Pest Megyei Hírlap, 1969. november (13. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

1969. NOVEMBER 23., VASÄRNAP ‘“kJCMop 9 A szentendrei képzőművészet kiállítása Székesfehérvárott N egy venötösök NEUMANN MIHÁLY A székesfehérvári István ki- rály Múzeum szép vállalko­zásában, hogy az újabbkori magyar képzőművészet nagy korszakait, legjelentősebb irányzatait, kiemelkedő mű­vészegyéniségeit folyamato­san bemutassa, most a szent­endreiek kiállítására került sor a városbeli Csók Képtár­ban. A három nagyteremben el­helyezett bőséges anyag kö­zött, amíg megpihen a tekin­tet, kalandozásra indul a gon­dolat. összevet: a két világ­háború között kibontakozó szentendrei képzőművészet­nek, mely jellemző tárgyai, té­mái, ihletéi azok, amelyekkel például a századvégi, hazai festészet, szobrászat még nem foglalkozott? Itt van mindjárt a folyto­nosan visszatérő téma: polgá­rok, mesteremberek, parasz­tok tárgyi világa, köztük ma­ga a város, tornyaival, föld­közelben bújó házaival — múlt ez már, vagy legalábbis félmúlt, tűnő életforma. Per­sze, ilyen tárgyi világot az elődök is ábrázoltak, de az in­tellektus fölényével, nem így, az anyaölbe-menekülés vá­gyától hajtva... Vagy parasz­tok, mesteremberek képzelet­világa, mondjuk Vajda Lajos Ikonos önarcképében, Gyer- tyás leányában, mely ugyan­ennél a festőnél elvezet a nép­mesékhez, nézzük csak a Vá­sárt, a Dinnyefejt, a Maszkot, s főként a Zöld maszkot ahol is a tudattalanhoz értünk... De maradjunk még a mese­figuráknál, ott tart a színekről is oly sokat tudó Anna Margit Máriácskája, Szegény Laurá­ja, Ikonja... S hol a határ mesevilág és gyermeki képze­let között, amelyet Korniss Dezső Álarcához, Anna Margit Trombitáló angyalához hívtak meg?... Míg Jakovits József kopjafáiban a primitívhez, po­gány magyarok képzeletvilá­gához fordult... Miháltz Pál, a Római sírkövek festője a rég múlt hieroglifált faggat­ja ... Kmetty Jánosnál, kép­ről képre haladván, ugyanazon pár elem ismétlődésében — néhány bútordarab, csendélet, s az ipnert kalapos fej —, a áltozás, az eltolódás sokszor csak árnyalatnyi, nem a tárgy mozdul annyira, mint inkább a művész belső világa... A nagy, örök tárgy, téma, ihlető Szentendrén is a természet, de amit a vásznakon legtöbbször kapunk, az a szabad termé-fc szetben szemmel így nem lát-? ható, a valóságban így elő nem $ álló — ahogy például Paizs\ Goebel Jenő Őserdő című ké- $ pében összesűrűsödik növényig vegetáció, biológiai sokféleség, $ egymás mellé, fölé, alárakódik $ harc és béke. Itt a biológiára J való, azt sokszor csak érintő^ asszociálás, a biológiából vett 5 kölcsönzés Vajda Lajosnál, ^ hollószámyat-féreglóbat- $ madárrepülést felvillantó, fa- $ sizmust idéző víziókban. Vágyj itt Korniss Dezső Tücsöklako- J dalmában ... amelyről azon- J ban mégegyszer szeretnénk J szólni. De előbb a kérdést: a ráció-J nak, a társadalmi haladás J gondolatának, a szocializmus J eszményének, az általános J anyagi jólét reményének, dej a fasizmusnak századában is, J — elfordulás a rációtól a múlt-5 béli tárgyakhoz, az álmokhoz, ! a megsejtéshez, a gyermeki- $ hez, a primitívhez, a történe-J lemhez, a csak-érzelmihez, a! tudattalanhoz, a mítoszhoz,; babonához, mágiához? Ellent-J mondás? Talán. De egy szin- ! tézis érdekében. Jó dolog ebben a szintézis-! ben reménykedni Korniss De- • zsönek e sorok írójának mély-; séges életörömöt keltő Tü- j csöklakodalma előtt, ahol a fi- > gurákban, az általuk terem-! tett képzetekben összefér, kábé- ■ kül megszerkeszthető és meg-! szerkeszthetetlen. Barcsay! Jenő vásznainál, az újból és! újból kísérletező ember által) létrehozott harmóniánál. Deim \ Pál alkotásainál, ahol a rajzó- j latoknak, a magányos ember,! az emberpár, a család háza,! a tágasabb közösség városa,! kitekintésre-betekintésre való! ablakok ábráinak összefonó-! dása, összeillése e fogalmak! egymásraölelkezésének vágyát: fakasztja. ■* ; Padányi Anna J trsssrssssssssj////////////^ VIHAR BÉLA: Pillanatkép a vonatablakból Leánysereg a távoli mezőben, némán szedi a hagymát, paprikát; virít a kötény, gömyedez a hát, s a lemenő Nap sugarával szőtten, mint ős-szertartás fölszentelt papnői, hódolattal így hajolnak meg ők, a Földanya arcára leborultan, a Munka örök eszméje előtt. W///////////////W//////////////////////////////////////////////////////////////////////////////d//////y/////////////////////////, : Ami közben történt... Dokumentumgyűjtemény a teheráni, jaltai, potsdami konferenciáról A történelmi események ■™ jelentősége elsősorban nem a jelenben, sokkal in­kább a jövőben gyökerezik. Az emberi történelem legpusztí­tóbb háborúja sem kivétel ez alól. A második világháború következményeként átformáló­dott a világ térképe, s új utat kezdett népek, nemzetek soka­sága. Amíg a frontokon fegy­verek dörögtek, emberek és haditechnikai gépek vívtak apró vagy gigászi ütközeteket, közben már a jövő, a holnap formálódott. Erről a „közben”- ről, annak legjelentősebb há­rom eseményéről ad — ma­gyarul első ízben — áttekin­tést az a kötet, mely „Tehe­rán, Jalta, Potsdam” címmel a Kossuth Könyvkiadó gondozá­sában jelent meg. „SZTÁLIN: A sajtóból arról értesültünk, hogy Éden úr az angol parlamentben kijelen­tette: Olaszország örökre el­vesztette gyarmatait. Ki dön­tött így? S ha Olaszország el­vesztette gyarmatait, ki találta meg őket? (Derültség.) Ez igen érdekes kérdés. CHURCHILL: Válaszolhatok rá. Szakadatlan erőfeszítések­kel, nagy veszteségekkel és nagyszerű győzelmekkel a brit hadsereg egymaga hódította meg ezeket a gyarmatokat. SZTÁLIN: Berlint pedig a Vörös Hadsereg foglalta el. (Derültség.)” Az idézet a potsdami konfe­rencia jegyzőkönyvéből való, s bármennyire rövid is, pompá­san rávilágít, miféle párbajo­kat vívtak e konferenciákon a részvevők. Az angol kormány­főnél ugyanis — közvetett kér­déssel, a diplomáciai udvarias­ságot betartva — nem vélet­lenül érdeklődött Sztálin, hogy „ki találta meg” azokat a gyarmatokat. A területeket el­foglaló angol katonaság ugyanis gyorsan, de véglege­sen berendezkedett e területe­ken, s Eden ennek véglegesí­tését próbálta meg elfogadtat­ni a parlamentben elmondot­takkal. Churchill válaszára pe­dig — „.... a brit hadsereg egymaga..." — joggal riposz­tozott Sztálin, miszerint Ber­linit a szovjet hadsereg foglal­ta el, mégis, eszükbe sem jut emiatt azt sajátjuknak tekin­teni, hanem a korábbi egyez­ményeknek megfelelően, mind a négy szövetséges megkapta a maga övezetét. A dokumentumgyűjtemény a három konferencia gyorsírói jegyzőkönyvét fogja egybe. Három vaskos jegyzőkönyv, s minden sorában a szó szoros értelmében: történelem. Hi­szen ezeken a konferenciákon határoztak arról, mi történjék a háborús bűnösökkel, a né­met hadiiparral, hogyan ala­kuljanak a határok a német fasizmus által legázolt orszá­gok esetében, kik és miként fi­zessenek jóvátételt stb. Éppen mert a jövőnek szólt mindaz, ami akkor a konferenciákon elhangzott, nem véletlen, ha­nem törvényszerű, hogy ma, a jelenben annyiszor és annyian visszatérnek ehhez a múltbeli útmutatáshoz. Csakhogy két­féle előjellel. Mint ma is ér­vényes útmutatáshoz, illetve mint ma már anakronisztikus valamihez, ami a maga idejé­ben — a nyugati történészek tekintélyes képviselői sűrűn hangoztatják e kedvenc véle­ményüket — is tévedés, sőt, hiba volt. Mint például — mondják — Németország fel- darabolása. Ám a gyorsírói j egyzőköny vekből kitűnik: nem: Sztálin követte el ezit a „hibát”, hanem Churchill! Az angol kormányfő volt az, aki konokul ragaszkodott ahhoz, hogy Németország részekre ta­golódjék, olyannyira, hogy bi­zonyos területeit újonnan lét­rehozandó államszövetségek­hez kívánta volna soroltatni... Igaz, néhány év múlva Chur­chill egészen másként beszélt, s mást állított, dehát a tények tények maradnak ennek elle­nére is. Pontosan ebben van a kötet jelentősége. Abban, hogy met vasúti csendőrök, és pus­katussal verték el a gyereke­ket, öregeket. Megint volt min rágódnom... — A harmadik leckét a do­ni halálkianyarban adta fel az élet. Háromszor kellett az ez- redünket feltölteni, de pa­rancsnokunk, Hajnal Alajos ezredes vaskeresztet kapott és vezérőrnagy lett. Kasatomoje térségében megsebesültem, máig is hiszem, hogy német golyótól: észrevették, hogy át akarunk állni a szovjetek­hez. Sebesülten estem fogság­ba, s előbb kórházba, majd fogolytáborba kerültem, az Uraiba. Egy éve voltam „ple­na”, amikor meghallottam, hogy csehszlovák alakulatokat szerveznek a fasiszták ellem harcra. Azonnal jelentkeztem, de mivel nem voltom szlo­vák, nem vettek feL Helyette Juzsába kerültem, antifasiszta iskolára. Neumann Mihály fiamadi kőművessegéd itt végre vá­laszt kapott azokra a kérdé­sekre, amelyek lefokozása óta nem hagyták nyugodni: Kik azok a kommunisták? Mit akar a kommunista párt? A választ olyan elvtársaktól kapta, mint Sziklai Sándor, Berzeviczy Gizella, Nemes De­zső. Az iskoláról partizánnak jelentkezett. Kijevbe került, a Révész Géza parancsnoksága alatt működő magyar párti- zániskolára. Ekkor már kom­munistának vallotta magét. — A kiképzés után Kijev környékén kerültünk bevetés­re. Ukrán nacionalisták, búj- káló németek, vlaszovisták el­leni tisztogató harcokban es­tünk át a „partizán tűzke­resztségen”. A szovjet csapa­tok ekkor már a Duna-Tisza közén harcoltak Magyarország felszabadításáért. Debrecen­ben megalakult az ideiglenes nemzeti kormány, s egy na­pon azt mondták a szovjet elvtársak, hogy otthon van ránk szükség. Ránk bízták a kormány fegyveres őrségét. Így hát kormányőr lettem. Aztán utasítás jött, hogy a fel­szabadult országrészeken elő kell készíteni a földosztást. A kormány három teherautót kapott Vorosilov marsaiktól, hogy plakátokon, röpcédulá­kon, újságokban szétvigyék a földosztás hírét a falvakba. Ezeknek a kocsiknak a fegy­veres őrizetét mi adtuk. Ami­kor szervezni kezdték az új magyar demokratikus hadse­reget, politikai tisztnek nevez­tek ki a 18. gyalogezred egyik alakulatához. Még folyt a szervezés, amikor a fasiszták aláírták a feltétel nélküli ka­pitulációt. Leszereltem. Mint felvidéki születésűt, aki egy­formán beszéli a cseh, szlo­vák és magyar nyelvet, a párt hazaküldött. A CSKP farnadi szervezetének elnöke lettem, akkoriban így nevezték a tit­kárt. Ami ezután történt, arról ma is fájdalommal beszél. Ar­ról a nacionalista torzulásról, amitől még a szlovák testvér­párt politikája sem volt men­tes a felszabadulás utáni években s ami annyi derék kommunistáit juttatott lelkiis­mereti válságba. — Negyvenhét végén kiad­ták a jelszót a pártban, hogy a magyarokat „reszlovakizál- ni” kell. A községi pártétnö- köktől azt követelték, hogy ebben legyenek a pozsonyi pártközpont segítségére. Ne­héz helyzetbe kerültünk. A horthysták számtalan bűne, amit a Felvidéken elkövettek, most ütött vissza. Alig akadt család Szlovákiában, amelyik ne őrzött volna fájdalmas emlékeket a Horthy-korszak- bál. Mégis sokan voltunk, akik azt mondtuk: nem az a fontos, hogy ki milyen anya­nyelvűnek vallja magát, ha­nem az, hogy a szocializmus eszméiben, az alapelvekben egyetértsünk. Tiltakozó tünte­tésre készültünk a szocializ­mus eszméitől idegen, erősza­kos elszlovákosítás ellen. Ek­kor a Központi Bizottság úgy határozott, hogy azokat a pártfunkcionáriusókat, akik ezzel a politikával szembehe­lyezkednek, fél kell menteni, s kitelepíteni a Szudéta-vidék- re, vagy Magyarországra. Ezt már nem vártam meg. Negy­vennyolc januárjában felke­rekedtünk a feleségemmel és átjöttünk a határon. Vecsésen találtunk új otthonra — örök­re. Az első útja az MKP-ba és a Partizánszövetségbe veze­tett. Egy év múlva a Vecsési kommunisták titkáruknak vá­lasztották. A Csepel Autó­gyárban volt építési ellenőr s a fárasztó napi vonatozás után végezte pártmunkáját — Kilencszázötven. őszén azt kérdezték tőlem: nincs-e kedvem itthon maradni? Nyugdíjasnak? Korai lenne — mondtam. Tanácselnöknek! —. feleltek. Nyolc évig voltam a községi végrehajtó bizottság elnöke; közben elvégeztem a tanácsakadémiát, és négy évet a jogi karon. Munka mellett, ritkuló hajjal, a fronton szer­zett, ki-kiújuló betegségekkel — nem ment könnyen. Aztán jött az ellenforradalom, s ne­kem hiába mondták a nagy- szájúak, hogy „na elnök elv­társ, fel is út, le is út”, úgy éreztem, hogy akik engem megválasztottak, azóta sem vonták meg tőlem a bizalmu­kat, és maradtam, Hanem egy kissé kiikészültem, aminek a diplomám adta meg az árát: abba kellett hagynom az egye­temet. . Az egyetemet igen, de a munkásőrséget nem: szervező­je és hót évig szakaszparancs- nok-helyettese volt Vecsésen. — ötvennyolcban válasz­tottak meg a Hazafias Nép­front járási titkárának, azóta itt vagyok. Meg néha Ecseren, Vecsésen, ahogy a helyzet kí­vánja — teszi hozzá hunyorít­va. — A sarzsijával mi lett? — kérdezem búcsúzóul. — A sarzsimmal? Ja, a le­fokozásra gondol? Azt „jóvá­tette” a Néphadsereg: 19 év­vel ezelőtt tartalékos had­naggyá léptettek elő. Nyíri Éva $ ! — Neumann élvtárs? Ki­! ment Ecserre, előkészíteni a j holnapi ünnepélyt — kapom a ! felvilágosítást a Hazafias Nép- ! front monori járási titkársá- § gán. ; Regigei 9 óra van mindössze ! és máris „megszökött”. Gye- ! rümk utána! ! | — Itt volt, de már elkari­! kázott Vecsésne — sajnálkoz- ! nak az ecseri tanácsházán. — ; Onnan busszal megy majd s vissza Monomra. ! J Koma délután lett, mire utol- 5 értem Monoman. Éppen érte- | kezleten vett részt, a járási ! Vöröskeresztnél. S ^ — Sok dolga van még? — J pubatolodzom. J — Szóltak, hogy keresett, ^ ezért igyekeztem délig min- ^ dent elvégezni. Parancsoljon ívelem... S j — Az életéről szeretném ^kérdezni. Arról, hogyan lett ! kommunista negyvennégyben? ! Hogyan lett partizán? ! Meghökkentő szavakkal kez- §di: | — Azt hiszem, egyebek kö­|zött azért lettem kommunista, ! mert már akkor „piszkos kom- ! munistának” neveztek, amikor ä még azt sem tudtam, mi az... ! A párkányi járásban szület- !tem, Fámádon. Nyolc osztály Jután kőműves szakmát tanul- ! tarn, s ott dolgoztam a kör­nyéken, Szlovákiában. A tény- ! leges katonaidőmet a cseh- ! szlovák hadseregben szolgál- jtam. Leszerelésem után előbb ! Prágában próbáltam szeren- ! csét, majd újra a szülőfalum- ! ban, Európában ekkor már ! forrongott a helyzet, amiről ! ón úgy szereztem tudomást, | hogy Benesék mozgósítást ren- | deliek el, s ismét be kellett i vonulnom. Jött az X. bécsi [döntés: szülőfalumat Magyar- ; országhoz csatolták, engem i leszereltek. Még meg sem me- i legedett rajtam a civil gúnya, lújabb behívót kaptam: ezút- i tál a Horthy-hadseregbe, át- j képzésre. Ekkor kezdődtek a i bajok ... i A csehszlovák polgári de- i mofcráciában sokat adtak bi- ; zonyos demokratikus forma­ságokra. Ezek közé tartozott az is, hogy a hadseregben aránylag emberséges volt a szellem. Nem ismerték az „őrmester úrnak alázatosan jelentem” formulát. Nem is állt rá Neumann Mihály szája a magyar hadseregben. Ezért aztán egy napon kiszólították az ezred elé, letépték róla a szakaszvezetői csillagokat, lá­zi tónak, piszkos kommunistá­nak nevezték. — Ezzel aztán bele is tették a bogarat a fülembe. Már új­ra civil voltam, s még mindig azon gondolkoztam: aki nem hajbókol, nem alázkodik meg, az kommunista?! Mert ha igen, én is az leszek ... Negy­venkettő tavaszán kivittek a szovjet frontra. Üt közben kaptam a második elgondol­koztató történelmi leckét. Ahol a vonat megállt, kenye­ret, cukrot kolduló, éhező len­gyelek fogtak bennünket kö­rül. Aztán odarohanitak a né­ma dúló — s sok esetben nem­csak történészek szakmai kö­reiben, de a napi politikában is — vitákhoz és viharokhoz szolgáltat kétségbevonhatatlan viszonyítási alapot. Azt közli ugyanis, hogy miről beszéltek e kormányfői találkozókon, s ezzel semmisíti meg azokat az okoskodásokat, melyek szerint miről kellett volna beszélni... Ami elhangzott, az elhangzott, s utólagos korrekciókat — ténylegesen — nem ismer a történelem! * három konferencia idő- pontja — 1943 november, Teherán, 1945 február, Jalta, 1945 július Potsdam — egyben a második világháború három lényeges szakaszát is jelöli. A teheráni konferencia idején már világossá vált, hogy a há­ború fő terhét viselő szovjet nép fölülkerekedett a nád áradaton; Jaltában a befejezés előtt álló háború kétségtelen győztesei ültek; Potsdamban arról kellett beszélni, hogyan tovább. Érdekes vonása ezek­ből következően a dokumentu­moknak a stílusváltás: ugyan­azok az emberek hogyan lát­ják ugyanazt másként, mert más időpontban találkoznak, s mert főként ez a más időpont már megváltozott helyzetet ta­kar. S érdekes az a jelentős stíluskülönbség is — stílus alatt nem kifejezésmódot, ha­nem magatartást értve —, amit Roosevelt és Truman kö­zött fedezhetünk fel, ugyan­csak a dokumentumok segítsé­gével. A több, mint négyszáz olda­las kötet forrásmunkaként nélkülözhetetlen. Dokumen­tumként pedig bizonyító erejű. Azt bizonyítja, hogy mai ba­jaink, a különböző feszültség- gócok forrása nem az, amiről és ahogyan Teheránban. Jal­tában, Potsdamban beszéltek és döntöttek, hanem az, amit az ott elfogadottakból nem hajtattak végre, nem valósítot­tak meg... M. O.

Next

/
Thumbnails
Contents