Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-03 / 77. szám
4 1969. ÁPRILIS 3., CSÜTÖRTÖK A 24. évforduló alkalmából Művészeti díjak Tizenkét esztendeje jártam először Nagykőrösön. Az akkori Arany János ünnepségre küldtek: tudósítsam lapunkat a több napos rendezvénysorozatról. Szabadkoztam: nem ismerem a várost, legalább egy nevet mondjanak, kihez forduljak odalenn, aid segítene a tájékozódásban. — Keresd Kis Istvánt, 6 majd kalauzol... — bocsátottak utamra szűkszavúan. — Kis Istvánt keresem... — szólítottam meg az első körösi embert az autóbuszmegállóinál. — A kultúrigazgatót? Ott, abban a nagy, világos színű házban megtalálja... — mutatott emberem a tér túlsó oldalán levő emeletes épületre. — Ott a rezidenciája. Meglelheti, ha szerencséje van. Idősebb, régi körösi ember lehet, gondoltam, ha már az első megszólított ennyire ismeri. Azért a biztonság kedvéért a megjelölt ház kapujában megkérdeztem még egy zömök, fekete hajú fiatalembert. — Itt találom meg Kis Istvánt? Rábólintott. — Itt... — A földszinten vagy az emeleten? — Itt — ismételte a kezét nyújtva. Valahogy ilyenformán ismerkedtem meg tizenkét esztendeje a nagykőrösi Arany János művelődési központ igazgatójával. Alakra, kedélyre azóta sem változott. Ugyanolyan fiatalos és ugyanolyan derűs, pedig — s ez nem kis dolog! — tizenötödik esztendeje dolgozik ugyanazon a helyen, ugyanabban a beosztásban. Jó apropó: hol kezdjük a beszélgetést. — Elégedett a munkájával? Nem kívánkozott el innen még soha? Rámnéz, hosszan eltűnődik. — Elkívánkozni onnan, ahol a bajban befogadtak? Nem lenne becsületes dolog. — Befogadták? Ki és miért? — Hosszú história. — Lehet — hagyom rá. — De biztosan érdekes. — Nem hinném — vonja meg a vállát — Makón születtem, apám napszámosember volt. Három esztendőre rá meghalt, hogy én megszülettem. Anyám házicselédi jövedelméből tartotta el kilenc gyermekét. Tipikus életsors, legalábbis az akkori években sokak sora volt. Hat elemit végeztem, közben voltam újságkihordó, küldönc, vízhordó, s ki emlékszik már rá, menynyi minden. Azt, hogy mégis beiratkozhattam a polgári iskolába, egy derék embernek köszönhetem. Ö látta meg bennem, hogy kár lenne, ha nem tanulhatnék tovább. Neid mondtam el először, hogy tanító szeretnék lenni, mert annál szebbet, jobbat elképzelni sem tudok, ö stafírozott ki a polgári befejezése után; három inget, három gatyát^ meg zsebkendőket adott, és Házgyári épületek szereléséhez FELVESZÜNK ÁLLANDÓ BUDAPESTI MUNKÁRA vasbetonszerelő, ács. kőműves, lakatos, asztalos, toronydarus, hőszigetelő, parkettás és festő SZAKMUNKASOKAT, KUBIKOSBRIG ADÓKAT, FÉRFI ÉS NŐI SEGÉDMUNKÁSOKAT. Kiemelt bérezés. 44 órás munkahét. Minden szombat szabad. Vidékieknek szállásról gondoskodunk. Útiköltséget téritünk. Jelentkezés személyesen a 43. sz Állami Épitóipari Vállalatnál Bp. XI., Dombóvári út 19. valami zsebpénzt is, útiköltségre, úgy eresztett világnak, mint a mesebeli szegény ember a legkisebb fiát. Én meg ide vándoroltam Kőrösre, a tanítóképzőbe, ahol valaha Arany János is tanárkodott. Nagyon bíztam benne, hogy itt fognak, de nem így történt. Mentem tovább, Sárospatakra. Amikor megtudták, hogy se pénzem, se pártfogóm, ajtót mutattak. Így jutottam el Debrecenbe. Ott végre sikerült. Beiratkozhattam, de se koszt, se kvártély. Perbe szálltam az önérzetemmel, s fél esztendeig a kollégiumban szedegettem össze az ételma- radékokat. És tanultam, tanultam, hogy vigyem valamire. Így lettek tanítványaim, aztán a második félévben a kollégium igazgatója ingyen ebédet utalt ki részemre. Elhallgat, megissza kávéját, csak aztán folytatja tovább. — Az első év végén hazamentem. 1944 nyara volt. És ősszel már csak idáig, Kőrösig jutottam. Itt ért a front, az új világ. S a lehetőség is: hogy itt tanulhassak tovább, ahol már kezdetben szerettem volna. Egy család befogadott, kosz- tot, kvártélyt adott, én meg dolgoztam nekik, amit csak lehetett. A tanítóskodást is itt kezdtem, előbb Bánom-, aztán Árboz-pusztán. Még tanítójelölt koromban bízták rám az első kórus vezetését, a dal, a muzsika szenvedélye azóta is megmaradt bennem. A helyi iparosdalkart huszonegy esztendeje dirigálom, s bár tizenötödik esztendeje vagyak a művelődési központ igazgatója, az énektanításról máig sem mondtam le: hetenként nyolc órát tanítok a gimnáziumban. Míg beszélgetünk, gyakran megzavarják, kérdezik: valamelyik szakkör összejövetelének időpontjáról, az autóklub rendezvényéről, a képzőművészek következő stúdiumáról vagy másról. Kis István esztendők óta egyedül — csupán gazdasági segítsége van — vezeti ezt a gazdag programú művelődési központot. — Azt kérdezte beszélgetésünk elején: nem kívánkozott el Innen még soha? — S mert nem válaszolok nyomban, felel is rá: — De. Egy órára, egy napra, legfeljebb kettőre. Például amikor három esztendeje közölték velem, hogy elveszik tőlünk a művészeti előadói státust. Így maradtam magamra. Hogy ez mit jelent? Itt benn, a házban, még csak megy a dolog, de január elseje óta műve20. Gyors elhatározással becsöngettem a kapun. Még sohasem voltam náluk, szégyellt volna egy bevándorlóval mutatkozni a szülei előtt. Az idős asszony, aki ajtót nyitott, minden bizonnyal az anyja lehetett. — Mit óhajt? — kérdezte. — Miss Ruth Caldwellt keresem — mondtam. — Itthon van? — Rögtön küldöm ... Az asszony eltűnt, s két perc múlva megjelent Ruth. Pongyolában volt, kikészítet- lenül, de így is csinosnak találtam. Nagyon meglepődött. — Hello — üdvözöltem. — Sajnálom, uram — mondta —, elvesztettem az állásomat, és emiatt fel kell mondanom az életbiztosításomat... Most rajtam volt a sor, hogy elképedjek. — De hát... — nyögtem. — Nem, már az e havi részletet sem tudom kifizetni — mondta Ruth hangosan, de suttogva hozzátette: — Menj tovább az utcán, két sarokkal odább van egy teázó, várj meg ott... Félórát vártam. Közben az lődési központ vagyunk. Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy itt, ebben a házban rendben menjen minden, mindig világos ablakra s valami hasznos elfoglaltságra találjon az, aki bejön hozzánk, hanem azt is, hogy segíteni kellene a környező községek tiszteletdíjas népművelőit. De hogyan? Mintegy végszóra telefonhoz hívják. Néhány szót szól, aztán máris jön vissza. — Még ilyenkor is hivatalos ügy? — A feleségem keresett... — mentegetődzik, bár semmi oka rá. — Várja a vacsorával? — Ó, nem ... Csak... — elhallgat, aztán mégis kimondja. — Tudja, ma van a házassági évfordulónk. A tizenkilencedik. Akaratlanul is az órámra pillantok. Nyolc óra múlt. És még semmi jele annak, hogy a műsor a végihez közeledne. Sőt! Horváth Lehel, a Hazafias Népfront helyi elnöke csendesen odaszól: — Pista! Aztán el ne feledd, hogy hivatalos vagy az ünnepség utáni közös vacsorára! FBI-osok két asztallal odább alaposan megreggeliztek. Fejenként négy lágytojást hozattak, dupla adag sonkát, és narancslevet ittak hozzá ... Nemsokára mégiscsak megjelent Ruth. Szokás szerint meg akartam csókolni, de ő elhúzta az arcát. — Megőrültél? — mondta halkan. — Itt engem mindenki ismer. Ha meglátja a tulaj, estére tudja az egész környék. Így is elég sokat kockáztatok, hogy lejöttem... Az anyámnak azt hazudtam, hogy állás után nézek. Elmondtam a lánynak Ban- less látogatását, meg a két telefont. Sírva fakadt. — Véged van, drágám — mondta könnyek között, de tárgyilagos hangján. Ezek az amerikai lányok a legmeglepőbb helyzetekben is racionálisak tudnak lenni, viszont a legracionálisabb dolgokban is érzelmesek. — És most mit akarsz tenni? Ha igent mondasz Banlessnek, soha többé nem láthatlak... Nem élném túl... Megnyugtattam, hogy rém mondok igent. Erre azonban még nyugtalanabb lett. — Ha nem engedelmeskedsz, megtalálják a módját, (Folytatás az 1. oldalról.) Szerdán délután a Parlamentben átadták az idei kiváló és érdemes művész kitüntetéseket. A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány a szocialista kultúra terén elért eredményeik elismeréséül a „Magyar Népköztársaság kiváló művésze” címmel tüntették ki: Barcsay Jenőt, a Képző- művészeti Főiskola tanárát, festőművészt, Főnyi Gézát, a Képzőművészeti Főiskola tanárát, festőművészt, Mezei Máriát, a Nemzeti Színház színművészét, Rádai Imrét, a József Attila Színház színművészét, Ungár Imrét, a Zene- művészeti Főiskola tanárát, zongoraművészt. A „Magyar Népköztársaság érdemes művésze” címet kapta: Banda Ede, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára, csellóművész, Bródy Tamás, a Fővárosi Operettszínház karnagya, Darvas Iván, a Vígszínház színművésze, Faragó András, a Magyar Állami Operaház magánénekese, Frank Frigyes festőművész, Horváth Teri, a Thália Színház színművésze, Kis József kis- filmrendező, Makláry János, a Nemzeti Színház színművésze, Markos József (Alfonzé), a Vidám Színpad színművésze, Máriássy Félix filmrendező, hogy megszelídítsenek. Nem is tudom, mit lehetne tenni. Most már ketten voltunk tanácstalanok. Becsületszavamra mondom, nincs igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy kettesben a bajokat is köny- nyebb elviselni. A helyzet továbbra is elviselhetetlennek látszott. Ültünk és hallgattunk. Aztán Ruth a fejéhez kapott. — Tern er! — mondta. — Kicsoda? — Hát Terner. Az a fickó, aki megkeresett, hogy beszéljek veled, aki azt hiszi, hogy Csánkó cinkosa vagy. Megkeressük és tanácsot kérünk tőle. — Megőrültél? Miért segítene ő Csánkó cinkosának? — Annak nem. De neked igen. Mert szépen elmagyarázzuk neki, hogy te nem vagy Csánkó cinkosa, és hogy milyen pácba kerültél. Segíteni fog rajtad, ha másért nem, hát azért, hogy üssön Csán- kón. Hiszen végeredményben Csánkó miatt kerültél ilyen helyzetbe... Taxiba ültünk, hogy ne vesztegessük az időt. A bukmékeriroda tömve volt. Terner úr, az „emigráns magyar kormány feje”, a MaMárk Tivadar, a Magyar Állami Operaház vezető jelmez- tervezője, Mihály András zeneszerző, a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola tanára, Miklós Klára, a szegedi Nemzeti Színház színművésze, Olcsói Kiss Zoltán szobrász- művész, Pártos Géza, a Madách Színház rendezője, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, dr. Ranódy László filmrendező, Réti József, a Magyar Állami Operaház magánénekese, Szentivá- nyi Lajos festőművész, a Képzőművészeti Főiskola tanára, Végh Gusztáv grafikusművész, Zinner Erzsébet fotóművész. A felszabadulási évforduló alkalmából művészeti díjakat adtak át szerdán a Fészek Klubban. A József Attila-díj I. fokozatát kapta: Mándy Iván író, Nemes Nagy .gnes költő-műfordító és Tamás Aladár íróműfordító. II. fokozatában: Bárány Tamás író, Csurka István író, Faragó Vilmos kritikus és Galgóczi Erzsébet író, III. fokozatában: Ágh István költő és Ratkó József költő részesült. Jászai Mari-díj I. fokozatával: Avar Istvánt, a Nemzeti Színház, Mensáros Lászlót, a Madách Színház és Töröcsik Marit, a Nemzeti Színház színművészét tüntették ki. II. fokozatát: Nógrádi Róbert, a pécsi Nemzeti Színház igazgatója, Hárai Ferenc, az Állami Bábszínház színművésze, Kö- peczi Bócz István, a Madách Színház díszlet- és jelmeztervezője, valamint Barlay Gusztáv, a magyar rádió főrendezője, III. fokozatát: Moór Mariann, a kecskeméti Katona József Színház, Szoboszlai Sándor, a békéscsabai Jókai Színház, Paláncz Ferenc, a miskolci Nemzeti Színház színművésze és if). Weisz Nándor, a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat artistája kapta. A Balázs Béla-díj kitüntetettjei: I. fokozat: GaóI István filmrendező. II. fokozat: Szemes Marianne filmrendező, Zolnay Pál filmrendező, Kálmán Kata fotóművész, dr. Tildy Zoltán fotóművész. III. fokozat: Pintér György hangmérnök, Karall Luca filmdramaturg, Mestyán Tibor tv- operatőr és Lestár János filmrendező. Az Erkel Ferenc-díj I. fokozatában: dr. Bartha Dénes zenetudós, a Zeneművészeti Főiskola tanára, Kurtág György zeneszerző, Szelényi gyár Felszabadítás! Egyetemes Alap ügyvezető elnöke ingujjban és nadrágtartóban, boszorkányos gyorsasággal adta ki a tiketteket és szedte be a pénzt. Ruth mint ismerős üdvözölte, s közölte, hogy halaszthatatlan ügyben akarunk vele beszélni. — Fél kettőig szó sem lehet róla — mondta Temer. — Jöjjenek vissza fél kettőkor... A Livingstone Derbyt nem hagyhatom ki... Beleegyeztünk, hogy fél kettőig várunk. Temer úr pedig ismét belemerült a tikettjeibe, és csak akkor vettük észre az ajtón függő táblát: „Fogadjon nálunk a Livingstone Derby re! Kasszazárás fél kettőkor!” Én kissé furcsának találtam, hogy egy ilyen fontos személyiség, mint Terner úr, aki a kinti magyarok vezetőjének vallja magát, többre becsüli a fogadásokon keresett dollárokat, mint a magyarok sorsdöntő kérdéseit. Ruthot azonban másképpen nevelték, ő mindezt természetesnek vette. Én is megnyugodtam, hiszen fél kettőkor még nem késő. Ban- less háromra jelezte látogatását, addig még cselekedhetünk. Fél kettő előtt tíz perccel már ott voltunk a bukmeker- irodában. A fogadók a pultnál tolongtak. — öt dollárt a hetesre! — ötven dollárral a befutóra az egy-hármat... Természetesen oda-vissza! — Rosyra nem fogadok. István zeneszerző-zenetörténész, II. fokozatában: Seregi László, a Magyar Állami Operaház koreográfusa részesült. A Liszt Ferenc-díj I. fokozatát Sándor Frigyes karnagy, II. fokozatát; Szűcs Loránd zongoraművész, Szumrák Vera, a Magyar Állami Operaház magántáncosa és Andor Éva, a Magyar Állami Operaház magánénekese, III. fokozatát: Gyimesi Kálmán, a szegedi Nemzeti Színház magánénekese és Görgei György, a Magyar Néphadsereg Művész- együttesének zenekarvezetője kapta. A Munkácsy Mihály-díj kitüntetettjei: I. fokozat: Duray Tibor festőművész, Medvecz- ky Jenő festőművész és Vígh Tamás szobrászművész. II. fokozat: Szabó Zoltán festőművész, Kiss Sándor szobrász- művész és Udvardi Erzsébet festőművész. III. fokozat: Varga Imre szobrászművész, Gerzson Pál festőművész, Dániel József ipari formatervezői és Szakái Ernő szobrászmű-, vész-restaurátor. BERETTYÓÚJFALU Ady sofőrje A Debrecenben megjelenő Hajdú-Bihari Napló szerkesztőségéhez írt levelében jelentkezett Ady Endre egykori sofőrje, Dancsházi András, aki Berettyóújfaluban, a Dózsa György út 72. számú házban lakik. A 84 esztendős ember 1916-ban az egyetlen sofőr volt Nagyváradon, s a megyénél teljesített szolgálatot Adynak sokszor odaadták használatra a gépkocsit. Utoljára 1918 szeptemberében vitte a beteg Adyt Csúcsára. Borbély Tibor: Üllő vagyok.. üllő vagyok, — kalapács, magam vagyok a kovács. Én vagyok a nyersanyag, kalapálom magamat. Izzó ez a nyersanyag, s a kalapács, — hogyha csap, tüzes szikra szerteszáll, piros színű, száz madár. Embereknek énekel: Üllőben és kalapácsban, nyersanyagban, a kovácsban, felröppenő tűzmadárban, — hinni kell! Majd ha ló leszek! Virslinek való az, nem versenylónak! Terner úr tábornokhoz illő bátorsággal és hidegvérrel állta az ostromot. Pontosan fél kettőkor felberregett a telefon. Temer úr felvette, s beleszólt: — Oké! Még sokan álltak a pult előtt, kezükben a bankjegyekkel, hogy ne mulasszák el a pénzüket elveszíteni. Temer azonban ügyet sem vetett rájuk. Felvette a zakóját, meghúzta meglazított nyakkendőjét és ünnepélyesen bejelentette: — Uraim, zárunk! Megjött a körtelefon... A hoppon maradt ügyfelek szitkozódtak, de a bukméker nem törődött velük. Intett, hogy fáradjunk be az irodájába. Az üvegfülkében leültetett bennünket, s hamarosan egy üveget vett elő az íróasztalából. — Igyál, fiam! Valódi magyar barack. — Aztán legyint- ve hozzátette: — Már amilyen valódit ma csinálnak. Közel sem jöhet ahhoz, amelyet annak idején az én szeszgyáramban magamnak főzettem. _Én alig-alig kortyoltam belőle. Meg akartam őrizni a józanságomat. Terner viszont alaposan meghúzta az italt. Csak úgy, üvegből ivott, ahogyan az aratók szokták erősíteni magukat az aratópálinkával. — Nos, fiam, hallgatlak. (Folytatjuk) Prukner Pál Kókuszpohár „A polgári ötvösművészet a XVIII—XIX. században” címmel holnap délelőtt kiállítás nyílik Abonyban, az Abonyi Lajos Falumúzeum és az Iparművészeti Múzeum rendezésében a községi tanácsházán. Ott állítják ki a képen látható kókuszdiópoharat is, amely Kemény János erdélyi fejedelem tulajdona volt, s feltehetően a XVII. század második feléből származik. A fejedelmi család hagyatékaként jelenleg az abonyi református templom úrasztali kelyhe. (Foto: Gárdos) ÍINTÉJtlSTVÁlíolláiöiT,
