Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-20 / 89. szám

ii nn «icni K^&rlem 1969. ÁPRILIS 20., VASÁRNAP Portré és önarckép Macska — vesz — bunda Azt mondja ked­ves kolléganőm, Komáromi Magda: — Hiába, a nők mindenütt előre­törtek. (Ezt a vi­dám és diadalittas kijelentő mondatot abból az alkalom­ból fogalmazta, hogy szerkesztősé­günk a napokban egy új, s termé­szetesen nő, — munkatársat ka­pott.) — Sajnos — felelem én —, ne­künk férfiaknak egyre csökken az arány számunk, nem is tudom, ha ez így megy to­vább, ki fogja a vállán hordozni a világot. De félte a tréfá­val, Magda való­ban közvetlen, kedves és nyílt­szívű kolléga, sok bölcs tanácsával, vaskos, csípős megjegyzéseivel. Régóta evez már a sajtó vizein: nyolc év a rádió­nál, s immár ti­zenegy éve járja fáradhatatlanul Pest megye válto­zatosan szép tájait. Mindenhová el­jut, mindenütt szívesen fogadják, közvetlen s egy­■Jipf szerű szavaira őszintén tárják föl előtte örömüket, gondjukat, bána­tukat az emberek. Mit lehetne még elmondani róla? Hangyaszorga­lommal, s lanka­datlan érdeklődés­sel dolgozik, jegy­zettömbjeiben egymást váltják egyszerű hírekhez, vagy színes cseve­géshez, mértéktar­tó információhoz szükséges fel­jegyzések. Még szomorú sorsokat feltáró írásai is optimista derűt sugároznak. No, és végül, mindamellett, hogy az élet ezer­nyi szférájában otthonosan mozog, jó háziasszony, szinte művésze az ízeknek, lelkiis­meretes, köteles­ségtudó édesanya, feleség, gyerme­keinek példás ne­velője. Majd elfelejtet­tem; nálunk ta­lán, itt a szerkesz­tőségben, a gép­írónők szeretik a legjobban, szinte rajonganak érte: önkezűleg kopog­ja írógépén saját cikkeit. (Hetesi) Magam mentségére... SZÓLT A SZERKESZTŐM: vasárnap megjelenek a lap­ban. Szeretnének bemutatni a kedves olvasónak. írjak valami érdekeset magamról, másról, a munkámról. Olyas­mit, ami megmarad a kedves olvasó emlékezetében. Ha a jö­vőben meglát valahol a falu­jában bóklászni, rögtön azono­sítson: aha, ez a szemüveges nőszemély írt a... ­De miről? A tizenegy év alatt nagyon sokszor „megje­lentem” névvel, vagy anélkül az újságban. De egy fénykép mégis más! Rangot ad. Ha zsenge ifjúságomban tanultam volna angolul, most azt írnám, hogy: noblesse oblige. így csak anyanyelvemen szögezem le (amit a rosszindulatú kollégák szerint néha keresztrefeszítek), hogy a nemesség kötelez. Még magyarabbul: ki kell vágni a rezet! Elő a jó öreg határidő- naplóval. Úgy sorakoznak ben­ne a témák, mint tojás a fé­szekben. Némelyik már két- három éve pihen. Néha meg­forgatom őket, hadd napozza­nak, aztán gyorsan visszadu­gom a fekete fedél mögé, ne­hogy valaki más is rájuk ta­láljon. Persze, az is megesik, szépségesen szép témám — ha hozzányúlok — penetráns illa­tot áraszt. Hiába, megzápult a várakozásban. VASTAG fekszik előttem. Szívmelengető olvasmány, pedig külsőre csak stencillel készült másolat, valóságos szemköszörű. De Győré Pál abonyi tanácstitkár olyan hévvel, tiszteletreméltó munkával gyűjtötte benne össze faluja minden emlékét, elnevezését. Ilyen feljegyzése­ket: öregfa. A vasútállomás­nál lévő óriási platán. Állí­tólag a vasút ünnepélyes meg­indulására ültették, 1847-ben. A következő lapon: Régi vá­rosháza. Alföldi toborzóútja során itt gyújtotta lángra Abony népét Kossuth Lajos 1848. szeptember 26-án Egressy Gábor és Jókai Mór kíséreté­ben. Azt is megtudni belőle, honnan kapta nevét a Marsall- árok. A katolikus temető mély árkából irányította a harcokat Zsukov tábornok vezérkarával 1944. novomber 6-án. De jó lenne megírni! Csak­hogy .-.. Győré Pál dolgozott evvel éveken át, mégis én dí­szelegjek a cikk elején? Vagy itt egy ragyogó fotó és törté­net a mappámban Tóth József tószegi keramikusról. A falusi .gyagkorsóktól önerejéből ju­tott el az igényes művészi ke­rámiáig. A képen ott sorakoz­nak a mesterrel együtt a figu­rák, vázák, dísztárgyak. Na de két dudás egy csárdában? AZTÄN egymás UTÁN kiköszönnek a lapokról a ter­vezett sorozat „hősei”: Jenei néni, a szentendrei nagymama, Kánya János gépkocsivezető, aki húsz éve naponta a me­gyét járja, a csömöri tv-sze- relő, a gödöllői elárusító, az isaszegi bakter, a pátyi vé­dőnő és a többi kisember, aki­nek a napi nyolc órai munká­ját fogom bemutatni. De még várniuk kell. Csak kézenfogva, egyszerre léphetnek elő az is­meretlenségből ... — De micsoda lárma ez? Hogy beszélhetnek egyszerre ilyen sokan?... A telki tsz Zrínyi Ilona szocialista brigád­ja intéz rohamot ellenem. A I tavasz még csak a levegőben rezgett, amikor leültünk az asztal köré Kaszás Pálné bri- | gádvezetővel, Szabó Istvánné- val, László Lajosnéval és a többiekkel. Tizenkét év törté­netéről adtak számot, a hol de­rűs, hol szomorú események­ről. A munka gondjairól, amely végül összekovácsolta az eléggé heterogén falut, az oly sokféle életformából kilépő asszonyokat. — Emlékeznek rá? Nem ígértem gyors munkát! — Április végéig várni azért mégiscsak sok — replikáznak vissza. Róluk fogok írni! — buzgól- kodom és máris új lapot csa­varok az írógépbe. Nem. Még­sem lehet. Ennyi év, ennyi asszony, ennyi sors nem fér ilyen szűkreszabott keretbe. El­nézést kérek. Magukat is hajt­ja az idő, mindig a napi fel­adatot, a legsürgősebbet kell elvégezni. Tudom, most kinn vannak a határban, bontják- metszik a szőlőt. Ezután jöhet minden más. Én is így futok versenyt az idővel. Az esemé­nyekről kell elsősorban hírt adni. lehetőleg mindenütt ott lenni, ahol történik valami. Az olvasó ezt kéri számon. Maguk is mind, a szocialista brigád tagjai. ÍRNI LEHETNE például az üllői melegvízfúrásról. Lassan húsz éve tudják, ott rejtőzik a kincs a falu határában. Az évek azonban oly sok port szi­táltak rá, eltűntek a régi fel­jegyzések ... .. .Kiszabadítottam a szelle­meket a palackból. Itt kelletik magukat előttem a pilisligeti fejlesztési tervek, Szentendre város kereskedelme, az albert- irsai régi kalapgyűjtő, ötlet- napra csábítanak Kiskunlac- házára, ízes mondanivalóval vár a diósdi gazdakör. Fenye­getően int ágaival a nagykőrösi íjjas-fijjas fa: velem mi lesz? Vár egy nagyon nehéz körül­mények között élő család Gal- gahévizen. Szociális telepek ügye. Iratselejtezés és okmány­tár a Levéltárban. Megyei .Be­ruházási Iroda, népfront. Vö­röskereszt __ N EM KELL TOLAKODNI, kedves témák, mind sorrake- rültök. Most azonban nem érek rá. Vasárnap „megjelenek” a lapban, tehát valami szépet kell írni... Komáromi Magda A macskaprémből készült olcsó bőrkabátok legújabb divatja nagy riadalmat keltett egész Angliában, ahol körül­belül 100 millió macska él. Egy-egy háztartásban gyakran három-négy macska is van. A nyugtalanságot az a London­ban megtartott nemzetközi aukció okozta, ahol a Szovjet­unióból érkezett 15 ezer macs­kabunda került árverésre. Míg tavaly egy ilyen bunda 15 shillingbe került, addig most 64 shillingért kelt el. — Elkészült a negyedik szolnoki kulturális hetek programja, melyre májusban kerül sor. Spárga-primőr V Tíznapos késés — Export Pest megyéből is Országok és receptek Tíznapos késéssel megérke­zett az első, még csak né­hány mázsás spárgaszállít­mány a napfényes Dél-Bács- ka ültetvényeiről a MÉK kecs­keméti telepére. A következő napokban azonban már va­gonszámra szállítják a friss főzeléknövényt a termelők. A telepen feldolgozzák, kötege­lik. a hófehér csöveket. A legtöbb árut az idén is a Bács megyei spárgater­melőktől várják, de ide érkezik a környező megyék, köztük Pest megye ültetvényeinek termése is. összesen 50 vagon áruval szá­molnak. A zömét exportál­ják. Az első szállítmányt az NSZK-ba továbbítják. Ezenkívül 10 országba jutnak el a márkázott spárgakötegek. A hazai piac még mindig ke­veset igényel a vitamindús gazdag főzieléknövényből, pe­dig húszféle recept szerint ké­szíthető el. — Jubileumi olvasómoz­galmat indít a Magyar— Szovjet Baráti Társaság ha­zánk felszabadulásának 25. évfordulóba tiszteletére. Lovasiskolában - iskolalovaglás Talán mert már tavaszodik, vagy mert mégiscsak lovas­nemzet vagyunk ...? Ámbátor még inkább a Sebastien-soro- zat hatására egyre nagyobb az érdeklődés a nagykőrösi lo­vagló iskola iránt. A Nagykőrösi Állami Gaz­daság híres méneséből válogat­hatták ki a lovakat. És mivel magasan van a nyereg, na­gyot is lehet onnan pottyan- ni, a nyugodtság, a megbízha­tóság volt a pacik belépője­gye. Persze, szépek is ezek az ál­latok, tessék csak a képre néz­ni. Ez a csödör a Rahó. Kecses, nemes formájával szobrászt ihlet. Ugye, szép? És hadd áruljuk el, híres is. Két olim­pia első helyezettjét csodálhat­juk benne. Nyergében Dőry Miklós, aki a lovasiskola vezetője. Az imént a spanyol iskola látvá­nyos lépéseit gyakorolták: en­nek a nehéz művészetnek ugyanis egyaránt mestere ló és lovasa. Nos, a lovasiskolára jelent­kezők ne reménykedjenek ab­ban, hogy rövid néhány óra ■ alatt iskolalovaglásban is re- 'mxméfnek. Elégítesz az egyszerű kis ügetés, netán a rövid vágta. Vagy akiknek az is sok, legfeljebb bakra ül. A legifjabbak kedvére ugyanis szolgálatba lép egy ponifogat is a nagykőrösi lovasiskolában. I. DÉMESC TPM jdnapojk ros vagonokban nagy fehér- gyapotbálák érkeznek, s a földszinten levő gépek fonalat csavarnak belőlük. A termek parkettosak, a falak betonból és üvegből vannak. Éjjel ké­kesen világítanak a neoncsö­vek. Két évvel ezelőtt a perem­város szélén — ahogyan me­sélik — még kukoricát szed­tek a parasztok. Tavasszal megjelent egy társaság, mé­regettek, s furcsa távcsöveik­kel a vidéket kémlelték. Az­tán exkavátorok jöttek, s ak­kora gödröket ástak, a megyei tanács épületét el lehetett vol­na bennük temetni. Akár a vadludak ősszel, kubikosok „húztak” errefelé az Alföld­ről, lóvontatású tragacsokkal, kőművesek, vasasok érkeztek. A pesti szerelők voltak a leg­előkelőbbek, ők buszokkal tet­ték tiszteletüket. Maga a fel­vonulási tér egy külön kis vá­ros. Első nap mindjárt kopogta­tó lettem. „Bizalmi beosztás” — mondta gúnyosan a társ, de erről majd később. A fő­épület hat emelet magas osz­lopokon nyugszik, ezeket meg­töltik betonnal, de az örökké mozgó acélfejet, a vibrátort nem lehet olyan mélyre eresz­teni amint kell és ezért a deszkát kívülről én ütögetem. Ülök az oszlop deszkapárká­nyán és mint egy címzetes harkály kopogtatok. Első nap délben azt hittem eltörik a kezem, annyira fárasztott a munka. A betonozó brigád tagjai ugrattak: — Nem halljuk a kalapá­csot! Alszunk ott lent? — Nem alszunk! — kiáltot­tam föl és Hamar tovább ver­tem a deszkát nagy buzga­lommal. A társ viszont meg­unta a dicsőséget és ittha­gyott. — Kell a bigyó édesapám. Át­kérem magam a vasasokhoz —közölte velem tegnap a má­sik oszlopról, s nyomatékkép­pen nagyot vágott a zsaluzás­ra. A társ, rendes nevén Kárász Jani, vékony, cingár legény, azt hiszem egy súlycsoportban boxolnánk. Dolgozott már Ka­zincbarcikán, Komlón, Inotán s csoda tudja még hány he­lyen. — Megismerkedtem egy cu­ki nővel! — kiabálta tegnap felém. — Itt dolgozik a gyár­ban. — Hogy néz ki? — Állati kassa nő, öregem. Koromfekete hárival, pisze kis heftivel és olyan cickói van­nak ... Megfordította a ka­lapácsot és nyelével felfelé mutatott. — Esküszöm, így felállnak!... — Elhiszem. Jó nő lehet. — Este megyünk csörögni — mondta végül. A „Kék bagolyban” talál­koztam velük. Kárász Janin vékony ceignadrág és egy in­terkontinentális ing volt, az összes fővárosok festett képé­vel. Az állati kassa nő kicsit vénecskének látszott és a cic- kók is... Na mindegy, nem azért mondom. Kárász Jani meglepődött, zavartan pislo­gott, amikor ráköszöntem. — Szia — suttogta csende­sen és továbbvonszolta a nőt. Ma reggel már nem jött ko­pogtatni. Elment a vasasok­hoz, mert ott több pénzt lehet keresni. Remélem én sem öregszem meg itt. Holnap szombat lesz, sokáig altiatok, mért az építőiparban minden második szombat szabad. Dél­után olyan tolakodás van a buszoknál, mint Pesten a ha­tos villamoson. Inkább gya­log megyek a városba. Fá­radt vagyok. Naponta elátko­zom a főszerkesztőt, bár ez most jóleső fáradtság. Mun­ka nélkül is el lehet fáradni de az rosszabb. (Folytatjuk.) lapnál dolgoznak. Két embert még kérjenek Sóstól, mert ke­vesen lesznek. Háromszor kell a betont karolni. — Egyes betomozóbrigád! Maguk a csarnok északi ré­szén maradnak... Előkészí­tők? ... Hármas falazóbri­gád!... Még vagy tíz csapat nevét olvassák. Lassan kiürül a tér­ség. Már csak egy ember ma­rad a színen. — Kopogtatóbrigád!? — Jelen! — kilépek a he­lyemről, egyedül, hónom alatt két nagy fakalapáccsal, mint amilyenekkel otthon anyám a húst vékonyítja. — Társa hol van? — Elment ajtókon kopogtat­ni, hogy helyezzék más mun­kára. — Nem baj. Egyedül is ver­ni tudja a deszkát. Ma is a kettes betonozóbrigád alá megy, mert ott nem tudnak vibrátort használni. Ott ko­pogtasson! — Igenis, mindjárt indulok. Megszorítom a szerszámo­kat, aztán megkeresem a ti- zennyolcas oszlopot. Jó magas­ra kell másznom, mert az al­ját már kitöltötték betonnal, talán már meg is kötött. Az oszlopról jól látom a nap arany fényében fürdő várost. Gerberék háza a „mama szok­nyája” alá bújt, eltakarják a testes épületek. Jobb is! Már égy hete építem itt a szocializmust, közelebbről ezt a kolosszális méretű gyárat. A főépület háromszáz méter hosszú. Fele már készen van, ott már dolgoznak a Szovjet­unióból importált gépek. Pi­út, amelyen megyek vasúti át­járóhoz vezet. A sínek mellett kődobásnyira folyócskát pil­lantok meg, amint ezüstösen kígyózik puha, omlósföldű ágyában. Az utcai lámpák fö­lött fehéren süt a hold, s ro­han a domb teteje felé. A fo­lyó partján öreg fák állnak, alattuk padok. A távolból friss növényszagot hoz az enyhe nyári szél. Néha autók motor­jai törik meg a csendet, a pá­lyaudvar felől mozdonyfütty hasít a levegőbe. Jól kivehető a gőz sistergése és egy parányi remegés, amely vonat közeled­tét jelzi. Megfordulok és las­san hazafelé baktatok. Szeret­ném tisztázni helyzetemet a földön, de nem nagyon sike­rül. Gondjaim ellenére viszont kitűnően alszom új ágyam­ban. Másnap állás után sza­ladgálok. Sikerrel. ★ Bíborszínű reggelen tejfehér pára úszik a város fölött. A gyáracskák kürtjei egyszerre szólalnak meg, éles hangjuk az építkezéshez ér, ahol most indul a munka. Az óriási osz­lopcsarnok mellett mindenhol cement, mész, terméskő, mű­kőlapok irdatlan tömege. A hatalmas, több emeletes, de féligkész épület aljában vagy háromszáz munkás várja az indulást. Ki hová megy, me­lyik részére az égig érő be­tonkolosszusnak. A munkave­zetők ceruzával, notesszal ke­zükben szólítják a hozzájuk tartozó munkacsapatokat. — Kettes betonozóbrigád?! — Megvagyunk — válaszol­ják egyszerre többen is. — Ma a tizennyolca® osz­A város csupa fény. Sétálok a forgalmasabb utcákon, né­zegetem a kirakatokat, ame­lyek tele vannak szép hol­mikkal. De ehhez pénz kel­lene, sok-sok pénz. A szer­kesztőséggel szembe a nyom­da ablakai világítanak. A sze­dőteremben kopognak a gé­pek, a kis réz zsetonok végig­gurulnak a síneken, a forró ólom párát csap a mennyezet­re. Hallom a rotációs gép dü­börgését. Találomra másik utcába fordulok. Nem isme­rem Somvárait, bár munkanél­küliségem alatt elég sokat jár­káltam. De este minden vá­rosnak más képe van, s mint­ha mások lennének az embe­rek is. Nappal a környék fej­kendős parasztasszonyai siet­nek vásárolni, meg a piacra, overallos munkások vonulnak pótkocsis vontatókkal átszel­ve a tereket, estére jólöltözött emberek népesítik be az ut­cákat. Mielőtt idejöttem vol­na prospektust láttam: a me­gyeszékhelynek 30 ezer lako­sa van, de sok új üzem lesz itt és ezért gyarapodni fog a lakosság száma. A felszaba­dulás előtt a városnak csak cukorgyára volt, kisipari mű­helyei, kicsinyke boltjai, egy bankja, három mozija és egy színház, amelyben soha nem volt állandó társulat. A kör­nyék gazdag polgárai, jobb módú tisztviselői építettek a kertvárosban villákat, a sö­tét, szürke bérházakat a mun­kások és kispénzű alkalmazot­tak lakták. Céltalanul bolyongok s az

Next

/
Thumbnails
Contents