Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-12 / 82. szám

a MII MSCYKJ KJCirlm» I960. ÁPRILIS 12., SZOMBAT A kék rapszódia I s eljött a nap, amikor Nagypéter levezette Kispétert, a fiát, a BÁNYÁBA. Ott álltak egy mélybevivő folyosó bejáratánál. Dél volt, a nap ragyogóan sütött. Nagy- pétemek eszébe jutott az az idő, amikor ő állt itt, ugyan­így, mint most a fia, görcsösen szorongatta apja kezét. 14 éves volt, saint akárcsak ez, itt, és azt tette pontosan, amit apja tett vele a belépés előtti pillanatban megsimogatta a fiú fejét, megfogta az állát, felemelte és a gyerek szemébe nézett Kispéter szorongó arca lát­tán egyszeresük elakadt benne a szó. Pedig annyi mindent akart mondani neki. Elenged­te a fiát, intett neki, hogy ül­jön le a földre, s ő öles lép­tekkel megindult. Felszegte a fejét és a napba nézett. Az erős fény könnyeztette a sze­mét, de nem törődött vele. Most értette csak meg, most érezte, hogy most ő ismét csak ugyanúgy tesz, mint az apja, akkor. Ö is így a szemébe né­zett, szólni akart, de nem szólt, magára hagyta, s így sétált a napba nézve. Akkor ezt nem értette. Félt. Pedig ahogy most a fia szemébe nézett, annak ijedt, várakozó, s bí­zó tekintete a felesége arcát juttatta eszébe. „Az asszo­nyom leszel’, mondta neiki ak­kor, rekedten, és a lány rá­emelte tekintetét. így, ahogy a gyerek. így nézett rá. Minden ismétlődik — gondolta, s gyors léptekkel visszament a fiához. Talán meg kellene neki ma­gyarázni, hogy mi történt? Nem. Értse meg ő is, így, ha majd eljön az idő. Erős kézfogással léptek az aknába. Szótlanul mentek. A fény még néhány métert kí­sérte őket, aztán egyszeresük magukra maradtak. A bá­nyászlámpa parányi fénye még félt a nap emlékétől és alig világított. m meg őst szólalt csak először. — Félsz, fiam? — kérdezte. — Félek — mondta a gye­rek. Nagypéter megrettent a szó­tól. Mi történt? Amikor tőle kérdezte apja, ugyanitt, ugyanezt, ő összeharapta a száját, s csak nagysokára mondta a nemet. Akkor az apja elégedetten felnevetett, a magasba kapta, szaladt vele lefelé jó sokat, aztán letette a földre, s elengedve kezét fér- fiasnagyot ütött a vállára. „Bányász leszel” — kiáltotta boldogan, s ettől kezdve nem is fogta meg soha többé a ke­zét. — Félsz? — ismételte hal­kan a furcsa szót. — Igen — mondta Kispéter tiszta, csengő hangon. Tanácstalanul álltak a sö­tétben. Vajon én féltem ak­kor? — kérdezte magától Nagypéter. „Igen’1 — kellett, hogy bevallja. És most félek? — folytatta tovább magafag­gatását. Igen, most is félt, mindig félt, amikor leszállt a mélybe, minden alkalommal, hiszen csak így lehet megérte­ni azt a boldog, de rejtett mosolyt, ami minden bányász arcán felvillan, amikor ismét meglátja az eget. — Akarod, hogy visszsmen- jünk? — ragadta meg Kispé­tert. — Hát akkor nem leszel bányász. Visszamenjünk? A gyerek kicsit elhúzódott apjától. — Ne! Maradjunk. Le aka­rok menni. Csak félek — tet­te hozzá — és ő indult meg, apja előtt. így járták végig aztán a bá­nyát. Nagypéter elfeledkezett szerepéről, hagyta, hogy a fiú, arra menjen, amerre akarja. Látták a fejtésekben dolgozó bányászokat, akiknek izzadt felsőtestük fekete volt a szén­től, keményen dolgoztak, még­is akadt egy-kettő közöttük, aki fütyürászett. — Apa! — kérdezte itt Kis­péter. — Te szoktál fütyülni, ha dolgozol? — Nem. Én nem szoktam — hangzott a válasz, s a fiút ez kissé csalódással töltötte el. — Én fogok — mondta Kis­péter. okáig nézte a gyerek az embereket, egyikük-má- sikuk, különösen , azok, akik fütyürésztek mun­ka köidpen, odavetettek neki egy-egy barátságos szót, vagy egy pillantást. Jó volt itt, de aztán továbbmentek, s megint csendes, elhagyott tárnákat jártak, ahol az öreg támfák között olyan furcsa, riogató hangokat lehetett néha hal­lani. Az egyik akna végén nagy, piszkos vasajtó zárta le útju­kat. — Ide is menjünk be — kérte Kispéter. Az apja kemény, talán ijedt arccal rázta a fejét. Elrántotta az ajtó elől. Durván. Megin­dultak felfelé. Útközben csak annyit mondott a fiának, hogy ide, e mögé az ajtó mögé nem szabad bemenni. — Miért? — kérdezte a fiú. — Mert akkor meghalsz — mondta Nagypéter, s nem is szólt többet a fiához. Aztán ahogy mentek, egy­szer csak láttak egy parányi kis fényt, s akkor a fiú sza­ladni kezdett, addig futott, míg a fény nagyra nem nőtt, aztán egyszer csak ott találta magát, kinn a szabadban, az ég alatt, nézte a bágyadt dél­utáni napot és nagyon-nagyon boldog volt. Nagypéter Ut, ebben a pillanatban kicsit megenyhült, ismét közel érez­te magához a fiát, hiszen így viselkedett ő is mindig az első pillanatokban a szabad ég alatt. Otthon azonban, amikor már lefeküdt a család, Kispé-, tér hallotta, amint szülei sut­togó hangon róla beszélnek. Sokáig nem aludtak el, s ami­kor eljött végre az álom, a fiú látta magát, amint megy lefelé a bányába, félve, dobo­gó szívvel, de erős léptekkel, végigmegy a jól ismert úton, egyenesen addig a vasajtóig. A nagy, rozsdás kilincsen látszott, hogy régen ért hozzá emberkéz. Kispéter azonban megragadta, s minden erejét összeszedve rántott rajta egyet. Az ajtó pedig kinyílt, könnyedén, zajtalanul tárult ki, s Kispéter, aki elkészült minden ijesztőre és félelme­tesre, meglepetten állt meg a szemébe táruló látvány előtt. Tágas, világos barlangban ta­lálta magát, ahol -nyoma sem volt semmi rejtelemnek. A barlang közepén kutat látott, oda is ment a széléhez, köny- nyed lépésekkel, majd lepil­lantott a mélybe. n vezeti le a BÁNYÁBA. Ámu­lata egyre nő, nézi, nézi a víz­tükör képeit, az életét, de a nagy nagy öröm egyszer bor­zongássá válik benne. Végig­néztem az életemet — döbben belé a felismerés. Tudok min­dent ami történni fog velem, s azt is tudom, hogy egyszer meghalok. Titkok nélkül hogy lehet élni! És most jelenik meg az apja képe a szeme előtt s most érti csak meg, miért volt a tiltás, de akkor már késő, már esik, zuhan bele a kútba, ugyanúgy mind azok, akik hoz­zá hasonlóan megszegték a tiltást, s átlépték ennek az aj­tónak a küszöbét. Véget nern- érőnek tűnik a zuhanás, de esés közben azt veszi észre, hogy él, gondolkodik. Nem hal­hatok meg — érzi, ez az egész képjáték valami hazugság, de hiszen akkor hazugság a szőke lány, az erdő, a kis ház, min­den. És valóban egyszercsak érzi a víz védő csobbanását, a levegő után kapkodó süllye­dést, aztán a könnyed felme­rülés pillanatát. Ott talalja magát a kút felszínén, s már neveti, kezével paskolja a ha­zug víztükröt. A kút kiszélese­dik, folyóvá változik, s benne úszik, úszik, míg a szabad ég alatt találja magát megint. A parton állva a folyót nézi, a hasadékot, ahonnan sötéten ásítozik a barlang sötétje. — Legyőztelek te titok — kiáltja — Legyőztelek — mert gondolkodtam. Álom ez az egész, hát nincs benne semmi csodálatos, ha a barlang válaszol. — Legyőztél — harsogja — de még sokszor kelünk bírókra. — Erős vagyok! Erős va­gyok — ismételgeti és arra éb­red hogy csupa víz a teste, s hánykolódik ágyában. u .szik ély volt a kút, na­gyon mély, de az al­ján tiszta víztükör csillogott, olyan tisz­tán tükröződött, hogy meglát­ta benne az arcát. Nem értem a felnőtteket — gondolta Kis­péter. Egy csomó buta, tilos dolgot találnak ki, hogy le­gyen mivel ijesztgetni az em­bert. Ebben a pillanatban azonban rémülettel vegyes öröm fogta el. Ahogy a tükör­képét nézte, azt látta, hogy a kép megmozdul, s peregni kezd, akárcsak a filmek. Magát látta a képeken, a tizennégy eves kamaszt, amint férfi lesz. A titkokat mind, amelyekre annyira kiváncsi volt. Például a lányok összes titkát. Látta magát, amint egy hosszú szőke hajú lánnyal bo­lyong az erdőben. A lány meg­áll, szembefordul vele, s ő megsimogatja az arcát. Ijedt a lány arca, de megnyugszik a simogatástól. „Az asszonyom leszel” — hallja a saját el- csukló hangját, s attól amit most néz végig borzongás jaija át a testét. Aztán egy kis ház következik, de az ajtóban, ott a kertnél nem az apját látja, hanem őt magát, amint nagy erős férfiként hazaérkezik. Asszonya ételt tesz eléje, s a padlón kisgyerek ugrándozik, az' ő fia. Aztán nagyon friss, eleven képsor következik, mintha a mai napot nézné vé­gig újra, de más szereposztás­ban. Ö áll ott férfiként s fiát ajnal volt már. Anyja motozása hangzott a konyhából, s apját látta, amint mosak- az udvaron. Kiugrott az ágyból és hozzászaladt. — Apám! — mondja — miért nem keltettél fel? Hát ma már együtt megyünk dol­gozni. — Nem fiam — válaszolta az apja s szomorúan nézett Kispéterre. — Nem jöhetsz velünk —, te nem vagy bá­nyásznak való, mert keresed a titkot. Értetlenül álldogált az ud­varon a hajnalban, s látta amint apja vállára szíjazza táskáját, s kilép az útra, ahol hosszú sorban hozzá hasonló emberek mentek a bánya felé. Nem vagyok közéjük való — hangzottak fülébe a sza­vak. Pedig szerette ezt a hosszú embersort, most érezte csak, hogy mennyire szereti őket, s érezte azt is, hogy ne­héz, nagyon nehéz lesz meg­találnia, hová tartozik, de azt már tudta, hogy ha felnőtt lesz, ember, lemegy majd még egyszer a bányába, kinyitja azt a nagy vasajtót, s megmutat­ja az embereknek, hogyan kell legyőzni a titkokat. (S.) Derkovits Gyula születésnapján HETVENÖT ESZTENDEJE született a magyar és az egye­temes szocialista képzőművé­szet hatalmas mestere, Der­kovits Gyula. Proletár volt és zseniális művész, nyomorba taszított és a mindenséget ostromló, mint az osztály, amelyből vétetett, s amelynek minden szellemi kincsét visszaadta. Szombathe­lyi szegény gyerekként szüle­tett, félárva asztalosinasként nevelkedett, bénult-beteg ha­dirokkant volt már, amikor nyitja — veszélyes illegális vállalkozásai mellett — a párt megbízására készített Dózsa- sorozat, amely a század ma­gyar képzőművészetének min­den bizonnyal a legtökélete­sebb grafikai teljesítménye. S bizonyítják példát jelentő festménykompozíciói, amelyek a magárahagyatottság éveiben olyan hittel s művészi hitellel sugározzák a „semmik va­gyunk, minden leszünk” gon­dolatát, amihez hasonlót való­ban keveset termett világszer­NÉHÁNY ÉV ALATT te­remtett klasszikus életművet Derkovits Gyula, későn kezd­te, korán kellett, hogy abba­hagyja a művészetet. Ebben az évben halálának évforduló­jára is emlékezünk. Immá­ron holnap harmincötödik év­fordulójára, mert 1934-ben vitte el a legkeservesebb pro­letárhalál, az éhség és a beteg­ség. Az évfordulón a költőtárs szavaival, a mesterre is érvé­nyes szavakkal emlékezhetünk rá: valóban „van élete még egy”, s az végérvényesen „a proletár utókoré”. is. a. ÖNARCKÉP (1930, TEMPERA) végre az áhított művészet kö­zelébe juthatott. Első és egyet­len iskolája a Tanácsköztár­saság munkástehetségeket fel­karoló, anyagi és szellemi sza­badságot nyújtó művésztelepe volt; a nagy történelmi napok bukásával mindörökre az élet árnyékos, sötét oldalára .ke­rült. Pedig művészete csak ezután bontakozott ki, s kez­dett lobogni mind magasab­ban a magyar képzőművészet és a magyar munkásmozgalom egén. Favágó lett és megalázó bérmunkákra kényszerült, Bécsbe űzte a hazai nyomor a húszas évek elején, s mégis, ezek az esztendők érlelték igaz művésszé, olyan festővé, aki hamarosan mester lett. OLYAN MESTER, akinek első zsenge munkáitól kezdve minden művében él, hat, fe­szül a társadalmi valóság ere­je. Kezdetben, a rettenetes bukás után nosztalgikus visz- szavágyódás, konok harmónia­keresés formájában, később kétségbeesett tiltakozás, min­dent rendítő zaklatottság hangján. Még később, a mű­vészi pálya csúcsán és az em­beri út legvégén a legtökéle­tesebb proletároptimizmus, a' forradalmi harmónia lenyű­göző erejével szólt művészete az emberről, a társadalomról. Kommunista volt. Ezt bizo­te a modern szocialista festé­szet. A Kivégzés zokogó monu­mentalitására emlékezünk, a Vasút mentén fenyegetett em­berségére, a Hajókovács és a Dunai homokszállítók proletár­erejére, a Nemzedékek érte­lemtől ragyogó érzelmi sodrá­sára. MEGSZUNT A FÜSTSZŰRÖS CIGARETTA HIANYA Korlátlan mennyiségben kapható a Plovdiv K I VÁ L Ó MINŐSÉGŰ BOLGÁR füstszűrös cigaretta. Egy csomagban 20 db, ára 4,40 Ft. KARAI LÁSZLÓ: Németh Géza: Szerelem Mikor a fölgyorsuló piros energiák kiolvasztják a tudat biztosítékát az extázis önkívületében legyőzzük a testek térbezárt árvaságát s megfeszülő combjaink rövidhullámú rezgésekkel sugározzák a végtelenbe az egymásratalált emberpár időtlen örömét ­E pillanatban meztelen tagjaink egybekulcsolódott áhítata imádkozik: Borbély Tibor: Megölhet... Megölhet: fegyver, jóság, gyűlölet, és egyre-megy, vérző, vagy rejtett a seb. Mindig csak egy, amit e három elvehet. Zaklatott agyamban zengenek a vészt jelző harangok. Három közül a hangot melyik állítja el, — nem tudom, de jaj, ne értelmetlenül, — ha nincs már oltalom! Meditáció Nem vagyok jós, nincs táltos ősöm, a sámánokhoz sincs közöm mégis minden mogorva őszön apró csudákba ütközöm. Tágranyílt szemmel bámulom, hogy merev kezekkel tépi rázza a szél a csapzott diófa- lombot és varjú száll a körtefára. Nem tudtam és nem is tudom már megfejteni: mindent föladva miért hagy el fehéren lomhán :t irgalom gyolcsszin galambja'. Nem tudtam és nem is tudom már megfejteni: mindent föladva miért hagy el fehéren lomhán’ az irgalom gyolcsszín galambja? FÜRTÖS GUSZTÁV: Egy bang táncol Kudarcot mutat most minden ág nagy fény gyümölcs se csüng le az égről honnan jött ez a vigasztalanság sorsom kizökkent tengelyéből bódult áradás a szív felé tör honnan jött ez a vigasztalanság egy hang táncol váltig fülembe sorsom kizökkent tengelyéből vessek ponyvát az eszemre bódult áradás a szív felé tör úgy éljek mintha értelme lenne kidobáltam már mind ami ósdi mintha automata lennék nem kell már többé öröm-fogósdi ezt hallom egyre ezt hallom egyre mintha valami értelme lenne ne lássak soha galambot férget mint egy ostoba vagy őrült éljek fényt képzelve az értelmetlenbe mintha valami értelme lenne

Next

/
Thumbnails
Contents