Pest Megyei Hírlap, 1969. május (13. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-24 / 117. szám

MEcrei

1969. MÁJUS 84., SZOMBAT

A szerb Athén

Szemlélődés közben Szentendrén

Ikonokat, okiratokat, fényképeket, kódexeket, hímzett ornátusokat és ötvösmunkákat szemlélek itt, a szentendrei görögkeleti-szerb múzeumban. Fémművességük a balkáni népművészet kedvéből, nedvéből táplálkozott. Az ikonok oly szépek, merevek, Bizánc mozdulatlanságába dermedtek. (Megtudom, hogy Ráckevén ikonpiac is volt.) De templomaik csupán néhány pravoszláv szerkezeti elemet őriznek — valójában hozzásímul- tak az itthoni stílusokhoz. „Barokk-kori pravoszláv szerb művészet” — így szól róluk az építészettörténet. Erről a termékenyítő — hozzáidomu- lásról a folklór jut eszembe, melyben különböző népek, szomszédok, nyelvi és minden más határokkal nem törődve, átbeszélgettek egymáshoz...

A titkos pecsét

A szerbség első hulláma a rigómezei, az utolsó, legnagyobb, mintegy öt-hatezer lélekkel a belgrádi csata után érkezett Szentendrére. A betelepülők az új otthonban régi egyházközségeik szerint csoportosultak. Ilyen különálló részt, közösséget képezett például a ma is sajátos ízbég. Igaz, Szentendre az erősebb jogán korán magába olvasztotta a falucskát, de az még sokáig ragaszkodott önállóságához. Bírája a XVIII. század végén, titokban, pecsétet csináltatott Selmecbányán, — a szentendreiek megtalálták és elkobozták. Magyarok, görögök, németek is éltek számosán a városban, Szentendre azonban még nagyon sokáig igazi szerb városnak számított. A XVIII. században, az óhaza török megszállása idején, az egyetlen szerb kulturális központ, „a szerb Athén”. A városi magisztrátus általában kétharmadrészt rácokiból, egyhar- madrészt magyarokból állt. A nyolc szentendrei templomból akkor hét görögkeleti volt, a nyolcadikban pedig felváltva prédikáltak magyarul, szerbül, németül, szlovákul. De polgár- mesternek egészen 1914-ig mindig szerb embert választottak.

A Habsburgok hívták őket az országba, a császár szavatolta jogaikat: cserébe a város lojális maradt az uralkodóhoz. De az akkori itthoni, még kö- zéokorias szellemiség maga is befogadott: az állam tagjai, — az uralkodó összes alattvalója. A hagyományos, magas Habs- burg-politikával. sajna, nem kelt versenyre később sem a magyar uralkodó osztályok nemzetiségi politikája, sem a Kossuthé. Igaz, a polgárias állameszme mindenhol többé- kevésbé a nyelvi határnál jelölte ki a nemzetit. Hogy ne beszéljünk a legújabbkori nacionalizmus barbárságairól — elmélkedem ikonok merevarcú szentjei, Krisztusai, madonnái között.

Hét céhje volt a szerbségnek a városban. Szappanosok, aranyművesek, tabakosok (cserzők), paplanosok, kovácsok. kádárok, posztósok, hajósok, bortermelők nemzedékei serénykedtek. Borpincéik hálózata a budafoki után a legnagyobb az országban. Kereskedőik Krakkótól Isztambulig fél Európát bejárták.

Néhány család

„A járhatatlan sűrűséget átalakították az ember rendkívüli lakhelyévé. Ez a nemes tudományoknak szentelt templom a szerbek áttelepedésének százéves évfordulója után három évvel épült” — hirdeti a felirat az egykori görögkeleti szerb iskola, a mai Ferenczy Károly Múzeum falán. Pedig amikor II. József parancsára határozat született német nyelvű iskola építéséről — a város húzta, halogatta. Addig, amíg a császár halála után visszavonták az iskolarendeletet. Akkor megkezdték a szerb nyelvű iskola építését. (Magyarok is jártak oda.) 1951-ben, államosításakor már csak tizenöt-tizenhat gyereket oktatott benne, összevont osztályokban a ma nyugdíjas Mar- garitovics Olga tanárnő.

A gyáripar terebélyesedésé- vel szegényedett a szerb polgárság. Az első világháború után az itteni szerbség nagyobbik fele áttelepült Jugoszláviába — az értelmiséget magas állás reménye, a parasztokat földjuttatás csábította. A meg- maradottakat csak néhány családra becsülik. (Hagyományos húsvéti, éjjeli körmenetükön több volt a néző, mint a részvevő.)

Akármilyen kevesen legyenek, a mulasztások ettől alig kisebbednek. Mert van tartozásunk velük, s őseikkel, kultúrájuk örökével, a ránkhagyott kövekkel, a húszezer kötetes szerb nyelvű könyvtárral és a többivel, az egész egykori várossal szemben. Rendben, hogy az iskolában nincs külön anyanyelvi oktatás —, de a kultúrházban indíthatnának szerb nyelvtanfolyamot. Alakíthatnának nemzetiségi klubot (Igaz, szerb vonatkozású programokat rendeznek: e napokban például „Szentendre története a szerb kútfőkben” címmel hangzott el ott előadás.) A négy szerb templom közül legtöbbször egynek belsejét sem lehet megtekinteni, 1 mert a harangozó is, a kántor is dolgozik napközben — máshol. Egy ötszáz forintos státus kellene, tanácsi, idegenforgalmi, vagy más költségvetésből. Egyéb megoldás nincs, az őrizetlenül nyitva hagyott templomból ugyanis eltűnhetnének — tűntek is — az értékek. Mulasztásaink vannak itt helyben: az egykori szerb városról valódi népszerűsítő irodalom alig van — a múzeumi, művészettörténeti ismertetők bedig, hiába, nem jutnak el a köztudatig. S mulasztásaink vannak — most már általánosabb értelemben — azáltal, hogy bár megtagadtuk a nacionalizmust, nem elég éyyet, eszmét, cselekedetet állítottunk szembe vele.

Tartozásban

Itt benn: okmányok, kódexek, hímzések, ikonok, ötvösmunkák, fényképek. Ott kinn: a város, melynek köveiben egy munkás, tartalmas nemzetiségi kultúra rögződött. Ezek a kövek újkori magyar festészetünk egyik legjelentősebb, legszebb ágát ihlették, serkentették virágzásba. A hazai modern művészetek e fejezete, a szentendrei festészet, Ferenczy Karoly tói indulván, Barcsay Jenőig érve, ívelhet tovább.

Tartozunk nekik. Ahogy ők voltak lekötelezettjeink egykor, mert menedéket, otthont, hazát adtunk, úgy lettünk mi is adósaik. Munkájuk, életük, kultúrájuk bennünket gyarapítóit.

Padányi Anna

SZABAD SZOMBAT

A gyilkos én vagyok

19 éves voltam, Cegléden

Ez a hét vége ismét gazdag programot ígér mind megyei rendezvényekben, mind pedig a Rádió» és Televízió műsorában.

Szombaton a szakmaközi bizottság rendezi a „Házasok bálját a nagykátai művelődési központban, este 20 órai kezdettel.

A szentendrei filmklub a film rajongóinak ismét csemegével kedveskedik, szombaton vetítik a Kopár sziget című nagysikerű japán filmet, s a vetítés után, Vörös Éva, a Filmtudományi Intézet munkatársának vezetésével vita lesz.

A ceglédi művelődési ház is változatos programot állított össze a hét végére. Szombaton délelőtt 10 órakor nyílik meg

A tanítónő

» Kelemen Istvánná ének-zene szakos tanítónő pályakezdése, 1941 óta a solymári általános iskolában tanít. Diákjai mellett 7 saját gyermeket is nevel. A család legfiatalabb tagja, a 10 éves Gyurika IV. osztályba jár. öt is a mama tanítja énekre, mint előtte hat testvérét. Az egész család imádja a zenét, minden gyerek legalább két hangszeren játszik. Édesanyjuk vezetésével gyakran muzsikál együtt a „családi zenekar”.

a művelődési házban a megyei fotókiállítás, este pedig fél nyolc órai kezdettel a színházteremben az Erkel Ferenc művészeti együttes operaestet ad, Verdi, Mozart, Bizet, Muszorgszkij, és Puccini közkedvelt operáiból. Vasárnap a művelődési ház mozijában vetítik a 19 éves voltam című NDK filmet és utána a tizenévesek táncolhatnak is.

íla már a táncnál tartunk, folytassuk Monorral és a mo- nori járással, Monoron bál, Vecsésen pedig pünkösdi bál lesz szombaton.

Úgy gondolom, olvasóim nem fognak csalódni bennem, ha akár a Rádió, akár a Tv szombati műsorait meghallgatják, illetőleg megnézik. Jó szolgálatot tett a Rádió, hogy műsorára tűzte és a Kossuth- rádió szombaton 17.34-kor sugározza a századforduló méltánytalanul elfelejtett magyar írója, Gozsdu Elek Köd című regényének rádióváltozatát. A Tv pedig 20.20-kor vetíti a két hete elkezdett kétrészes Gyilkosság a műteremben című bűnügyi játékának befejező részét. Felhívom kedves olvasóim figyelmét Kovács András kitűnő riportfilmjére az Extázis 7-től 10-ig-re, amelyet ugyancsak szombaton, 22.10-kor láthatnak a Tv képernyőjén. Főleg a beat-zene rajongóinak ajánlom ezt a műsort, mert kedvenceiket, az Illés, a Metro, az Olympia, az Omega, zenekarokat, valamint a Tol csvay-triót láthatják, hallhatják. A vasárnapi rádióműsor az irodalom jegyében zajlik, 19.30-kor kerül son James L. Herlihy és William Noble Tizenévesek című színművének közvetítésére a győri Kisfaludy Színházból.

Vasárnap este az Állami Déryné Színház Vácon, a Madách Imre művelődési központban fél nyolc órai kezdettel a Gyilkos, én vagyok című bűnügyi .vígjátékot adja elő.

Ügy gondolom, a BNV-ről nem kell külön írnom. A gazdag hétvégi programhoz kellemes pihenést, jó szórakozást és jó időt kíván.

Karácsonyi István

EGY FILM TANULSÁGA

A mostanában bemutatott riportfilmek közül talán a legjobb a Hosszú futásodra mindig számíthatunk elég furcsa című és groteszken közvetlen alkotás. Gazdag Gyula filmje egyáltalán nem törekedett semmifajta moderneskedő, művileg előállított groteszk- ségre. Nem is ilyen a film. Realista mind formailag, mind tartalmilag — olyan, mint a körülöttünk levő világ, amely akkor a legkisszerübb, a legnevetségesebb, amikor pontosan ellenkezőnek szeretne látszani.

Hogy született ez a filmriport? Ügy, hogy a kamerák követték a már csodafutó számba menő Schirilla 50 kilométeres futását Körmendig abból az alkalomból, hogy a községben új bisztrót avattak, amelyet eredetileg Schirilláról neveztek volna el, ha nem szólt volna közbe az az íratlan törvény — esetleg a tapintat a jelenkorral szemben? —, hogy élő személyről ne nevezzenek el semmit. így lett Sport a neve a bisztrónak — de Schirilla nem sértődött meg, hanem futott és futott, frissítőket vett fel, lazított, futás közben nyilatkozott, meghallgatta a falu határában a sötét ruhás fogadó bizottság ünnepi köszöntőjét, majd lihegve elvágta az ilyenkor szokásos szalagot a bisztró bejárata előtt — miután a több száz főnyi tömeg lelkesen éljenezte, és a tanácselnök versben köszöntötte. Végül forró fürdőt vett.

Ennyi a történet — a valóság. A film elején még csodálattal adózunk a nagyszerű, kibontakozóban levő sportteljesítménynek, szurkolunk

Schirillának, de aztán amikor hajlandó futás közben nyilatkozni, kicsit mérgesek leszünk rá: miért nem mondja, hogy majd futás után? Meg ahogy fogadják — Schirilla állítólag sportember és nem államférfi, most nem is az 50. évforduló tiszteletére futott Moszkvába, hanem csupán egy egyszerű bisztró megnyitására. Egyszóval, a kisszerű esemény, bármennyire is nagyszerűen tálalják, csupán szánalmat kelthet, bombasztikussá válhat — nevetünk rajta. Bizony, hovatovább mondvacsinált protokoll- jaink sokszor egybemossák az igazi eseményeket a „felfújt” alkalmakkal. Igencsak növekszik ünnepségmániánk — íme egy film, amely egyszerű eszközökkel nevetségessé teszi mindezt.

— berkovits —

— Megkezdődött a vidéki színházak vendégjátéka Debrecenben. Elsőnek csütörtökön este a miskolci Nemzeti Színház Darvas József riportdrámáját mutatta be* „A térképen nem található”-!

i. dénesc

nana

pnapok

■ni)..... ....""'"’la

3

1.

Nincs menekülés! Hideg, síkos rémület fut át rajtam. Ha nem mászkáltam volna a csillék tetején ... Késő. Még ötven méter és hatvan kilométeres sebességgel az üres csillékbe futok. A lámpák alatt megnyúlt arcokat, tátott szájakat, óriási szemeket látok. Valamit ordítanak.

Ha az utolsó csille rögzítő kampóját -kiakasztom, a teknő felbillen és talán az oldalára lendülő súlytól kisiklik a szerelvény.

Felállók, megrántom a szélét. A csillében levő sóder kiborul, a teknő levágódik. A csille leugrik a sínről. Egy borzalmas csattanást hallok, mennydörgésszerű ropogást. Aztán néma csend és nagy sötétség borul rám.

★

Rohan a föld, ellipszis alakú pályáján, megkerüli a napot, elfordul tengelyén. A fény és sötétség ritmusa: éjszaka, nappal.

Felpattan a szemhéjam. Sárga gömböt látok magam előtt. Meghaltam, ez már a túlvilág. Biztosan meghaltam, mert alattam van a gömb. Egy fényes, sárga gömb, amelyre felülről nézek. Mozog a gömb, a nap. Ez csak a nap lehet. Érdekes, milyen kicsi. Amikor még éltem, nagyobbnak képzeltem. Ügy látszik bolyongok az űrben. Lebegek. Nagyon messziről nézhetem a gömböt, hogy ilyen kicsinek látszik. Behunyom a szemem, kinyitom, újból előttem van. Csodálatos. És most rászáll egy

bogár. Egy légy. Teljesen légy formája van, két első lábát összedörzsöli, billegeti szárnyait. Ez légy. Végzett a mosdással, elindul a nap egyenlítőjén, aztán lefelé a Déli-sarkra. Mit keres egy légy a napon? És mit keres a túlvilágon?... A legyeket legjobb agyonütni — mondta Karinthy. Agyon is ütik őket és laposak lesznek. De ez nem lapos, sőt ez egy pocakos légy. Érthetetlen. Azonnal tisztáznom kell a dolgot. Oldalra fordítom a fejem. Fehér falakat látok, fehér szekrényt, fehér asztalt, fehér alakokat. Örök hóesésbe kerültem. Az erdészházra hullott így a hó ... Hát emlékezni is tudok?. .. A fehér alakok beszélgetnek, látom, mozog a szájuk és hangokat is hallok, de egybefolynak a magas és mély zöngék. Kinyitom én is a számat, de őrült fájdalom hasít a fejembe. Behunyom a szemem, hadd lebegjek még egy kicsit.

A kertünkben megyek a méhes felé a kitaposott gya- logúton.

A rozoga, nádfedeles épület ajtajában egy férfi áll, ősz haján megcsillan a nap aranysárga sugara. Az apám. Kezében üres kaptárakat tart. A házikó mögött végtelen sárga repcetábla. Igyekeznem kell, hogy gyorsán odaérjek.

— Nem haltam meg! — kiáltok apámnak, de nem figyel rám, forgatja a kaptárakat. Feje köré méhek szállnak, sűrű, fekete rajokban. Aztán felém indulnak.

— Csalódtam benned — mondja zengő szavakkal. —

Nagyon csalódtam. Elloptad a mézet, elajándékoztad, eltéko- zoltad. Én már nem tudok segíteni. Megmondtam a mólon, nem hallgattál rám.

A méhek teljesen elborítanak, már a méhest sem látom. Apám alakja is eltűnt. Sötét semmiben bolyongok, a szúrások fullánkjai agyamat érik. Kinyitom a szemem. A meny- nyezeten, sárga villanybúra lóg, s egy légy mászkál rajta.

— Hol vagyok? — elhangzik a szó ajkamról, hallom, amit beszélek. Megismétlem a kérdést, megint hallom.. Felemelem a fejem, isszonyúan fáj. Egy puha kéz nyomja vissza a párnára. Észre sem vettem, hogy a hátam mögött áll valaki.

— Pszt, ne mozogjon és ne beszéljen! — simogat bársonyosan a szava, és erre szemgolyómat hátrafordítom. Egy fehér ruhás nő áll mögöttem, arca, mint a tejszínhabos eper. Szép húsos, finom vonalú szája van. Szőke haja kilátszik a fehér főkötő alól.

— Él, és kórházban van — mondja lassan, suttogva — aztán ráteszi két ujját a számra. Megcsókolom. Megnyalom az ajkamat, sós íze van. Élek! Most már biztosan élek, nincs semmi vész. Nem volt jó a lebegés. Elalszom, felébredek. Fehér köpenyes orvosok állnak az ágyam mellett, suttogva beszélgetnek. Egyikük injekciós tűt hoz, karomba szúr. Most már értem a dolgot, kórházban vagyok. Mi is történt velem ?. . Kezemre nézek, tenyerem tele van szálkával

A dorongtól, persze. És

miért van bekötve a fejem?... A fejemmel történhetett valami. Álltam a csilléken, megrántottam ... Búcsú milyen hülye képet vágott... ordítottak: „Ugorj le!”... Miért nem ugrottam le?... Nyilván be- rezeltem.

— Mit nevet? — kérdezi a szőke nővérke. Egy csésze teát tart a kezében.

— Tegye le, jöjjön közelebb! Akarok valamit mondani! Még közelebb. Meg akarom szagolni magát! — súgom neki —, akkor biztos az eredmény, tényleg élek.

Felkapja a fejét és kicsit megrázza, mintha csiklandoznák.

— Nahát — vihog — furcsa —, aztán felveszi'« teát, megitat. A meleg folyadék jótékonyan parázslik bennem.

Mire még egyszer felnyílik a szemem, világos, erős fény önti el a szobát. Mozogni csak a lábammal tudok, fájdalom nélkül, de ez is nagyszerű érzés. Egyedül vagyok. Éjjeliszekrényemben egy befőttesüveg, citromok, sütemény. Vajon ki hozhatta?... Milyen nap van és hány óra?... Ágyam mellett zsinór lóg, a végén lógó körtét meghúzom, berreg a csengő. Pár perc múlva a szőke, puha szájú nővérke lép be a szobába. Mosolyog.

—. Mikor hoztak be engem? —' fordítom rá a szemem.

— Hétfő éjjel — mondja elgondolkodva. — Ma vasárnap van, — teszi hozzá.

— Köszönöm szépen. — Szóval egy hete fekszem én itt. Mit csináltam hét napig?... A nővérke felpolcolja a párnámat, enni ad. Tesz-vesz körülöttem. Ma már beeresztik hozzám a látogatókat — mondja. Délután kettőtől négyig Addig csak aludjak, pihenjek. Holnap jön a főorvos úr vizitelni Bólintok, rendben van. Elkészültem minden

rosszra. írnom kellene Évának és Sándornak Pestre. Lehet, hogy küldtek azóta levelet, de én nem kaptam meg. Mi van a szerkesztőségben ?... Szigetvári már visszajött Grúziából, beszélnem kellene vele. A bizottság?... Haha, a bizottság most fújhatja a bürköt Meglógtam előlük. Majdnem túl- messzire kerültem a bizottságtól.

Elhatároztam, két órakor aludni fogok, mert hozzám úgysem jön be senki. Ki is

jönne?----Talán Kárász Jani?

H

a tud az esetről?... Biztosan tud, mert ott dolgozik és ott is lakik az építkezés munkás- szállásán. Talán már éjjel hallotta a karambolt. De, ha nem jön be, csalódást okoz és jobb, ha átalszom a látogatás idejét. A szépen kigondolt tervből azonban semmi sem lesz, mert két óra előtt éberebb vagyok, mint valaha. Azért becsukom a szemem és nem is nyitom ki, talán meg tudok egyezni Morpheusz istennel, aki az álmot hozza ránk. Sötétség van előttem, s kisebb lila foltokat látok a szemhéjam alatt. Hallom, nyikkan az ajtó, s nagy zörgés, morgás van a szobámban. Azért sem nyitom ki a szemem, majd szól, aki jött. Hadd legyen meglepetés.

— Hétfőn reggel hallottam azt mondták: „este vigyék majd ki a tepsibe” — ez Kárász Jani hangja. Hová akartak engem vinni? Kinyitom a szemem, tizenketten állnak a szobámban, s körbe fogják az ágyamat, mint az újszölöttét a család, ha először teszik a gyereket tisztába. Kárász Jani mellett Csepreghi bácsi, Hollós, Jakab, a fél vasas társulat, az öreg Farkas, Búcsú ... Mi lesz, osztanak valamit?... Gyorsan pislogok, nehogy azt higgyék meghatódtam.

(Folytatjuk.)