Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
I’ESl he erei t^írtop 1.969. AUGUSZTUS 10., VASARNAI* Nyár van, nyár Augusztusi délelőtt. Árnyékban huszonhat fok. Ahogy gépkocsink lefordul a műútról, finom porfüggöny szegődik nyomunkba, s elkísér egészen az emeletes bagi iskoláig. Az épület néptelen. Nem úgy az udvara. Alapoznak. Hat új tanterem épül. A fiatal igazgató, Újvári István, feltúrt ujjú ingben tárgyal. Aztán siet az irodába tollért, bélyegzőért, közben buzgón tö- rölgeti verítékező homlokát. Egy egyezséggel ismét kevesebb. Vakáció közben szerettem volna meglesni. Amikor kérdezem, mivel töltötte szabadságának heteit, szűkszavú a válasza: munkával. Talán mert csodálkozó arccal nézek rá, elneveti magát. — Néha ilyen vakáció is akad. S hogy bizonyítsa, amit állít, invitál a hűvös direktori irodába. — Ha furcsának is találja, Igaz, az idén még nem volt vakációm. És nem is lesz az elkövetkező hetekben sem. Nagy dologba kezdtünk: a járás és a község összefogásából hat tanteremmel bővítjük iskolánkat. A tanítás utolsó napján még engedélyünk sem volt az építkezés megkezdéséhez, csak akaratunk. Utaztam volna el pihenni? Egy hét Gödöllő, három nap Budapest, amíg sikerült megszereznünk az ideiglenes építkezési engedélyt. Azután következhetett a „kapacitás biztosítása”. Szándékosan mondtam így, aki építtet, tudja jól, hogy ez mit jelent. Végül is az aszódi tanács költségvetési üzemével sikerült megállapodnunk. Június utolsó napján megkezdték a munkát. Ha csak ennyi jutott volna az idei vakációra, bőséges elfoglaltságot jelentett volna. De szolgálati lakást is építünk, az óvoda konyháját is korszerűsítjük,!’és ezekben a napokban vásárolunk egy házat, amely kis átalakítással három, pályája elején álló pedagógus- lánynak: Forró Eszternek, Varga Rozáliának és Forgács Magdolnának nyújt majd otthont a rövidesen megkezdődő új tanévben. Hogy ez mit jelent? A különböző engedélyek és tervek megszerzésétől az anyagbeszerzésig mindent. Ki intézze? A pedagógusok? Forró Eszter a balatonlellei járási úttörőtáborban vigyáz a bagi gyerekekre. Varga Rozália szintén a Balaton partján van valamerre, a SZOT gyermeküdültetési táborában. Forgács Magdolna csak szeptemberben kezdi nálunk a pedagóguspályát, most fejezte be a jászberényi képzőt, ráfér egy kis pihenés a nehéz vizsgák Után. A többiek? A Gödöllőről, Aszódról, Pácéiról, Besnyőről vagy Budapestről járnak ki hozzánk, azokat nem rendelhetem be nyáron. Akik helyben laknak? Rájuk fér a pihenés. Megdolgoztak érte derekasan az elmúlt tanévben. Marad az igazgató. Ezért kapom a fizetésemet, vagy nem? Elköszönök Újvári Istvántól. Irány Gödöllő. Ott talán ese- ménydúsabb nyári vakációról számolnak be a pedagógusok. Kovács Tibor, a járási tanács tanulmányi felügyelője kezdi az idei nyár élményeinek felelevenítését. — Már a harmadik nyarat tölti együtt a mi kis kompániánk. Hogy kik a tagjai? Stünd Gábor, az aszódi 1. számú általános iskola igazgató- helyettese és felesége, aki az aszódi 2. számú általános iskola igazgató-helyettese. Végvári Gyula, csömöri tanár és a felesége, aki Kistarcsán napközis nevelő. Herceg János, aszódi gimnáziumi tanár és a felesége, aki Kartalon napközis nevelő. Aztán a Kottán-házaspár, a Huszti- és a Tóth-házaspár. Tavalyelőtt Romániában és Bulgáriában jártunk közösen. Tavaly Romániában, Bulgáriában és Jugoszláviában. Az idén pedig három és fél hetes jugoszláv—olasz—osztrák autós; túra szerepelt a programunk- I ban. Hét házaspár, hét autóval vágtunk neki a négyezer kilométeres útnak. Hogy merre jártunk? Zágráb, Rijeka, Opatija, Trieszt, Velence, Rimini, San-Marino, Pompeji, Capri, Nápoly, Róma, Pizza, Firenze, Bologna, Padova, Bécs szerepelt az útiprogramunkban. Élmények? Köny- nyebbet kérdezzen, hiszen csak a napokban érkeztünk vissza, még le sem ülepedett bennünk a rengeteg látnivaló. — Pompeji csodálatos volt, Caipri álomszép — segít az emlékezésben Stünd Gáborné. — San-Marino külön kis világ Olaszországon belül... — „súg” Kottán Ervinné. — Egy kétszáz tagú amerikai diákkórus hangversenyezett aznap éjjel a miniatűr köztársaság főterén. Különleges élmény volt. — És még este is harminckét fok — veszi át a szót Kovács Tibor. És idéznék emlékeiket akár órákon át, ha jutna rá idő. Czene Jánossal, a veresegyházi általános iskola földrajzbiológia tanárával a harminc- négyfokos veresegyházi határban, a cséplőgép mellett beszélgettem. — Július 28-án jöttem ki ide a géphez, ellenőrnek. A Vörös Csillag Szakszövetkezet tagságának a gabonáját ma- sinázzuk. Kezdés hajnali ötkor, fájront este nyolckor. Ezt nem panaszként mondom, hiszen ez volt már a tavalyi nyaram programja is. Akkor megérte. Kilenc mázsa gabonát kerestem meg három hét alatt. Az idén azonban gyengébbek a kilátások. Harminc- hét-negyvenkét kiló között mozog a napi keresetem. A cséplőmunkásoké is. És ez nem rajtunk múlik. Rossz a gép. Naponta három-négy órát is áll. Pedig nem kellene. Ha egy kicsit jobb munkát végezne a gazdaság melléküzeme ... De nézze ezt a tolórugót. Az asztalosüzem készítette. Nem mondok valótlant, de ennél jobban megcsinálnák a mi politechnikás diákjaink is. Az egyik darab rosszabb, pontatlanabb, mint a másik. Pedig állítólag szakemberek készítik. Szóval így múlnak számomra az idei nyár napjai. Azért pihentem is egy keveset. A két fiúval, meg az asszonnyal négy napot töltöttünk Zalában. Hogy mi volt a legnagyobb élménye annak a négy napnak? A skanzen megtekintése. Csodálatos! Húsz nap múlva újra kitárják kapuikat az iskolák. A vakáció a végéhez közeledik. A pedagógusoknak különösképpen, hiszen tíz nap múlva már sor kerül az első tan- testületi megbeszélésekre. Addig azonban még mindenki pihenhet — a maga módján. Prukner Pál HELSINKI Nemzetközi elismerés Helsinkiben tartotta idei kongresszusát az Európai Állattenyésztők Szövetsége. A kongresszuson 27 országból több száz állattenyésztési szakember, tudós vett részt. Hét szekcióban tárgyalták az állattenyésztés legfontosabb gyakorlati és tudományos kérdéseit. A magyar küldöttséget dr. Magos László, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium főosztályvezető- helyettese és Keserű János, az Állattenyésztési Kutató Intézet igazgatója vezette. A szövetség elnökségének már régebbtől tagja dr. Horn Artúr egyetemi tanár, akadémikus. A magyar állattenyésztők újabb elismerését jelenti, hogy a lótenyésztési szakcsoport alelnökévé dr. Fehér Dezsőt, az Országos Lótenyésztési Felügyelőség igazgatóhelyettesét választották. Magyar régész Pholiboszban ; ..Az angliai University of Sheffield meghívására magyar tudós utazik az északkelet- görögországi Pholiboszba, ahol angol, amerikai, holland és görög szakemberek őskori települést tárnak fel. A nemzetközi régészeti vállalkozásban Bökönyi Sándor, a Magyar Nemzeti Múzeum főmunkatársa vesz részt, aki a háziállatok eredetét és elterjedését kutatja. Eger veszedelme — 1969-ben A kulisszavár megpróbáltatásai — Hogy kerültek ide, honnan tudták, 'hogy itt ez az épület? — A krapekok .mondták, hogy állati klassz hely. — Ä kapukon lakat. Mindenütt kinn a tábla, hogy belépni tilos. — Na és, kit zavar? — Mivel töltik a napot? — Mászkálunk, magnózunk. — Reggeltől estig? — Miért ne? Reggeltől estig. — Pénzük van? — Kinek van? Amennyi kell, annyi a mienk. Csak egy kis LSD hiányzik. Pimaszul röhögnek. — Nincs maguknál véletlenül? — provokálnak. Öltözékükről. küllemükről beszél a foto. Vezérük a kalapos. kicsapott gimnazista. Még két bukott diák van közöttük. Állításuk szerint mind a hatan segédmunkások a Goli- ban. > Dobó Istvánnak 1552-ben félmilliós török haddal kellett élethalálharcot vívnia. Bertus Sándoréknak Pilisborosjenőn a kulisszavárban huligánokkal, hippikkel, Pestről kicsám- borgó galeritagokkal kell mérkőzniük. Néha valóságos ütközetek zajlanak a falutól távol a szeiid dombok tövében. Amióta befejeződött az „Egri csillagok” című film forgatása, ők ketten gondnokoskod- nak a riasztó sár, kő és vályogfalak között. Telefonjuk nincs. Míg hó fedte az utakat, alig tudtak élelemért bejutni a faluba, de a különböző gyanús figurák már megtalálták ide az utat. Csúzlival lődöznek be a falakról, kiirtották a- galambokat, kővel megsebesítették a kutyákat. Az asszony mostanában már ki sem meri tenni a lábát az udvarra. Bertus Sándor nagyon elkeseredett ember — joggal. A látogatók többsége, persze, nem rossz szándékkal jön, iskolák, kirándulócsoportok. De velük is sok a baj. Elkapja őket a harci kedv, s életveszéllyel, tiltó táblákkal mit sem törődve ostromolják a csak szemre erős falakat. A valóságban eléggé ingatagok, több ponton emeletnyi mélység van alattuk. Az óriási építményt nem tudják egyszerre szemmel tartani, állandóan rettegnek, mikor történik baleset, amiért végeredményben őket vonnák felelősségre. Gyakran a kísérő pedagógusok sem bírnak a felajzott kedélyekkel. A látogatók másik csoportja „kéglit” keres. Itt akarnak letanyázni. Fogtak már kisebb- nagyobb csoportokat, hason- lóakat, mint akiket éppen most találtunk az egyik külső udA díszletvár megpróbáltatásairól a Népszava is megemlékezett. Utána a filmgyár munkásokat küldött, és azóta is folyik az állagmegerősítés, javítják az omló-bomló falakat. A nagy munkával és nehéz százezrekkel felépített díszlet bontása nem lenne gazdaságos, annál inkább kifizetődő a fenntartása. Bel- és külföldiek egyaránt érdeklődnek utána. További filmeket forgatnak majd a falai között. Bertusék védelmére az utóbbi hetekben esetenként egy-egy munkásőr látogat ki a várba. Mindez nem elég. Ha szükséges az épület fenntartása, akkor a biztonságáról is jobban kell gondoskodni. Sem a falunak, sem a filmgyárnak, de a rendőrségnek sem érdeke, hogy biztos búvóhelyet nyújtson a környék és a főváros kalandvágyó fiataljainak. — komáromi — Urbán-Foto Nézőpont Még egyszer: tiltsák be ? T udtuk, hogy sokakat foglalkoztató kérdésről szólunk, de nem gondoltuk, hogy szelet vetünk, s vihart aratunk. Mert két hete köteg- számra kapjuk a haragos és higgadt, az egyetértő és pocskondiázó, az érvelő és becsületsértő leveleket. Ma' két hete ugyanis — július 27-i számunkban — Nézőpont rovatunkban Tiltsák be? címmel válaszoltunk egy olvasónk levelére, aki táncdalfesztivál és beatzene ügyében rendeleteket, intézkedéseket sürgetett, magyarán szólva azt, hogy tiltsák be ezt az egészet, s akkor rend lesz. Cikkünkben csupán arra szorítkoztunk, hogy a levélíró nézőpontjával a magunkét állítsuk szembe, azt, miszerint betiltásokkal nem szabad, nem lehet megoldani semmi ilyesmit. A levélírók — persze, ehnez joguk van — viszont ahá- nyan, annyiféleképpen értelmezik mondanivalónkat, s hol hazaárulással vádolnak bennünket, mert igenis be kellene tiltani ezt az egészet, s ugyanakkor támogatni a „jó magyar muzsikát”, nol nyomdafestéket nem tűrő jelzők kíséretében azt vetik szemünkre, hogy elszakadtunk a néptől, mert igenis a népnek ez — mármint tán.dalfesztivál s beat — kell. Az újságírókat sűrűn elmarasztalják, hogy könnyen bánnak a jelzőkkel, most mégis bátran mondhatjuk: mi toliunkkal nem írjuk le oly könnyedén, s főként oda nem illően egy-egy táncdalocska miatt a „haza”, a „nép”, s a többi, igen súlyos tartalmú fogalmakat, mint levélíróink egy része — s nem is kis része — teszi. Korábbi cikkünkben nem védtünk semmit semmi ellen — „magyar muzsikát” a táncdallal szemben, vagy fordítva —, csupán, azt mondtuk, hogy mindez ízlés kérdése, s az ízlést betiltásokkal nem lehet formálni. lyjyíltan bevalljuk: nekünk lN s ez alatt a szerkesztőség kollektíváját értjük — nagyon nem tetszett a táncdalfesztivál, nagyon elégedetlenek voltunk a maguk műfajában is gyengécske dalocskákkal — szövegükkel épp úgy, mint dallamukkal — s megítélésünk szerint egy-egy ilyen „elődöntőnek” helye lenne a balatoni szabadtéri színpadokon, s nem a televízió hatalmas nyilvánossága előtt. Ott szavazhatna a közönség — a jegyhez kiadott szavazólapokkal —, pontozhatna a zsűri, akár hajba is kaphatnának, s na majd ösz- szejönne tizenöt-húsz dalocska, akkor adhatna belőlük a tv egy show-műsort, akár ilyen címmel: „Ez tetszett a nyaralóknak.” És kész. Semmi fölhajtás, Erkel Színház, díjak, új énekesek — már amelyik — bemutatása stb. stb. Mégis: elégedetlenségünk ellenére egy pillanatra sem jutott eszünkbe, hogy úgy kellene küzdeni e konjunkturális áradat ellen, mint rossz bürokratáknak. Stemplikkel, rendelkezésekkel, iktatószámokkal, szabálysértési bírságokkal, mert mégis táncdalt, vagy beatzenét hallgatott valaki ... Mert mi még ezt is elválasztanánk: más a táncdal és más a beat. Mindkettőt lehet színvonalasan csinálni, s mindkettőt pocsékul. Azaz, még műfajon belül sem lehet általánosítani. Azután: a magunk nevében elégedetlenek vagyunk amiatt is, mert itt-ott nem túl ízléses — legyünk enyhébbek: szerencsés ? — mozzanatok játszottak, játszanak közre az egész fesztivál lebonyolításában. A botrányt a botrányért csináló közönség... Egy hetilap, mely a fesztivál valamennyi énekesének „sztárfotóját” — előlegezve a bizalmat — leközld, de még bélyegkép- nyi helyet sem szentel azoknak a fiatalembereknek, akik Bukarestben, tizennégy ország mezőnyében, megszerezték az első helyeket a — matematikai olimpián ... Ami mégiscsak más, több, mint amit táncdalfesztivál címén a legtöbb részvevő produkált. Kínos beismerés, hogy egy dal, mely elődöntőbe jutott, már évek óta játszott, közismert ... Nem túl igényes szerkesztés, rendezés, műsor- vezetés ... Nem folytatjuk, hiszen — látszatra — mindez bőven igazolja azokat, akik azt írták — Gombos László Vágyói, Harsányi Erzsébet Táborfal- váród, Petneki Irén Öcsáról, Szeberényi Lajos Tápiószelé- ről, Unyi Kálmán Pomázról, sokan mások, köztük névtelen levélírók mellett —, hogy le mindezzel a színpadokról, betiltani a kottákiadást, a hosz- szú hajat stb., stb., s halljuk helyette a magyar nótát, melyik levélíró éppen milyen vérmérsékletű. Avagy éppen azokat igazolná, akik azzal vádoltak bennünket — s megint találomra a felsorolás: Maczelka Tibor Ceglédről, Kökösdi Tibor Szobról, Maj- téth Sándorné Felsőgödről, Takács Zsuzsa és Lidmayer Ágota Nagykátáról —, hogy melléálltunk mindannak, ami a sekélyes ízlést jellemzi, a művészi igény jegyében fogant türelmetlenséget mi ítéltük el türelmetlenül (?). Mert igenis, be kell tiltani, le vele, s komoly zenét, nehéz irodalmat a közönségnek. Levélíróinkat — ez utóbbiakat s előbbieket — talán az sem zavarja, hogy: a tv-készüléket ki lehet kapcsolni...? Hogy Igenis vannak — fiatalok például —, akiknek nem kell a magyar nóta, s vannak, akik nemcsak a szimboliszti- kus és parabolisztikus irodalmi kísérletek képernyőn való megjelenítésénél, de még Dür- renmattnál is kikapcsolják a készüléket? M i lennénk türelmetlenek, amikor azt mondjuk: a kultúrát, az ízlést, a műveltséget, mindazt, ami e fogalomkörbe tartozik, nem lehet, nem szabad ráerőltetni senkire? Amikor azt állítjuk: kínos-keserves munkává], lépésről lépésre, embertől emberig kell megtenni az utat a megismerés, elfogadtatás, megértetés útját? Mi értelme alvó embereket „produkálni” az operában? Mi értelme olyan műsorokat vetíteni, amilyeneket a nézők öt-hat százaléka néz a képernyőn? Miért hadakozunk? Két dologért. Az arányokért s az energiák okos fölhasználásáért. Azért, hogy senki ne csináljon nemzeti ügyet rím- és dallamiparosok termékeiből; senki ne tévessze össze a táncdalfesztivál s a valódi szellemi értékek rangsorát: segkit ne tiltsanak el a tánczene vagy a beat hallgatásától — írtuk múltkor: hogyan tilthatnák el a tranzisztorok korában?! —, de értessék meg vele, hogy nem ebből áll a világ. Kik értessék meg? A többi között azok a levélírók, akik — tisztelet a kivételnek — tollat fognak, s elmarasztalnak minket, de még soha nem jutott eszükbe, hogy egy megfelelő könyvet nyomjanak a szomszéd gyerek kezébe. S azok, akik nem fogtak tollat, akik „letanítják” a kellő óraszámot, de nem nevelnek az iskolában, akik operabérletük mellett fütyülnek arra, hogy a gyerek mit csinál, akik irodalmat írnak, nem törődve azzal, értik-e szavukat... Hadakozunk: arányokért, okos energiafölhasználásért. Hadakozunk, mert hisszük: érdemes!
