Pest Megyei Hírlap, 1969. szeptember (13. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-09 / 208. szám

"*V"­PESt NEGYEI úfúvltm _' " *w . <*•' J t e 1969. SZEPTEMBER 9.. KEDD TÚL A MEGYE HATÁRÁN Ősz a Bakonyban Jubilál az ördög bibliája Százéves a Jálékkártyagyár Nem szikrázik, nem táncol már a nap az erdőség bozon­tos fenyősörtéjén, csak anda- lognak a kései sugarak. Elfá­radtak, mert egy nyáron át jár­ták a Bakony rengetegét, für­készték szépségét és megérlel­ték a faleveleket, amelyek utánozhatatlan színekre festik a tájat. A bükkök, tölgyek zú­gó koronasátrain is elterpesz­kedett az ősz. Suhognak, pe­regnek, forognak a tarka fale­velek, ha megmozdul a párás, hűvös szellő. És ebben a fen­séges neszben, e csodádatos őszi koncertben mindent el­mond a hegység. Ennek a tájnak köszönheti Makkos Vendel, az utolsó bakonyi betyár megmenekülését. Azután volt már ez, amikor belehasítottak vadregényes testébe az acélsí­nek, Veszprémtől Győrig. A bakonyi emberek nem vállal­koztak a vasútépítésre. Olasz csákányok szikráztak a ke­mény sziklákon és feldarabol­ták a betyárok országát. Mak­kos Vendel a Cuba völgy énéi ugrott le a vonatról, mert őreit elkápráztatta a termé­szetnek ez a páratlan szépsé­ge, a magas hegytető, ahol a iák reszkető echóvá susogtak össze, amikor meghallották a furcsa gőzmasina fáradt ka­paszkodását. Ö! Hol van már a betyárok világa? Csak néhány régi csárda emlékszik a betyárok birodal­mára. Közülük való az öreg kardosréti, mestergerendás bakonyi csárda is. 1772-ben épült, gyakran betért ide Sa­vanyú Jóska, meg a többi be­tyárlegény, akik a magúik módján küzdöttek a szegény nép igazságáért. Savanyú Jós­ka apja a szomszédban, Ba- konyoszlopon cselédeskedett gróf Esterházy Jánosnál. Sa­vanyú egész famíliája juhász volt. Testvére Tótvázsohyban szolgált, f90.7-b.eil, amikor ki­szabadult a börtönből, ott töl­tött el még néhány hónapot, aztán elkeseredésében véget vetett életének. Ebben a csárdában nézege­tem a fényképét és a kocsmá- ros engedelmével kezembe ve­szem cifranyelű fokosát. Való­di, régi betyárkocsma ez Olajlámpa világítja meg a kármentő falait, ahol Fekete Ferenc traktál jóízű, tüzes borral. Ö maga is a régiek kö­zül való. Egykoron — amint mondja —, jáger volt. Gróf Eszterházy Tamás erdőkerülő­je. Úgy isnríeri a Bakonyt, mint a tenyerét. Mégsem a vadregényes vidékről mesél, hanem arról a betyárvilágról, amit a gróf úr idejében is­mert. — Huszonkétezer hold er­deje volt Eszterházy Tamás­nak, mégis 1930-ban, 31-ben, 3 éven keresztül egyetlen fil­lér fizetést sem adott. Mert nem volt pénze. Ez ilyen gróf volt. Aztán kényelmesebb ülésre mozdul Ferkó bácsi és megmagyarázza, miért nem volt pénze a grófnak. — Londonba járt lóverse­nyezni, a 20-as évek végén. 24—26 éves volt akkor Tamás gróf. Ott lövöldözte agyon a legdrágább versenylovakat. Ez volt a bogara — mert tudja, mindegyik grófnak volt vala­mi bogara. Úgyhogy 8 millió pengő adósságot csinált — a mi kontónkra. Ezért hagytam ott akkor ősszel. De az érde­kes, hogy a gróf is ősszel slisz- szolt el — jegyzi meg jelentő­ségteljesen. — Persze, akkor, amikor már megszűnt a biro­dalma. A pohár bor után jólesik kimenni a levegőre. Vékony ködsubába burkolózva, ame­lyet a nap sugarai erőlködve törnek át, alig vesszük észre, hogy ismét egy hajdani grófi birodalomba érkeztünk. Gé- zaházán volt Eszterházy László vadászkastélya, el­rejtve a tölgyfák közé. Mint­ha nem is a földön lennénk, hanem valahol meseországban figyelnénk a nyár múlását, vergődését, viaskodását a ná-< la erőseb ősszel. Meg is pró­bálják lefesteni néhányan a turisták közül a kastélynál elénktáruló panorámát. Kik ezek a festők? Ipari ta­nulók, tisztviselők, akik szí­vesen .töltenek néhány na­pot a kastélyban, mert ez most turistaház. Járnak ide diákok, bányászok, tanárok, orvosok, közöttük sok külföldi, akik mind a Bakony csodálatára jöttek. A narancsszínből vörösbe hajló hulló falevelek meg­zördülnek a gesztenyésben. A finom ködlepedőből ki­rajzolódik egy kóbor szarvas­csorda. Annyi a vad erre­felé. hogy mindig akad a vadászoknak puskavégre. Már ezeknek a mai vadászok­nak, akik Dudarról járnak ide. Kormos szemű bányász­emberek, mégis értenek a va­dászathoz. Megtanulták, mert abban a munkanélküli vi­lágban ide jártak, az urak puskacsövei elé hajtották a vadat. A Bakony rengetegéből fel­kiáltójelként emelkednek a zirci lornyok, hogy megállítsanak bennün­ket. Ki ne hallott volna Zirc- ről? Külföldre is elment a híre. Bár többet nem tud­tunk róla, minthogy itt apát­ság volt 1500 hold szántó­földdel és 2 ezer hold erdő­séggel, s annyi lakóval, amennyi elég volt a papság kiszolgálásához. Most már többet tudunk Zircről, hiszen azóta nem pazarló, fecsérlő elmúlások voltak, hanem takarékos őszök, amelyek minden esz­tendőben gazdagították a Ba­kony szívét. Az apátság tor­nyaival szemben egy új Zir- cet ölelget körül a kései nap. Több száz új bányászlakás kapaszkodik erre a hegyoldal­ra. És az öreg zirci házsorok­ból óriásnak tűnő több szin­tes épületek emelkednek, amelyekben ugyancsak sok család lelt összkomfortos ott­honra. Zircen mostanában minden ősz el tud számolni arról, mit tettek előző évszak­testvérei. Mert ilyenek ezek az őszök! Adhatnak, meg el is vehetnek. Okozhatnak örömet, de hoz­hatnak keservet is. Hiszen minden őszben egy év ülep- szik le. Ilyenkor látni, mit tettünk az új és az újabb esztendő születéséért Az ősz mindig magában, rejti a jö­vőt, az újat itt, a Bakony­ban is, amely már megbé­kélt a testébe simuló acélsí­nekkel. A munkára, és szabadságra áhítozó szegénylegényeknek, a bakonyi betyároknak is csak híréről, emlékéről su­sog, duruzsol a sok aléltan lebegő, rozsda színű falevél. S ahogy lehull évről évre, behinti, mindig mélyebbre temeti azt a régi világot. Csak egyet nem tud és nem akar eltemetni: Magyarország e vidékének múlhatatlan szép­ségét Vincze György Beethovenéit egymás közt Ludwig von Beethoven, a nagy zeneszerző öccse, Jo­hann, gyógyszerész volt és a hadseregtől kapott előnyös megrendelések leszállítása ré­vén gyorsan meggazdagodott Attól kezdve így kezdte alá­írni a nevét: „Johann Beetho­ven, földbirtokos’’. így írta alá a bátyjának küldött újévi üd­vözletét is. A nagy zeneszerző az üdvözletét rövid levélben köszönte meg, amelyet így írt alá: „Ludwig von Beethoven, agybirtokos”. Ezúttal Olaszországból ér­kezett „alkoholstatisztilca”: egy most napvilágot látott tanul­mány szerint az olaszok 17 szá­zaléka erős alkoholfogyasztó. Minden 10 olasz közül általá­ban csak egy nem fogyaszt szeszes italt. ( Ma reggel kezdődik meg Budapesten az ENSZ mellett működő Egészségügyi Világ- szervezet Európai Területi Bi­zottságának ülése, amelyre 31 országból, kontinensünkön kí­vüliek közül Marokkóból, Al­gériából és Tuniszból is ha­zánkba érkeztek az egyes ál­lamok egészségügyi miniszte­rei, vagy közvetlen helyette­seik. A bizottság igazgatója, dr. Leo A. Kaprio. aki külön­ben finn és a szervezet szék­helyéről, Koppenhágából jött az ülésre, hétfőn találkozott a magyar sajtó képviselőivel, valamint az ez alkalomra ha­zánkba látogatott külföldi új­ságírókkal. Elmondta, hogy a területi bizottság az 1971-re vonatkozó terveket beszéli meg a mosta­ni ülésen és azokat azután a világszervezet központja út­ján, az ENSZ elé terjeszti. Sok különböző egészségügyi problémával foglalkozik a bi­zottság ülése. így például az alultápláltság kérdésével, amely még egyes európai álla­mokban is létezik. További té­ma a lelki megbetegedések, amelyek fiataloknál is aggasztó Nem is nagyon régi írások­ban még az ördög bibliája­ként tartották nyilván a kár­számban merülnek fel az utób­bi években. Megtárgyalják a környezet Íratását az emberi szervezetre, példának okáért az ipari betegségeket, a mező- gazdaságban használt vegysze­rek ártalmait, a folyók és ta­vak vízének szennyeződését Ez utóbbi a Dunánál sokkal kisebb méretű, mint a Rajná­nál. Szóba kerül az élelmiszer- iparban felhasznált egyes se­gédanyagok káros hatása. Többek között a Hollandiában a margarinhoz adagolt, bőrki­ütést okozó vegyszer. Foglalkozik az ülés a köz­lekedéssel is. Európában éven­te már százezer halálos bal­eset történik és legalább más­fél milli. ember szenved sú­lyos sérülést. A területi bizottság ülései 13-án fejeződnek be. A leg­több résztvevőt felesége is el­kísérte, részükre, amíg a fér­jek tanácskoznak, az IBUSZ állított össze szórakoztató programot. De a bizottság tag­jainak is alkalma lesz megis­merni Budapestet és az ország több szép vidékét, valamint egészségügyi intézményeinket, és szervezettségünket. tyát. Szó se róla lehet benne valami, amikor olyan szen- I vedéllyé fajul, hogy vagyono­kat úsztathat el vele a vesz­tes. Jó ideig tiltott játék is volt. Bárhogy is elmarasztal­ták azért az tény, hogy száz esztendővel ezelőtt már ide­haza is elkezdték gyártását. Néhány évvel ezelőtt nem is a játék maga, hanem a kártya rossz anyaga okozott sok kel­lemetlenséget — mindenek­előtt persze az előállítóknak, A százados jubileumon Kottái Ferenc igazgató munkatár­sunknak örömmel mondhatta el, hogy ilyen gondjaik ma már nincsenek, hogy külön, féle termékeik háromnegyed részét külföldre viszik. — Mit szeretne elérni a kö­vetkező évszázadra az igaz­gató? — Nem akarom megélni a következő jubileumot mondja nevetve, de bizony jó lenne új, nagyobb teljesítményű gé­peket kapni. Ránk férne. Az üvegvitrinben piros ászok, makk alsók. Jokerek, tucatnyi változatú magyar, il­letve römikártyák. A kérdés most már csak az, hogy mind­ezzel körülvéve hódol-e az ör­dög bibliájának az igazgató. — Nemcsak a poén kedvéért mondom, bár talán annak sem rossz, de én bizony nem kár­tyázom. t. EY­Európa egészségéért Harmincegy ország egészségügyi minisztere ülésezik Budapesten A kontinens főorvosa és a sajtó találkozója A Budapesti Kőolajipari Gépgyár AZONNAL FELVESZ A KÖZPONTI TELEPHELYRE: esztergályos, marós, lakatos, ív-lánghegesztő, kompresszorkezelő, villanyszerelő szakmunkásokat, raktári kiadókat és férfi segédmunkásokat. A központi telephelyen 44 órás munkahét, MINDEN MÁSODIK SZOMBAT SZABAD. KDLSZOLGALATOS MUNKÁRA: kardoskúti, algyői, százhalombattai és szőnyi műszer- és technológiai szerelési munkahelyeinkre felveszünk csőszerelő, központifűtés-szerelő, lakatos, hegesztő, villanyszerelő szakmunkásokat és férfi segédmunkásokat. A vidéki munkahelyeken is 44 órás a munkahét, MINDEN SZOMBAT SZABAD. Alföldi munkahelyeinken dekádmunkarend szerint dolgoznak. Munkásszálló, üzemi konyha van. A szállás ingyenes. Bér: megegyezés szerint. A béren felül 500 FT KÜLSZOLGÁLATI ÁTALÁNYT, az alföldi munkahelyeken még külön területi pótlékot is fizetünk. Felvétel esetén az útiköltséget térítjük, de próbaidő alatt történő kilépés esetén ezt visszavonjuk. Segédmunkások részére hegeszfőképző fanfolyamot szervezünk. JELENTKEZÉS: a vállalat Munkaügyi osztályán (Budapest XVtlI., Gyömrői út 79—83.) vidéken a munkahelyek vezetőinél. A RIPSZROPSZERT-nál futótűz­ként terjedt el a hír, hogy Garmada főművezető azonnali hatállyal elbocsá­totta Szevasz Rezsőt, aki még csak nem is segédmunkás volt! Nem is be­tanított munkás! Hanem villanyszerelő a_ tmk-ban. Fantasztikus. Villanyszere­lőt öt éve küldtek el utoljára, de azt is csak azért, mert kiderült, hogy az erőműből ellopta a transzformátort. Érthetően Menő Benő, az igazgató is tudomást szerzett a nem mindennapi esetről, s hogy úgymondjam, jelentés- tételre magához kérette a szélsőséges tettre vetemedett Garmadát. S a na­gyobb hatás kedvéért egész vezérkará­val fogadta a főművezetőt, aki még mindig az események hatása alatt áll­va, fejét sokkosán rángatta, s bár már napok óta semmi étvágya nem volt, a körmeit rágva, dadogva adta elő a té­nyeket. — Ma ... ma... magam se... se... tututu ... dóm, hhhogy... hoogyan, de... e... e... elragadott... a... hhhhév. Felettese erélyesen ráparancsolt, ne dadogjon, ne keressen kibúvókat. Ha megcsinálta a bajt, vállalja férfiasán. Mire Garmada még jobban dadogva pötyögtette el a szavakat, úgyhogy jobbnak látom, ha összefoglalva tála­lom mondandóját. Miszerint Szevasz Rezsővel már milliószor közölte, ha még egyszer nem jön be, ha részegen jön be, ha később­re jön be, ha később se jön be, ha csak egy hét múlva jön be, ha egy hét múl­va se jön be, hát meglátja, hogy egy­szer nagyon kihúzza majd a gyufát. Az igazgató komoran kérdezte: — De amikor bent volt, dolgozott? Garmada valamennyire rendbeszed­ve magát már nem dadogott, csupán deciszámra csorgatva a verejtéket ku­tatott emlékeiben. — Hát igen, amikor bejött, akikor előfordult, hogy dolgozott, nagyon ér­tett az öngyújtókészítéshez. A beho­zott vasalókat is mind rendre megja­vította, sőt ha maradt még ideje, toll- seprűket is csinált, meg ördöglakatot. A vezérkarból felcsattant valaki: — Es egy ilyen univerzális szak­embert világgá zavarni! Menő Benő egyetértőén bólintott és tovább faggatta Garmadát. — Es most hogy történt az egész micsoda? — Ügy, hogy két órával munkakez­dés után egy borosüveget lóbáiva meg­jelent Szevasz szaktárs és közölte, min­denkinek beveri a fejét, aki nem hagy­ja őt énekelni. — És mit énekelt? — ... Hát a Schneider Fánit, meg a Santa Luciát, aztán a rácsos, kapu, rá­csos ablakot. A gazdasági igazgató, aki maga is kitűnő baritonnal rendelkezett, lelken­dezett; micsoda kombináció... talán az üzemi kórus leendő szólistája ve­szett el benne. De a diri nem hagyta magát a lé­nyegtől eltéríteni: — És végül is beverte valakinek a fejét? — Nem tudta, mert állóhelyben el­aludt, majd összeesett és csak a mű­szak végére tért magához. A szintén jelenlevő főmérnök ki­tört: — Tehát kitartott az utolsó percig, és képes volt egy ilyen emberrel ki­babrálni. A néma bánat borult a szobára, a kiúttalanság fenyegető réme terjengett a levegőben, ám az igazgatónak még volt egy dobása, kiszólt házitelefonon és pillanatokon belül belépett Szevasz Rezső. Most a kezében nem volt üveg, csupán a zsebében, ettől1 eltekintve fé­lig sem volt részeg, illedelmesen tán­torogva, de merően szegezte tekintetét a főművezetőre. Az igazgató szárazon vázolta a ki­alakult helyzetet: — Nézze Garmada, nekünk sikerült rábeszélni Szevasz urat, hogy mégis itt­maradjon. Mi szépen megkértük őt, a különböző mentőkörülményekre való tekintettel, ne csináljon ügyet ebből a kilengésből. Sajnos, azonban Szevasz úr úgy tette fel a kérdést: vagy ő, vagy ön. A vérig sértett villanyszerelő bizo­nyításul baljóslatúan ingatta fejét, sőt a testét is fenyegetően ide-oda lenget­te, úgy hogy ketten is megfogták, ne­hogy ebben a lelkiállapotban teljes fizikai összeroppanása következzék be. Az igazgató azonban még nem adta fel a harcot. Szirénhangon húKlegve fordult Szevasz Rezsőhöz: — Barátom, vegye tekintetbe, hogy ez a Garmada harmincöt évet húzott le nálunk. (Szevasz Rezső megborzongott, har­mincöt évig egyhelyben lenni!) — Soha, egyetlen napot nem hiány­zott (Sz. R. megbotránkozva csuklott), — Több kormánykitüntetésre mél­tatták. (Micsoda stréber, lövellték Sze­vasz úr vérben forgó szemei.) — Hat gyereke van, tizenhat unoká­ja, nem kívánhatja, hogy utcára te­gyük. Síri csend fogadta a szavakat. Gar­mada lehajtott fejjel várta az ítéletet, Szevasz Rezső arcán vitustáncot járt a vívódás, mint aki mérhetetlen áldoza­tot hoz, nehezen szólalt meg: — Jó, maradj op. Egye fene, marad­jon, és én is maradok. De ha még egy­szer ... A fenyegetővé döngölt mondat cson­kává törpült, Garmada szűkölve vá­gott közbe: — Szevasz kartárs soha, soha töb­bé ... nem lépem túl a határt. Ha tud­ná, milyen nagyra értékelem, hogy ilyen barbár ballépés után hajlandó velem együtt dolgozni. Nagy S. József I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents