Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-20 / 192. szám
1969. AUGUSZTUS 20., SZERDA PEST MEGYEI tfűsiap CSONTOS GÁBOR: A reflektorok csíkot húrnak M leni a fényképezés titkát. Magda mosolygott magában, és elhatározta, hogy először erről a külföldi lapról fogja kérdezni az öregasszonyt. Apró, töpörödött paraszt nénike, akinek a fia magas pozícióba jutott, egy fontos társadalmi szerv elnöke, külföldön forgolódó, diplomata és tudós férfiú ... Hogyan találkozik ebben a kis vidéki házban a régi paraszti időtlenség a legmodernebb világszemléletű és tudású közéleti ember nagyvonalúságával. Ilyen mondatokat kerekít- getett magában, úgy vélte, jó lesz összekötő szövegnek, s ha a néni kimondja újra azokat a csodálkozó szavakat, amelyekkel az autók fénycsíkjait illette, kitűnően összejön a riport első része. íg a néni most magának töltött teát — egészen sötét kis löttyöt, —, Magda az ölébe vette a magnót, és a gombjait babrálta. Aztán visszaült az asztalhoz, és középre tette a mikrofont, de nem kapcsolta be, csak előkészítette, hogy majd akkor nyomja le a gombot, amikor benne lesznek a beszélgetésben. A néni szótlanul figyelte a ténykedését. — Nem fog zavarni egyáltalán... Csak tessék úgy válaszolni, mintha ez a kis masina itt sem lenne. — Természetesen, leikecském — mosolygott a néni, és várta a kérdést. De Magda Ujja csak tétován simogatta a gombokat, s nem jutott eszébe semmi. Végül a néni felállt, és a szekrény aljából egy kis dobozt hozott elő. Faládika volt, mint egy nagyobbfajta ciga- rettáslcazetta, fényképek voltak benne. — Nézze meg, lelkem, mindenütt megtalálja őt... — s enyhe kis szomorúsággal hozzátette: — Mindennap nézegetem ... A néni sorra szedte a képeket, Magda egy fekvő, gumi- nadrágós képnél elkaccantotta magát: — Nahát, az elnök elvtárs! — Az én kis fiam — mondta a néni —, nekem ő nem elnök vagy miféle, nekem ő csak a kisfiam... — Hát igen — mosolygott Magda meghatódva. Talán egy fél óráig is nézték a .képeket. Közben kétszer is megnyomta a magnó gombját, de csak suta és összefüggésbe nem hozható mondatok kerültek fel a szalagra. Egy kicsit elcsüggedt, s arra gondolt, hogy nemsokára vége lesz az avatásnak, jó lenne mégis valami direktebb kérdést feltenni. Vagy várja meg, amíg ideér Ragó, és akkor a vele való beszélgetésbe vonja be a mamát? No, azért még próbál valamit... De amikor végre rávette a nénit, hogy hosszasabban beszéljen a fiáról, valami megmagyarázhatatlan keserűség lepte meg a mondatokat. „Drá* * * J ga, aranyos fiú volt... Amíg j itthon volt is, csak a könyve-! két bújta... Szegény apja ! mondta, nem akárki lesz a mi s fiúnk... Amikor hazajött, ä hogy beléptesse az apját, ak-; kor is együtt sírt vele, hogy; baj, megérti, de muszáj,; őmiatta, a hivatala miatt... J Kár, hogy olyan nagy termé-j szetű ember volt szegény ap- ! ja, nem sokáig bírta ki azok! közt, akikhez nem vágyako-; zott..Efféle félmondatok $ ragadták bele, ahogy erősítet-; te vagy gyengítette a hang- > erőt. 5 > Egy kis csend ereszkedett; közéjük, lopva megnézte az$ óráját, és nem értette, hogy ! miért nem jön még mindig J Ragó, aztán megkérdezte: ! ! — Mikor volt utoljára itt- J hon? — s hogy a néni nem ! válaszolt azonnal, még utána-! tette: — az elnök elv társ? 5 S — Már a fiamat érti, ked-$ vés... Hát bizony, csak hús-J vétkor tudott... Sok a dolga... ^ De akkor egész nap itthon J volt. Akartam, hogy aludjon ist itthon, de hát igaza volt, ho-J va tehettük volna a sofőrt. Ezt $ ugye, meg lehet érteni, szükö-; sen vagyunk... 5 ? Arra figyelt fel, hogy to- 5 csogva beállt a hangoskocsi az$ ablak alá, épp ráesett a fény $ a függönytelen üvegen át. 5 Magda megnyitotta az ablakot. $ — Mi van, Ács? Mégis akar- $ nak maguk is valami felvételt? $ — Szinte örült volna, ha anya $ és fia találkozását a hangosko- $ esi riportere veszi fel, elment^ a kedve az egésztől. De Ács $ csak vigyorgott, amint kidugta 5 fejét a lehúzott ablakon: — Semmi meló, Magduska, $ jöjjön, kocogjunk haza. — De hát miért. Mi van? — ^ csodálkozott. — Ragó már rég úton van. $ Nem ér rá... Na, jöjjön...! ^ M agda ólmos karokkal | csukta be az ablakot, $ és nem mert megfordul-1 ni. A néni szólalt meg előbb:5 v — Ügy, hát nem érkezett... $ Hallottam, lelkem... Nem $ baj... Hisz annyi a dolga... $ Majd hazajön karácsonykor... ^ — Igen, nénikém, biztos sür- $ gős dolga volt — suttogta, míg $ búcsúzásul megcsókolta az | öregasszony arcát. — Sajná- $ lom, igazán sajnálom. — A $ néni halványan mosolygott: | — Én sajnálom, aranyos, $ mert hisz így a maga dolga $ nem sikeredett... Szegény- ^ kém, pedig mennyit várt, töl- ^ tötte; itt az időt... Magda megfogta az ajtóban | a néni kezét, s erősen két te- ^ nyere közé szorította. Mosolyt^ erőltetett az arcára: — De nénikém, az én mun-^ kám így is sikerült. Nem töl- ^ töttem itt hiába az időt... $ Higgye el, egyáltalán nem ^ voltam itt hiába... % KISS ATTILA RAJZA $ fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS I TAB: LÁSZLÓ: Hol van Fülöp? — Látja, ez kedves magától, Jenő... — mondta és átölelt Nem vagyok ugyan Jenő — gondoltam —, de húsz éve nem láttam Ilonkáékat, s nem kívánhatom, hogy a nevemre is emlékezzenek. Elvira néni belém karolt és bevezetett a belső szobába, ahol vagy harmincán nyüzsögtek már. Egy bajuszos úrhoz vezetett, és így szólt: — Nézze, Zsiga bácsi, Jenő is eljött... Zsiga bácsinak csak á nevére emlékeztem. Tudom, hogy gyermekkoromban egyszer nyaraltam náluk Bodajkon vagy hol. Zsiga bácsi magas és sovány ember volt, most alacsony és kövérkés... Hogy múlik az idő... — Szervusz, Jenőkém — nyújtotta a kezét Zsiga —, no te ugyan megnőttél... Amikor legutóbb láttalak, ilyen kicsi voltál... És mutatta a kezével, hogy milyen kicsi voltam legutóbb. Csakugyan, alaposan megnőttem. — Hogy vannak Friciék? — kérdezte. Zavarba jöttem. Friciékről évtizedek óta nem hallottam. Disznóság, hogy nem ismerem a családot... — Hát csak megvannak, Zsiga bátyám... Élnek, éldegélnek, hehe... — Az a fő! Mert úgy hallottam, hogy Frici szegény halálán van... — No, az túlzás... Megvan hűlve egy kicsit... — Nézd csak, Juliska — mondta Zsiga —, hogy megnőtt ez a Jenő gyerek... A szikár hölgy lomyont tett a szeme elé. — No, nézd csak! De azért szakasztott az apja! Hogy van a kedves papa? — Kösiönöm. Csak megvan. — Az a fő! Hallottam, hogy nyugdíjba ment. — Igen. Éppen most van húsz éve, hogy nyugdíjba ment... — Húsz éve? Nekem két hete mesélte Linus, mint nagy újságot. Elég lassú a családi hírszolgálat, az bizonyos. No, mindegy. Sötét ruhás, piros arcú fiatalember közelített hozzám tárt karokkal. — Szervusz, Miska! Hát te is itt vagy? Rögtön láttam, hogy a vőlegény. Mondtam is neki: — Szervusz, Danikám, hogy- smint? — Családot alapítok... — Jó az ilyenkor, hehe... Dani méltatlankodott: — Ha Aurél bácsi nem ír neked, talán felénk sem szagolsz ... — Ö, mindenképpen felétek szagoltam volna ..; — szabadkoztam meggyőződés nélkül, s azon töprengtem, hogy ki lehet az az Aurél bácsi, akinek levelét nem kaptam meg. De nem volt időm töprengeni. Dani bemutatott ismerőseinek: 1 — Ez az én kedves Miska unokaöcsém Mátészalkáról... Rövidesen kiderült, hogy valami Ferkó bácsi együtt szolgált apámmal az idegenlégióban. Szidónia néni pedig ismerte az anyámat Palicsról, ahol én születtem. (Anyám, anyám, miért mondtad nekem, hogy Esztergomban jöttem a világra?) Egyszerre csak felkiáltott Dani: — Miskának remek jó hangja van! Énekelni fog! — Éljen, éljen! — tapsoltak a többiek. Nekem remek hangom? Még olyan szörnyű hangot nem hallott a világ, mint amilyen az enyém. Micsoda otromba vicc ez? — Halljuk! Halljuk! — kiáltották többen. Egyedül álltam a szoba közepén, pirosán, mint egy vér- bélű narancs. Kétségbeesve tekingettem széjjel. — De kérem... — Ne kéresd magad, Miska! — Ne szégyellje a tehetségét! — Nótázzon egyet, és passz! Mit affektál? Mit tegyek? Nemhogy hangom nincs, de még egy négysoros nótát sem tudnék végigénekelni. Pedig megérdemelnék, hogy énekeljek ... Legalább Fülöp bácsi itt lenne, aki idecsődített. Elöntötte fejemet a vér, felkiáltottam: — Hol van Fülöp? Harsány nevetés rázkódtatta meg a falakat. — Nagyszerű! — zengte egy férfihang. — Ez valami kupié lesz! „Hol van Fülöp?” Nagyon jó! Halljuk! — Semmiféle kupié! — jelentettem ki erélyesen. — Hanem én igenis Fülöp bácsit keresem ! A házigazda elém állt: — Az egész családomban nincs Fülöp! — Dehogy nincs! ö hívott meg az Ilonka esküvőjére. A kövér hölgy, aki jöttömkor fogadott, ijedten csapta össze a kezét. — Te jó isten! Az úr a Gre- pák Ilonka esküvőjére jött! — Igen! Grepák! Most már emlékszem! — helyeseltem. — Hát kérem, Grepákék az első emeleten laknak. Itt Mihók Annus eljegyzését tartjuk. Kitámolyogtam, és megátkoztam minden házat, ahol félemelet van. j Boldogult anyám második ! unokatestvére, Fülöp bácsi, ! felhívott telefonon és tudtom- I ra adta, hogy vasárnap lesz ■ Ilonka esküvője Danival, fel- ! tétlenül jelenjek meg az anya- I könyvvezetőnél, vagy ha ott [nem, hát gratulálni Elviráék- inál, jónéven fogják venni. : — Béluskám — mondta Füi lop bácsi — feltétlenül ott kell ! lenned, amúgy is olyan ritkán I jársz a család körébe, hogy ; abszurdum. j Megígértem, hogy ott leszek i ás megkérdeztem: i — Ki az az Ilonka? i — Szegény édesanyád uno- ; katestvérének a mostohalánya. ; — Aha. És ki az a Dani? I — Nagyon rendes gyerek, j műszerész egyébként. ! — No, de ki az az Elvira, Fü- ;löp bátyám? i — Ilonka mamája ... I — Ja úgy!? Köszönöm az ; értesítést — mondtam. — Hol i laknak? — Mézga utca 6. I A szóban forgó vasárnapon : vásároltam egy csokor szegfűt i és megjelentem a szóban for- : gó Mézga utca 6-ban. Mint- i hogy Elvira néni vezetéknevét ; nem tudtam, bekopogtam a ; házmesterhez. i — Kérem ... Melyik lakás- iban van itt ma lagzi? i — Első emelet nyolc, i Megigazítottam a nyakken- i dómét, torkomat köszörültem, i Idős hölgy szaladt elém, lel- i kendezve: ság. Az is veszélyes lehet. Meg a meteorok. > Es a kozmikus sugárzás — sorolja fel itt-ott! felcsuppolt asztronauta műveltségét az éra! nem űrhajós feleségem és ismét megborzong,! mintha egy jó kis veszélyt a konyhaablakból! nézne. — A Hold mióban más. A kozmikus su- ! gárzás is igaz. Meg a súlytalanság is. Sőt a: még több veszély is igaz. De hát azért a fér- \ fiák dolga ez, tudod ... — Te mindig megfázol! — Egy meghűlés is más, és a Holdra repü-\ lés is. A Holdon különben sincsenek vírusok ! és léghuzat sincs, ha tudni akarod. Kuncogni kezd. — Most mit nevetsz? ! — Hogy néznél ki szkafanderben? Állati! pofa lehetnél. Ilyen nagy lakli pali belepré- \ selve egy szkafanderbe. Irtó muris lennél... \ Már kezdi nem érdekelni a halálos veszély, \ amely rám kacsingat az űrbe való utazás \ közben, és már az sem érdekli, hogy elnyel- \ hét egy kráter a Holdon, agyonüthet egy üs- ! tökös. Neki már csak az az érdekes, hogyan! festenék a szkafanderben... — Rajtam hogyan állna a szkafander? Nőt! szkafander nincs? — kérdi rádöbbenve az iz-! galmas talányra. 5 — Biztos van. A szovjet űrhajós nő,) ugye... \ — Tényleg. Akkor biztos van. Es én is ve- j led mennék ... — Hová? — Hát veled a Holdra... De mondd, csino-! sak azok a női szkafanderek? Gyurkó Géza ! } Feleségem {szkafanderben I § — Mondd, te fel mernél szállni azzal az k űrhajóval? Es le is szállnál a Holdra? — ^ kérdezi a feleségem kíváncsian kandi szem- ^ mel és egy kis titkos borzongással. — Természetesen — mondom mély meg- $ győződéssel, mert egy férfi adjon magára és § tartsa azt a világ legtermészetesebb dolgának § egy nő előtt, mégha az a nő a felesége is, ^ hogy igenis, ő nemcsak fel, de le is szállna. \ Akár a Holdon is. § — De az rendkívül veszélyes ... ^ — Azért szállnak fel az űrhajóval férfiak. 4 Akik edzettek. Mert mind nős. ^ — Es, nem félnél? — a kérdésből egy kis $ büszkeség és aggódás csendül ki. Kétségkí- § vül jólesik, mit tagadjam. ^ — Miért félnék, kisfiam. A tudományban flehet bízni. Különben is, ha nem vetted volna ^ észre, a magam korosztálybeliek szálldogál- i nak már a kozmoszban. Még erősek, izmo- §safc. frissek, ruganyosak, de már bölcsek, oko- § sak. tudósak, meg miegymás — magyarázom % mély meggyőződéssel s ebben a pillanatban ^ valóban úgy érzem, hogy méltatlan mellőzés ^ ért, amikor nem ülhetek abban az űrhajó- ^ ban, nem szállhatok le a Holdra. A — A Hold, ugye, az más. Es a súlytalanA szerkesztőségi kocsi a kis utca sarkán állt meg. Magda az ölébe vette a magnetofont, és várt egy picit. Keresztes hátrafordulj: — Itt menjen be, Magdi, látja ott azt a uoltot, ha jól emlékszem, a mellette levő házban lakik a néni. — Köszönöm! — Ügyetlenül szállt ki, mert nehéz volt a magnó, és sár is volt, a lábán meg csak könnyű cipőt viselt. Mielőtt becsapta az ajtót, visz- szadugta a fejét a kocsiba. — Lesz szives megmondani Ácséknak, hogy ha végeztek, jöjjenek be értem. Elég, ha megállnak itt a sarkon, én kész leszek akkorra. Persze, attól függ, meddig marad majd Ragó elvtárs az édesanyjánál ... Keresztes megígérte, hogy szól, s várta, hogy Magda becsapja a kocsi ajtaját. A kocsi csak aztán indult el, amikor ő kiért a járdára. Még intett Keresztesnek, s befordult akis utcába. Mindent pontosan kiszámított. Ácsék a hangoskocsival felveszik az avatási ünnepséget, s amíg Ragó ellátogat az édesanyjához, leszedik a kábeleket, s mire érte jönnek, ő itt régen kész az anya és fia találkozásával. Egy fiatalasszony fogadta, meghallgatta, mit akar, aztán megmutatta az ajtót, s maga eltűnt a ház másik végében. Nagy, L-alakú ház volt, Ragó néni ^z elülső részben lakott, régimódi lilával és arannyal pingált szobában. A komor környezetben a kis fekete ruhás öregasszony elszomorította. Halványan pislogott a villanykörte az árva dróton, mintha restellkedne szétnézni a rideg szobában. A kis vaskályhában égett a tűz, és teaforraló állt a tetején. — Aranyoskám, igyon egy kortyot — kérte az öregasz- szony, és piciket lépdelve csészét szedett elő, majd leszűrte a teát. A cukor a ’nagy ovális asztalon volt, néhány más edénnyel együtt, amiben a vacsora maradéka lehetett. Az asztalterítő felhajtott csücske fedte el az edényeket. A tea jólesett. Nem akart még kérdezősködni, hagyta, hogy magától menjen a beszélgetés, gondolta, egy idő után úgyis kialakul benne, hogy miről kérdezze a nénit a riporthoz. Azt már látta, hogy nem lesz nehéz dolga, a néni igen értelmes és szellemileg frissnek mutatkozott. Nem látszott meg rajta a hetvenkét év. Bár a lábát fájlalta, mondta, hogy nem bír már elmenni sehova, ezért is nem tud ott lenni az avatáson. — Ragó elvtárs pedig örülne. Azt mondta, beteg tetszik lenni, s biztos, hogy nem tud elmenni az avatásra a néni. Tőle tudtam, hogy itthon kell keresnem. A néni szeme felcsillant. — Ügy, hát beszéjt vele? Hogy van? Nem viselte meg túlságosan az a külföldi út?< Küldött egy lapot, hogy meny-s nyi elfoglaltsága volt ott is... | Nézze...! A kredenchez tipegett, és az! üvegbe tűzött levelezőlapok! közül kiemelt egy széles, szi-i nes kártyát. Esti felvétel volt, i lila ég, rengeteg városi fény,: reklám és az autók lámpájá-1 nak kusza fénycsíkjai. Maguk; az autók nem is látszottak, j csak a csíkok. — Már jó, hogy itt van, ked- i vés, maga biztosan tudja, mik; ezek a piros vonalak. Kérdez-; tem a legkisebbik lányom meg ; a vejem, de nem tudták meg- ; mondani. A vejem ugyan azt; mondja: autók. De hát hol; autók ezek? Ezek valami esi-: kok vagy mi... — Csakugyan autók ezek néni. A reflektorok csíkot húznak. Este nem lehet másként fényképezni, csak ha fél percig is nyitva van a fényképezőgép lencséje. S annyi idő alatt az autók fényei nem maradnak egy helyben. Csík lesz belőlük, ahogy haladnak előre. Az autók meg nem látszanak. csak a lámpájuk. A néni a szemüveget az orra elé tartotta, és úgy vizsgálta hosszan a képet. Látszott a szemén, hogy próbálja megér-
