Pest Megyei Hírlap, 1969. június (13. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-11 / 132. szám

fi 1969. JÜNIUS 11., SZERDA _ A KTSZ-ELNÖK MONOLÓGJA Ezt még gyakorolni kell — csak az a baj, hogy semmi kedvünk hozzá — legyint a Dunamenti Építőipari Ktsz elnöke. A munkaexport elnevezésű expedícióról van szó. Átadom a siót az elnöknek és munkatársainak: egymás szavaba vagva mesélik, mi a munkaexport „per ma”. Holdi János: OPERA — Az ÉMEXPORT komplett külföldi építőipari kivitelezési munkákat vállal — a pozsonyi hajóállomást is egészében ma­gyar vállalat kivitelezi. A Du­namenti Építőipari Ktsz-t az EMEX megkereste: ötvenezer forint értékű padlóburkolási munka elvégzését bízta ránk, mint alvállalkozókra. Kezdet­nek ez is jó — létrejött a szerződés. Ezután kezdődött a kálvária. Külföldön vállalt munkára külön engedélyt kell kémünk felettes szervünktől, az OKISZ-tól. Ha népi demok­ráciáról van szó, akkor is. Hogy miért? Mi nem értünk rá logikai, okozati, filozofikus kérdezősködésre. Az útlevél­kérelmet az OKISZ-hoz kell benyújtani. A népi demokrá­ciákba szóló turistaútlevél maximálisan három napot vesz igénybe. A szolgálati 17—18 napot! Kellett: részletes önéletrajz, fénykép (zakóban, nyakkendő­ben, a kihajtott ingnyakút visszadobták), párttitkári ja­vaslat, papír a honvédségtől... Mondtam-e már, hogy öt (azaz öt) -napi munkáról volt szó? Az előkészület tovább tar­tott! Mintha egy több milliós vállalkozásról lett volna szó. Pár napos külföldi munkavál­lalás miatt teljesítménybéres dolgozók nem mászkálhatnak hetekig: nem hiányozhatnak a ■termelésből — a ktsz vezetője szaladgál ügyükben, ahova ■ tud. Ha pedig az ötnapos mim­ikát rövid idő múlva újabb pár napos munka követi (netán — mint itt is — előre nem látott í pótmunkálat), minden kezdő- Idik elölről. Külföldön tartóz- 'kodó munkavállalóinknak sze­Leányka és bakfis fürdőköpenyek 43 Ft-tól 156 Ft-ig. Kétrészes kempingruhák 2—4 éves korig 37 Ft-tól 44 Ft-ig. Fiúszandálok és víkend cipők 66 Ft-tól 173 Ft-ig. mélyazonossági igzalványaikat le kell adniuk az OKISZ-nál. A brigád külföldi munkája után Tahiban kapott feladatot, nem törődhetett azzal, hogy Pestre utazzon személyi iga­zolványa átvétele miatt. Ide­gen helyen viszont kicsit kí­nos, ha nem tudja igazolni ma­gát. Személyi igazolványt csak személyesen lehet átvenni. Is­mét a vezető lót-fut, két tanú­val aláíratott meghatalmazás­sal a tagok személyi igazolvá­nyáért. A kiutazás előtti valutafelvétel ugyancsak napokig tartó zarándoklás. Az ÉMEX-nél is be kell jelente­nünk hat nappal előbb, hogy kiket küldünk ki; az ÉMEX a névsort továbbítja a KOMP- LEX-nek, az pedig... Turista­útlevéllel az eljárás egysze­rűbb lenne. De hogyan kapna a munkavállaló valutát? Az ÉMEX annak idején azt mondta, hogy az alvállalkozó saját tehergépkocsival viheti ki a szerszámokat, nyersanya­gokat. Ez is „menet közben” derült ki: az alvállalkozó ko­csija országhatáron túl nem szállíthat, csakis a HUNGA- ROCAMION. Ezt a régebbi rendelkezést eddig nem vették komolyan, most bírságot he­lyeztek kilátásba, ha megsze­gik. Az ÉMEX később úgy tá­jékoztatott, hogy van erre en­gedélye a győri AKÖV-nek is. Meg is egyeztünk velük, órára megbeszéltük az időpontot, egy hét múlva derült ki, hogy a győri AKÖV se mehet ki. Mel­lesleg: olyan konszignáció kel­lett a kiszállításhoz, mintha a koronagyémántokat szállíta­nánk (magnezitet, lúgot, fű- r észport, szerszámosládákat, Színes, mintás karton fürdőruhák 44 Ft-tól 98 Ft-ig. Bakfis szandálok különböző színekben 63 Ft-tól 160 Ft-ig. Színes gyermekszandálok 47 Ft-tól 73 Ft-ig. vedreket és seprűket vittünk ki). Nem maradt más válasz­tás, kiszállítjuk a cugehőrt vasúton. Kötött a határidő, mit számított olyan csekélység, hogy egész vagont kellett kifi­zetni — kb. 30 százalékos ter­helésért (A legkisebb vagon 150 mázsa űrtartalmú, a mi szállítanivalónk 48.) Nem vehetünk igénybe egyéb szállítóeszközt, amíg a HUN G AROC AMION le nem mond a szállításról. A HUN- GAROCAMION viszont nem mond le, bár határidőt nem vállal, csupán olyan alapon, hogy „amikor arrafelé üres kocsija van”. Dunakeszi—Po­zsony: a vagon odaérkezése négy napot vesz igénybe. Dol­gozóink előbb értek oda, őket az állásidő alatt természetesen fizetnünk kellett. Miután pedig az ily módon alaposan előké­szített ötvenezer forintos mam- mutvállalkozáson túl voltunk, következett ugyanez visszafe­lé. A megmaradt nyersanyagot és a pár ezer forintot képvise­lő szerszámokat is vámvizsgál­ják. Ennek elintézésére a fő- vállalkozó nem vállalkozik. A nagy horderejű probléma meg­oldásául viszont azt javasolta: adja föl mindezt a ktsz egyik alkalmazottja privát külde­ményként ... Amikor a nagy lehetőség föl­merült, megörültünk: új me­chanizmus, külföldi vállalko­zás, ez már igen! Nemrég felszólított a HUNG- EXPO: nyilatkozzunk, milyen szakmában társulnánk a jövő­ben alvállalkozóként — hason­ló feltételekJcel. Majdnem kifelejtettem egy apróságot. Utólag derült ki, hogy az ÉMEXPO hibájából a „nyílászáró szerkezetek” (gyengébbek kedvéért ajtók) tokjait és az aljazatbetont kis­sé mélyebbre helyezték a kel­leténél. Emiatt kétszeres meny- nyiségű magnezit, fűrészpor, lúgból készült szigetelőréteg kellett a melegpadló alá. Mi mindenképpen normális ala­pon történő padlóburkolásra „alvállalkoztunk”. így hát még egyszer meg kell ismételnünk mindazt, amit most elsoroltam. Egyelőre csakis lokálpatrióta alapon vállalunk munkát — a külföld ne számítson ránk. Mert ezt még egy kicsit gya­korolni kell. De nem velünk. Péreli Gabriella Spanyolok a Himaláján Egy spanyol Himalája-expe- díció két tagjának június 1-én sikerült megmásznia egy kö­zel 5700 méter magas hegycsú­csot, ahol eddig senki sem járt. A csúcs, amelynek nincs neve, Andrától északra fek­szik. A névtelen hegycsúcs megmászásáról vasárnap ér­kezett meg az expedíció üze­nete Uj-Delhibe. M ég öltözködött, jól hallot­ta felesége zsörtölődéseit a konyhából. Biztosan a ciga­rettát találta meg — gondol­ta nyakkendőkötés közben — ismét feledékeny voltam. Pe­dig beletörődött már az Ope­rába, csak ha látja... Máskor több eszem lesz, felesleges el­rontanom a napot. — Tessék az életed — mondta az asszony, nem kis éllel a hangjában. A sezlonra dobta a dobozkát és becsapta maga után az ajtót. Néhány karcsú Opera cigaretta kiug­rott belőle, kihívóan szemezve az emberrel. — Köszönöm, hogy behoz­tad — igazán kedves vagy — éppen kérni akartalak rá ... A felesége dünnyögött va­lamit, talán a szokásos mo­nológot, hogy végre megjöhet­ne az esze, ugyan ki hallott olyat, hogy egy közepes fize­tésű tisztviselő Operát szív, ami naponta tizenegy forint ötven fillérbe kerül, mert ennyi egy dobozzal, kereken negyvenhat fillér darabja. — Jöhetsz reggelizni — nyitott be ismét az asszony. Most sem halasztotta el, hogy megvető pillantást ne lövell­jen a cigarettákra. — Ne haragudj, előbb sétá­lok egyet, tudod, az a tegnap esti főtt disznófej még nyom­ja a gyomromat. — Nem a sok cigaretta? — Ugyan hagyd, ne rontsd el, kérlek, a kedvemet. Ebben az évben ez az utolsó napi szabadságom, holnap ismét kezdődik a kulizás, a temér­dek munka, hidd el, jobb lesz a séta, mint a reggeli. Ma még független úr vagyok, az idő is nagyszerű, különben is délre hazajövök, jód fog esni az ebéd. — A felöltőt kéred? — Igen, légy szíves, az ősz mindig csalóka, a gyerekek vittek kabátot? — Természetesen. — Akkor, szevasz! K ésőbb, amikor belépett a Lottó cukrászda ajtaján, már bánta a felöltőt. Kár volt ennyire felöltöznöm — gon­dolta, s óvatosan tette maga elé feketéjét. — Olyan csodá­latos az ősz, ja igen, a rádió szerint ehhez hasonló meleg időjárás a századforduló évé­ben volt. Vajon akkor is pén­tekre esett az őszi kánikula ? Öh, apropó, péntek, ha meg­iszom a feketém, feliballagok a Lottózóhoz, tizenegykor ki­teszik a számokat. Cigarettát vett elő. A rá­gyújtás mindig szertartás volt számára, most is körülménye­sen ropogtatta meg a karcsú dohányrudacskát, azután mé­lyen leszívta a füstöt. Élvezet­tel nézte a lágyan szétömlő, kékeslila, hajlékony füstkari­kákat, jólesett a dohány za­matos aromája. Ilyenkor min­dig nagyszerű gondolatai tá­madtak, az arany betűkkel ékesített cigaretta — úgy érezte — kiemeli a szürke hétközna­pokból, túlnő az átlagon, fur­csa magabiztosságot ád. Költ­séges hobby, annyi szent, több, mint háromszáz forintjába ke­rül havonta, s emellé az asz- szony zsörtölődése. Igaz, más szenvedélye nincs, persze, a havi kettőezerszázból nem is lehetne. Szóval, igaza van Magdának, ennek ellenére mégsem tud lemondani a havi majd háromszáznegyven fo­rintos hobbyjáról. Mert, te­gyük fel, ha Szimfóniát szív­na, maximum százharmincba kerülne, de... de... szimpla, egyszerű dohányrudacska, semmi fantázia, semmi sikk benne... Kiballagott a napsütésbe, Ráérősen ment, néhány perc­cel tizenegy után ért a Lottó­zó elé. Az új számok már ki voltak téve, kisebb csoport álldogált a kirakat előtt. Szó­rakozottan vette elő ikerszel­vényét, azután ... nem akarta elhinni... könnyű szédülést érzett, a számok furcsa mód ugrándoztak, csak semmi bu­taság — gondolta nehezen lé­legezve — lássuk, ez egyezik, ez is, a harmadik, negyedikés az ötödik szám is. Még egy­szer, nem, szinte lehetetlen ... de mégis... istenem, millio­mos lettem! I nélresodorták a kirakat . elől. Hirtelen észbeka­pott, szelvényét még mindig a kezében szorongatta. Gyor­san visszadugta a briftasniba, s a táskát elsüllyesztette belső zsebébe. Biztonság okáért be is gombolta. Kábasága lassan oszladozott. Rágyújtott —, most kevésbé szertartásosan —, mohó öröm­mel szívta le az első slukkot. Csak semmi butaság, fő a nyu­galom, rendezni kell a gondo­latokat. Legjobb ilyenkor az erős fekete, a másik hatását elernyesztette a váratlan sze­rencse. Tíz perc múlva ismét a cuk­rászdában ült, feketéjét ka- vargatta, bámulta a lágy füs­töt. A keze azonban remegett, agya képernyőjén gyönyörű villa jelent meg, autó, virág­zó kert, sok rózsával, azután a Balatont látta, karcsú vi­torlásban ült a gyerekekkel, a víkendházból a felesége inte­get: vigyázz rájuk, erős szelet jeleztek! , , Teljesenuij életet kezdek — ábrándozott kávéját szürcsöl­getve, lassan megnyugvó ide­gekkel. Ami a munkát illeti, nos, arról még beszélünk, egyelőre három hónapi fize- tésnélküli szabadságot kérek. De nézzük csak, legkevesebb egymillió-nyolcszázezret tisz­tán kézhez kapok, szóval... Zsebnaptárából kitépett egy lapot, elővette tollát. Számokat írt egymás alá: ötszázezer a villa berendezéssel, száz az autó, kettőszázezer a testvére­ké, azután ott az édesanyja, az anyósa és Gyuszi, a legjobb barátja. Igen, neki okvetlenül fog adni pénzt, végre letör- lesztheti azt a meg nem fizet­hető baráti segítséget, amit élete egyik kritikus periódusá­ban kapott Gyuszitól. Na, és Júlia? Az is segített rajta, te­hát summa summárum, a ba­rátoknak, az igazi barátoknak százezer! Természetesen ilyen­kor számítanak emberbaráti érzéseire is, a fóti gyermekott­honnak szintén legyen száz­ezer, de várjunk csak egy percre! Ha már valami szépet akar, csodálatosan kényelmes és modern otthont, a villára és berendezésre kevés lesz az öt­százezer. Legalább még két­százezret hozzá kell tenni, süllyesztett medence lesz a fürdőszobában, tapétát fog ra­katni a dolgozószobába. A gyerekeknek külön helyiségük lesz, és itt van még a víkend- ház, nem, inkább legyen egy kisebbszerű villa, ki tudja, mit hoz a jövő, a házasságát ille­tően. A legtöbb asszony, ha sok pénzt lát, elveszti a fejét, szóval az is legalább kétszáz­ötvenezer forint. Nos, nézzük csak, az annyi, mint, nem, még nem adja össze, a takarékban is kell hagyni minimum há­romszázezret, s akkor az any- nyi, mint... ézte a papírt, a sok göm­bölyű nullát, a pénzt el­osztotta. Ha százezret meghagy a házi pénztár számára, akkor kereken kijön a várható ősz- szeg. Persze, a takarékban el­helyezett pénz is hoz évente tizenötezret, ötszázalékos ka­mat mellett, de a rezsi, hát er­ről elfelejtkezett! Az autó, a vitorlás, a két villa karbantar­tása, ohó, vigyázzunk, redu­kálni kell egyes dolgokat. Lás­suk csak először is, a barátok­nak elég lesz ötvenezer, a fóti gyermekvárosnak, mondjuk, hatvan, a mamát odaveszik magukhoz, a sógoroknak meg­teszi öt-öt ezer. Ah!... Üjrakezdte a számolást. No­teszából egymás után tépte ki a tiszta lapokat, izzadt tenye­rében meg-megcsúszott a toll, s valami jeges rémület ülepe­dett szívére. Ha kétmillió-két­százezret kapna tisztán, min­den rendben lenne, így vi­szont ... összegyűrte a telefirkált la­pokat, ködös szemekkel nézett maga elé. Órájára pillantott: szent ég, fél három! A felesé­gem szokás szerint biztosan zsörtölődik már, tologatja a tányért, apropó, a teljes evő­készletet is dobni kell, az új megemészt cirka ötezret. És ha már Fortuna rájuk neve­tett, okvetlenül be kell iktatni egy világ körüli utat, ezért testvérek között is felszámol százezer forintot az IBUSZ. Magába roskadva, motyogva ballagott hazafelé. Nem érezte a nap melegét, a máskor sze­mének annyira kedves, régi barokk stílű, műemlékként kezelt ház előtt sem állt meg. Jó alakú, fekete hajú nő ment előtte, most észre sem vette, hirtelen, villanásszerűen csa­pódott agya képernyőjére egy kis szőlő présházzal, valahol a várost körülvevő déli fekvé­sű dombokon. őzt nem lehet kihagyni, milyen jó lesz meg­hívni a ' kollégákat: tessék, igyatok, saját termésű, igaz, kissé savanykás, de a sült szalonnára nagyszerűen csú­szik. Márpedig akkor, ismét, csökkenteni muszáj néhány té­telt, mondjuk __ M egáll, rágyújt. Üres a do­boz, cigarettát kell vennie. Szerencsére nem hagyta el a trafikot, a törzshelyét, már itt is van, belép az ajtón. — Á, jó napot, Lecskó úr! A szokásost? A trafikosnő friss, duzzadt dobozban Operát helyez az asztalra, kedvesen mosolyog, ritka a napi tizenegy forint öt­ven filléres vendég. Lecskó keze automatikusan nyúl a cigaretta után, de a mozdulat megmerevedik; hát még ez is! Évi közel négyezer forint! Te jó isten! — Köszönöm, asszonyom, mást kérek, nem a szokásost, már meguntam. Ha lenne szí­ves egy csomag, mondjuk.,. Szimfóniát adni. Most ezzel próbálkozom ... meg aztán ... Z avartan kifordul az üzlet­ből. Az utcán széles vál- lú, szőke hajú fiatalember kö­zeledik, ingerült mozdulattal dobja el a félig szívott cigaret­tát. Micsoda pazarlás — néz a szőke hajúra, és vacogó meg­vetést érez. x"x • / . A Ganz Villamossági Művek riciS motor széles körű exporttevékenységet fejt ki. Jelenleg Törökország ré­szére nagy teljesítményű elektromos megszakítóberendezéseket, a Szovjetunió számára úszódaru-fődinamót, Jugoszláviába pe­dig váltóáramú motort (a képen) szállítanak. A „Die Zeit'-bői Konrád vissza­jön franciaorszá­gi utazásáról, és találkozik a ba­rátjával. „Ragyo­gó volt, különö­sen Párizs. Csak az a kár, hogy nem húsz évvel ezelőtt voltam ott.” „Igen — jegyzi meg a barát —, amikor Párizs még igazán Pá­rizs volt." „Nem — mond­ja Konrád szomo­rúan —amikor Konrád még iga­zán Konrád volt.” ★ Erős kopogtatás riasztja fel a sze­relmeseket. „Si­ess, ez a férjem — mondja az asz- szony —, ugorj ki az ablakon!” „Hogy gondo­lod, hiszen ez a 13. emelet?” — tiltakozik riadtan a szerető. „Siess már — sürgeti az asz- szony. — Most nem engedhetjük meg magunknak, hogy babonás le­gyél!” ★ „Gazember! — kiált a fiatalasz- szony — vissza­megyek a mamá­hoz!” „Tégy, ahogy akarsz — hang­zik a blazirt vá­lasz —, én meg visszamegyek a feleségemhez!” AZ ÚTTÖRŐ ÁRUHÁZ AJÁNLATA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents