Pest Megyei Hírlap, 1969. november (13. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-15 / 265. szám

rt si Hír. kMívlap 1969. NOVEMBER—15., SZOMBAT Biológiai partvédelem A tiszalöki öntözőrendszer fürtjeiben, csatornáiban meg­kezdték a partvédelmi mun­kálatokat, töltéserősítéseket. Ebben az esztendőben a bal­mazújvárosi ezer holdas tá­rozónál és a Keleti főcsatorna nagyobb öntözőcsatornáinál, az úgynevezett biológiai part- védelmet alkalmazzák. Nagy kotrógépekkel merítik ki a régi nádasok széléről az íszaynt, s ezt terítik el a parti részeken. A gyökerekkel és gumókkal átszőtt iszapból ta­vasszal hajtani kezd a nád. Már az első esztendőben negyven-ötven centiméter ma­gas élőnövényzet védi a tölté­seket, s három esztendő alatt teljesen kifejlődik a nádas. Újabb bauxit-Ielőhelyek a Bakonyban A Bakonyban egyre több helyen állítják fel fúrótor­nyaikat a bauxitkutatók, s folytatják a már nagyjából is­mert területek részletes kuta­tásait is. Az elmúlt hónapokban is újabb jelek kerültek a geoló­gusok térképeire, amelyeken még hozzávetőleges részletes­séggel kirajzolódnak a Ba- j kony bauxitkincsének előfor­dulási helyei. Az őszi összesítések sze­rint Nyírád és Nagytár- kány térségben eddig több, mint 5000 helyen fúrtak le a kutatók. A nyírádi térségben — ellen­tétben a halimbai bauxitrr.e- zővel — számottevő mennyi­ségű és jó minőségű bauxit helyezkedik el kisebb foltok­ban. Ezért a fúrások hálózatát több helyen tovább szűkítet­ték és újabb készleteket tér­képeztek fel. A részletes kutatásokkal több olyan lelőhelyet sikerült felderíteni, amelyek kedve­zőbb lehetőséget nyújtanak a bányászatnak. Találtak kül- sz' fejtésre alkalmas készle­tet és olyat, amelyet a karszt­víznívó felett olcsóbban lehet bányászni. A legnagyobb, a felszín­hez legközelebb eső lelő­helyet a Malimba melletti Malom-völgyben térké­pezték fel. INGYENES, HATHÓNAPOS építőipari felmérő és számiázó technikusképző tanfolyamot indítunk Jelentkezhetnek érettségizett, lehetőleg o katonai időt letöltött fiatalok. A tanfolyam idején havonta 1200 FT ÖSZTÖNDÍJAT FIZETŐNK. Kedvezményes térítés ellenében étkezés, vidékieknek szállás is van. 44 ÓRÁS MUNKAHÉT. A tanfolyam 1970. január 5-én kezdődik. Jelentkezési határidő: 1969. NOVEMBER 30. Az érdeklődők levelezőlapon kérjenek részletes tájékoztatót. Bocs megyei Állami Építőipari Vállalat KECSKEMÉT, Klapko utca 34. Megyei dolgozók! Legyetek a VÍV dolgozói, jelentkezzetek a lakóhelyetekhez legközelebbi munkahelyen! 44 órás, 5 napos munkahét, minden szombat szabad. Azonnal felveszünk: • villanyszerelőket, ezek mellé • betanított munkásokat, • segédmunkásokat, • kubikosokat. JELENTKEZÉS : VILLANYSZERELÖIPARI VALLALAT 4. SZ. ÜZEME VÖRÖS CSILLAG TRAKTORGYÁR Budapest, XIX. (Kispest) Vörös Csillag u. 3/15. Galovics József vezető- szerelő. DUNAI KŐOLAJIPARI VALLALAT VÍV KIRENDELTSÉG Schering József vezető szerelő azonnali felveszünk. Kőműves, ács, asztalos, tetőfedő, bádogos, víz- és fűtésszereld, villanyszerelő, festő, parkettás, parkettacsiszoló, lakatos, autószerelő szakmunkásokat, E.302. kotrógépkezelőt, tehergépkocsi- vezetőt, rakodómunkásokat, kubikosokat, raktári segédmunkásokat, kőműves segéd­munkásokat (16. évet betöltött fiúkat is) Munkásszállás díjtalan. Rendelet szerinti hazautazás! költséget térítünk. JELENTKEZNI LEHET A ! PROSPERITÁS KTSZ MUNKAÜGYI OSZTÁLYÁN Budapest IX., Viola u. 45. sz. alatt Itt az idén is folytatják a kül­színi bányászást, s ennek elő­készítéséhez ez év végéig 250 ezer köbméter meddőt ter­melnek ki. Nyírád, N agytárkány és Ha- limba területén kívül Iszka- szentgyörgy és Fenyőfő tér­ségében is jó eredménnyel jár­tak a részletes kutatások. Kedvező’elhelyezkedésű és jó, ipari minőségű bauxitot talál­tak a Darvas-tói térségben, s reményekre jogosít a folya­matban levő kincsesbányái ku­tatás is. A felderítő kutatások során bauxitot találtak a már fel­térképezett nyírádi előfordu­lási helytől északra, . valamint a Kab-hegy környékén. A Ba­kony északi részén, Bakony- oszlop, Dudar és Tés környé­kén vezettek eredményre a kutatások. SZEGED Ölt a 25 éves lövedék Kátai Ferenc 25 éves és Bőrösök József 21 éves szegedi lakosok, a MÁV helyi igazga­tóságának segédmunkásai csü­törtökön délelőtt az -újszeged! vasúti töltésein dolgoztak. Munka közben Kátai Ferenc 15 cm hosszú és 2,5 cm átmé­rőjű lövedéket talált, amely valószínűleg a második világ­háborúból maradt vissza. Re­szelővei, valamint csípőfogóval szét akarták szedni, a lövedék azonban felrobbant és Kátai Ferenc olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy a klinikára szállítás után rövidesen meg­halt Bőr csők József 8 napon túl gyógyuló súlyos sérülést szenvedett Koldusíurfang Régi ez a történet, bár kol­dusod; napjainkban is akad­nak, igaz, kevésbé furfango­sak, mint a régiek. Dehát egyelőre hagyjuk a kéregetők e nemes hadát, in­kább látogassuk még Partó Sándor tiszteletes uramat. Egy csendes kis község, még csen­desebb parókiáján őrködött a hívek lelki békéjére néha sze­líd, néha erőteljesebb szavak­kal tanítva a jót, vagy ostoroz­va a rosszat Mert úgy vagyon ez megírva a bibliában, hogy ápolni kell a Lelket telíteni szeretettel és ... Szóval, nem szó szerinti idézetről lévén szó, kár folytatni. Hogy is mondtuk? ... „még csendesebb parókiáján ?” ... Hát ez nem egészen van így, legalábbis a jelen esetben, mert a derék, már őszülő tisz­teletes úr pergő nyelvű fele­sége, csak úgy zúdítja szóára­datát a tornácról: — Ejnye, ejnye, Sándor, már megint adakozik? Tőlem sajnálja a pénzt de a koldu­saitól bezzeg... Ki hallott már olyat, hogy naponta két-három pengőt szétosztogat. Jó, jó, tu­dom, felebaráti szeretet, meg szegénység, mindez szép, de maga nem teheti, nem a szom­széd községiben pap. A Tarta Péter, ő megteheti. Hat igen. gzó, anü szó, leg­alább öt koldus álldogált a tornác aíőtti udvaron. Bő, sze- lidsugarú májusi napfény öm­lött, s a derék ősz hajú tiszte­letes úgy állt országútikoptató, szegény, sorsüldözött ember­társai között, oly tehetetlen arckifejezóssel, hogy a pergő­beszéd ű tiszteletes asszonynak megfájdult a szíve. S ha az előbb, önmagukat féltő kegyes füllentést ejtett is ki a száján, most jóvátette. Lelépett a tor­nácról és öt darab húszfillé­rest nyomott a férje kezébe: — Tessék. De több nincs. Értse meg végre: ez nem me­het tovább. Maguk pedig — fordult a tébláboló koldusok felé —, menjenek a palatetős házakhoz, mi is szegények va­gyunk ... Ahogy a koldusok eltűntek, megcsendesült a parókia. A derék tiszteletes a diófa alá vonult, kiterítette maga elé a nemrég kézhez kapott újságot és elmerült a hétköznapi élet kiábrándító valóságában. Mert hogy annyi baj, gyilkosság, válás, szegénység van ezen a pörgő földgolyón, hogy az már nem is lehet igaz. Nő, szaporo­dik a szegénység, egyre több és több ember akaszt koldus- tarisznyát a vállára, azután háborús szél is fújdogál, az is­tenháza meg kong az üresség­től. Szóval... Egyszeresük ott a párolgó leves az asztalon. A diófa le­veleit S2él mozgatja: jó ét­vágyat, kedves gazdánk — susogják, és a tiszteletes úrra valami nagy békesség száll. Lám, lám, a Teremtő meg­adja a mindennapit, csak a Zsófia asszony ne kelepet ne (urain bocsát.) annyit, mert a finom leves mellé feltálalja szíve előrelátó keserűségét is: — Higgye el Sándor, a hét határban nem él lelkész olyan nehéz körülmények között, mint mi. És maga Sándor — ne haragudjon —, kissé naiv is. Ahány koldus betér ide, mindnek ád. Pedig nem mindegyik a mi nyájunkhoz tartozik, de nem ám. Miért kell a más nyájába tartozó­nak adni? Menjenek a saját papjukhoz. — Dehát csak nem kérhe­tek mindegyiktől igazol­ványt, hogy milyen vallá­sé? Aztán ezeknek az Isten­szegényeinek nem is igen van. Miként állapítsam meg, ked­ves Zsófia, hogy az én nyá­jamhoz tartoznak-e vagy sem? A tiszteletes úr szelid, de kissé megbotránkozó tekin­tettel néz élete párjára. Még ilyet! Borzasztóak ezek az asszonyok! — Ebben igaza van — mondja Zsófia asszony res­telkedve, ám rögtön felcsil­lan a szeme — igen, azt hi­szem megtaláltam a módját. — Nos, nos? — Véleményem szerint, aki a mi aklunkba tartozik, annak ismernie kell a zsoltárokat. — Mind? — Á, dehogy. Csak a leg­szebbjeit. Például: „Tehet­ned bíztunk eleitői fogva”, vagy „Mint a szép híves patakhoz”, szóval... érti? Amelyik kol­dus betér hozzánk, az énekel­je el ezt a két zsoltárt. — Ilyen tortúrának akar kitenni, Zsófia? — ijedezik a tiszteletes úr — mert aki­nek hallása van, az hagyján, de akinek nincs?! Itt kornyi- káijanak a fülembe? — Ez is igaz. Isten őrizz vé­gighallgatni, de... — Nos? — Ne énekeljék, csak a ver­set mondják el. — Hát mond valamit, Zsó­fia. Rendben van. Holnaptól kezdve ... Tehát, győzött a Zsófia asz- szony? Vagy a parókiába na­gyon ritkán guruló pengők késztették a derék tisztele­test az új módszerre? Ki tud­jVemsokára minden megváltozik — gon­■*:’ dolta Jutka, s ahogy az ablaknál állt, keményebbnek érezte magát, mint félórával ezelőtt. Akkor legszívesebben eltűnt, ahogy az öccse mondaná, felszívódott volna, úgy, hogy senki se vegye észre, hogy abban a pil­lanatban mindenki felejtse el, még azt is, hogy létezett. Hülyeség, ennyivel intézte el most magában ezeket az érzéseket; Pedig mostanában elég gyakran voltak hasonló han­gulatai. Elnevette magát, mert szinte bizo­nyosra vette, hogy anyja már nem is tartja beszámíthatónak. Az az aggódó tekintet! S olyan furcsa hangsúllyal szokta kérdezni, nem vagy nagyon fáradt? Az egész azért olyan komikus, mert nem igazi érdeklődésből kér­dezi. Csak a lelkiismeretfurdalását kompen­zálja, amiért olyan keveset törődik vele. Törődni?! Minek az! Persze, néha jól esne, de az is biztos, hogy ez már nem segítség neki. Nemrégen még ez kellett volna, de most? Kinek és mit tudna mondani, mikor a lakásban sehogy sem találva a helyét, össze­vissza járkál, széthúzza a függönyt, aztán vissza, lerakja az egész könyvespolcot, az­tán csaknem ugyanabban a sorrendben újra a helyére teszi a könyveket? Mikor nagyon nagy határozottsággal hozzáfog, hogy rendet tegyen a fiókjában, mert arra mindig ráfér, aztán elmerül az előkerülő, isten tudja, mi­korról és honnan származó papírok olvasá­sába? Hogy aztán változatlan rendetlenséget hagyva maga után, visszahányjon mindent a fiókba? v Egy-egy pillanatra azért megállt a keze ilyenkor, fölnézett, és megkérdezte magától: tulajdonképpen mi bajom van nekem? De mivel senki nem válaszolt, folytatta amit csinált. így szokott rá a csavargásra is. Nem tudta elviselni, hogy otthon mindenki őt bámulja, s ha nem szólnak semmit, csak tüntetőén ki­térnek az útjából, az még rosszabb, mintha idétlen kérdéseket tesznek fel halálosan okos képpel. Az utca annyival jobb, hogy nyugod­tan belevetheti magát, afelől biztos lehet: senki nem fog kérdezni tőle semmit. Azon­Gondolatmenet kívül el is fárasztja, maga az, hogy ismeret­lenek mozognak körülötte, és hogy melyik, miért, merre: leköti a figyelmét, nincs ideje magával foglalkozni. Régebben ez is más­ként volt. Akkor csak arra tudok gondolni, hogy ez a sok mindenki igyekszik valahová, mindegyik gondol valakire, törődik valakivel. Legszíve­sebben beleordított volna az arcukba, rám is figyeljetek, én is a világon vagyok, hall­gassatok meg. Vagy csak tegyetek úgy, mint­ha meghallgatnátok. De ha siettek, akkor az is elég, • ha megjegyzitek az arcomat. Persze, mert Gáborral akkor lett vége először. Azt hitték, hogy végleg, de csak két hónapig tar­tott, nem bírták tovább. Ha ez az időszak eszébe jutott, még most is elvörösödött és fájni kezdett a szeme. Olyan szúró fájdalom­mal, mint amikor valaki a sírást fojtja vissza. Máig sem tudja, mi volt vele. Gábortól is figyelmet, törődést, segítséget követelt. Igen, ez a helyes szó, követelt. Elváltozott hangon beszélt hozzá, ha ez a téma került szóba, és folyton sajnálta magát. Homályosan érezte, hogy nem lesz jó vége ennek a panaszáradat­nak, hogy terméketlen, halva született az a vágy, hogy állandóan dédelgessék. Milyen buta dolog — gondolta most, és ellépett az ablaktól, mert rájött, hogy amúgy sem figyel az utcára, önkéntelenül mély lé­legzetet vett, valami elégedettség féle ural­kodott benne. Amit szavakkal talán ügy le­hetett volna megfogalmazni, ezen túl vagyok, mert tudom, hol a baj. Mert tisztában va­gyok vele, fel is tudom számolni. Egy félóra múlva az öccse oda jött hozzá, hogy segítsen neki megcsinálni az orosz lec­két. — Az ember csak saját magára számít­hat, csináld meg egyedül — mondta neki. Ez így persze nagyon nevetséges volt. Úgyhogy gyorsan kézbevette a tankönyvet és magya­rázni kezdte neki, hogyan fogjon hozzá ... Varga Vera ja? Tény: erősen megcsap­pant a koldusok hada, na­ponta egy-kettőnek sikerült eleget tenni a kívánt feltéte­leknek, pedig a tiszteletes úr nem volt szigorú. Megelége­dett a két zsoltár első vers­szakával. Még abban is segí­tett, ha akadozott benne a szegény országútkoptató. Zsófia asszony is kezdett megbékélni, bár olykor-olykor szemének rosszalló villanása már lecsapni készült a zsoltár­versben botladozóira, de azért nem voit különösebb baj. A napi két-három pengő helyett most csupán ötven-hatvan fil­lér vándorolt a koldusokhoz, míg egyszeresek — úgy két hónap múlva — ismét elsza­porodtak. Hármasával, négye­sével jöttek, körülállták a de­rék tiszteletest és csodák-cso- dája, mind tudta a kívánt zsoltárokat. Szaporán citálták, a verss zakókat, kev&bé bot­ladoztak a strófák buktatóin. Zengett a parókia udvara, a Tereintő igazán elégedett le­hetett, ennyi dicsérett halla­tán. Zsófia asszony? Beienyugvóan váltogatta a pengőket, örökre lemondván a jólétről, hiszen ő tanácsolta a verse’ést és ha így van, le­gyen meg Isten akarata. Nem szól bizony ő ezután egy szót sem, legfeljebb szégyenkezni­ük kell a vendégek előtt, mint például most, amikor Tarta Péter tiszteletes úr itt ül ked­ves férjeurával a diófa alatt, és csak vinkóval kínálhatja meg jó bor helyett. Ügy is viszi, oda, olyan szégyenlősen, hogy pirul az arca. A jómódú szomszéd község,, jómódú leikésze, miután meg­kóstolja, nem is rejti véka alá a véleményét: — Ugyan, Sándorom — mondja —, ki csapva be ezzel a hárcaneberes borral? — Nem csapott be senki, Péterem. Tudod, az úgy van ... — ... az úgy van — kapja föl piros arcát a tiszteletes asszony —, hogy a jövedel­münk felét elosztogatja az én Sándorom, a koldusoknak. Na­ponta öten-hatan jönnek és... — Apr ropo — szól közbe Tarta tiszteletes úr —, ez a nagy adakozás meg is látszik a Ti koldusaitokon. Lelkes, buz­gó, vallást és Istent szeretők, nem vész kárba a velük vaió törődésiek. — Hát ami azt illeti — lel­kesedik át a vendéglátó de­rék tiszteletesünk hangja —, megéri a szerényebb életet. Jól ismerik a zsoltárokat... — De még mennyire — bó­logat Tarta tiszteletes úr. — Képzeld el, Sándorom, jövök hozzátok az új kétkerekű bricskámon, hát a falutok ha­tárában az országút mellett úgy nyolc-tíz ember — egy csomóban. Ott ültek kört al­kotva az ónok két partján, a közepén meg egy hórihorgas kopaszfejű áll. Közelebb érve lelassítok, sőt meg is álltam a nagy eperfa mögött, s akkor látom, hogy koldus az mind a javából. És akkor ért a leg­nagyobb meglepetés! No, ugye, nem találjátok ki, mit csináltak? Gyönyörű, istenes dolgot műveltek. Zsoltárt ta­nultak! A hórihorgas kopasz mindig elmondott egy strófát, utána a többi kórusba. Egy strófát a hórihorgas, egyet a többi. Ki gondolná, hogy ezek az otthon nélküli, sorsverte emberek, ilyen istennek tetsző cselekedettel töltik pihenő idejüket... — És milyen zsoltárokat ta­nultak? Zsófia asszony kérdésének hangsúlyában ezer éles kés viliódzik. A férje pedig csak lezuhantja a fejét a mellére. — Hogy milyent, Zsófika? A két legszebbet: A „Te ben­ned bíztunk eleitől fogva” és a „Mint a szép híves patakra” csodálatosan szép strófáit ta­nulgatták. Bizony mondom, érdemes lenne egyszer megles­netek őket. Felemelő, nagysze­rű látvány... — Hát így állunk — mond­ja Zsófia asszony —, de ahogy férjére néz, elhallgat. A tisz­teletes úr sápadt, remeg a szá­ja széle, meg a sok alamizsnát adó két keze, és Zsófia asz- szonyban ismét bennreked a szó. Hirtelen felugrik, s amennyire negyven éve enge­di, fut, szalad a házba, rohan a Vallériána-cseppekért, mert a szétosztogatott pengők da­cára, igen-igen tiszta lelkű, mindenkin segíteni akaró, jó ember a férje. Holdi János \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents