Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-17 / 190. szám

?*** 4/) f m __ 1969. AUGUSZTUS 17.. VASÁRNAP n MILIVOJE PEROVICS: Csak a nők értik... Igen, így mondtam a fe­gyelmi bizottság előtt, amely tanúként kihallgatott: „Női dolgok.” — És mit ért ön ezen, eb­ben az esetben, igen tisztelt kartársam? — fordult hozzám a bizottság egyik töprengő ar­cú férfi tagja. — A csuda se érti az egé­szet. Legfeljebb csak a nők. Gyakran utazom Pristinára, szolgálati ügyekben. Este rendszerint hálókocsiban, s másnap dolgom végeztével, a motorossal térek vissza a fő­városba. Azon az estén fur­csa útitárssal hozott össze a háláfülkében a véletlen. Nad­rágját begyömködte a hulla­déktartóba, s amikor megmu­tattam neki a fogast, csak le­gyintett: „Jó az így is.” Fel­állt a kihúzható asztalkára, hogy feltornássza magát fek­helyére. — Leszakad! — szóltam rá rémülten, merthogy az asztal nyikorogva panaszkodott a te­temes súly alatt. — Miért nem a hágcsón megy fel? — Miféle hágcsón? — cso­dálkozott már odaföntről az úti társ. — Az ördögbe is! Ki hinné, hogy lajtorját is be­hurcolnak ebbe a mozgó há- lótermecskébe?! — mereszt- gette méltatlankodva a sze­mét a hágcsóra, s amikor azt is megunta, falnak fordult, és rövidesen horkolástól rázkó­dott velem a fülke. Érthető hát, hogy másnap, amikor felszálltam a motoros­ra és egy teljesen üres fülké­re bukkantam, boldog re­ménykedéssel nyúltam el a fi­nom bőrülésen: végre pihen­hetek. A véletlen szeszélye azon­ban nem úgy akarta. Ugyanis egy fürge tekinte­tű, kihúzott szemű hölgy lib­bent be a kupémba — égszín­kék uniformisban, illetve kö­ténykével, amilyet csak a vo­natbüfé főnöfcnője visel. Lát­támra elbiggyesztette az aj­kát, s amint a vonat megállt, mélyen kihajolt az ablakon és türelmetlen, ideges kiáltást küldött a peron felé: Mityaaa! Kis idő múlva magas, bar­na fiatalember robbant be a kupéba. Feltűnő nagy orrától alig tudta megcsókolni a kék- kötényest, aki szinte becéző rajongással, mint alvó gyer­meket, oly gyöngéden, he­lyezte el őt a szemközti pam- lagon, s azonnyomban lehúz­ta mind a három keskeny kis redőnyt az ablakon. — Foglaltam számodra fül­két, de látod... — pillantott felém csaknem neheztelően. — Nem baj — ütötte el a fiú könnyedén. — És ki he­lyettesít most a büfében? — Azzal ne törődj. S már folytatták is az Panasz kapott X-szel, Y-nal, Z-vel, akik pedig, szerintük, lénye­gesen mérsékeltebb képessé­gűek. — Felhívtam a tudakozót, hogyan lehet igazságosan osz­tani a jutalmat. A tudakozó háromszor is megismételtette velem, hogy mi a kérésem, majd ezt mondotta; „Nem gondolja, uram, hogy helyes lenne az ön részére egy kis idegszanatóriumi felülvizsgá­lat?” — Nagyon elkeseredtem, de teljesen még mindig nem ad­tam fel a reményt. Nemrégi­ben úgy éreztem, most végre örömet szerzek a munkatár­saimnak. Ügy hozta a sors, hogy nagy összegű jutalom- keretet kaptam, tehát sok ju­iáimat tudtam javasolni min­denkinek, és nagyon nagy kü­lönbségek nem is voltak a prémiumösszegek között. Mit gondol, örömet szereztem?... Ne szóljon közbe, látom, tud­ja a válaszom... — Nem adtam fel a har­cot, az ország egyik legjobb matematikusát kértem fel, je­lentős honoráriumot ígérve, hogy dolgozzon ki nekem oiyan premizálási rendszert, amelynek alapján mindenki többet kaphatna mindenkinél. — A matematikus sajnálat­tal közölte, hogy a tudomány mai állása szerint a Venusra el lehet jutni, sőt, még távo­labbra is, de ezt a számtani rendszert még nem ismeri. Le­vele végén udvariasan felhív­ta a figyelmemet, hogy nem ártana esténként jéghioeg vízzel tusolni... Feljegyezte: Ordas Nándor \ASVARI ISTVÁN: KEGYELET rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS MEGÁLLÓ Nem volt kis ügy, az asszony jajveszékelt, kezét összekulcsolta, a gyerekek meg szét­szaladtak, csak ránéztek az apjukra és futot­tak, az meg állt az ablaknál, aztán jött a mentő, volt nagy összeröffenés, mindenki ro­hant, kérdezte mi, mi történt, ki van rosszul, mióta, miért, kiért jött a kocsi, hová viszik, mindenki érdeklődött, mondom magának, ér­dekli az ilyen az embereket, az meg csak állt, állt az ablaknál, nem érdekelte semmi, hogy érte jött a mentő, mi lesz, hová viszik, miért, csak nézett, ki az ablakon, nézett ki­felé az utcára ebéd óta, a felesége meséli, oda állt, gyanús volt neki, hogy oda állt, miért, töri valamin a fejét, biztos, gondolta, ki tudja min töri a fejét, ki tudja min törik ezek a fejüket, nem azon amin mi, magam is tapasztalom, lakik egy a lépcsőházban, amolyan írogató félnótás, nagyon is jóban voltak, szerette, nem tudom mi lesz ha meg­tudja, az is bolond, volt a szanatóriumban, de nem közveszélyes, lelkibeteg, hallott már maga erről, én még nem esküszöm, de ezek nem olyanok mint más, még a bajaikban is különböznek, ez is csak állt az ablaknál, né­zett ki az utcára, a pucér utat nézte, mi van ott látnivaló, maga sem tudja, néz, hát ide figyeljen, nem az, akiről beszélek, hanem az a másik, aki ott lakik a lépcsőházban, ha rámnéz, szinte borzadok bele, úgy érzem üveg vagyok, átlát rajtam, látja a szívem, a v:- sém, mindenemet, annak hazudni, az is áll. ott szokott állni az ablaknál, köszön neki az ember, nem fogadja, el van foglalva a né­zéssel, mit néz nem tudom, azt mondják lát, bele lát valamit a semmibe, gondolkozik, le­írja, közlik, itt pénz van mindenre, ez meg Álmomban Almomban a kutyám odajött s emberi hangon így szólt: mit búsulsz. Szeretlek — mit vársz egyebet? Szunyókálva is téged látlak, rút, szörtelen Barátom. Kapaszkodj az ablakhoz, mint én s nézzük a holdat, a ferdejárású járókelőket. Nézd, ott szemközt egy nő vetkezik; szép, hosszú a combja, melle gömbölyű, mint lábszárcsont vége. Ej, te kutya-ember, esettebb vagy, mint én. Vedd ki a lóhúst a fridzsiderből és egyél. Majd csinálok neked feketét, aztán kalapot veszek, s lemegyünk a Kör­útra; kószálunk, ahol biccennek a neonok. No, emeld fel már a lábad. Nézd a tappancsomat, itt van melleden. Nyugodj nyugtalan rohanás! Inkább nyulat fognál, minthogy verset írsz. Ne félts tőlük Ne félts tőlük!... betűk ezek csak. Gyere végig a szürkesorú lapokon! — Szeszélyes tusvonalakban pereg le előtted a sorsod, a sorsom; Eléd hömpölyög a történelmünk a fehérség mélyéből kilépve — Első szerelmem volt ez a tenger! Ne félts tőlük, betűk ezek csak: a tudás szőlőjének tökéi az értelem dombján a tagok mik szavakban futnak a csúcsra hogy tisztán csobogó mondatokká érjenek. Ne félts tőlük, ők vigyáznak! Bennem élnek: már sejtjeim; Ügy bennem élnek, mint te, s az élet — ha ivóvizemként nem lennének , szomjamat el Te sem olthatnád bennük ne vigyek mást, csak igazat! Takács Mihály LEÁNYARC (Foto: Urban) enyelgést, minthogy tapinta­tosan, de sikeresen megját­szottam a már alvó utast, ölelkezés után egyik közös ismerősükre terelődött az­tán á szó. — Képzeld, Mile megnő­sült. — Kit vett el? Csak nem azt a kanosai kis szöszit? — Azt. De már el is váltak. — Gyorsan ment. És miért? — Tudod, a fiú rövidre fog­ta. Terrorizálta, és a szöszi megunta... De az ám, ígér­tem neked valamit... Hozok egy kis csemegét... S azzal kiröppent a fülké­ből, hogy percek múlva há­rom stewardess-szel térjen vissza. — íme, a beígért szórakoz­tatás! Az én kis utasszállító tündéreim!... A volt férjem, csajok! Négy évet éltünk egy födél alatt; meguntuk; elvál­tunk, de azért nem bírjuk egymás nélkül... Mind az öten ott zsivajog- tak, szorongtak, hahotáztak a szemközti ülésen. Vihogtak, ugrasztották a nagyorrú ex- férjet, s a kékkötényes exfe- leség szüntelenül a büfé és a fülkénk közt cikázott. Hol dupla adag sonkát, hol egy púpozott tányér süteményt nyomott a nagyorrú ölébe, aki pillanatok alatt eltüntette a „menü feletti” fogásokat, s amikor a tálnyi gyümölcsöt is befalta, a csajok elvonultak, ők pedig feketét szürcsölgetve a gyerekről beszélgettek. — Miért nem jössz el már hozzá, Mitya? — kérdezte az exfeleség. — Mindig arra pa­naszkodik, hogy az óvodabeli pajtásai csúfolják: nincs is apja! Az este is azt mondja: „Apa itthagyott, te meg foly­ton utazol; olyan vagyok, mint az árvagyerek.. A fiú nem szólt. Kint alko­nyod ott. A felvont redőny a kopár hegyre nyitott kilátást. Szótlanul nézték mindketten a sivár lejtőket, a gyér növény­zetű, meredek hegyoldalakat. — Szeretem ezeket a bok­ros völgyeket — szólalt meg nagysokára a nő. — Különö­sen ilyenkor, alkonypírban. — Berkenyebokrok — mondta a fiú. Hangjuk most halk, és szo­morú. Nézem őket félig le­hunyt pilláim alól s azon tű­nődöm: vajon miért válhattak el? Látom, útjukban vagyok nagyon. Kisvártatva a ké’kkö- tényes szól is a fiúnak, hogy menjenek át egy másik fül­kébe. — A csajok reklamálnak! Gyere. Jó bőr mind a három. Csak egy kicsit pletykásak. Különben jó haverok. Mindig együttjárunk ezen a vona­lon ... Nemsokára benéztem a büfébe. Sehol egy üres szék. A zsúfolt asztalok közt a kék­kötényes kígyózott, és szemé­vel bűvölte a birodalmába tért férfinépet. Vajon ez lehet a válásuk oka? — merült fel bennem a kérdés. A minden férfinak tetszés mohó igénye? Ki tudja. Mindenképpen a gyermek bánja... A kékköté­nyes csillogó szemekkel je­lenti ki, hogy a fekete elfo­gyott. Közben látom, épp ak­kor teszi fel a rezsóra, a nagy kávéfőzőt. „Ez már maszek kezelésben van” — jelenti ki kacér mosollyal. S percek múlva már viszi is öt kis po­hárral a vagon valamelyik le­függönyözött fülkéje felé, ahol Mityáját szórakoztatják a „csajok”. Dübörög a vonat, a hűvösö- dő éjszakában... És a következő pillanatban felszállt az ellenőr... így let­tem tanú a fegyelmi bizottság előtt. ’fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSj Rádió, tv, mozi Magyarország a napilapok ezer lakosra jutó példányszá- ma alapján a 14., a rádió és a televízió elterjedését tekint­ve a 15. helyet foglalja el az európai országok között. A mozilátogatások számánál sorrendben a 7. helyen állunk — közlik a nemzetközi össze­hasonlító adatok. Hazánkban a 14 éven felüli lakosság 96 százaléka legalább egyféle művelődési eszközt igénybe vesz 5 Egyik nagyobb vállalatunk S osztályvezetője panaszolta el $ az alábbiakat. Nem teszünk ^ hozzá semmit, nem veszünk el ^ belőle semmit. ^ — Őszintén megmondom, a ^ prémium miatt most már vég- § képp ki vagyok borulva! — ^panaszolta. — Nemazénpré- ^ miumom miatt, az osztályunk ^ dolgozóinak prémiuma miatt. ^ Tíz éve kísérletezem, hogy i örömet szerezzek számukra és S most be kell vallanom, vég- S képp megbuktam. ^ — Eleinte arra gondoltam, ^ hogy egyes-egyedül a végzett ^ munka alapján javaslom a ju- ^ talmak összegét. Nem ment. ^ Tudja, kérem, mindenki úgy ^ érzi, hogy ő dolgozott a leg- ^ többet. Rossz lett a hangulat, ^ s meggondoltam magam. Kö- ^ zelítettem egymáshoz a pré- i miumok összegét. Az alsó és § felső határ között alig volt va- ^ leírni kis különbség. Mit gon- ^ dől, bevált? Nem! Még rosz- ^ szabb lett a hangulat, mert ^ most azok kedvetlenedtek el, ^ akik valóban jobban, többet ^ dolgoztak, mint az átlag. ^ — No jó — nevettem ma­^ gamban —, egészen széthú- 5 zom a mezőnyt. A legképzet- § tebbeket, amikor szorgalma- ^ sak is voltak, összehasonlítha- ^ tatlanul magasabb jutalomban ^ részesítettem a közepeseknél. ^ Azoknak pedig, akik semmi ^ különöset nem mutattak, nem ^ adtam egy fillért se. ^ — Még rosszabb lett a han­^ gúlát. Sokan elkeseredtek, 8 hogy nekik éppen úgy van S családjuk, mint a másiknak, $ nekik ugyanúgy 3,60 tíz deka ^ parizer, mint a másiknak, és ^ ehhez hasonlókat dohogtak. ^ — Ördögi ötletem támadt. ^ Jó, legyen végre nyugalom. ^ Mindenkinek fillérre egyfor- § ma jutalmat adtam. Mit gon- § dől, bevált? ... Látom, már § tudja... Ezzel mindenkit 8 megbántottam, mert minden- ^ k> úgy érezte, hogy degradál- ^ tam a szorgalmát és a képes- § segét, hiszen azonos jutalmat N éhány lépésre a lakásom­tól van egy italbolt, ame­lyet magam sem kerülök el mindig. A Itassza fölött a ta­lon gyászjelentést pillantottam meg. Fölvilágosítottak: egy heveny alkolohmérgezés áldo­zatáról szól, aki még három napja is makkegészségesen fe­küdt a sarok melletti asztal alatt. Részben az alkoholtól, rész­ben a bánattól könnyes sze­mű cimborái sóhajtva mutat­ták azt a jeles asztallábat is, amelyet fejpárnának szokott használni. Nem volt túl öreg, de miután jó előre megitta a betervezett normát, voltakép­pen teljes' életet élt, ahogy a jenlevők emlékező szeretettel megállapították. Röpködtek az elismerő szavak, amelyek a vitathatatlan tekintélynek mindenkor' kijárnak. ' — Egyszer fogadásból egy húzásra fél liter rumot, igaz, nem éhgyomorra, tíz cseresz­nyére, meg tíz hegyespapriká­ra. Vagyis táplálkozott ivás előtt — vettem tudomásul, s ahogy egy szikár, sörhabos ajkú fér­fiú kegyeletdús szavaiból kide­rült, nem csupán savanyúság­gal, komoly, tartalmas ételek­kel. — Nagyon szerette a töpör- tyűs pogácsát! Egy pogácsára két napig tudott inni. Ha jól emlékszem, egy évben kétszer- háromszor, a nagyobb ünne­peken, evett főtt ételt is! — Felesége nem volt? — ér­deklődtem. , A választ az ujjait számol- ! gató jelenlevő adta meg: — Volt neki je! Nekije volt. | Vártam a folytatást, de el- ; hallgatott, majd mintha mit $ se mondott volna, tovább szá- $ molta az ujjait: egy, kettő, há- * rom... Nyak nélküli, csupa fej, csu- $ pa has, csupa dadogás férfi $ tárta föl az igazságot: — Hogyne lett volna! De az ^ első nagyobb pofon után ott- ^ hagyta! A hűtlen! Én tíz éve $ verem az asszonyt, mégis ki- § tart mellettem. A boldog családi életet élő | férfinak dagadt a keble, § azután orra bukott és úgy ^ maradt, én pedig továbbiakban ^ a vezetőnek fejeztem ki rész- $ vétemet. ^ Komoran bólintott. — Jó vendég volt! Záróráig^ ivott, mindig itt, ezt még nem ^ látták máshol berúgni. A gyászjelentésre mutattam:^ — Az egész úgy hat, mintha § az italbolt saját halottjának § tekintené! $ A boltvezető rábólintott: ^ — Koszorút is küldünk a te- $ metésére. Csak még nem tu- ^ dóm, mit írassak a szalagjára. $ Próbáltam segíteni. S — Végső üdvözlet a törzs- ivónak! ^ — Alighanem gyűjtünk egy ^ szép sírkőre is — mondta az ^ tál bolt vezetője. — Persze ar-§ :a is kellene valami szöveg. ^ — Még mennyit ihattál vol- | iá — adtam búcsúzóul a ta- 8 íácsot. 8 Nagy S. József § festő, állt az ablaknál, kinézett az utcára, nézte a pucér utat, szólongatta a felesége: mit nézel, az asszonyt mondta, ott áll a meg­állónál, miféle asszonyt, nincs ott senki, be­szélj világosan, kérte a felesége, nem látod, ott áll, kisdeddel, didereg az ölében, az asz- szony ölében láthatatlan kisded didereg, fél a világtól, tőlünk, az embertől, mondta, és kezébe temette az arcát, na mit szól, ilyet még nem pipáltam, az asszony ölében látha­tatlan, mondom magának hülyék ezek, az a másik is, mert a munkából hazaszalad, s ne­ki az írásnak vagy sétál az utcán, áll az ab­laknál s néz, s fél tizenkettőkor ha ébredek, látom hogy ég a villany, de sokszor hajnali órákon ha riadok akkor is, ezek nem tudnak aludni vagy mi a fene, de szeretném azt a pénzt amit villanyra költenek, és ezeknek se család, se feleség, csak amit csinálnak, nem érdekli őket sem a reggeli, sem a vacsora, nincs vendég, sem gyerek, s ha valaki mégis benéz hozzájuk, úgy néznek rá, mint a véres ruhára, mint ha soha nem is hívták volna, kínálják ezzel-azzal, mégsem érzi magát más­nak az ember, mint betolakodottnak, ezért leginkább csakis egymás közt, tisztességes ember nem érti az ilyet, nem közéjük való, belátja, kerülöm is velük a találkozást, de most hogy így járt, kíváncsi az ember, mond­ják sokat idegeskedett, csak tudnám min, nem lett volna szabad annyit gondolkozni, törni a fejét, ez érdekes, az orvos azt mond-[ ta: miért, ha valami komoly látszata lenne,\ de így, csinálja amit csinál, küldi, elküldi: mindenféle személyeknek, azok meg, nekikl nem sürgős, helyben vannak, tudja hogy van, \ hogy szokott lenni, ez meg várt várta, ozí: mondják nagy tehetség, és most megörült.\ Hogy őrülhet meg valaki, ha tanár, semmi \ baja sincs, és apja két gyereknek? Nem ér-\ tem. Maga sem? \ s Márkus Tilda -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents