Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-27 / 95. szám

a ras I NKflt K/Ctriap 1969 ÁPRILIS 27., VASARNAP Jehova tanúi Pest megyében (6) Az igazság erejével Most, miután azt már tud­juk, hogy mi vonzza a híveket a szektába — az örök ifjúság, örök egészség és örökélet csa­lóka reménye —, csupán egyetlen kérdést kell tisztáz­nunk: mit tettünk mi, kom­munisták, mit tettek a társa­dalmi szervezetek, a helyi ta­nácsok, a pedagógusok stb. annak érdekében, hogy ezeket a fanatizált, félrevezetett em­bereket visszanyerjük a tár­sadalom számára? Vagy mit teszünk azért, hogy legalább a felszabadulás utáni időkben született fiatalokat meggyőz­zük? Sajnos, nem sokat. Majdnem semmit. A legtöbb községben a helyi tanácsok, társadalmi és tömeg­szervezeti vezetők még azt sem tudják, hogy a szekta ná- hik is létezik, működik, szer­vezkedik és híveket toboroz. Az sem ritka eset, hogy szek­tatagoknak könyvelnek olyan lakosokat is, akik valamelyik szabadegyház — kisegyház — hívei. Kétségtelen, hogy a szekta tagjaihoz rendkívül nehéz hozzáférkőzni. Az illegalitás kitűnően megtanította őket a konspiráció szabályaira. A ri­portsorozatot megelőző anyag­gyűjtő útjaim során alkalmam volt erről több ízben is meg­győződni. Akikkel beszéltem, többé-kevésbé prominens tag­jai — gyülekezetszolgái vagy egy nagyobb terület irányítói, körzetszolgái — a szektának, ám valamennyien megpróbál­ták elhitetni velem, hogy „senki nem tud — semmit”. B. Sándomé erősen állította, hogy ők nem járnak semmiféle gyülekezetbe, csak úgy, a fér­jével kettesben szokták olvas­gatni a bibliát. Nem ismer más szektatagokat, a tőle második házban lakó K. Jenőt sem, természetesen. Q még külön­ben sem tagja a szektának, nincs alámerítve. De tagja lesz, az biztos — tette hozzá —, mert Jehova tanúi olyan emberek, akik előtt számolat- lanul lehet hagyni pénzt, egy újjal sem nyúlnak hozzá. Csa­ládszeretők, szerények, és úgy szeretik felebarátaikat, ahogy Krisztus parancsolta. Nem úgy, mint a nem hívők, akik a boltban tülekednek, vesze­kednek, megölnék egymást egy kanál vízben. Jehova ta­núi sosem tesznek ilyet. Ott van például az a kisiparos. Szelíd, csendes ember, min­denki szereti. Melyik, kérdez­tem. Hát K. Jenő! Érdekes, az előbb még nem is ismerte ... Alkalmam volt beszélgetni Jehova egyik pilisvörösvári tanújával is. Az őrtoronyra terelve a szót, kerekre tágult szemmel kérdezte: a visegrá­dira gondolok? Megnyugtat­tam: nem arra gondoltam, ha­nem arra, hogy a hazudozást nem tiltja semmiféle krisztusi parancsolat?! Tartozom a tár­gyi igazságnak azzal, hogy el­mondjam: céklaszínűre pirult. A konspiráció különös meg­nyilvánulására figyeltek fel Gyálon. Az egyik házban fel­tűnően nagy volt az „idegen- forgalom”. Amikor a dolog már több volt mint gyanús, Jehova nagyszerű tippet sugal­mazott a házigazdának: táblát biggyesztett az épület falára, azzal a feliratai, hogy „Ez a ház eladó”. Azt hitte a jám­bor, ezzel örök időkre fedezte magát... S most egy kis statisztikát a katonai szolgálat megtagadásáról. Sz. Miklós isaszegi lakos nem vette át a katonai behívóját. A katonai bíróság több étfi börtönbüntetésre ítélte, ám 1963-ban amnesztiával kisza­badult. Egy hónappal később ismét behívták, újból megta­gadta a bevonulást. Visszaeső­ként — jelenleg is szabadság- vesztését tölti. Tragikomédiába illő eset történt Pomázon: az Ütvén es évek közepétől négy fiútestvér került — fokozato- ían — sor alá Az első, máso­dik, harmadik fiú megtagadta ti katonai szolgálatot. Valóság­gal egymásnak adták át a he­lyet a börtönben. A legkisebb fiú, Barnabás az összeírásnál még bátyjai példáját követte, ám mire eljött az ideje, mégis bevonult. J. János üllői lakos és Sz. Ferenc szigethalmi la­kos ügyében ezekben a hetek­ben hoz ítéletet a katonai bí­róság. P. István budaörsi la­kos ugyancsak bátyja sorsára jutott: amaz alig szabadult, amikor öccsét vették lajstrom­ba a Fő utcán ... Azt kapták, amit megérde­meltek — mondhatná valaki — és kész. Sajnos, az ügy nem ilyen egyszerű. Jehova tanúi szívesen vállalják a mártírom- ságot, útlevélnek érzik Krisz­tus ezeréves királyságába. S nem azt mondják, hogy bör­tönbüntetést állampolgári kö­telességük megtagadásáért, a legfőbb törvényekkel való szembeszegülésért kapták, ha­nem ezt: üldöznek bennünket, a hitünkért. Határőrizeti szer­veink nem egy alkalommal akadályozóik meg a szekta svájci fiókközpontjának szánt jelentések illegális kicsempé­szését, amelyben az állt, hogy a szocialista Magyarországon nincs vallásszabadság, mert íme, ezt és ezt a jehovistát a hitéért börtönbe zárták! A józan ész és a vallási tü­relem egyaránt azt diktálja, hogy a szekta idős tagjait már ne is próbáljuk győzködni. Ha magatartásuk, tevékenységük nem ütközik törvényeinkkel, hagyjuk őket. De a fiatalokat — kötelességünk társadalmi beilleszkedésre, közéleti aktivitásra, misztikus babonák, tudománytalan zagy- vaságok helyett korszerű is­meretekre nevelni. Segítenünk kell őket, hogy megtalálják helyüket a mi társadalmunk­ban. Meg kell győznünk őket, hogy a befeléfordulás, a pasz- szivitás ellenkezik az emberi természettel, káros, és zsákut­cába vezet. Meg kell taníta­nunk őket arra, hogy a fel- emelkedés, az emberi boldog­ság útja nem a bibliakutatók zárt, misztikus világán át ve­zet, hanem az alkotó emberi I közösségen át. S az ember munkájának, harcainak értel­me nem a csodavárás, a be­lépőjegy az ezeréves mennyei királyságba, hanem a legigaz­ságosabb társadalmi viszonyok között a legnagyobb jólét ! megteremtése — itt, a földön! Nyíri Éva (Vége) Dr. Tragor Ignác (6.) — A FESTMÉNYT Farkas­falvi Imre készítette. Fény­kép után. Azért nem élethű — mondja a váci „Vak Bottyán” Múzeum igazgatója, Stefaits István. A * r i rr Nem Is lehetett volna sze­AUtODUSZVarO rencsésebb megoldást ta­lálni: Visegrádon a szezon megnyitása előtt bárom jól mutató, stílszerűen a környezethez illeszkedő autóbuszvárót épít a visegrádi erdészet. Egy-egy há­zikó ára 24 ezer forint. Foto: Urbán FESZTIVÁL Teljes csapattal Kis híján hiányos csapat in­dult Pest megyéből a salgótar­jáni könnyűzenei fesztiválra. A Vulcán együttes egyik tagja ugyanis ebben az évben érett­ségizik a Landler Jenő Techni­kumban, ,s az iskola először nem akarta elengedni. Végülis tegnap a bemutatkozáson már teljes létszámmal szerepelt a solymári Vulcán és a gödöllői Agrártudományi Egyetem Pol- beat együttese és bemutatko­zott Jónás Istvápné táncdal- éiiekes is. Az eredményhirde­tésre hétfőn kerül sor, s még ezen a napon lesz a gálaest, ahol a legjobb énekesek és ze­nekarik mutatják be — verse­nyen kívül — tudásukat. A képen, erős testalkatú ember, kopasz, őszülő baju­sza szájáig konyul. — A kép régen itt van. A szobában, szemben az igazga­tói asztallal. Dr. Tragor Ignác arcvonásai most nyugodtak, ott lehet, ahol egész életében szeretett volna. A múzeum­ban. Gyermekkorában közjegyző akart lenni. Nem tudni, miért. Az álmokat nem lehet vizs­gálni. Vágya megvalósult, jogi diplomát kapott. De a vágyak sokszor hamisak. Mikorra tény lesz belőlük, rájön az ember, mást képzelt a lázas éjszakákon, másra gondolt mikor behúnyta szemét és szabadjára engedte fantáziá­ját. Tragor Ignác csalódott álmában. Pedig a váci taka­rékpénztár igazgatójává ne­vezték ki, kezében hatalom volt, maga előtt óriás-íróasz­tal. — Anekdota járja róla: sokszor, ha munkatársai be­mentek irodájába, észre sem vette őket. Jegyzeteibe hajolt, mindenki azt hitte pénztár- könyveket ellenőriz. Csak né­hány év múlva jöttek rá, hogy már akkor is történelmi mun­kákat olvasott és abból je­gyezte fel a Vácra vonatkozó­kat. Mindig hordott magánál papírt és ceruzát. Jegyzetelt, kutatta a város helytörténeti emlékeit. Olvasott, olyan ba­rátokat szerzett, akik szíve­sen mentek vele paraszthá­zakba — anyagot gyűjteni. — Vác neki köszönheti, hogy van írt történelme. NINCSEN OLYAN híres embere Vácnak, akiről ne írt volna. Nincsen olyan nagy eseménye a városnak, amit ne kutatott volna fel aprólé­kos részletességgel, amiről ne számolót», volna be. minden egyes történésmozaikot meg­említve ... 1895-ben végre megvalósul­hatott terve. Barátaival meg­alakította a váci Múzeum Egyesületet. Vagyonát költöt­te arra, hogy városa múzeum­mal dicsekedhessek. Sokáig a Siketek Intézeté­nek pár termében rendezték meg kiállításaikat, aztán a püspöki palotában. Pauer Im­re orvos 1930-ban az egyesü­letre hagyta házát. Ezt alakí­tották át múzeumnak és Tra­gor Ignác öreg korában csak itt ült szívesen. A múzeum most már szűk. Nem férnek el benne a' lele­tek, munkák, kicsi a raktár is, kopik a külső vakolat. Re­noválni fogják és újabb ter­meket kap augusztusra. A vá­ros túlnőtte a múzeumot. TRAGOR, AZ IRÄS SZE­RELMESE VOLT. Soíkszor egész nap könyvtárában ült és jegyzeteit rendezgette. A melegebb estéken sétált az el­hagyott utcákon,' lement a Duna-partig, aztán vissza, ’ vizs gál gáttá a műemlékeket. — Mindig a város története foglalkoztatta. 40 könyvet írt VácróL A lexikonban neve után foglalkozása áll: takarékpénz­tári igazgató. Pedig, ha őt kérdeznék — utoljára hagyná ezt a címet. — író volt, múzeumalapító. Csak azután igazgató. A pénz nem érdekelte. Vác városa dr. Tragor Igná­cot díszpolgárává választotta. 70 éves korában elhunyt, ma­ga után hagyva, azt a munkát, melyből a váci történészek még ma is élnek. Sírját elhagyottnak nyilvá­nították, mert nem volt rajta a neve. A mostani múzeum­igazgató napokig kereste, míg végül ráakadt a középvárosi temetőben. Azóta a Tragor- kriptát gondozzák. És az ő nevét is felvésették a sírkőre. SÍROK, a váci temető el­dugott helyein. Híres embe­rek nyughelyei. Sírok. Elha­nyagoltak, gazzal benőttek. Gondozásukra felhívták a vá­ros vezetőinek figyelmét. A múzeumigazgató bejárta a te­metőket és megtalálta az utolsó állomást: A kövek újra vósettek. Tamás Ervin I. dénes-" alo^baJp^efcb t Lp-hitifntn > ■ - • v HUES pnapoh ■*■1111 >' : i--­1 0. Randevúra megyek és az előkészületek teljesen lefoglal­nak. Borotválkozom. Átkozot­tul rossz a pengém, nem akar­ja levinni ezt a dédapámtól örökölt szakállamat, aki Isz­tambulban született és török volt. Allah kegyelméből hét huri vidítsa fel a hetedik mennyországban, de cibálják meg az üstökét is, mert a drótkefe sűrűségű szakállon kívül mást nem hagyott az utódokra. Ma kivételesen pit- ralont is használok, ettől fér­fias szagom lesz, bár valószí­nű, hogy csókolózni még nem fogunk. Mindegy, váratlan esetekre is fél kell készülnöm. Éva a színház előtt vár rám, mert oda megyünk moziba. Ez egy komplikált dolog, én is nehezen értettem meg a Ma­karóni magyarázatát, de hogy ne nézzen hülyének, csak bó­logattam. A nagy mozit tata­rozzák, ezért a színházba vit­ték a vetítőgépet. Nyáron a társulat üdül, a színházban uborkaszezon van. A boksz­meccseket is ott rendezik, szó­val ez egy univerzális kultúr- centrum. Így megyünk tehát mi színház-moziba, azaz mo­zi-színházba. Nem lényeges. Kikeresem legjobb ingemet, amelynek nyakát csak egyszer fordítotttam ki, tehát ragyo­gó tisztaságú ing, be is hintő- porozom, még tisztább lesz. Az ingnyakmerevítő pálcáim eltűntek, zsilettel vágok Ger- berné bibliájának táblájából. Nyakkendőt is kötök, bár tu­dom, a színház-moziban meg­pukkadok a hőségtől, de a szépségért szenvedni kell. Nézem magam a tükörben, kedves, szelíd arcom van, ele­gáns vagyok, mint a legjobb angol lord. Vigyáznom kell, Éva halálosan belém fog sze­retni. Érdekes ez az egész rande­vú Évával. Míg az úton. lép­delek, elgondolom, mennyi ezernyi kis véletlennek kellett összetalálkozni, hogy megis­merhessem. Ha Sándor nem jön el hozzám, ha nem kez­dek el irogatni, ha Horváthné ki nem dob, ha nem veszek csirkét, ha nem lépek be az IBUSZ-ba, akkor most egé­szen mást tennék, és nem igyekeznék á színház-mozihoz. Ám, ha nem találkozom össze az öreg Farkassal a napokban az építkezésen, akkor sem mennék randevúra, mert nem lett volna délelőtt annyi sza­bad időm, hogy az IBUSZ-ba beugorhassak. De a sors jóté­kony keze elém hozta Farkas apót, méghozzá éppen ebéd­időben, amikor Kárász Jani­val az üzemi konyhára siet­tünk. Farkas bácsi valamikor apámmal együtt szolgált, s jól ismertem én is. Kész csoda, hogy eddig nem találkoztunk össze, de ez csak az építkezés méreteivel magyarázható, meg azzal a szörnyű sok pasassal, aki itt nyüzsög. Az öreg Far­kas a kisvasúti mozdonyok egyikét vezeti, s az építőanya­gokat hordja fel a rakodóról az épületekhez. A segédveze­tőjét két napja behívták kato­nának, mesélte az öreg és az irodába indult, hogy kérjen valakit a helyére. Könnyű munka, kapcsolgatni kell csak a csilléket, s megtanulhatok vezetni is — húzogatta a mé­zes madzagot előttem talál­kozásunkkor. Mire Kárász Ja­ni megette a levest én már segédvezető voltam és a kel­káposztánál már sajnáltam az otthagyott brigádot. De mit tegyek, ón nem öregedhetem meg a vasasoknál, a mozdo­nyon többet mozoghatok, job­ban össze tudok szedni anya­got az újság számára Baj is meg jó is, hogy három mű­szakban kell itt dolgozni, de én szeretek délelőtt csellenge­ni a városban, különösen a szálloda felé, és bizonyos egyéb hivatalokba. Így tehát nem csoda, ha most frissen és kellő kedélyállapotban indu­lok a randevúra. Éva tényleg vár rám már a színház-mozi előtt, kissé oldalt áll az ár­nyékban, pár lépés távolság­ra a beszélgető csoportoktól. Nagyon elegáns. Fekete kis­kosztümöt visel, csukott kö­römcipőt. Kontyán vékony kis fátyol van, apró fehér bo­gyókkal. A nők ifiindent ki­találnak, hogy tetszésünket megnyerjék. Asszonyos frizu­rája szabadon hagyja, szép, kissé hajlott nyakát. Éva csaknem olyan magas, mint én, pontosabban éppen a fü­lemig ér. Nagyon jól muta­tunk együtt. Kár, hogy a né­zőtéren sötét van. A jó ruha és a szép nő különösen akkor nagy érték, ha meg tudjuk valakinek mutatni. A földszint kettes páholyba szól a je­gyünk, nagyon jó hely, kitű­nően lehet látni, mert a zárt páholyban csak ketten ülünk. Még két szék és egy kicsi puff is keresi a gazdáját, de azokon nem ül senki. Nem is fog, mert a jegyeket mind fel­vásároltam. Potom ötvenkét forintomban van az egész. A film alatt az izgalmasabb jeleneteknél megfogom a ke­zét, ne féljen annyira. A „Pique Dame” utolsó lapját is leütik, felgyúlnak a villa­nyok. Éva kihúzza a kezét az enyémből. Na, na. Ne légy be­képzelt, ha velem jössz mozi­ba, az még nem jelent házas­ságot — mondja az én tekin­tetem. Nem mutatok a nőnek semmit — határozom el — még azt hinné, szerelmes va­gyok. Mozi után a szálloda étter­mének teraszára megyünk. Kellemes az idő, jólesik friss levegőt szívni a színház-mozi után. A teraszon nehezen ka­punk asztalt, mert ez kisváros és itt mindenki szombaton meg vasárnap szórakozik. Hét­köznap kilenckor ágyban van a lakosság. Az utcán is kor­zóznak, s ilyenkor ismerked­nek a fiatalok. — Bocsánat... mi már va­lahol találkoztunk — mondja a fiú és érzi, hogy nagy ökör- séget rhondott, de jobbat két­ezer év óta nem találtak ki. — Utcán nem ismerkedem — válaszolja a nő, de valami furcsa rejtély folytán ezek mindig megismerkednek. Nem hal ki az emberiség. A zene hangfoszlányai ki­kúsznak az ajtón. Cigarettát nyújtok Éva felé. Finom kis ujjaival középen fogja és ki­csit előrehajol szippantás közben. Ilyenkor megérint hajának lágy, kellemes illata. Jelentéktelen apróságokról beszélgetünk, inkább környe­zetünket figyeljük, mint saját magunkat. Ideje lenne már valami okosat kérdezni, hogy szellemi fölényemet éreztet­hessem a nővel. Beleiszom poharamba. Jöjj ihlet! — Hány éves? — Már érettségiztem — bú­jik ki a közvetlen válaszadás alól. — Hol? — Pesten. Ott lakott a nagyanyám, de meghalt sze­gény és lejöttem a nagyné­nimhez. Jól érzem magam itt — És a szüleit nem sajnálta otthagyni? — Nincsenek szüleim negy­vennégy óta — mondja kemé­nyen. Beszélgetésünk elakad. Hamar töltök még a poharak­ba. Szóba hozom az időjárást, a pillanatnyi nemzetközi hely­zetet. Próbálgatom a témákat, mi érdekelné legjobban. Éva esak hallgat, majd kedvező indítványt tesz, beszéljek ma­gamról. Mivel foglalkozom? A csirkesütés közben valami ko­pogtatásról beszéltem. Viccel­tem? ... Elmesélem neki a kopogtatást, Kárász Janit, az öreg Csepregit, akit két kéz­zel cibált meg az élet és emiatt szigorúbb hozzánk, mint kellene, a vasasokat, akik dróthuzogatásaimon úgy nevettek, mint mikor a rolót húzzák fel az üzleten, a kis­vasúti mozdonyon betöltött előkelő szerepemet. „Vezető állásban vagyok.” Éva kíván­csian méreget, tizet egy ellen, hogy párbajt vív rokonszen­ves egyéniségemmel. — Állandóan ezt akarja csinálni? — kérdi szája sar­kában megbújó mosollyal. Elmondom idejövetelemet, a szerkesztőségi meglepetést, a küzdelmes hónapokat To­vább akarok tanulni — nyug­tatom meg — az újságíró­egyetemen. — Biztos abban, hogy eléri a célját? — kérdi komolyan s látom összezárt száján, a homlokán átsuhanó kis felhőn, mérlegre tesz, mit érhetek, milyen ember is vagyok. To­vább fokozom eddigi kedvező benyomásait. — Nem hátrálok meg! Ki­forrott egyéniség vagyok. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents