Pest Megyei Hírlap, 1969. október (13. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-12 / 237. szám

1969. OKTOBER 12., VASÄRNAP «st MEGYEI ft Aim7 S. József Nägj S. Józsefnél í ä Miután a mai nappal bezá- S rólag hasztalan vártam, hogy ^ valaki becsöngetve hozzám, ki­faggasson, mit miért csináltam ^ eddig, melyek a megvalósult s ^ melyek a meg nem valósult ^ terveim, továbbá miről-kiről ^ mi a véleményem, ki miképp « hatott, illetve nem hatott rám, | kiknek, minek írok, és így to- «vább, kénytelen vagyok ma- agamra vállalni a riporter sze­lepét is. — ön korát, pocakját, kuglifejét, magas vérnyo­mását, neurózisait tekintve a derékhad nemzedékéhez sorolható, ugyanakkor még egyetlen kötetei sem publi­kált, kissé mintha furcsa lenne ez. — A számból vette ki a szót, äs kár lenne a kor különböző '«kórjaira hárítani a felelőssé- §get, annál inkább, mert igen fiatalon leadtam névjegyemet. ^ Első művem vagy negyven éve ^ jelent meg, már nem emlék- ^ szem, melyik kispesti ház tűz- ^ falán. És már akkor is az egyé- äni fájdalmat akartam egyete- í messé transzponálni, hűtlen « szerelmesemre szóródó átkaim, f minden titkaival pereltek. S ^ mily bús fináléval végződött a ^ bemutatkozás, ha jól emlék- ^ szem, két pofont kaptam a ''lányka anyjától, kettőt a ma­gamétól — ez volt az első ho­noráriumom. — Bár érthetően úgy tű­nik, hogy a pályakezdet a kezdet kezdetének homá­lyába vész, mégsem lenne érdektelen visszaitekinteni a csirát szárba szökkentő im­pulzusokra, emlékezni a ta­nítókra és a példaképekre, mindarra, ami már talán magában hordta a kitelje­sedő jelent — még ha az ellentétpárok, a vonzás és taszítás, az oldás és kötés állandó együtthatóival szá­molni is kell. — Öh! Impulzusok, tanítók, példaképek! Anti példaképek, vonzás és taszítás. Milyen egy­szerű lenne erre válaszolni a próbált út kezdő szakaszainak játékos könnyedségével, ami­kor minden édes és keserű ku­darcok is a biztató ívelésű jö­vőt éneklik. Na, de hagyjuk ezt, talán elég, ha néhány ta­nítóm adta impulzusnál mara­dok, vagy hogy tovább szűkít­sem a kört, talán elég, ha apám személyénél állapodok meg. Most is előttem van. Kezében bikacsök, nadrágszíj vagy csu­pán egy szerény dorong, s el­szántan csépel, mint aki tudja, hogy úgysem ér el vele sem­mit. S mindez miért? Például egy büntetőfeladat miatt, amit azért kaptam, mert szerinte útközben kiettem a babot a népkonyhái levesből, holott nem is volt benne, de ő véle­ményem mellőave, kékre-zöld- re agyakolt, s utána még száz­szor le kellett írni, „Máskor nem hazudtolom meg a szerető édesapát, addig is köszönöm szépen a jól megérdemelt ve­rést.” Én leleményes akartam lenni, és egyszer odakriksz- krakszolva a mondatot, kilenc­venkilencszer alámacskakör- möztem, már csak azért is, hogy a grundon szétrúghassam öcsémmel közösen hordott ci­pőmet. Még szerencse, hogy a vétkes kibúvó után anyám kéznél volt, és alapjában véve nagyjából egy darabban csak kicibált a Makarenkóra isme­retlenül is fittyet hányó atya kezéből. — S végül is mikor vált önben tudatossá, hogy iro­dalomkedvelőből, a Világ­városi Regények, Tarka Re­génytár, Pesti Hírlap Könyvek buzgó olvasójából maga is alkotó művész, iro­dalmár vagy legalábbis va­lami ahhoz hasonló legyen. Hiszen úgy tudjuk, jól ke­resett a becses szakmában, melyet hivatás gyanánt vá­lasztott, s ha 180 fokos for­dulattal nem cserél életpá­lyát, talán ma már műve­zető lenne, netán főműve­zető, de csoportvezető min­denképp, a törzsgádajelvény büszke tulajdonosa, akinek nyugdíjig már nem is olyan sok éve van hátra. — Hát igen, — mikor? Mi­kor is? Bizonyára tökéletlen a válasz, de csakugyan nem tu­dom. Egyszer csak visszakap­bőgnék. A fül számára ez már-már kibírhatatlan. . Egy féUábú ember három­kerekű biciklijén mellém kor­mányoz. Arcán feszültség, idegesség, tolakszik ő is, lát­ná akar mindent. Rajt! Freccsen a sár, kilőtt a boly! Körbe *:örbe, hegyen-völgyön át hajtani kell, ugrani kell, bukni kell! Élni kell! Győzni kell! Halni kell! Dühös vagyok, szidom a fo­tóst. Hol az úristenben ... El­ment pacalt enni, azt mondta, imádja és most hozzáfér. Százhússzal repül az ötszá­zas, húszméteres ugrások a dombtetőről a mélybe. Dör­zsölöm a szemem, a fotós ott hasal az ugró motorok alatt. Az első motor talajt fog, a keszeg fotósnak tele szeme, szája sárral. Az ugrás is, a kép is sikerült. Szemerkél és már szakad is az eső. Mindegyik ördög összenőtt a motorral, mint ahiúz tapadnak a gépre. A zajon át is hallják szerel­mük, a motor egyenletes, meg­bízható gépfegyverkattogását. Egyek, idegszáluk rákapcsolt a motor hengereire: szív, nyom, robban! Szív, nyom ... Mindent éreznek, egyszer­re ... Kanyar előtt le a gázt, 45 fokban dőlni a géppel, ka­nyar közepén teljes gázzal ki­húzni, kilőni a sártengerből. Gyilkos kanyarok, gyakran se­tam az első kéziratomat, az­tán a másodikat, és csak ír­tam, írtam, hadd legyen harma­dik, amit újra visszakaphassak. Hogy ma már főművezető lennék? És ha csak segéd­munkás, akkor is írnék. A tettrekészség, míg élek, elkí­sér, fogvatart az alkotás örö­me. — Na igen, igen, sírig tartó tettrekészséget mond, s az alkotás öröméről be­szél. De hát hogyhogy nem csiholódott mindez művek­be? Regénybe, drámába, hangjátekba? — Csiholódik, egyre csiholó- dik, évente átlag háromszáz- hatvanötször, szökőévben há- romszázhatvanihatszor határo­zom el magam — na most aztán neki, na most aztán megírom a nagy művet, és sorra a következőket. Sajnos, az ihletett perceket, órákat mindig megzavarja valami. Hol a ceruza nem fog, hol pa­pír nincs a háznál, hol az ih­let törik meg, mint a közel­múltban többször is, amikor a teremtő munka mibenlétét semmibevevő barátaim átcsal­tak az italboltba. S mekkora zavart okoz, ha címet nem tu­dok a készülő műnek találni. Ennél csak az jelent nagyobb gyötrelmet, ha megvan a cím és nincs meg a téma. S ha jön a végzetes csőd, se cím, se téma, ez az igazi rövidzár­lat. De most, most érzem, jó sodrásban vagyok, sokat nem mondhatok a regényről, mert most sincs cím és most sincs téma, de érzem, mégis vala­hogy más, mint a többi. Ér­zem benne a nagy kiugrás minden lehetőségét. — De amúgy sem igen látni az irodalmi lapokban műveit. Vajon hibáztatha­tok ezért az irodalmi la­pok? — Feltétlenül. Az én novel­lám éppúgy elférne bennük, mint, mondjuk, a szerkesztők baráti körének tagjaié, a belső munkatársak közeli és távoli rokonaié. Sajnos, legjobb dol­gaimban is mindig találnak valami hibát, főleg, ha be sem viszem őket, nagy az elzárkó­zás. Nézze, én azokkal nem tudok versenyezni, akik na­ponta lekennek egy elbeszé­lést, hetente két kisregényt, s ráadásul a protektorok is rá­telefonálnak a szerkesztőre. — De azért imitt-amott látni írásait, habár két­ségtelenül apróságok. — Apróságok! Tudja, hogy egy ilyen aprósággal első dí­jat nyertem a mosószer jel­mondat pályázaton? Hiába, az irodalmi ihletés lehengerelte az amatőröket, s amellett mi­lyen fenségesen nehéz röviden írni. Ezeroldalas regényeket összehányni nem kunszt, ha­nem két oldalon, ha kell két mondatban ábrázolni egy éle­tet, az igen! Az valami! Ezt Csehov velem együtt nagyon jól tudta — a követőjének érzem magam. Magyar Cse­hov, ez nem is hangzik rosz- szul. Dehát kinek kell ma Csehov, és kinek kellek én? Természetesen rögtön más volna a helyzet, ha lapenge­délyt kapnék. Milyen színvo­nalas lenne! Azt hiszem csak magammal íratnék bele. At­tól nem félnék, hogy nem akad olvasó. Óriási az ismeretségi köröm, nem beszélve a kiter­jedt rokonságról. S ha más­honnan nem is, de tőlem tud­ják, miért kell viselnem a mártírkoszorút. — Persze megpróbáltatá­saiban úgy vélem, nagy része van kiterjedt levele­zési tevékenységének is. Ilyen értelemben, hogy úgymondjam, hírneve már- már országos. Beszélik, hogy több, levelével meg­tisztelt közéleti személyi­ség kapott elolvasásuk után tartósnak mondható idegrohamot. — Megtisztelő, de nem hi­szem. Ne feledje el, frontát­vonulás, helybeli sokk okok is- közrejátszhatnak, alig hinném, hogy leveleim természetes hangja, az abszolút nevelő, a lejáratott szót is vállalva, hogy úgy mondjam népnevelő szándék, ennyire szíven ütné őket. Arról nem beszélve, hogy csupán a korszellem kö­vetelő parancsát teljesítem, amikor X szerkesztőnek meg­írom — korára, vagy beszá­míthatatlan szellemi állapotá­ra való tekintettel sürgősen adja át helyét, vagy sziporká­zó élccel zárva soraim esetleg közlöm — persze felőlem akár fel is akaszthatja magát. Vol­taképpen e levéllel csupán az önkritikái érzékét akarom fej­leszteni. Erre ahelyett, hogy hálás lett volna, farkaskutyá­kat úszított rám, és közvetí­tők révén megüzente: jön még kutyára dér. Ez persze szélsőséges eset, de bámula­tos, hogy a többi szerkesztő is milyen érzékeny. Egyik ilyen személytelen személyi­ség visszaadta valamilyen dol­gomat azzal, hogy pillanat­nyilag nincs az iromány szá­mára hely, mire a követke­zőket táviratoztam neki: „Te, monopolhelyzetedbe be­lerokkant agyalágyula. Ha fi­zetnél érte, akkor sem jelen­hetnél meg az én lapomban. Szerencse, hogy értelmes tit­kárnőd van, és a hivatalsegéd is átnézi a korrektúrát, így va­lahogy megúszod.” Szóval, csak ennyi volt az egész dia­lektikus, építő, kritika, ennek ellenére, azóta felbontatlanul jönnek vissza a leveleim. — És készül ezeket a le­veleket gyűjteményes kö­tetben megjelentetni, már úgy értem, a válaszokkal együtt? — Készülni készülök, de hogy kapom őket vissza? Hi­szen legtöbb partnerem, ha egyszer levelet kap tőlem, már a portáról is kitilt, , nemhogy az előszobájába beengedne. Leadják a személyleírásom, s még ki se nyögöm, ki va­gyok, már mondják az elvtárs házon kívül van, vagy egysze­rűen, az elvtárs lekiált: ma­gának egyszer és mindenkor­ra házon kívül vagyok. Amellett az életmű még annyira torzó, alighanem nyu­godtan várhatok. Most is tíz levelet készülök írni, egyet a kerület népfrontelnökének, hogy bírja rá a feleségemet, sózza meg jobban az ételt. Aztán egy miniszternek, láto­gasson meg egyszer, ha sze­mélyesen magyarázza meg az új mechanizmust, csak jobban eligazodom. És még mit tudom én, kinek. Valószínű néhány kortárs írónak is, akiknek túl­ságosan sokat hoz a kortárs szerep. — Apropó, kortársai. Közülük mégis kiket becsül legtöbbre? Ki volt önre iro­dalmi hatással? Vagy egy­szerűen csak emberileg ha­tott önre? — Hát, miután kortársaim közül senkit nem becsülök igazán, helyes lenne, ha ne­veket nem említenék. Vagy ta­lán mégis. D-ben tetszik, hogy szereti a kutyákat, virágokat, hogy nem hord nyakkendőt, Sz-t meg a választékos nyak­kendőiért tisztelem. De hogy hatással lettek volna rám! Ugyan! Eddig akik igazán ha­tást gyakoroltak rám, egy se volt író. Kutyafy Samu — egy hajtásra liter rumot húzott le, az igen. A Bene Feri is nagy hatással van rám, ha bomba­gólokat lő, és nem pilinckázik a kapu előtt. És hát Istenem, ha nős is vagyok a múltkor a Váci utcában, az a csinibaba csaknem pőrére öltözve... azóta is félre van némileg te- keredve a nyakam. — Végeredményben ma­gányos farkas. — Kimondottan. Nem járok egyetlen irodalmi körbe, klub­ba, szimpozionra. Nekem ne fújja F. szemembe a füstöt, s mit hallgassam a Cs. anekdo­táit, mikor annyi erővel a ló­versenyre is járhatok. Én sem­miféle irodalmi csoportosulást nem fogadok be, nekem ne di­csekedjenek, hogy a barátjuk vagyok. Ezért van az is, hogy közéleti szerepet sem vállalok, nincs nekem arra időm, hogy bóbiskoljak, külföldi utakon forgácsoljam el drága ener­giámat, netán fogadásokon ve­gyek részt, ahol kisüsti helyett ihatom a Napóleont, s folyó­bor helyett kéknyelűt, vagy tokaji szamorodnit. — A lóversenyt említette^ egyidőben hatalmas össze­geket hagyott ott. — Hatalmas összeg! Csak á havi fizetésem játszottam el, esetleg a feleségemét, meg amit kölcsönkértem. Ma mái' csak passzió. S részben él­mény, anyaggyűjtés. A Cs-. nézni fog, ha én egyszer meg­írom az ottani figurákat; törheti ketté a tollát, mehet lóápolónak. Ettől eltekintve nyerek is, ha nem játszom, s főleg, ha nem megyek ki. De azért inkább vesztek. Cröm- mel teszem, az ország építé­sét segítem ezzel is, ki tudja melyik lakást építik az én ti­kettjeimből? Ezért játszom szívesen lottón, totón is. — Most egy kényes kér­dés. ön évekkel ezelőtt összeütközésbe került tör­vényeinkkel. Mindez bizo­nyára idegileg, szellemi­leg, sőt talán fizikailag ii némiképp megviselte. — Korántsem Sőt, ellenke­zőleg. A börtön nagy iskola; felér egy kiadós tanulmány- úttal. Kellemes az is, hogy egy sereg kártékony fizikai élvezet helyett — nő, ital; ínyenc étkezés stb. — a szel­lemiekre lehet koncentrálni; Ja és még egy: őszintén saj­nálom a fegyőröket, vagy háziasabban mondva: son asz- szerokat. A nyugdíjig néme­lyiknek harminc-negyven évet kell lehúzni. Ez magasan meg­felel az életfogytiglannak, amikor szabadultam, megsi­rattam őket. — Ha még egyszer szü­letne? — Fogas kérdés. Ha rajtam múlna, alighanem nem szü­letnék mégegyszer, de ha igen, akkor sem embernek. Viszont ló sem lennék szívesen. Lá­tom mennyire összeverik őket a lóversenyen, hogy elsőnek vagy utolsónak fussanak be, s igába fogva sem jobb a helyzetük. A kutya élete sem ábrándképem. Folyton apportírozni, s gyakran nya­logatni olyan gazdák kezét, akiknek a torkát kellene át­harapni. Aztán ott van a disz­nó. Jóllakatják, mintha az a disznónak jó lenne, s a vé­gén megkéselik. Na köszö­nöm. De mit folytassam, az állatok élete sem népünne­pély. Egy az előnyük, még véletlenül sem jut eszükbe, hogy novellát, regényt, vagy mit tudom én mit írjanak. — Köszönöm a beszélge­tést, mondhatom élmény volt. — Ó, csak azért, mert ön volt a riporter, termékenyí­tőén hatott rám, inspirált. En­gedje meg, hogy a nagy nyil­vánosság előtt fejezzem ki há­lával telt elismerésemet: Nagy S. József KARAI LÁSZLÓ: Naptár Mikor elcsattan köldökünk fölött az olló és ránkhúzzák a civilizáció első kényszerzubbonyát a réklit mellénk pólyáznak egy vadonatúj előjegyzési naptárt amit majd később kell megköszönnünk a peienkázás és a szoptatás idejét még mások jegyzik bele és elnéző mosollyal regisztrálják hogy megpróbáljuk darabokra tépni a kék piros fekete rubrikákat — később bejegyezzük a másnapi órarendet a soronkövetkező randevút a világra nemzendő gyerekek számát mert családtervezünk is a főnök névnapjára a jópofaságot az esedékes gépjárműadó dátumait meg a jövő évi nyaralási tervet fiacskám hallod anyádat is meg kell látogatnunk a szociális otthonban október elején az éves mérleg és eredménykimutatás elkészülte után majd felvilágosítom a gyereket és absztraktot vegyél a falra mert az világos keretben jól mutat és kiváncsi vagyok hogy holdközeiben mit káromkodott az űrhajós és jaj ne légy balek majd megkérjük a Géza bácsit és — Mondd kedvesem mit fogunk mi írni a kék piros fekete rubrikákba akik küszködve rajzoljuk papírra még a nyomtatott A betűt is? DOcOS HAJNAL: Értelmes fájdalommal Értelmes fájdalommal — mint a világrahozás kínja fájsz idebenn. Görcsökbe rándul az agy, kilökni kíván szüntelen De nincs itt még az óra! Majd megszüllek egyszer, kiszakadsz belőlem megcsomósodott bánatom. Ügy karomban hordalak akkor, fölédhajolva félem szívverésed testté-vált szerelem fiOMODI BARNA: '«r*. ^ r Arc oldalfényben Vézna házsorok remegnek részvétlen, kopott keretben hullámzó dombok szenderegnek ide-nem-látszó végtelenben. Napot előzöl — árnyék előz előképe a gyásznak, aranysírhantra hull az ősz konok szelek komáznak, s kibuknak a csendes világból, hol bozótok ringnak, almafák — szemed helyén csillag világot, és csorbult-tüskés némaság. gít a láb, ficamodik a boka.] A'versenyző fülében, gerincé-! ben, tarkóján érzi az ellenie- j lét. Hol jobbról, hol balról! akar valamelyikük robbanta- i ni, előzni! Élete kockáztatásé- i val sem engedi. A mez csurom víz, a kar! zsibbadt, azi arc, a szemüveg! frissen vakolt fecskefészek a! barnásszürke sártól. Tíz kör, húsz kör, valaki j megcsúszik, repül az ember j és a motor. Tömegbukás. Tízezer ember egyhelyben i áll és szisszenő, hörgő hangja! elnyom minden más zajt. j Gyönyör, kéj, döbbenet, irtó- j zat-i Ember és motor fölis- i mérhetetlen összevisszaság-! ban. Levegőben forgó, üres- j járatú kerekek, kalimpáló Iá- j bak, félelmetes bukósisakok, i Rohannak a szovjet szanité- i cek. Aztán gyorsan felugra- ] nak, mert ott belül a bolyban j mindenki tudta melyik a sa- i ját keze és lába, motorja.------------—— a gyilkos \ | Folytatódik I küzdelem, az!------------------- öldöklő iram.! H ajtani kell, élni kell, győzni | kell! Mit tudják azt mások,: mit jelent győzni. Vége az első futamnak. A j győztes fiatal arcát sárból el-1 nagyolta az élet, babérkoszorúi a nyakában és a szép szőke! menyasszonya csókolgatja.; Boldogan tesz még egy kört,; csak a foga világít.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents