. És a zsebem még rejti az apró ajándékot, csak este adom át, este lepem meg őt.

Mert vettem egy feketeköves gyűrűt, majd este az ujjara húzom, meg csokoládét, meg cukrot vettem, és még arra gondoltam, hogy sok idő van hátra estig. Aztán, amikor a pályaudvarhoz értünk, én leengedtem a villamos csapóajtaját, hogy leszállók és fogtam a fát. De nem csattant a csapóajtó, mint máskor szokott, odanéztem és egy szeplős arc nézett rám, két ijedt szénfekete szemet láttam. Az ujjairói, három ujjáról lemarta a hideg vas a bőrt, három ujjából folyt a vére. Ordított a fájdalomtól, az emberek meg velem ordítottak, mert én olyan szörnyű vagyok, hogy álmodozom a villamoson a boldogságról, meg mifenéről és közbe odacsapom a kisfiú kezét.

A Bethlen utcán szaladtunk be, a kórház felé. Fogtam egészséges kezét és cipeltem hosszú csomagomat is. Láttam, hogy megállnak az emberek és nézik őt, néznek engem, rólam talán azt gondolják, hogy milyen rendes ember vagyok, hogy egy ilyen nagy ünnep előtti forgalomban segítek egy szerencsétlenül járt, teljesen ismeretien kisgyermeken. Segítek jószívvel. Aztán néztem őt, ahogy mellettem szalad, új ruhában és arra gondoltam, hogy milyen szerencsétlen ő is, meg én is.

Nekem nagyon rossz volt, amíg 5 bent volt a kötözőben. Amikor kijött, szeplős arcán már nem láttam a nagy fájdalom jeleit. Fehér pólyába csavarták az ujjait, s ez a fehér pólya annyira bántotta a szemem, hogy elfordítottam a fejemet. Ügy indult le a lépcsőn, hogy velem nem törődött, én pedig mentem utána, a bűnös, szaporáztam a lépteim és oldalról az arcát lestem.

— Szeretném, ha nem haragudnál — szólítottam meg végre sután.

Nem is felel, először erre gondoltam, de a kapunál megszólalt. Eddig csak a sírását ismertem, most hallottam először a. hangját. — Mit gondolsz, majd örülök — mondta. Homlokomat kiverte a verejték, beszélgetni akartam vele, de nem tudtam, mit mondjak.

— Te a Rottenbiller utcán akarsz kimerini — mondtam — látom. Ha a villamosmegállóhoz indulsz, arra nagyott kerülsz.

Lelassította a lépteit, láttam az arcán, hogy gondolkodik és drukkoltam, hogy újra megszólaljon. Mondjon akármit, csak szóljon, és örültem, mert megállt és rámnézett.' Szigorúan.

— Én akkor is a Rottenbiller utcán megyek ki!

Legszívesebben felkiáltottam volna, de nagyon barátságtalan volt az arca és ezért néma maradtam. Gyors léptekkel ment tovább és én szaladtam utána és húztam magammal a barna csomagolópapírba csomagolt fenyőfát. Aztán megállt és hozzátette:

— Érted?

Felujjongtam magamban. Láttam, láttam, hiába komoly már megint az arca, és szigorú, láttam, láttam, hogy mosoly suhant át a szemén. Akkor, amikor rám nézett, igen, kinevetett engem.

Szótlanul mentünk tovább. A könyvesbolt előtt féltem, hogy elválik tőlem és kész. Féltem, hogy otthagy és az ő, és az én karácsonyom is nagyon rossz lesz, mert én olyan szörnyű vagyok, hogy nem nézek szét, mielőtt teszek valamit, és hogy csak álmodozom a boldogságról, meg mifenéről, és közben... Nem hagytam. Megfogtam a karját.

— Mondd, nem érnél rá egy kicsit? Megállt, intett a fejével:

— Mit akarsz?

Szorongtam, hogy mi lesz, mert leint, és elmegy, és akkor soha ilyen karácsonyt!

,— Gyere még velem, mert meg akarom kérdezni a nevedet, meg hogy hol laksz, mivel foglalkoznak a szüleid, hányadik osztályba jársz, mindent akarok tudni rólad, és még semmiről sem beszélgettünk. Gyere egy kicsit velem.

Megvonta a vállát, s ez az undok mozdulat mindig csak feldühített, de most meghozta a örömöm. Elindult tovább, a Rákóczi út sáros aszfaltján és én utána. Megállt minden kirakat előtt, érdekelte minden, de csak egy pillanatra, mert mire én is odaértem és megnézhettem volna, ő már indult tovább.

— Az a fa ott — mondta, és a csomagom felé bökött —, az a csomag nagyon jól mutat. Irtó muris vagy.

Karom alá vettem a csomagom és egyszerre léptünk. Látta, hogy mennyire igyekszem, hogy vele együtt aprókat lépjek, megnyújtotta lépteit.

— Meg a zsebed is nagyon kitömted — mondta —, ez is nevetségessé tesz.

Kaptam a szón.

Fenyő,

barna papírban

— Cukorka, meg csokoládé van benne, szereted? Nesze — s kivettem a legnagyobb tábla csokoládét. — Nesze, neked adom.

— Ne add ide. Tedd el! Biztosan vetted valakinek.

Azt akartam mondani, hogy az nem számít, mindegy, hogy kinek vettem, aztán mégsem ezt mondtam.

— Valóban, a feleségemnek akartam hazavinni. de fogadd csak el tőlem, neki majd veszek másikat.

Csokoládés lett az arca.

— Én Suttyó vagyok. így szólítanak a barátaim, szólíts te is így nyugodtan.

— Engem Kovács Péternek hívnak.

összegyűrte a csokoládé papírját és eldobta.

— Kösz. ez jó volt. És mi a másik neved?

Nem értettem.

— Azt kérdem, hogy a barátaid minek szólítanak?

Megértettem.

— Peti... Petinek hívnak — mondtam mosolyogva.

— Szóval Peti vagy.

— Az. Peti.

Arcán felengedett a merevség. Most már teljesen egymás mellett mentünk. Egyszerre kerültük ki a víztócsákat és egyszerre léptünk bele, ha úgy tartotta kedvünk. Sokan voltak az utcán, karácsony előtt kétmillió ember van Budapesten az utcán. Egyszer kikerültük az embereket, egvszer ők kerültek ki minket, játszottunk.

— Te is iskolába jársz? — kérdezte.

Hangosan elnevettem magamat.

— Jó is lenne.

Elhúzta az orrát:

— Nehogy azt hidd — mondta határozottan. • ■

Cukrászda előtt mentünk el.

— Suttyó, gyere igyunk meg egy üveg bambit! — Ügy terveztem, hogy, ha már bent ülünk, nagyon sok süteményt fogok neki rendelni.

Beültünk, de nem kért süteményt, nem engedte, hogy felálljak és a pulthoz menjek válogatni, így aztán valóban egy üveg bambi mellétt üldögéltünk a kis asztalnál. Beszélgettünk. Elmondta, hogy az iskolai karácsonyi ünnepélyről jött, azért van ez a szép ruha rajta. És azt mondta, hogy már nem fáj a keze.

Aztán továbbmentünk. Áramlott a nép. Megfogtam a kabátúiját, hogy el ne veszítsem, mert akkor sohasem látom többet és hiányozni fog nekem. A játékbolt kirakatánál sokáig nézelődtünk.

— Itt nincs olyan — mondta csüggedten.

— Van itt minden. Mi kellene?

— Olyan nincs — mondta ellentmondást nem tűrő hangon. — Nézd meg, hogy nincs rézszputnyik, ég felé szálló ...

— Nekem van otthon. Illetve, már nem is az enyém — magyaráztam — hanem a feleségemé, mert neki vettem annak idején. Elhoznám neked... de gyere, vezetlek, oda vezetlek, ahol talán még lehet kapni. Veszek neked, megveszem neked a nagyobbikat, azt, amelyiket, ha megnyomják, „bip” hangot ad.

Elnevette magát, szívéből nevetett.

— Te csak ne vegyél, mit gondolsz nincs nekem pénzem?

— Ö, bocsánat, nem akartalak megsérteni.

A Majakovszkij utca felé mentünk. Mégiscsak meggondoltam a dolgot.

— Ide figyelj. Suttyó, engedd meg, hogy ón vegyem meg neked azt a szputnyikot. Szeretnélek megajándékozni valamivel, valami kis emlékkel, hogy eszedbe jussak majd máskor is.

Felemelte pólyába göngyölt kezét.

— Eszembe jutsz Peti, ne félj — mondta, és mivel nevetett, én is vele nevettem.

— Meniünk moziba Suttyó, jó? — mondtam neki hirtelen, a Híradó Moziba. Ott most délután gyerekfilmeket adnak, rajz- és mesefilmeket. Elszórakozunk egy kicsit...

— Gyerekfilmeket akarsz nézni — mondta és nevetett —, rendben van.

A Maiakovszkij utca sarkán nem kaptunk szputnyikot.

— Nem baj — mondta —, megyünk a moziba. Befizetlek!

ő állt be a sorba jegyért. Mutogatott rám a sorból és hangosan kiabálta:

— Csoda muris vagy Peti, ahogy vigyázba állsz a fa mellett.

Mindenki engem nézett.

Szürkült, mikor kijöttünk a moziból. Titokban az órámra néztem és arra gondoltam, hogy tulajdonképpen az én fenyőfám nem is csúnya, nem kell azt megnyirbálni, megfúrni, szép lesz az így is, ott az asztalon, talán szebb is. mintha hozzányúlnék.

— Az órádat nézed Peti — mondta Suttyó csendesen —, hát bizoríy késő is van már.

— Dehogy! — vágtam gyorsan közbe, de már nyújtotta búcsúzásra a kezét.

— Rendes srác vagy te, Peti! — mondta és felugrott egy induló trolibuszra.

Visszaintett és azt hiszem, kacsintott is, és én utána akartam kiabálni, hogy hol laksz Suttyó, mert holnap elviszem neked a szput- nyikunkat és hogy köszönök mindent, de elvitte a troli.

Dcrcgán Gábor