Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-30 / 97. szám

4 “^iSíHflP 1969. ÁPRILIS 30., SZERDA MIÉRT SZÉP? A BEAT Területszámító zsebkönyt Föld - méterben „Rettenetes emberekkel! Találkoztam egyik éjjel!” Remeg a levegő. Villany­drótok csíkozzák a színpa­dot, a reflektorfényben meg­csillannak a gitárok bakelit­lapjai. Sikítanak a teenage- rek. A szám végén felállnak _ a székekre és fölharsan a re­kedt kórus: OMEGA! OME­GA! OMEGA! Egy férfi meg­jegyzi az első sorban: — Vadállatok! A színpad monstreszínpad .— az egész ország. A férfi megjegyzése is érvényes az egész országra: a hátrafor­duló emberekre, akik vat­tát dugnak a fülükbe és két­ségbeesetten emlegetik a valcert és a tangót, aztán beülnek négyhengeres kocsi­jukba és feltúráztatják a motort és nem veszik észre, a zene az ő zenéjük, az' au­tójuk zenéje, a technika, a modern, világ erősítőkön ke­ringő muzsikája. Félhomály. Csak gitárhang lüktet. Aztán az is elhal a visszhangosítókon. A kon­cert első száma befejeződött. Egy vállig érő hajú fiú a mikrofonhoz hajol: Most pedig bemutatkozunk. — Igen, én kapom a leg­több levelet. — Válaszolsz rájuk? — Természetesen. Dedikált fényképet küldök. — Építészmérnök vagy, ugye? — Csak leszek. Most csi­nálom a diplomamunkám. — Miért szép a beat? — Mert eredeti. Mert dina­mikus és mert felkavar. — Sztárok vagytok? — Zenészeik. Az egyik megyei kultúrház igazgatója azt mondta ne­kem: — Csirkefogók ezek a ze­nészek. Huligánok — villa- mosárammal. Fogalmuk sincs arról, mi az, hogy muzsika. Utána beszélt még Mozart­ról, Verdiről és Puccini „Bohémélet”-éről. És újsá­golta — holnap itt játsza­nak az OMEGÁ-ék. Ez kell a népnek, végre lesz egy kis nyereség. Ám a hosszú hajú fickókban mégsem bízik, de hát mit csináljon? ORGONÁL ÉS ÉNEKEL: Presser Gábor. Pici. Száz kiló. És szemüveges. kozunk. Zenélünk. Ahogy mi tudunk, ahogy mi akarunk, ahogy nekünk — és reméljük, másoknak is — tetszik. Annak zenélünk, aki minket meg­hallgat, aki nem — hát nem. A beat a technika, a mostani életritmus ütemrajzát viseli magán. Zene, nem zaj. Kor­osztályunknak szól. A kül­sőnk? A dél-amerikai zené­szek sombrerót hordanak és tarka ruhát. Mi így állunk színpadra. A beatnek — ez a külső jellemzője. Kész. A beat divat — mert a mostnak szól. A haj, a színek, a ruhák csak velejárók. Tavaly az OMEGA 156 kon­certet tartott. Két hónapig Angliában voltak, a Decca hanglemezcég nagylemezt ké­szített velük. Most szerte az országban játszanak, sokszor a megyében: Nagykőrösön, Ceg­léden, Vácott. A rivaldafény­ben állnak, elegánsan kanya- rítják az eléjük nyújtott pa­pírokra nevüket, wattokon keresztül mesélnek. Bemutatkoztak. Kezdődhet a koncert. Tamás Ervin Egy korábbi rendelet sze­rint a földek területi ada­tait méterrendszerben kell majd nyilvántartani: a ren­delet végrehajtását az 1969— 1972. évekre tervezi a Me­zőgazdasági és Élelmezés- ügyi Minisztérium. Ez áttérés megkönnyítésére a miniszté­rium Országos Földügyi es Térképészeti Hivatala terü­letszámító zsebkönyvet ad ki. Nehéz dolga van a króni­kásnak: Ids helyen sok jót írni. Átütő siker! — Röviden így jellemezhetnénk a hétfő esti nemzetközi dzsesszrande- vút. A IV. salgótarjáni amatőr könnyűzenei fesztiválra meghí­vott külföldi vendégek Ceglé­den tettek pontot magyaror­szági látogatásuk végére. Elsőnek román dixiland- együttes lépett pódiumra és aratott nagy sikert, őket az NDK weimari zenekara követ­te, amely modernebb, kamara­jellegű dzsesszt adott elő. A zsebkönyv körülbelül 100 oldalas terjedelemben idén jelenik meg. Tartalmazza egyebek között az ölről a mé­terre, a négyszögölről a négy­zetméterre és a holdról, a hektárra számítás adatait. A zsebkönyv feltünteti majd a vetőmagszükséglet és a ter­méseredmény kiszámításához szükséges méterrendszer ada­tokat is. Nagy tapsot érdemelt a fia­tal voronyezsi kvartett is, s így egyenlő erők közös sike­reként könyvelhetjük el a hét­fő esti randevút. A közreműködő dr. Garay Attila ismét bebizonyította, hogy nemcsak a jogtudomány­nak, a dzsessznek is doktora. A találkozó végén igazi öröm­zene részesei lehettünk, a jam session műfajára annyira jel­lemző kötetlenség, a virtuóz improvizációk méltán elnyer­ték a közönség tetszését. Ké- pünpön: a román dixiland- együttes. DZSESSZ-RANDEVU CEGLÉDEN A dixi a műfajuk A SZÓLÓGITARNÁL: Molnár György. Színes ing. Testhez feszülő nadrág. — Nyugodtnak kell lenni és passz. A megjegyzéseket el kell viselni. Mindennapra jut. — És mi lenne, ha a hajatok rövid lenne és elviselhetően öltöznétek? — A zenekaroktól ezt vár­ják. Vállig érő hajat, bordó nadrágot. És mondd meg őszintén, nem mindegy? Egy óra a szerelés. A tech­nikusaik egy óra alatt sze­relik fel az együttes hangfa­lait, erősítőit. Rendszerint ekkorra már gyülekezik a nézősereg és mikor az OMEGA hangolni kezd, ki­tör a hangvihar. BASSZGITÁR, ÉNEK: Mihály Tamás. Vállig érő haj, bajusz. Lepedő nagy­ságú ingnyák. — Nehéz nekem széket ke­ríteni. — Mennyit dolgoztak? — Állati sokat. Mi jóformán mindig dolgozunk. Ha nincs koncert, vagy nem unatko­zunk, akkor gyakorolni kell és nem lemaradni — állan­dóan dolgozni az új számo­kon. „Nem tilthatom meg ne­ked —” Orgonaszóló középen. Perceken át. Futnak az ujjak, egyszerre több billentyűt üt a kéz. A nézők tombolnak. Pres­ser izzad. Belehajol az orgo­nába, a közönség tombol, Kó­bor magához húzza a mikro­font és halkan súgja: „Nem tilthatom meg.. ZONGORA, ÉNEK Benkő Lászlói az együttes vezetője. — Beat. És folyton ez a nemzedéki vita. Mi nem vitat­— Rám azt mondják, hogy ideges vagyok. Ha az ember mást sem hall a háta mögött, mint hogy: „Szét kéne verni a pofáját!’’, „Barom, állat!” — akkor rövid idő alatt ideges lesz. A beatnek funkciói van­nak — ezt még a fiatalok sem tudják. A beat-korszak. A villanydrótok korszaka. És ha az ember a mellén is érzi a basszgitár búgását és a dobhártyáját szét is repeszti az orgona sivító hangja, ak­kor is ráismerhet a zajos fő­utcákra, a dübörgő aszfaltfú­rókra — zenében. — Szükség van erre? — Nem látod? Szól a zene. Elkeveredik a hangorkánnal. Valaki egy papírba csomagolt- kabalaba­bát dob a színpadra. Kis, há­romforintos gumikutya és a papíron nagy, kék betűk: Szeretlek, Tamás! A DOBNÁL: Laux József. Távolbanéző tekintet. Lezser szerelés. — Mi a siker? — Karrierlépcső. — Unjátok? — Fárasztó, de jólesik. A mi nézőseregünk a fiatalság es ők érzékenyebbek, mint a felnőttek. A felnőtt társadal­mat betörték, de ők még köz­vetlenséget várnak az ideál­tól. — Veletek voltam, mikor Vácott játszottatok. Különö­sen a lányok rajonganak ér­tetek. — Rajongás az élet. Ez tölti meg őszinteséggel muzsikálá­sunkat. A rajongás éltet ben­nünket, s a rajongás gyújt örömlángokat közönségünk szemében. Ludwig-dob. Negyvenezer forint. A szerelésük értéke több százezer. Munkával hoz­ták össze. Szívós munkával, éveken keresztül. A Műszaki Egyetem beat-együttese már világjáró, „nagymenő”... RITMUSGITAR, ÉNEK: Kóbor János. Hullámos sző­ke haj. Furcsa hang, melybe szerelmesek lesznek a diák- lányok. 12. Éva már biztosan alszik. Fe­kete haját leenged-te, elbomlik a párnán. Hálóingén kis cso­mó ... Ha egyik szárát meg­húzná az ember? ... Vajon miről álmodik • most? ... Ró­lam! ... Nem, ez még korai. Még nem érzi, mi is fog tör­ténni vele, de sebaj... Azaz, hogy baj, mert én nem háza­sodhatom. Mit tegyen ilyen esetben egy fiatalember? ... Hideg zuhany, rendszeres sportolás. És ha valaki, mint például én, csak sakkozik ? Ott mi vezeti le a micsodát?... A munka. És ha munka után is kedve van valakinek kakas­kodni?... Házasodjon meg. — „Angyalom, én ártatlanul jöttem ebbe a házasságba... Hófehéren!” — „Adalbert... te butus­ka ... férfi vagy te egyálta­lán??!” Szóval ez nem megoldás. Tessék eljárni azokhoz a nők­höz, akik nálunk már papíron nincsenek. Hát jó, járogatunk, de a kockázat nem kevés. És ha valaki beleszeret egy ren­des kis nőbe, de elvenni nem tudja?... „Vegye el!”... Ez a tisztességes dolog. Egy háló- ingben az anyakönyvvezető­höz. Tanúnak két ismeretlen bácsit fognék a folyosóin. — Igyák meg, papa, az egészségünkre! — Legyenek boldogok — mondanák, és kihörpölnék az italt. Egy év múlva a válóperi tárgyaláson védekezhetnék: — Kérem, nekem nem volt időm megismerni a felesége­met. Zsákbamacska volt. — Ilyen fiatalon és tapasz­talatlanul nem szabad háza­sodni — mondaná a bíró, aranykeretes szemüvege fölött komoran ráncolva homlokát. — Maguk még gyerekek vol­tak! Lám, lám, a csábítás tilos, a szerelem is. Várni kell, amíg megérik az ember. Akkor megismer egy tisztességes ha- jadant és a tanácsra vezeti. De hol vagyok én még az érett férfitől? Csak te vagy, drá­gám, a 19 éveddel az ágyad­ban. Mi lesz velünk? ... Gyor­san abba kell mindent hagy­nunk, amíg nem késő. Igen ám, de most érzem csak, mennyire szeretlek. — Nem marad más hátra, mint a csábítás. Aztán majd elvesz­lek feleségül. Hideg nyugalom száll meg. Tervszerűen cselekszem. Csak semmi izgalom, kapkodás! Ki kell dolgoznom a haditervet. Jövünk, megyünk a kis moz­donnyal még sokáig. Hat óra­kor köszönök le. A városban rohan velünk a busz, szemben pedig mennek a munkába igyekvők. A sarki tejesboltban a reggelizők idegesen tépik kiflijüket a kávéba. „Csak el ne késsek” — nyelnek fuldo­kolva. Egy megállóval most tovább megyek és egy presszó­ból nyolc órakor Évára csen­getek. — Éva! Halló! — Tessék! — Én nagyon szeretem ma­gát! Szaporábban lélegzik a tele­fonba. A membrán finom le­meze megrezdül. — De kérem, ilyen hirte­len? — Már tegnap óta. Délután bemegyek hozzád! ... Katt — lerakom a kagylót. Legalább túl vagyok rajta. Most már törje ő a fejét. A presszóból egyenesen ha­zamegyek. Elszívok még egy cigarettát, aztán lefekszem és kimerült, mély álomba zuha­nok. Fél egykor zörög fel a postás. Anyámtól és Gál Sán­dortól kapok levelet. Érdekes. Mindig egyszerre írnak? Sándor panaszkodik, közele­dik a szeptember, vissza kell neki Pestre mennie, jön az utolsó év, az utolsó szedre. Ez lesz a legnehezebb, a tan­anyag is megszaporodott. Jó lenne már, ha nem kellene ta­nulni. írjak mindenről, külö­nösen érdekelné, bejutottam-e a szerkesztőségbe. „Járj a nyakukra, mert különben el­feledkeznek rólad” — írja. Anyám azt kéri, menjek ha­za legalább látogatóba. Na­gyon szeretnének már látni. Biztosan nagyon sovány va­gyok és azért nem akarom mutogatni magam. Szó, ami szó, eléggé szikár alak va­gyok, de nem egészségtelenül sovány. Pocakos nem lehetek. Akkor Éva nem szeretett vol­na belém, és akkor most nem mehetnék hozzá, megbeszélni a jövőnket. És mi lenne, ha Évával együtt mennék le a Balcsira ? ... Fürdenénk, csó­nakáznánk. A nőt fürdőruhá­ban is látnom kell, enélkül én nem kötök tartós ismeret­séget. Fél ötkor lépek az IBUSZ- ba. Ötkor Éva végez, estig együtt lehetünk. Félóráig majd képeslapozom náluk, eh­hez még egy idegennek is jo­ga van. A kis öreg úr, aki már ötvenszer körülutazhatta volna a földet azokkal a jegyekkel, amelyeket lestemplizett, ba­rátságtalanul méreget, de nem törődöm vele. Éva mosolya mindenért kárpótol. — Mit mondott reggel a te­lefonba? — kérdezi izgatottan és közben, hogy az öreg fi­gyelmét elterelje, lapozgat a jegyborítók között. — Azt mondtam, amit már nagyon régen meg kellett vol­na vallanom... (kis szünetet tartok) ... nagyon szeretlek! — Csak most, ilyen későn? Hahó, reggel még korán volt. Mennyit tud fordulni egy földgömb nyolc óra alatt! Közelebb hajolok Évához. — Nagyon régen szeretlek. Már a csirkesütéskor... vagyis utána, amikor elmentél... Ha valaki elmegy, mindjárt jobban szeretjük ... — Pszt... halkabban be­szélj, az öreg figyel... — Jó, majd suttogok. Szom­baton a Balatonhoz utazunk. — Nem enged a nagynéném — mondja szomorúan. — Mondd neki, Pestre kell menned hivatalos ügyben. — Hazudjak? — Nem szoktál hazudni? — Csak kicsi dolgokban. Egy nőnél hol kezdődnek a kis dolgok? A rózsaszínű jegy borítékok alá dugom a kezem, megszorítja, öt órakor Éva átöltözik, elmegyünk, az öreg oldalról sandít ránk, és köszönés helyett csak meg­rántja a fejét. Az utcán nagy a tolongás, sok üzémben, hi­vatalban most van vége a munkának. — Hová megyünk? — néz rám melegen Éva. — A nagy parkba. Leülünk a szökőkútnál és beszélgetünk. Nyolckor műszakra kell men­nem és onnan hamar kiérek. A parkban a késő délutáni nap sugarai az ezüstlevelű nyárfákat érik és a hársak tö­mött lombjait. Az utakat vö­rös salak borítja. A bronz­színű medence felé tartunk, amelyben halak úszkálnak. A medence szélén két ölelkező kisgyerek ül, egyikük a vízbe pisil. Ez a szökőkút. Padra ülünk, de vigyázva kell kor­mányoznom a nőt, hogy az emberektől távol kerüljünk. Sikerül is végre megfelelő he­lyet találnunk, ahol csak egy A televízió stúdióiban „A baráti országok táncze- néiből” címmel, Szitányi András rendező irányításá­val elkészült ez a május elsejei műsor. A környező országok legnagyobb sike­rű táncdalait hallhatja majd a közönség, legkivá­lóbb énekeseink tolmácso­lásában. A műsort az Inter- vízió is közvetíti. A képen Hacsaturján Kardtáncát látjuk Bendák Edit tolmá­csolásában. Bölcs mondások Nem kell a holdra mennem, hogy lássam a föld fogyatko­zásait. Az életben csak akkor úszol a fellegekben, mikor repülő­gépen ülsz. Igen kellemetlen érzést kel­tesz bennem: belenyúltál a zsebembe és észrevetted, hogy üres. A tükör őszinteségének vaj» kerete, de nincs korlátja. szalmakalapos öregúr ül, kö­nyökét a térdére fektetve, el- merülten olvas. Botját hosz- szában fektette a padra, je­lezve, nem kíván társaságot A másik oldalon házaspár rin­gat felváltva egy babakocsit A lenhajú kisgyerek néha fel­ül, de mielőtt ordításra tátaná a száját, a férfi elkezdi rázni a kocsit. — Szép ez a park — mond^ ja Éva. — Te mindig szép he­lyekre fogsz engem vinni? — Óh, persze — mondom gyengéden s közben arra gon­dolok, nem ülhetek majd min­dig parkban a nővel. El kell vinnem zenés helyekre, ahol fél konyak tíz forint. Hogy bírja majd ezt a bukszám? — Mennyivel jobb itt — folyta­tom hangosan —, mint egy füstös presszóban, ahol nem tudnak mozogni egymástól az emberek. — Teljesen hülyén magyarázok, nem szabad el­szoktatnom a presszótól, mert akkor inni sem fog, és ital nélkül még kevés házasság szövődött. Mit akarok én, tisz­tázzuk gyorsan a dolgokat! — Ugye, elviszel egyszer a Grillbe? — hajtja vállamra a fejét. Bólintok. Amit sejtettem, bekövetkezett. Nem szabad türelmetlenkedni. Egyelőre haladás, hogy egyáltalán ve­lem ül. Kreol bőrű arcán egy kis sápadtság suhan ét, s mandulaszemébe kíváncsiság lopódzik. — Sommertime and the leaving is easy — dúdolom angolul Sándor kedvenc dalát, hogy értésére adjam szerte­ágazó műveltségemet. — Lex- tréme félicité la paine — vál­tok át Sainte Beuvéra. — Vég­telen boldogság, melyet csak egy levél rezdülése választ el a végtelen kétségbeeséstől, hát nem ez az élet? — Kis szü­netet tartok, behunyom sze­mem. Egész formába lendül­tem, ez még jobb volt, mint az ágy a párnákkal, és a só­hajokkal. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents