Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-03 / 178. szám

1969. AUGUSZTUS 3., VASÁRNAP MS T »ItUEI •ajtj _ pjff/p i» V. PANKOV: Rossz a televízióm Amióta elromlott a televízióm, olyan ért­hetetleneknek tűnnek az emberek!... — Szikrázott-e már magának a szeme? — kérdezte tőlem valaki tegnap a buszon. — Hogy értsem ezt? — Ügy, hogy kigyulladhat-e ettől a szikrá­tól egy szénaboglya? — Miféle széna? — Hát ott a vagonban?! No, és Fred? Gon­dolja, hogy nem ő volt a tettes? De akkor hogyan gyulladt meg a széna? Miközben nagy nehezen kivergődtem a pe­ronra, a sapkám a szememre, a szemüvegem pedig az orrom hegyére csúszott. — Kiköpött Fred! — mosolygott rám a ve­zető és kinyitotta a kocsi ajtaját. — Szakasztott olyan, mint a Fred! — li­hegte. — Mit gondolnak, elfogják, vagy nem fogják el? Kiadós késéssel érkeztem a munkahelyem­re. — Beszélni szeretnék magával — szólt a főnököm, amikor megpillantott. — Szívesked­jék befáradni hozzám! Még ez hiányzott — forrt bennem a mé­reg. — Ha rosszul kezdődik a nap, úgy is folytatódik!...” — Mondja — kínált hellyel a főnök —, ha vagyon sok alkoholt fonyaszt az ember, meg- gyújthat-e valamit a lélegzete? — De miért tőlem tetszik ez iránt érdek­lődni? — Ügy hallottam, maga a vegyészeihez is^ konyít valamit... Bizonyára a tv-ben volt az este valami, amit nem láttam. Persze! Itt van a műsor­ban: „20.15: Az áldozat”. Nyavalyás tv! Éppen most kellett elrom- lania! Este nyolc körül a szokott helyen vártam Zóját. Szemben az ékszerüzlettel. Végre úgy negyed kilenc után az üzlet elé gördült egy kocsi. A kocsiból azonban nem Zója, ha­nem két gyanús alak bújt ki, feszítővasakkal felfegyverkezve. Beléptem a telefonfülkébe, hogy felhívjam Zóját, közben látom, hogy a két pacák fesze­getni kezdte az ékszerüzlet redőnyét. Azon­nal tárcsáztam a rendőrséget. Zója és a rendőrség egy időben érkezett. Én Zójához, a rendőrök pedig az üzlethez igyekeztek. — Hát maguk?! — néztek nagyot a betö­rők. — Nem „Az áldozatot” nézik? Ilyen re­mek folytatást elszalasztani!? ... —- Elromlott az őrszobán a tv-nk — mond­ta a rendőrtiszt. Az egész társaság — a rendőrök, a betörők és mi ketten — elhelyezkedtünk az VRH-ko- csiban, s Zójáékhoz hajtottunk, mivel ked­vesen felajánlotta, hogy nézzük meg náluk a folytatást. Elég jókor érkeztünk — még csak tíz perce ment a krimi. A rendőrök sokáig hálálkodtak, megdicsér­tek éberségemért, Zóját pedig vendégszerete­téért. Távozáskor a rendőrhadnagy így elmélke­dett: — Hát bizony, az elromlott televízió elsza­kíthatja az embert a társadalmi valóság­tól! ... Tímeái* .MLóté = RÓZSÁK (Foto: Urbán) A z Astória-aluljáróban na­gyon nagy volt a reggeli forgalom. Az újságos belere­kedt a napi szenzációba; az öreg lottós szelvénykínálga- tása szinte kömyörgésszámba ment: „Ne menjenek el a sze­rencséjük mellett”; a négy feljáró nyílásán át együtt to­lakodott lefelé a napfény a villamosok zakatolásával, fé­kek csikordulásával, kevere­dett az alul közlekedők sietős kipp-koppjával, úgy, hogy azt a sokszoknyás, idős nénikét, aki ott bizonytalankodott az áradat közepén, hol ide, hol oda sodorták a rohanók, mi­közben a hangja a lármába fulladt: — Mondják, kedveskéim, merre igyekezzek abba a nagy egyetemi iskolába?! Janka is csak a mondat kér­dő lejtését, s az egyetemet ér­tette belőle, amikor Dezső el­ragadta mellette, de ez is ele­gendő volt ahhoz, hogy feléje fordítsa a tekintetét. 1 Valahogy azonnal ismerős­nek tűnt az öregasszony sze­me. Hangjának elbizonytala­nodása úgy csendült a fülébe, mint egy idegen lakásból a fa­lon átszűrődő, valahol már hallott zene, s egész esettke valósága úgy megfogta, mint­ha feléje nyújtotta volna a kezét Megállóit, lefékezte Dezsőt is — egyelőre csak ennyire fu­totta belőle. Majd — mert a dús sörényes, farmemadrágos fiú rántott egyet rajta, ki­vonta a hóna alól a karját. — Mit akarsz, Jan? — kér­dezte ingerülten Dezső, és is­mét utánanyúlt. — Néha olyan vagy, mint akinek kirándulni ment az esze! — Miért lennék olyan? A lány tiszta arcán kétke­dés suhant át, s szemöldöké-! nek ikerhídját is ívbe görbí­tette a csodálkozás. — Mert csak úgy megállsz § és — bámulsz. ■ Nem hallod, hogy az a ^ néni az egyetemet keresi? § — Bizonyosan tökmagot § akar árulni előtte. ^ — Szégyelld magad! $ Dezső rándított egyet a vál- ^ Ián, és felinalt a lépcsőn. Jan- ^ ka pedig átevickélt a tömegen, % és odament az öregasszony­SSSS/SSSSSSSSSS/S/SSSSSS/'S/S/SSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSfSSfS/-rffSSSSSSSSS/-SSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSS//SSSS/SSSSSS/SS/SSSSSSS/S/SSSSS/SSrSSSSSS/ sokat utazott és mezőgazdasá­gi könyveket írt? ... Első fele­ségétől, a szerb Mikics Máriá­tól származott anyám sokkal kevésbé ismerte apját, mint én, s nem tudhatta, hogy nagyapám a cirok ipari fel- használásáról írt könyvét — akár a többit — saját költsé­gén nyomatta ki, gazdálkodási képessége pedig a kutyának sem kellett. Mindez rejtve maradt anyámék előtt, s ami­kor a szekerek, rajtuk 35 lá­dával és dobozzal, házunk elé kanyarodtak, a nagyszülőket örömkönnyekkel fogadták. A ládákból viszont nem pénz, hanem kitömött madarak, spi­rituszban eltett undorító dö­gök kerültek elő, a papírcso- magokból idegen nyelvű köny­vek, lovakról, tehenekről. „Ravasz az öreg, eldugta a pénzét” — suttogta apám, és egy szőnyegbe bugyolált éj­jeliszekrényre mutatott, ame­lyet nagyapám saját kezűleg vitt a szobájukba. „Ahá! Ab­ban vannak az aranyak.” Kitűnő hangulatban ül­tünk le hát a cementlapos verandára közös vacsoránkat elkölteni. Abban az időben ritkaságszámba ment a jénai edény, a kolbászos, szalonnás tojásrántottát külön-külön mindenkinek abban sütötték meg. Nagyapám kéretlenül is az asztalfőre ült, nyakára hur­kolta szalvétáját és kelletlenül nézegette a sárga üvegtálacs- . kát, a benne még fortyogó rántottéval. Aztán a világ leg- természetsebb mozdulatával fogta meg a jénai két fülét. — Hah! — rikoltott bennem a jövő boldog ismerete, most •jön csak igazán a keszthelyi nagy „szám”. Arcomat felfúj­tam, szemem Mici nénire, riadtan pislogó pilláira, nővé­rem unott arcára, apámra ve­tődött, onnan hirtelen nagy­apám bicsakló bajszára, az égés fájdalmától összehúzott szájára, két fehér hólyagot szerzett ujjara, akaratos moz­dulatára, amivel a tálat újból megragadta, hogy oldalt leejt­hesse. Hopp! A tál kettétört a kö­vön, a rántotta anyám széke alá csúszott a hegyi síelők gyors, könnyed siklásával. Anyám szemét az értetlenség köde hályogosította, a többiek dermedten figyeltek, mintha karót nyeltek volna. Aztán anyám magához tért döbbene­téből és kirúgta maga alól a széket. — Papa, a hétszentségit, nem Keszthelyen van ám, hanem az én asztalomnál. — Bözsi! — kiáltotta szten- tori hangon az öreg, és ez anyámnak szólt. — Disznóság! — ez az edénynek. — Mici! — ez nagyanyámnak, aki ijedté­ben románul imádkozott. — Gyerünk! — azzal megindult a házba, az üveges veranda ajtaját úgy bevágta, a csere­pek közénk potyogtak. Nagyapám és anyám ezután hét évig nem beszéltek, és nem köszöntek egymásnak. Leve­leztek. Ha az internátusból hazamentem, én voltam a pos­tás, távollétemben apám, aki mivel egy bakonyi patkolóko­vács családjának sarja volt, mély bölcsességgel csak le- gyintgetett: „Bolondok, mind a ketten”. Az évek múlásával a „va­gyon” megszerzésének lehető­sége nem közeledett, hanem sajnos egyre távolodott. Nagy­apám peckesen járkált, kitűnő egészségnek örvendett és a környék lakóinak legnagyobb csodálkozására biciklin kari- kázott a szomszéd faluba. Nö­vényeket gyűjtött, preparálta őket, írt, káromkodott, szóval ragyogóan érezte magát. Mici néni közben elszenderedett, csak egy üresen maradt barna tejesbögre jelezte ásítva: nincs az élők sorában. Nagyapám ennyit mondott: Jó léleik volt szegény, de egy életen át nem tanult meg piláfot készíteni. A háború első esztendejében nagyapámnak utazhatnékja tá­madt, régi járandóságát akar­ta követelni. Valamelyik ma­gánpalotában véletlenül a lift- hófba zuhant, karja eltört, fe­jét bezúzta, ütőere egy helyen elszakadt. A kórházban öt nap múltán kikezdett a főápolónő­vel, némi pénzt adott neki, s begipszelt tagjaival megszö­kött, vonatra ült és hazajött. Gyógyulása közben sokszor ül­dögéltem mellette. — Természetem könnyedsé­ge sokszor csalt kelepcékbe, fiam — simította el magán a paplant —, kár volt ezt az őrült mágnást zavarnom. Egyébként ne hajtsd hátra a fotelben a fejed, mert zsíros lesz tőle a huzat. Nagyapám kiheverte a balesetet, de később 96 éves korában a februári hóvihar­ban tett sétáját már nem. Ágy­nak esett, s mivel egy távoleső pusztán laktunk, csak egy ré­szeg fogorvos volt hajlandó ki­jönni a beteghez. Nagyapám három napig 40 fokos lázzal viaskodott, félrebeszélt, apám­nak sok trágár dolgot mon­dott. Rövid időre jobban lett, újságot kért, olvasott. Az éj­jeliszekrényhez akkor sem engedett nyúlni, Cerberusként őrizte. Aztán rosszabbra for­dult állapota, hányt, apám pa­pot hozatott. „Elfelejtetted mennyire megsértődött, ami­kor a lányunk esküvőjén a sakter mellé ültették?” — kér­dezte vádlóan anyám, amikor látta műfogával hogyan vicso­rít a csuhásra. Másnap azt kérte, fordít­suk ágyát kelet felé. Ám ahhoz el kellett mozdítani az éjjeli- szekrényt. Mindannyian oda ugrottunk, én ügyesen nagyot lódítottam rajta s nagybátyám kopasz fejével koccantam ösz- sze. — Nahát! — kiáltotta fel­háborodottan apám, amikor a szekrénybe bújt. — Nincs há­tulja! — Az éjjeliszekrény eme hiányosságát addig a falhoz állítás jótékonyan eltakarta. A szekrényből két pár magas­szárú, fekete cipő, egy por­rongy és a „Hogyan trágyáz­zuk a gyümölcsöst?” — című kötet került elő. Más semmi. Nagyapámra néztem, s ak­kor láttam arcán némi derűt felcsillanni. Homlokát pára vonta be, szeme lázasan fény­lett, sárga bőre rángatózott, s nekem úgy tűnt, kiugró ádám­csutkája is vidámabban sza­ladgál rövid pályáján. Szégye- nülten álltunk körülötte, apám köhögött, anyám krákogott, nővérem az éjjeliszekrény márványlapján dobolt. Egy­másra néztünk, aztán vala­mennyien parancsszóra nevet­ni kezdtünk. Nagyapám jó óra múlva halt meg. Szája csücskében fehér hab maradt és elnéző mosoly. hoz. Minden lépéssel ismerő­sebbnek tűnt néki pirossal szegett sokráncos szoknyájá­val, vesszőből fonott háti­kosarával, berlinerkendőjével együtt. Mintha a nagyanyja lett volna, ahogy utolsó képe a kétéves gyermek Íriszére vetült. Az édesanyja vonásai időben közelebb hozták hozzá, de ő is elment nyolc évvel ez­előtt Honnan való hát akkor ez a nagy hasonlóság? A hátikosaras néni is őt nézte már, s egyenesen hozzá címezte a kérdést: — Mondja, kedveském, mer­re az a nagy egyetemi iskola? — Tessék velem jönni — mondta neki szelíden és kézen fogta. — Éppen oda megyek. Ezután együtt tiporták fel­felé a lépcsőfokokat, együtt léptek ki a fényes Kossuth Lajos utcára, s ahogy beleve­gyültek a tömegbe, olyanok voltak, mint a jelen és a múlt groteszk ellentéte. Sokszok­nyás néni, kendősen, hátikas­sal. s szolidan minis diáklány a háta közepéig lendülő haj- sátorral. Csak éppen. Janka nem foglalkozhatott ezzel a kedves kontraszttal, mert a néni egyre beszélt — Tudja, kedveském, fel­szállítottunk húsz tömött ka­csát, azt adtam el a csarnok­ban. Csak a három legkövé­rebbet vágtam le magunknak. Egyet nekünk az öregemmel, kettőt pedig a fiamnak. Lesü­töttem zsírba. Jó lesz neki, ha már házasulatlan maradt. Janka .végre rést talált a tömegben. — Hány éves a fia, néni­kém? — Huszonkilenc lesz István vértanúkor. — Itt dolgozik az egyete­men? — Azt írta, de majd most megtudom. Janka nem értette első szó­ra. — Tudja, kedveském — folytatta áz öregasszony —, a Serfőző ángyom Lacija is öt évig húzta a lózungot, hogy tanul, a végén már mérnök­nek mondta magát, amikor meg feljött az apja, kiderült, hogy csak valami rajzoló. Az én Mihályom nem ilyen, de azért körülnézek. A lány elgondolkozott. Mi­csoda múlt ültethette beléjük azt az önvédelmet, hogy még a gyereküknek sem hisznek? A fia nevét is sze­rette volna megkérdezni, de már ott jártak az egyetem alagútjában, s a karórája is sürgette a búcsúvételt — Megérkeztünk nénike — mondta mosolyogva. — A por­tán majd eligazítják, hogy hol találja a fiát. — Rámparancsolt az öre­gem — mondta az asszony —, hogy először a főnökségét gyóntassam meg, hogyan dol­gozik, nincs-e rá panasz, csak azután keressem. Elköszöntek. Janka felro­bogott a lépcsőn, s vele az a megnevezhetetlen gondolat is, ami nem hagyta békén az óra alatt sem, miközben Czinke Mihály előadó Mó­ricz Zsigmond parasztábrázo­lásáról magyarázott. De nem­csak hogy nem hagyta el, egyre inkább birtokába is vette ez a gondolat, annyira, hogy már az előadó tanár­ban is a néni alakmását lát­ta. Eleven tekintetét ennek két szeme tükrében, szavai­nak muzsikáját a kandidátus kottáznivalóan szép mondatai­ban, sőt még a járását, gesz­tusainak kedves félszegségét is rokonította annak el­bizonytalanodásával, ott az Astoria-aluljárö közepén: „Mondja, kedveském, merre igyekeznek abba a nagy egye­temi iskolába?” S minél job­ban elfoglalta ez a gondolat, annál inkább elégedetlen lett önmagával, s a „branccsal”, ahová szinte jóízlése ellenére odaparancsolta Dezső. Czinke A boldog emberből idézett: „Annyi sok fejércse1- léd közül a legjobbat válasz­tottam ki. Hálát adhatok az istennek, hogy ebbe a szeren­csébe részesített, hogy lelki boldogságot adott...” Véletlenül találkozott a te­kintetük, éppen akkor, ami­kor nyílt az ajtó, és belépett rajta a sokszoknyás, hátiko­saras öregasszony. A legki­sebb zavar nélkül „Jónapot kívánok”-ot köszönt, odament a fiához és megcsókolta. — Csakhogy megleltelek — mondta örvendezve, mintha ketten lettek volna csupán. — El sem képzelnéd, te Miska, milyen jókat mondott felőled az a főtanár úr. A hallgatóság kíváncsian figyelte a közjátékot, s mi­közben a tanár a folyosóra kísérte az édesanyját, a leg­különfélébb vélemények hang­zottak el. — Tipikus kádernyanya — mondta Lukács Győző, a „nagymenő” szűcs fia, akit gépkocsijáért Onassis-nak hívtak. — Ha ilyet látok, min­dig attól félek, hogy megint balra megy a parti. — Hunyd be a szemed! —> szólt rá Lakatos Vince. — Többet érhet az, mint ti mind­nyájan. — Azt hiszem, hogy Ázsiá­ban élek az ilyen népi sereg­lések idején. T öbben is rápisszegtek. Az­tán visszajött a tanár, és folytatta az órát, de az előbbi természetességét nem nyerte többé vissza, mintha érezte volna, milyen megosztott a hallgatósága. Hamarosan meg­szólalt a csengő is, nem kellett kínlódnia tovább. Janka kilépett a folyosóra, ahová az újra keveredett vita hívatlanul is elkísérte. — Mi az elvtikém, megsaj- dult az osztályharcos szíved? — kérdezte Onassis. — Miért nem vitted el kikúrálni vala­hová?! — Fogd be a szád, te szemét! Még a csattanást is hallotta, mégse fordult vissza, pedig azt sem tudta, hová igyekszik annyira. Olyan mélyen kavar­góit benne minden, hogy a Dezső köszönése is váratlanul érte, a szokott helyen, az V-ös előadóterem iránt. — Szia, Jan. — Szervusz... — „Csombé”-nak Bécsbe ment a mamája, estére lesz kégli! — Nem érek rá ... — Mit izélsz? Te mondtad az este, hogy még egy nap! És megint várni kell?... Tu­dod, hogy milyen tele vagyok! — Akkor sem érek rá! Nagyon szégyellte magát, s úgy ment tovább, hogy meg sem állt. A lépcsőfordulóban utolérte az öregasszonyt, meg a fiát, s amikor elkocogott mellettük, a néni utánaszólt. — Várjon csak leányom! — Ránevetett a fiára. — Ez volt az a kedves, Miskám, aki reg­gel idevezetett. Ismered? — Persze, hiszen a tanítvá­nyom. — Hát akkor hívjuk meg es­tére kacsapacsenyére. Hiszen olyan sápadtka, mint a hold­világ. Eljönne? Janka elpirult. — Nem szeretnék terhűkre lenni. — Jöjjön nyugodtan — in­vitálta a tanár is —, mondjuk hétre. Jó? — Köszönöm szépen, ott le­szek ... Dezső a porta iránt érte utol... — Ugye csak marhultál, Jan? Szótlanul végigmérte. — Szóval nem? — Nem ... — És mikor? — Azt hiszem, soha! Ahogy kimondta, mindjárt erősebbnek érezte magát... — Miért dilizel, Jan? — Vége van Dezső, vége!... Visszafordult egy percre, megfürdette az arcát a lefelé lépkedő kosaras néni mosolyá­ban, azután kilépett az. utcára. Az Erzsébet-hídon már leg­szívesebben táncraperdült vol­na...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents