Pest Megyei Hírlap, 1969. október (13. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-08 / 233. szám

1969. OKTOBER 8., SZERDA SZARVAS AZ ÉVFORDULÓ TISZTELETÉRE Még haragoszöld az arborétum A szarvasi arborétumban a csapadékos időjárás miatt még haragoszöldek a fák, bokrok levelei, dús a pázsit. Az őszre „ Eljött a szabadság és szült nekünk rendet“ MEGKEZDTE A FELKÉSZÜLÉST A GÖDÖLLŐI KÖNYVTÁR a virágzó pampasfű emlékez­tet. Az Észak-Amerikából származó, embermagasságú nádféleség felöltötte ezüstszí­nű „díszruháját”, s félméteres bugája messzire virít. A kert másik ékessége a tüzestövis. Az arborétumot fennállása óta az idén keresték fel a legtöb­ben. Háromnegyed év alatt csaknem százezren tekintették meg a világ minden tájáról származó 1600 fa, cserje és dísznövényfajta élő katalógu­sát. A gödöllői járási könyvtár­ban hétköznap délelőtt is nagy a forgalom, de ilyenkor több a gyerek. Álldogálnak a polcok előtt, nézegetik a köny­veket, válogatnak. A könyvtár 1953-ban nyi­tott, ezer kötettel. A régi üz­lethelyiségben azonban még- így is szűkén voltak. A há­romszázötven olvasó mostoha körülmények között kölcsö­nözte a könyveket. Azóta két teremmel bővült, de a korszerű, szép berende­zésű könyvtár ismét szűk: a több mint 20 ezer könyv­Diploma lakáskulccsal Spátay Tamás és felesége a szegedi tanárképző főiskola biológia-földrajz szakán végeztek az 1968/69-es tanévben. A fiatal házaspár a tanári diploma átvételével egy időben lakást is kapott. A férj Szigetújfalun, a feleség a szomszédos Tököl községben tanít. Spátayné egyébként Tököl község ösztöndíja­saként tanult a főiskolán. Modern kétszoba-összkomfortos la­kásukat a szigetújfalui iskolától kapták. A kis család nagyon örül a szerencsének, hiszen már a kis Tamás is helyet kér ma­gának a családi tűzhelynél. ,i > Munka végeztével rendszeresen megbeszélik a nap közben felmerült problémákat. nek és több mint ezer ol- vasónak. A raktár olyan ki­csi, hogy nemsokára kényte­lenek lesznek a földre hal­mozni a könyveket. Hét fiókkönyvtár van a járásban, ezeknek irányítása, ellátása is a gödöllői könyvtár fel­adata. Könyvvásárlásra eb­ben az évben körülbelül 55 ezer forintot kaptak, a Pest megyei Tanácstól pedig még 20 ezer forint póthitelt, amit a fiókkönyvtárak fejlesztésére fordítottak. Hiába van pénzük, ha to­vábbi bővítésre jelenlegi helyükön nincs lehetőség. Éppen ezért nagyon várják már az új gödöllői . művelő­dési kombinát felépülését, gmi azonban sajnos csak a 70-es években valósulhat meg. Addig is igyekeznek — kö­rülményeikhez képest, — jól ellátni népművelési, felada­taikat. Ennek szép példája a felszabadulási ünnepségek elő­készítésében való részvételük. Az első feladat: a felszaba­dulásról és az azt követő évek­ről, mai életünkről szóló szépirodalmi alkotások kivá­logatása, egybegyűjtése, a helytörténeti munkák rend­szerezése; hogy legyen mi­ből válogatniuk a vetélkedőre készülőknek. Ugyanis: Aszód és Gödöllő gim­nazistái már most készül­nek a márciusban sorra kerülő helytörténeti ve­télkedőre. A könyvtár segítséget nyújt a járás valamennyi községé­nek: 25 éves fejlődésükről rendezett kiállítások anya­gának összeállításában. Vé­gül áprilisban a községi ki­állítások felhasználásával, Gödöllőn reprezentatív tár­latot nyitnak a járás felsza­badulás utáni fejlődéséről. Az őszi, téli programban író—olvasó találkozók, iro­dalmi műsorok szerepelnek. Színhely, a járási könyvtár és a fiókkönyvtárak. Eddig 8 írót, költőt hívtak meg, köz­tük Veres Pétert, Sántha Fe­rencet, Fekete Gyulát. A Pest megyei Könyvtár által össze­állított irodalmi műsort pe­dig — „Eljött a szabadság és szült nekünk rendet” címmel Aszódon és Gödöllőn mu­tatják majd be. — V — Nyitva az Nyitva az ablak. Az ablakon át nézed az udvari sok kicsi fát, nézed a kertet, amelyben a fény — könnyű elérned — a fák levelén szinte ragyog. Keresedl, keresed hol van a fény, az a fény, mi tied; hol van a fény, a sugár, az öröm, melyre szavakba fakad: „Köszönöm!” Nyitva az ablak. Az ablakon át jönnek a színek; a sárga-lilák, barna-fehérek, a zöld-feketék, mégsem elég. Nem elég! Nem elég! Nyitva az ablak. A tárt üvegen visszaverődik a fény mereven, mert ez a kell; ha talán, ha lehet lenne csak... élne-e még, ki szeret...? Antalfy István MORFONDÍROZOK Színház a pincében Naponta látok a Thököly út elején egy kézzel festett pla­kátot a falon, ezzel a szöveg­gel: „Lehordó dolgozókat fel­veszünk.” A tábla legalább három éve ott eseng a falon, úgy látszik, csekély eredménnyel, ha a szöveg még mindig aktuális. Pedig, ahogy szerencsém volt tapasztalni, ebben a szak­mában nem szokás éhenhalni. Ügy is mondhatnám, hogy a lehordó dolgozóknak van mit aprítaniuk a szilvapálinkába. Mert az a három dolgozó, akivel legutóbb hozott össze a sors, kétségtelenül szilvapálin­kát früstökölt-ebédelt aznap, amikor hozzám jött lehordani. Meg is szédültem egy kicsinyég tőlük, amíg a pincelakaton matattam, s ők jó szorosan kö­rülvettek: hiába, nem bírom a töményt. Már éppen kérni akartam, hogy leheljenek rám egy kis szódát is, amikor a legnehezebben forgó nyelvű szelíden tudtomra adta, hogy egy kis difi lesz a fuvardíjjal, mert a pinece túl messze esik a kaputól. Megvan tán még hat méter is. A kollektív szer­ződésükben pedig az áll, hogy csak közeli pinecébe kö­telesek lehordani (a dolgozók) a tüzelőt. Kérdésemre, hogy mit ne­veznek közelinek, a brigád­vezető megjegyezte, hogy öt métert. Antikor felvilágosítot­tam, hogy a pincém öt méterre sincs a kaputól, négyre helyes­bített. Vele lehet alkudni... Amíg a kollektív szerződést elemeztük, harmadik társuk — kezében ijesztő méretű lapát­tal, amit jónak látott magával hozni —, a falnak dőlve hor- tyogott. Félre billent fejét a lapát nyelére támasztva, úgy cifrázta, hogy kottázni sem lehet szebben. Egy crescendó- nál a brigádvezető kétszer bo­kán rúgta, mire a lapátos fel­riadt, s egyenesen felém imbo- lyogva azt mondta: „Vvvve- gyemeg kizsnaccsád, nevigyük- mán vissza észtét a pármá­zsát ugyina.” Társa újabb rú­gására visszazöttyent a fal­hoz, s tovább hortyogott. A mór megtette kötelességét. Hogy nem várta ki a végszót? Istenem. A brigádvezető nem vette szívére az ügyet. Kettőt hehe- részett kedélyesen, aztán el­árulta, hogy „a koléga mán tugygya, hogy mindig szók ki­maradni egy-két mázsa, osztón minek vinnénk vissza a te­lepre? Attul nem lesz jobb az idei kavicstermés.” Közlésem­re, hogy márpedig én egy de­kával sem veszek át több tü­zelőt, mint amennyi az utalvá­nyomra jár, a kollektív szer­ződés szakértő megjegyezte, hogy rossz a világítás a pinc­éében, muszáj lesz a folyosón leszórni a brikettet, osztón majd behordja a kedves fér­jem. Lemondó legyintéssel kö­zöltem, hogy arra ugyan vár­hatnék, a kedves férjem, aki a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnöke (költött fri­gyünkért ezúton kérem Dab- rónaki elvtárs szíves elnézé­sét), egy hétig TÜKER Válla­latokat ellenőriz az országban. Itt tartottunk az évödésben, amikor a vezér örömmel je­lezte, hogy az ő szeme már kezdi megszokni a százas égő vaksi félhomályát, talán mégis be tudják hordani aztat a tü­zelőt. I A lapátos ismét felébredt, bár most nem rúgott belé sen­ki, s biztosított, hogy ő első blikkre lássa, kiből mi néz-ki, tehát meg leszünk elégetett... elégedve egymással. En a munkával, ők a borravalóval. A vezér ekkor rúgta bokán negyedszer, ám ez nem lehe­tett benne a rendezői utasí­tásba, mert a lapátos meg- orrolt: nyitott tenyérrel úgy vágta orrba főnökét, hogy az leült. Egyenest a lábamfejére. Miután a harmadik szétvá­lasztotta őket, a többi már gyorsan ment. A mérleg nyel­ve olyan gyorsan mozgott, hogy nem is tudtam követni, a három lehordó dolgozó sür- gött-forgott, s húsz perc alatt pincében volt a tüzelő. Egy része. A többi ottmaradt, a kocsi platóján. Ügy három­négy mázsányi. Az elszámolás simán lezaj­lott. A lapátost bezavarták a vezetőfülkébe, nehogy rosszul szóljon, a brigadéros kikotorta a számlát, én aláírtam, ezalatt harmadik társa kirázta a szén­port a zubbonyokból. Az egyik zsebből nagy köteg bankó re­pült az úttestre. A két lehordó dolgozó villámgyorsan össze­szedte, majd ki-ki felugrott a helyére, s a böhömnagy Cse­pel már farolt is kifelé az ut­cánkból. En pedig bokáig szénporban állva, meghatottan lobogtat­tam utánuk a borravalónak szánt tízeseket. — nyíri — (6) — Mayer Károlyné vagyok. Bözsike bement a járásra. A kislány papírjai miatt. Az öt­órás busszal jön. Véletlenül tudom, mert láttam, amikor elment, és kérdeztem is, hogy hová. Aztán mondta. Mert itt szeretné tartani a kislányt. — Melyiket? — A Pirit. — Az hányadikos? — Tán hetedikbe jár. Úgy van, hetedikbe. Most délutá- nos, majd csak hat óra felé jön meg. Mert ő itt maradt, itt jár iskolába. A nagyobbik, meg a kisfiú valahol ki van­nak adva, az árvaház, vagy hogy mondják, kiadta. Ha jól tudom, a megyeszékhelyen. A tanácstól tetszett jönni? Mert akkor éppen elkerülték egy­mást. Elmondom, hogy nem a ta­nácstól jöttem, nincs semmi jogköröm, csak érdekel, mi, hogy történt, mi van most a gyerekekkel, a férjjel, mit be­szélnek a faluban, hogyan lát­ják az ügyet az emberek. — Kár, hogy nem a gyám­ügytől tetszik lenni... — Miért? — Hát úgyis hiába mondom, ha nem tud intézkedni... — Jól ismeri Szárnyasnét? — Hát már hogyne ismer­ném, amikor szomszédok va­gyunk!? — Beszéljen róla, milyen asszony? — Amúgy rendes. De a gye­rekeknek jobb helye lenne in­tézetben. Nem is tudom, miért hagyják itt? Mindennap el kell menni neki a házuk előtt... Látszik, hogy nem ez jár a fejében, de előbb fel kell mér­nie, kivel áll szemben. — Ügy tudom, Mancika na­gyon szerette Bözsi nénit. . Fölnéz és sóhajt. — Szerette? ... Azt mi tud­nánk legjobban megmondani. — De hiszen ő vette pártfo­gásba, amikor az édesanyja el­dobta magától. — Jaj, hát ezt meg ki mond­ta? Nem igaz, hogy eldobta. El ne higgye, akárkitől hallotta is. Méghogy eldobta! Hiszen úgy szerette a gyerekeit! — Gyerekeit? — Igen. Volt egy kisebbik lánya is. Az szegény meghalt tizenöt éves korában. Gyer­mekbénulást kapott. Akkor volt az a nagy járvány. Nem tudtak rajta segíteni. Méghogy eldobta a gyerekeit! Hiszen Amerikába is csak azért ment el, hogy segítsen Mancikán, meg az unokáin! Nem akarok én mást mondani, csak azt, hogy ennek a kislánynak sok­kal jobb lenne, ha nem marad­na a Bözsi néninél. — Miért? — Most mit mondjak? — Amit gondol. — De nem tetszik vissza­mondani? — Nem. — Én szeretem az őszintesé­get, de hát mégiscsak szomszé­dok vagyunk, nem akarok ha­ragot, viszont a kislánynak nem jó ez a helyzet. Fejlett, erős gyerek, kinéz még tizen­hat-tizenhét évesnek is, aztán ide férfiak járnak, meg min­den, szóval... tetszik érteni ? — Nem. Nem értem. Igyekszem a lehető legnaí­vabb képet vágni. Néz rám és feszeng, de látni, hogy nem fogja sokáig magában tartani azt, amire, gondol. Mintha mulasztást követett volna el, felugrik. — Tetszik egy kis pálinka? Olyan hideg van. — Kisüsti? — Bözsi nénitől vettem. Mintha ez lenne a világ leg­természetesebb dolgh, hogy Bözsi néni pálinkát árul, meg­kérdezem : — Mibe kerül literje? Ha nem túl drága, én is vennék. — Majd adok én egy üveg­gel. Nagynehezen megegyezünk abban, hogy vagy pénzért ve­szek, vagy sehogysem. — De azért ezt el tetszik fo­gadni — mutat a teleöntött kupicára. — Örömmel. Miután magának is önt, koc- cintuk és lehajtjuk. Nem va­gyok edzetlen, kint hideg is volt, de égeti a torkomat. Ezt látva, szinte önérzetesen mo­solyog. — Jó pálinkája van, azt meg kell hagyni! Valódi gyümölcs! Vegyes. Könnyű neki. A lá­nyának szőleje, gyümölcsöse van a Balatonnál, aztán itt méri ki. Persze, ha megkérdez­né, azt mondaná ám, hogy a sajátja. De hát abból a fél holdból, ami itt van, nem so­kat szüretel. Különben ezt mindenki tudja róla, csak hát szemet hunynak, mert érti, ki­nek hogyért adja. Nagyon ért a pénzhez! Juj, de nagyon! Még a bőre alatt is pénz van. — Mire költi? — Hát...? . — Nyugdíja van, a férje úgy tudom, még dolgozik. Hol is van állásban? — Nagyon jó helyen. Az er­dészetnél. Valami vezetőféle. Ritkán van itthon, de hát egyik se hiányzik a másiknak ... — Csak nem? — Azt tetszik hinni, hogy ilyesmi csak a városban van? Jóízűen nevet. Szokatlan, hogy ebben a korban még minden foga valódi legyen va­lakinek. Van benne valami ki­hívó, erőszakosan fiatalos. — Szóval, ezért nem tartja helyesnek, hogy nála marad­jon a kislány? — Dehogy! Ettől még nyu­godtan maradhatna, csak tud­ja, én még emlékszem, hogy Manci is nála csúszott el. Mert akkor is ezt csinálta ám! Fel­vette azt a szerencsétlent, mert akkor volt az anyjának a leg­nehezebb, még iskolába járt a kicsi, az anyja napszámba, itt állás nem volt, kosztra odafo­gadta Mancikát. Előtte Pesten is volt a lány, de nem boldo­gult. Neki jól jött, mert azt a rengeteg vendéget segített ki­szolgálni, ment vele, ha szü­léshez hívták, mert akkor még nem kórházban szültek az asz- szonyok... — Tehát a társaság hatásá­tól félti a Pirost? — Hát hogyne félteném!- Most mondok valamit, de tes­sék erre jól figyelni. Valame­lyik este ott vagyok, jön be a Takács Jóska, a Mancika fér­je. A kislány már ágyban van, de csak ki-be járkálnak a ven­dégek. Én meg látom, hogy a Jóska ott ül a nevelt lánya ágya szélén és simogatja, de a saját gyereke sírjára még egy szál virágot se vitt, a felesé- géére se. Mondtam is a Bözsi­nek, hogy nézze már, mit csi­nál a Jóska. Hát akkor rászólt, hogy hagyja aludni a gyereket. — Tehát ezért nem akarja, hogy itt maradjon? — Ezért. Meg ha már itt tar­tok, azt is megmondom, tu­dom én, mire megy ki az egész. Beszélték itt, hogy tán nem is Mancika csinálta ' az egészet, hanem a Jóska, de a rendőr­ség szabadon engedte, biztosan nem volt bűnös, vagy legalább­is gondolom. Viszont én úgy látom, hogy Bözsi néni speku­lál. Tessék csak körülnézni, mi van ott külföldi cuccokban. Amikor az a szerencsétlenség történt, akkor megfogta ennek a kislánynak a kezét és azt mondta, gyere angyalom, ná­lam lesz helyed, majd én vi­gyázok rád, anyád helyett anyád leszek. Hozd át a hol­midat, ezután nálam fogsz lak­ni. Miért nem a kisfiút vitte el? Mert azzal még sok dolog van, csak első osztályos. Miért nem a nagyobbat? Mert tudta róla, hogy utálja a nevelőapját. Azzal nem tudott volna úgy közreműködni, mint ezzel a buta kis Pirivel, meg a nevelő­apjával. — Miben működnek közre? — Hát még mindig nem tet­szik érteni? Még mielőtt zá­rolták volna a lakást, elhozatta a Pirivel az összes családi ok­mányokat, a nagymama leve­leit, a kislány takarékkönyvét, a ruháit, az ágyneműt, amit csak tudott. Azzal, hogy nála mindennek jó helye lesz. Most levelezik a nagymamával, hogy ő gondoskodik a Piriről. Ez volt a nagyanyja kedvence. — Mi szerepe van ebben Ta­kácsnak? — Hogy mi? Hát a kislány írhatja a nagyanyjának, hogy milyen jó hozzá a nevelőapja, meg a Bözsi néni. Akkor itt­hagyják állami gondozásban. Az öregasszony majd ideküldi a pénzt, és a Takácsnak is jut belőle, hogy ha’.ígasson ... Mit gondol, miért itatja ott min­den este ingyen? Ha átmegy, ma is megtalálja. Ott van az minden este. Bözsi néni sem­mit nem csinál ingyen. — Maga elfogadná nevelésre a kis Pirit? — Az biztos, hogy nálam jobb helye lenne. Ide be nem tenné a lábát az a szélhámos. — Mennyiért vállalná el? — Hát?... ki kellene szá­molni, hogy mibe kerül, de az biztos, hogy én megadnám ne­ki azt, amit egy ilyen lánynak meg kell kapnia. Annyi pén­zért ... ? Mert szegénykém az otthon sem látott kok jót, kü­lönösen az utóbbi időben. — Mennyit kap Bözsi néni az államtól? — Állítólag ötszázat..; — Milyen volt a Mancika? (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents