Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-17 / 86. szám

MM. 1969. ÁPRILIS 17., CSÜTÖRTÖK Tiszán innen — Dunán túl A Magyar Rádió ismét megrendezi a Tiszán innen — Dunán túl című, megyék kö­zötti vetélkedőt, amely szer­ves része lesz a felszabadulás 25. évfordulója tiszteletére rendezett országos kulturális tervnek. A felkészülés rövidesen meg­kezdődik. Ezt célozza az az előkészítő ülés is, amelyre április 21-én, hétfőn kerül sor a megyei tanács vb művelő­désügyi osztályán. * Árpád utolsó sarjai Tizenhárom éve még élt Találkozás egy öreg „cselessel” A halál oka: Endre László Minap olvastam lapunk ha­sábjain arról, hogy honfoglaló Árpád vezér utolsó ivadéka KÖNYVESPOLC IIAJDU TIBOR: A magyarországi Tanácsköztársaság A szerző, akit igen elisme­rően méltattunk előző könyve megjelenésekor — Hajdú Ti­bor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forrada­lom, Pest megyei Hírlap, 1968. november 17. — most közre­adott művével nemcsak meg­tartja, hanem növeli is törté­nészi rangját.- Ritka teljesít­mény: két történelmi sorsfor­duló szorosan kapcsolódó, mégis más és más megközelí­tést, földolgozást megkívánó bemutatása. A két könyv — kétszer majd’ ötszáz oldal — azt nyújtja, ami a legjobban hiányzott: a teljes áttekintést, okok és okozatok összekapcso­lását, az értékelés napi politi­kai aktualizálásoktól mentes, tehát történelmi hűségre ala­pozott formáját. A Tanácsköz­társaság előzményeiről s 133 napjáról jó néhány mű meg- ielent, de ilyen mű: nem. Mi különbözteti meg Hájdu Tibor munkáját más szerző­kétől? Elsősorban a tökéletes, tehát hibátlan rendszerező készség, amivel események halmazából kiválasztja a leg­jellemzőbbeket, a legfontosab­bakat, s megépíti azokból a történelmi törvényszerűségek útját, a változások logikájá­nak rendszerét Mi még? A marxista objektivitás követke­zetessége, az a helyes fölfogás, hogy a tényeket nemcsak fö­lösleges, hanem hibás dolog is fölcserélni a tényekre csupán hivatkozó kommentárral. Haj­dú Tibor mindkét könyvében ragaszkodik a maga meghatá­rozta módszerhez. Tényeket közöl, s azok csoportosításá­val, összefüggéseik megmuta­tásával, az ellentétek drama­turgiájával kommentál. Ez a módszer segítette abban, hogy elkerülje a sablonokat, a poli­tikai szövegként hangzó, de lényegében semmitmondó ál­talánosságokat, a tényeken erőszakot tevő, utólagos ma­gyarázkodást. A testes mű kilenc fejezete a szó szoros értelmében átfog mindent, ami a 133 napban lé­44 órás munkahétre azonnali belépéssel, teljesítménybérben ALKALMAZUNK üvegező, tetőszigetelő, parkettázó, műköves, hidegburkoló, PVC-, gumi-, műanyagburkoló szakmunkásokat, szegecselő asztalosokat Térítés ellenében szállást, napi háromszori étkezést biztosítunk.- Minden héten szabad szombat. Betanított munkásokat is alkalmazunk a fenti szakmákból. Jelentkezés: 25. sz. Állami Építőipari V. DUNAÚJVÁROS, Kenyérgyár u. 1. nyeges és jellemző volt, a ka­tonai kérdésektől a gyárak szo­cializálásán át egészen a sze­gényeknek részlettörlesztésre adott tűzhelyekig és bútorokig. Igaz, ez önmagában még le­hetne szorgos méh módjára összehordott-gyűjtögetett ese­ményhalom, amely végül is el­borítaná az olvasót, ám a szer­ző nagyon is tudatosan sora­koztatja föl a tényeket, s veze­ti közöttük az olvasót. (Igen jellemző példa erre a Vörös Őrség s az ún. Cserny-különít- mény működésének tárgyalása, amikor a szerző a — kisszámú — túlkapások ismertetését sem kerüli meg, hogy éppen így emelhesse ki a forradalmi dik­tatúra tisztaságának tagadha­tatlan tényét, melyet később az ellenforradalom is csak ki­agyalt történetekkel próbált meg kétségbe vonni.) A szerzői tudatosság végül is a politikai tudatosságba torkollik. Oda, hogy semmi szükség jól nevelt gyerekek módjára lelkendezni, s csakis azt észrevenni, amit éppen kedvünk tartja, hanem — a múlt igazi, hű megbecsü­lésének kötelezettségével —, a teljes ismeret birtokában bát­ran kimondani az igent, mind­annak vállalását, ami a 133 napban történt. Jogosnak tűnhet a kérdés: vajon Hajdú is a napjainkban olyannyira divatos dezilluzio- nizmus művelője? Szó sincs róla, nem és nem. Történész, mégpedig marxista történész, aki nagyon jól tudja, hogy a kozmetika mint történészi munkamódszer, tűrhetetlen. A 133 nap dicső voltát éppen úgy mutatja meg, hogy a nyers va­lót ábrázolja, s ezért megy ese­ményszámba könyve, ezért il­leti megkülönböztetett hely a történeti munkák könyvespol­cán. (Kossuth Könyvkiadó) (m. o.) Pécelen élt. Nos, ami azt ille­ti szó sincs arról, mintha az utolsó Árpád-házi lett volna a péceli ingatlantulajdonos. Még­ha kételkedni merne is az em­ber a grenoble-i bíróság múlt században jogerőre emelkedett ítéletében, amely évtizedes pe­reskedés után kimondta, hogy úgy a Croy—Dühlmen hercegi család, mind a Crouy—Chanel grófi család egyformán jogo­sult a „de la Hongrie” (ma­gyarországi) nemesi előnév, valamint az Árpád-ház négy vörös-fehér pólyával metszett címerének használatára. (E használat képezte a per tárgyát és nem trónigény.) A francia bírák valóban salamoni ítélettel az eléjük tárt és általuk hite­lesnek elismert okmányok alapján állapították meg, hogy mindkét família egyenes férfi- ágon Árpádtól származik. A hercegi család egyik tagja, Izabella főhercegnő Budapes­ten élt és e század harmincas éveiben halt meg, minthogy a „vörös” Ausztriából hozzánk költözött Frigyes Habsburg főherceg felesége volt és egy­ben Albrecht főherceg anyja. Fiát Gömbös Gyula segítségé­vel akarta királlyá emeltetni, mert — hiszen ítélet mondta ki, hogy — Árpád vére cserge- dez ereiben. A Franciaországban ma is népes grófi család egyik tagja pedig már a múlt század dere­kán került Magyarországra, méghozzá Szentpétervárról, a mai Leningrádból. Egy Crouy— Chanel-Ós ugyanis a nagy francia forradalom idején Oroszországba menekült és lett belőle cári admirális. Ennek a fia vagy unokája szerzett az­tán Pécelen ingatlant és három fiú utóda közül a legfiatalabb, Péter nevű 1956 után disszi­dált. Fia azonban nem ment vele, a szerelem tartotta vissza, menyasszonya vonakodott kül­földre távozni. Árpádnak ez a legfiatalabb késői utóda meglehet, még ma is magyarhonban él. Tanult villanyszerelő-szakmunkás és ha munkáját jól végzi, azzal csak becsületet szerez egykori őseinek. Péter két idősebb fivére kö­zül László festőművész volt, de nem tudta magát adminiszt­rálni, nem is nagyon ismerték. István, a legidősebb, amikor a harmincas években megismer­tem, ötven esztendő körüli le­hetett, már nyugdíjban élő MÁV-tisztviselő volt. Akkor már nem volt birtokukban a család péceli ingatlana. Szép, hosszú ősz szakállt vi­selt és sasorrt. Mindenképpen rendkívül rokonszenves em­ber volt. Évekig ugyanabba a kávéházi asztaltársaságba jár­tunk és tereferélve sokszor hajnalig elücsörögtünk. Néha valaki szóba hozta ki­rályi származását és célzást tett rá, hogy vele, az Árpád-ház sarjával kellene betölteni az éppen üresedésben levő trónt. — Hagyjatok békén! — til­takozott ilyenkor. — Én min­den trónnál többre becsülöm a kávéházi széket. Biztosabb ülés esik benne. Amiben igaza is volt. Az vi­szont már vitatható, helyesen cselekedett-e egy hajnalon, amikor valamelyik csapszék­ben szóba elegyedett a pult előtt álldogáló, búsuló idősebb férfivel. Az illető elpanaszolta, hogy visszaeső zsebtolvajként évekig raboskodott, most sza­badult és nem folytathatja mesterségét, mivelhogy megrö­vidültek az ujjai. Van ugyan egy öreg kollégája, az ért az ujjak megnyújtásához, csak­hogy sok pénzt, 20 pengőt kér a műveletért. — Ezen ne piúljon — szólt Árpád fia, Almos unokája és átnyújtott az öreg zsebesnek — királyi gesztus volt-e tőle, döntse el az olvasó — egy 20 pengős bankót. Elmondom még, hogyan halt meg a negyvenes évek elején Árpád péceli származású utó­da. Agyszélhűdés érte, amikor a lánya közölte vele, hogy fe­leségül megy Endre Lászlóhoz. Szívből gyűlölte ugyanis Hit­lert és magyarországi vazallu­sait ... Szokoly Endre Emlékezés dicső napokra r • |; | '1 :|||| , 1 r sás . n 1 <■ » úLl* : íy.'V K­i í ; •• | .:' ű&v.v v < y É M i, | a pl f: í ««'»•«»a m: Az Örkényi általános iskola úttörői figyelemmel kisérik a Tanácsköztársaság 133 napjának eseményeit. Hétről hétre az őrsök színes faliújságon emlékeznek meg 1919 hőseiről és a harcokról. A friss beszámolókat mindig nagy érdeklődéssel ol­vassák a pajtások. Honismereti konferencia Április 24-én Isaszegen ke­rül sor a Pest megyei honis­mereti aktívák II. konferen­ciájára. A konferencia célja: felkészülés felszabadulásunk negyedszázados évfordulójára. Megnyitó beszédet mond S. Hegedűs László, a • Hazafias Népfront Pest megyei titkára. Ezt követően előbb Benda Káilmán kandidátus, a MTA Történettudományi Intézeté­nek főmunkatársa tart elő­adást A magyar múlt patrio- tista szemlélete krónikaírá­sunkban címmel, majd Gecsé­nyi Lajos, a Párttörténeti In­tézet tudományos munkatársa Hazaszeretet és nemzetköziség című előadására kerül sor. Dr. Lakatos Ernő, a Pest megyei Levéltár igazgatója a krónika­írás feladatairól tart előadást és méltatja az idei pályázatra, beküldött műveket. Ezután kerül sor a pályadíjak kiosz­tására, majd Honismereti munkáért jelvényt kapnak a legjobb aktivisták. A konfe­rencia délutánjának program­jában az isaszegi múzeum megtekintése szerepel. Szerkesszen velünk! Árpád-szobor — Ráckevén Ezerforintos „Szerkesszen velünk!" ötletpályázatunkra Kincse József Szigetszentmiklósról küldte a következő, sor­solásra érdemesítő levelet. „Pázmándy Dénes a Mai Nap 1928. február elsejei szá­mában írja, hogy a ráckevei Árpád-szobrot, mint egyik rendkívül értékes műemlék szobrunkat, meglátogatta a Hadtörténeti Múzeum és az akkori ifjúsági szövetség kül­döttsége, így remélhető, hogy a nagyon elhanyagolt álla­potban levő műkincsünk restaurálása megtörténik állam­költségen. Ügy tudom, hogy ebből a valóban igen értékes mű­kincsből csak kettő vagy három hasonló van az egész or­szágban, és a ráckevei szobornak külön érdekessége: egy időben készült a pusztaszeri Árpád-szoborral. Javaslom, lépjen érintkezésbe a Pest megyei Hírlap szerkesztősége a műemlékvédelem hivatalos szakemberei­vel, s hasson oda, hogy e szobor restaurálására végre sor kerüljön. Meg vagyok győződve arról, hogy a költségek egy részét szívesen vállalná magára járásunk lakossága...” &ZUT& I. DÉME&­Q íba^etb Hőnapoh 11 1kmnn ....... ' w “ ~ k í . Az emeletes bérházban hár­masával veszem a lépcsőfo­kokat és zihálva állok meg a 7. számú ajtónál. Csengetek. Az üveg mögött sötét árnyék jelenik meg. — Jó napot kívánok. Hor­vátiamét keresem. — Én vagyok, tessék... Ellép a nyílásból, gondosan megfordítja a zárban a kul­csot. A konyhába vezet. Fe­kete nyelű bottal segíti lépé­seit, míg végre helyet talál. Én is leülök. — A szoba miatt? — kér­dezi figyelmesen. — Igen. Ősz haját nevetséges konty­ba kötötte. Nem a kupáján, mint másoknak, hanem a feje búbján van egy diónagyságú, gömbölyű hajfonat. Fonnyadt ajka olyan, mint a befőttes- üveg celofánja, amikor már ettek az üvegből és a papír összeugrik.-p Hoz ágyneműt? — emeli fel kicsit a botját. — Anélkül kétszázötven. — Nem! Nincs ágyneműm — mondom halkan. Meg sem mozdítja a fejét beszéd közben, csak néz rám, mereven. Mit bámul rajtam? Idegesen a fejemhez kapok, de nem találok semmi gyanú­sat. — Jóképű ember maga? — vakkant rám, amíg az arco­mon kapargálok. Megfogódzom a konyha­székben. ,.Szolid hely, aranyos asszony — mondta délben a Béke Étterem felszolgálója —, úgy lakhat, mint otthon.” Na, ezt a pincért, ha innen meg­szabadulok, agyonütöm. — Jóképű férfi? — ismétli a kérdést Horváthné. Idős asszony, mégis vékony cérnahangon beszél, akár egy kislány. Mit tegyek? Legjobb lesz, ha kinyitom a konyhaaj­tót, az üveges verandáról ta­lán jön annyi fény, hogy ala­posan végignézhet. Vagy vil­lanyt gyújtsak? — Válaszoljon már! — kap belém a hangja, mint a liba­csípés. Közelebb lépek, oda­dugom a fejem. — Nézzen meg! — kiáltok rá. — Nem látom én magát, édes fiam — riyöszörög —, vak vagyok mindkét szemem­re. — Ja ... úgy ... Az más. De miért érdekli az én fizimis­kám? Felugrik, botjával nagyot koppant a lila kőkockán. — Nálam nem lehet randa­lírozni a szobában! — Nem randalírozok — mondom dühösen. — Mindegyikük ezt mondja, amikor ide jön. Aztán ké­sőbb! ... Kada úr finom em­ber volt, kérem, és mégis fel­csempészett egyszer egy utcai nőszemélyt... Tisztességes asszony vagyok, pedellus volt a megboldogiAt uram negyven évig a gimnáziumban. — De Horváth néni!... En- gém nem is érdekelnek a nők... Ugyan!... Később megnézzük a szobá­mat. Totyog előttem, kopogtat jobbra-balra. Megmutat min­dent. Addigra megtudom, bol­dogult férje cukros volt, Ka­nadában élő fia májbajos. Nem kimondottan egészséges család. Az ajtóból még egyszer visszafordul, felemeli botját a homályos fényű, egy szál dró­ton lógó villanykörte felé. — Nem rendezünk találkát nálam!... Mert, aki fiatal még! — Kifelé! — kiáltanám, de lenyelem haragomat. Magya­rázzam neki, hogy himlőhe­lyes vagyok, lángvörös hajam van és akkora orrom, hogy Cyrano de Bergerac sírva fa­kadna örömében? Hogy gör­bék a lábaim, remeg a fejem és két számmal kisebb kala­pot hordok, de még így is sok­szor elhagyom? Nem lehet! Képes lenne megtapogatni! ★ Két hónapja vagyok özvegy Horváthnénál bejelentve. Fek­szem az ágyban, hamutartó­mat a hasamra téve szívom a mai első cigarettámat. Eszembe jut megismerkedé­sünk, a rideg fogadtatás. Az­óta bizony összebarátkoztunk, bár kedvességünkben nincs kevesebb gyanakvás, mint két macskában, akik a háztető ge­rincén találkoznak és még nem ismerik egymás igazi szándékát. Lábujjhegyen köz­lekedem a lakásban és vala­mi furcsa véletlen következ­tében eddig még pontosan fi­zettem a lakbért. Rejtély, hogy meddig • • • Reggel rendszerint minden cél nélkül elmegyek hazulról és délután érkezem vissza, mint egy előkelő, keményka­lapos, esernyős hivatalnok. A . lépcsőházban ilyenkor talál­kozom Mócsival, a harangozó- val, aki üdvözlésül áldást oszt a kezével. Mócsi vasárnap is korán kel, elveri a feleségét, utána a gyerekeket, aztán elő­re siet harangozni. A család a tízes misére megy. Alattam, a földszinten zon­goratanárnő lakik. Telt arcú, elegáns külsejű, harmincöt éves asszony. Tekintetében le­heletfinom szomorúság bujkál, néha magában beszél. Férjét autóbaleset következtében vesztette el. Egyszer álmodtam róla, azóta kerülöm a nőt. Ma, úgy látszik, szép nap lesz. A kék égen olyanok a felhők, mint a madártej hab­ja. Fodrosak, könnyűek... A reggelizést teljesen kiiktattam a műsorból... Nincs rá pén­zem ... Ha kinézek az abla­kon, háztetőket látok, részeg kéményeket, roggyant tűzfa­lakat. Az egyik kéményen bugyros tűzfogó van, s ha fúj a szél, biccent felém, mintha köszönne. — Jó reggelt! Ezt szeretném én is. Még inkább, hogy jó napom is le­gyen. Két és fél hónapja in­dultam el hazulról, „neki az életnek”. Most pedig jtt va­gyok, az ismeretlen város ko­pott kis albérleti szobájában, félelmetesen egyedül. Hor­váthné felkel, hallom, motoz, tapogatózik. Mit csinálhat ilyen korán?... Kicsoszog a kamrába, amely a veranda meghosszabbításaként húzódik a szobám mellett. Az ajtón át jól látom, üvegek között ma­tat. Egy épszemű ember biz­tonságával nyúl hirtelen vagy tíz üveg közé és leemel egyet. Semmi sem csörömpöl, el­ereszthetem a lélegzetemet. Hallom, visszamegy a kony­hába, ledől az ágyra. Üjra körülölel a csend, gondolataim a múltba hajókáznak. Két és fél hónap!... Egy 500 évig élő teknősbókának röpke pil­lanat. Nekem nem. Hiába vi­gasztalom magam. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents