Pest Megyei Hírlap, 1969. szeptember (13. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-28 / 225. szám

I

1969. SZEPTEMBER 28., VASÄRNAP

PEST

MEGYEI

^/Cfrtap

JAK

Pavilon

a templom árnyékában

Hazánk egyik leglátogatot tabb középkori műemléke, j 700 éves jáki templom mellett idegenforgalmi paviloi épült Heckenast János Ybl díjas építész tervei alapján A dombtetőn álló román stílusú templom összképébe jó: illő létesítményben fedett váróhelyiség, idegenvezető és helyi kiadványokat, emlékeket, képeslapokat árusító boll áll a turisták rendelkezésére

tézménye. Ugyanakkor sokkal több, mint egyszerűen egy múzeum a sok közül. Művészemberek és művészetkedvelők találkozóhelye, sőt egyre inkább alkotótelep is. Két esztendeje ugyanis képzőművészeti szabadiskola működik a múzeum hatalmas parkjában: festők, grafikusok, szobrászok és ke- rámikusok dolgoznak itt heteken át s lakják is a festői szépségű parkot, ezzel teremtve igazán fórumot az élő képzőművészetnek ezen a helyen.

Mindez Dániel Kornél érdeme. Természetesen nem csupán az övé. Sokak segítsége és támogatása nélkül nem valósíthatta volna meg mindazt, ami ma már országos hírű valóság itt Zebegényben.

Festőművész és múzeumigazgató. Ezt is, azt is teljes emberként végzi. Amit a festőművész megálmodik, azt a múzeumigazgató megvalósítja. És ez fordítva is igaz.

Nem véletlenül kapta meg tegnap a Szocialista Kultúráért Emlékérmet. Sokat tett az elmúlt évtized alatt a megye képzőművészeti életének fellendítéséért csakúgy, mint a művészetek népszerűsítéséért.

P. P.

'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS

LEANT

(Németh Endre rajza)

■ssssss/sss/ssssssssssssssssss/sssssss/sssssss//ssssssssss/.'sysssssss/s/ssss/sssssss/s//f/sss/s//sssss/sssssssssssss/ss/ssss/ss/ss/ssssssssssss/ssssssssssssssss/ssssss/ssssss/ssss^

silt. Az apja ekkor verte meg először és utoljára. Két hétig várta, hogy folt nélkül megszáradjon; rá sem feküdt, aztán beletörődött az egészbe, „izét sem érnek a mosóporok”, és újra ott horkolt délutánonként..) Minden évben festettek. Csak nem emlékszik az összes színre és mintára. Anyja mondta apának: „Legalább fesd ki a lakást... ne csak a másokét...” Es minden évben előkerült a pincéből a szürke, korhadt falétra, középen a foszladozó kötéllel, a festékesvödrök és a csomagolópapír. Amikor a képeket leakasztották, nyomuk ott maradt a falon, míg le nem szappanozták az egészet.

Apja cipelte mindenhova, ő volt, aki a festéket hordta a létra után, meg az ecseteket tisztította a hígítóban, és fütyült az öreg helyett is. (A szobafestőnek munka közben fütyülni kell. Ez alapörvény — így magyarázott.) Aztán mindig ittak egy kupicával. Borostás álla volt az öregnek. Ilyenkor mindig megcsókolta.

Fickó elővette az újságot. Középen kinyitva a fejére tette. De nem tudott elaludni...

Mindig az uszodában találkoztak. Fickónak nyáron nem volt dolga. Lett volna, de áltatta magát, hogy úgy sincs munka, nyugodtan pihenhet, majd ősszel és tavasszal behozza. Somáék is eleget lógtak, délben már megjelentek az uszoda bejáratában fürdőnádrágjaikat lobogtatva a lányok felé. Vendelnek egyre hosszabb volt a haja, visszagöndörödött a vad színekben játszó ing gallérjáról a fülét nem lehetett látni, és ez tetszett Fickónak — talán mert kopaszodott. Odasomfordált a poros-barna srácokhoz, akik vigyorogva üdvözölték:

— Szevasz, Fickó, jössz csajozni?

Ö nevetett, odaültek a bikinis lányok mellé törökülésben, hülyéket mondtak nekik, és megfogták a kezüket. Fickó ilyenkor csak ült a frottírtörülközőkön, és igyekezett lezser képet vágni. Tetszett nekik a Szöszi, csak a lány éppen Vendel kezét fogta, és vele senki nem törődött, ült törökülésben, és a magyar kártyát teregette szét a törülközőn egy bflvésztrükköt próbálva megcsinálni. Mikor eleget gyakorolta, megveregette Vendel vállát:

— Húzz egy lapot!

Vendel ránevetett a lányra, és kihúzta a makk nyolcast.

— Te is! — tette oda a kártyacsomagot Fickó a lány orra elé, aki sokáig válogatott. Aztán a két lapot mindketten a pakli tetejére tették. Szöszi niegkeverte, és visszaadta Fickónak, aki négy sorba rakta mind a harminckettőt. Meg kellett mondaniuk, melyik sorban vannak a választott kártyalapok.

A végén már csak egy sor maradt nyolc lappal.

Fickó érezte, hogy valamit rosszul csinált:

— Tökk hetes és piros király.

Vendel szája szélén megjelent a hamiskás mosoly.

— Az enyém makk nyolcas volt.

Szöszi elővillantotta szabálytalanul nőtt fogsorát:

— Nekem piros ász!

Utána Vendel kétszer megcsinálta ugyanezt a kártyatrük- köt. Elmagyarázta Fickónak is.

Soma pedig csókolózott a vörös, szeplős arcú lánnyal, és a többiek is csókolóztak szőkékkel és barnákkal, már az egész strand csókolózott, és Fickónak bizsergett a nyelve.

A kanapé bordó volt, és görbe vonalak szelték a huzatot mintadarabokra. Ide soha nem ültettek vendéget. Ha sokan jöttek, behozták a konyhából a hokedlit, vagy kölcsönkérték a

CSANADYJANOS:

Csak azt a ragyogást akartam

Csak azt a ragyogást akartam — részletekben, féltékenyen! — megmutatni élő kóromban, mely városok, falvak között a vonatsineken kivillan, embert emberrel összeköt; és azt a biiszkébb-fényü ívet az ezüstös légiutakban, két ringó kikötő között — azt a ragyogást, mit a lélek a béke ringó légtaván megérkezvén, városban érez a mezők nyugalma után; a vakító sugárnyalábot egy jólsikerült tavaszi munkanap hab alkonyatán, a vakító sugárnyalábot, mely röpít fölösleges szárnyak nélkül is zefír-kékbe fenn: csapongva földön és egen, feísugaraztatni e korban csak azt a fényes húrt akartam, mely évben, napban és atomban mély reményt súgott bánatomban!

A

piszok nőcsábász Kórolynak a szemébe.

— Mert fel voltam heccelve...

— Nézd, Lajoskám, én csak azt mondom, amit te mondtál. És miután már te úgyis el- mondtad nekem, hogy s mint volt Károly meg a feleséged, és én is láttam őket presszóban, és gondoltam, kötelességem ezt veled közölni.

— Hát ez az, Jenőkém, ez a piszokság. Csak úgy messziről megállapítani valakiről, hogy bizalmasan beszélgetnek. Vedd tudomásul, a valóság az volt, és ezt nemcsak a feleségem és a Károly állítja, sőt bizonyítja, hanem más szavahihető emberek is, hogy a főnökük kibírhatatlan viselkedése miatt ültek néha a presszóba, és arról tárgyaltak, mit is lehetne tenni.

— Már megbocsáss, Lajoskám, de hát te mondtad, hogy a feleséged éveken át túlórázott, aztán kiderült, hogy egyszer sem volt túlóra. Ellenben a Károllyal időzött hol itt, hol ott.

— Arcátlan hazugság, ezt sem én, sem a feleségem nem mondtuk. Arról volt csak szó, hogy hivatali ügyekben időzött. Hát sajnos, ezek voltak

.azok a hivatali ügyek. És te 5 mondtad, hogy látták a felesé- ! gémét az üdülőben a Károlyihoz besurranni. Hát kik azok, |akik látták? Te láttad?

; — Lajoskám, én csak azt

5 mondtam, hogy mások látták, ide ezt is csak azért meséltem 5 el, mert te már elpanaszoltad, ihogy az üdülőben rajtakapták !a kedves feleséged a Károly- i lyal.

! — Micsoda piszok pletykatö< meg! Amikor én Prágában vol- itam az IBUSZ-szal, a felesé- ! gem a főnök viselkedésétől ! idegileg kiborult, és néhány : napra kiment a vállalati üdü- i lőbe. Olvasott és altatókat sze- jdett. Amikor elindult volna I vissza, összetalálkozott Ká- ! rollyaí. Kiderült, hogy ő is ott ! töltött néhány napot. Megder- ! medtek a rémülettől. Tudták, | azt fogják róluk pletykálni, : hogy együtt voltak. Éppen : ezért Károly sem mondta el lakkor otthon a feleségének.

| így volt, ha tudni akarod.

| Egyébként a feleségem be- ! csületszavát adta, és meges- i küdött az édesanyja életére, i hogy 'Károlyhoz soha semmi i köze nem volt. Ezt vedd tudomásul.

— Lajoskám, én nem akartam rosszat.

— De azt akartál, és nagyon bánt a lelkiismeret, hogy ilyen alakok miatt, mint te is, egy rövid időre megszakadt egy szép életközösség. Örülök, hogy végre ezt is tisztázhattam.

— Lajoskám, én csak örülök, hogy boldognak látlak.

— Maga nekem ne örüljön. Ilyen piszok alakkal, mint maga, többé nem állok szóba! Volt szerencsém!

Ordas Nándor

$ — Jenőkém, talán hallottad,

5 hogy helyreállítottam a csalá- S di békém ...

5

J — Hogyne, Lajoskám, és örü- 5 lök, hogy rendeződtek a dol- ^ gaitok.

5 Rendeződtek. De megmaradt

^ egy-két rendezetlen körül- ! mény, amit én veled, Jenő- 5 kém, mint férfi a férfival, sze- $ retném, ha megbeszélnénk.

v — Lajoskám, állok rendel- J kezesedre, bár nem tudom, mi- ^ re gondolsz.

i — Édes Jenőkém, nem is 5 sejted?

$ — Nem is sejtem, Lajoskám.

5 — Nézd, Jenőkém, a felesé^ gém és én tisztáztuk a magunk ? dolgait, és mondhatnám, pa- $ tyolat fehér lelkiismerettel ^ nézhetünk egymás szemébe. De 5 őszintén megmondom, nehezen j; tudom elfelejteni, hogy te azt 5 mondtad az én feleségemre, $ hogy vadul nézett Károly sze- 5 mébe.

§

5 — Lajoskám, ha jól emlékezem, amikor ti különváltatok, $ és panaszkodtál a nejedre, $ hogy így meg úgy.;, akkor ^mondtad szó szerint: már két ^ éve feltűnt neked egy vállalati ^ mulatságon, hogy feleséged i milyen vadul nézett annak a

— Hoztam egy Algopirint — mondta —, ez nekünk csodát szokott tenni. Nyugodtan szedjen belőle, Erzsiké, majd meglátja, milyen jó lesz.

Erzsi engedelmesen bevett egy tablettát. Manci néni éppen befejezte a kenést, amikor bejött Eszti, a harmadik szomszédasszony. Orvosságos fiolát hozott.

— Acitoíozán, ilyesmire a legjobb. — És belenyomott egy szemet Erzsi szájába, mielőtt még megszólalhatott volna.

Ezután a három szomszéd- asszony több száz esetet mesélt el a derékfájásról. Éppen a há- romszázötvenhetedik történetet I kezdte mesélni Hajnalka, ami- I kor csengettek.

Megjött Erzsi anyukája. Amikor megtudta, mi történt, azonnal közölte a gyógyírt:

— Erre jó meleg fürdő kell, az majd kihúzza.

Kiment a fürdőszobába. Pár pillanat múlva már hallatszott a víz csobogása.

— Mindjárt fürödhetsz, kislányom — mondta, miután visszatért. — Ne félj, holnapra már el is felejted, hogy fájt a derekad.

Azóta négy nap telt el. Erzsi, úgy látszik, nem volt elég feledékeny, mert még mindig fáj a dereka. De most már a szomszédasszonyok nem látó- i gatják. Neheztelnek Erzsire,! mert nem gyógyult meg az ő; gyógyszereiktől, sőt egy hét; után orvost is hivatott,

(v. i.) :

ti

! Erzsi fellépése jól sikerült, ; csak amikor lelépett a székről, j akkor történt a baj, mert a deli rekába beállt a „hexensusz”. A ! férjének kellett az ágyhoz tá- « mogatnia.

! Manci néni azonnal átjött a j szomszédból és hozta magával ;a Gerozán kenőcsöt. Biztatóan i mondta:

S — Tudod, Erzsikém, ez ne- ! kém is, meg a Gézának is min- • dig használ. Csak ne mozogj, ! majd én bekenlek vele.

! Erzsi nem mozdult, de a ke- : nést végigjajgatta, j Pár perc múlva megérkezett ; Hajnalka, a másik szomszéd- j asszony is.

HEXENSUSZ

a műterem falán. A legtöbb kép középpontjában, akárcsak művészete középpontjában, az ember állt. Festői törekvése — kimondatlanul is: minél gazdagabban, sokrétűbben és sokszínűbben ábrázolni az embert; a pihenő, dolgozó, tanuló, örülő vagy szenvedő, töprengő vagy alkotó embert. Erről tanúskodtak akkor a műteremben látható képek, s ezt megerősítette szavaival is:

— A művészeteknek az embert kell szolgálnia. A művész ezt csak úgy teheti, ha bátran bemutatja az embernek az embert: nézz szembe önmai gaddal, ilyen vagy — jó vagy ; rossz — s ilyenné kell, hogy i legyél. A művész feladata | nemcsak az, hogy szebbé, tar- ; talmasabbá tegye az emberek j életét, de az is, hogy jobbá,

I nemesebbekké formálja magu- j kát az embereket, i Amikor tíz esztendő után I idézem első, nála tett műteremlátogatásomat, bólint, ő sem felejtette. Sem a látogatást, sem azt, amit akkor mondott.

— Ars poeticám ma is változatlan, már amennyiben változatlan maradhat maga az ember egy évtized tovatűnt élet után. Legfeljebb higgadtabbá, elmélyültebbé válik az ember véleménye, no meg lép i is egyet-kettőt.

Dániel Kornél lépett többet;

is. Nemcsak művészete telje-1

sedett ki az elmúlt évtized |

alatt, vele is sok minden tör-1

tént azóta. Túl a különböző ki- j

állításokon való sikeres sze- j

repléseken, új irányba kanya-|

rodott az élete. Néhány esz- j

tendeje a zebegényi Szőnyi i

István Emlékmúzeum igazga-!

tója. Ez a tény az, ami alap- i

vető változásokat hozott éle- i

tében. !

*

N

emcsak tájat változta-;

tott azáltal, hogy Erdő-! kertesről Zebegénybe költö- > zött. Vállalta egy nagy festői« örökség megőrzését, népszerű- j sítését is.

A zebegényi Szőnyi Emlék- : múzeum ma a megye egyik! leglátogatottabb kiállítási in-!

! 17 özéptermetű, derűsarcú,

^ magas homlokú ember.

! Pontosan ilyen volt tíz esz- i tendővel ezelőtt is, amikor elő> szőr találkoztam vele erdőker- «tesi műteremházában. Ö kért,

! hogy ott beszélgessünk, mert ! a képek társaságában köny> nyebb az ismerkedés.

! Valóban. Az ember körülnéz : egy festő műtermében és már- : is nagyon sokat tud róla: hit- : vallásáról, világnézetéről, a vi- : lágról és az emberekről alko- | tott véleményéről.

; Portrék, aktok, tájképek,

! csendéletek váltották egymást

rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS'

Festőművész és múzeumigazgató

Dániel Kornél

szomszédtól a zöld műbőr székeket. A kanapé volt az egyetlen $ a lakásban, ami „darabnak” számított, és amit valami körül-t övezett, valami furcsa szertartás, amit Fickó szülei örömmel $ celebráltak. ?

J

Azóta sokan ültek rajta. Idegenek, vadidegenek. Vízszere- í lók, gázosok és adóvégrehajtók. Kisiparosok és temetkezési $ vállalkozók. És a kanapé különössége a múlté, a „darab” el- ij hervadt, mint a cserepes virág. J

Az utolsó festésnél Fickó már mester volt. Apja keze rész-^ ketett, és az öreg ecsetből hullottak a szálak. Anyja megállt a i; kirámolt szoba közepén, keresztbe fonta a karját (az ősz para- ^ dicsomkonty remegett a fején), és mondta, hogy illenék már $ valami újat kitalálni, legyen egyszínű, spriccelt falunk, így ^ mondta, falunk, mert az egy volt, amire büszke lehetett az $ egész család. Az öreg ordítani kezdett: ^

— Olyan lesz, mint eddig volt! Vonallal, hengerelve!... Bé-^

esi fehérrel a plafon és ezüsttel a minták! A mostani hókusz-^ pókuszok nekünk nem kellenek, az anyja mindenit! Nekünk^ tiszta fal kell, egyszerű és érthető és sima, mint a nyugodt víz! Az az igazi festőmunka! ^

Anyja ekkor sírt és kiabált: &

— Mindenkinek tükörfala van! Már ez sem lesz meg ne-^

künk? Már ez sem? ^

— Ezüstmintás talán nem tetszik a nagyságának!? i

A spriccelt sárga falat Fickó festette.

Apja soha nem láthatta, kórházban halt meg, a festés befejezte előtt nagy nappal. Hőség volt akkor is, mint most, a percek órákká nyúltak, a kanapét újságpapír takarta, és a padlón festékcseppek karmoltak a fába.

Soma megveregette Fickó vállát:

— Nem volt senkid soha, csecsemő vagy, mert akinek nincs senkije, az még csak csecsemő, érted?

Aztán elment zuhanyozni, és a deltái mozogtak a vízvonalak alatt,

„Betétet kéne a cipőmbe rakni.. ” — gondolta Fickó, és undorodott magától. Egy nője sem lehet, mert hervadt és kopasz és kövér és szemüveges, hulló csontú, semmirekellő. Vacak lakással, egyedül és hiába lehel meleget, ez a meleg senkinek sem kell.

Az anyja is ilyen volt. Az apja is. Meghaltak egymásért, pedig úgy tudták, függetlenül élnek. A cérnaszálakat nem érzik magukon az emberek. ..Lehet, hogy rajtam is van egy cérnaszál?” — kérdezte magától Fickó. Odament Vendelhez (a nyakáig ért), aki az úszómedence korlátjánál állt, és megkérdezte:

— Van egy százasod?

És Vendel bement a kabinba, és hozta a pénzt. Odanyomta a markába szó nélkül, még csak annyit se mondott, mikorra hozza vissza. Fickó szívét bejárták a cérnaszálak.

És azóta megérkezik mesterségesen kikoptatott farmerjében az uszodába, egyedül áll, és nézi a piszkos vattadarabot és az őszibarackhéjat a vízben, lekezel az úszómesterrel, várja So- máékat. akik már egy hete nem voltak kint, vár valakit, és markában átnedvesedik a papírpénz.