Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
/ 1969. ÁPRILIS 13., VASÁRNAP PARDI ANNA: Anyám Anyám anyám juharfa lombja lehúz téged a föld magasa lehúz szádon a gyökérnyi sóhaj fehér térítők szépen kivasalva zöld tengeriszár térdeid fölött rég holtak s születendők éjszakái között tudsz engem ügy betakarni hogy ne hallgatódzon semmiféle csönd. FODOR JÓZSEF: Vers, ünnepre Hát futsz, futsz újra, év! Mit is hoztál nekünk? Emlékeket, évfordulókat, Miknek tüze új tettre nógat. Es mit viszel? (Míg a föld új karácsonyt ünnepel, Még röptöd vérmezők fölött surran el): Együtt az Ember jobb hiteivel A reményt — ( Hogy benned a had véget ér Már felpihéghetünk, Es nem folyik tovább a vér, S nem tombol, mi már iszonyít, Es hagyja a vadság szörnyű dolgait! Oh, nehéz az Ember sorsa itt, Ki megmaradt, a jók utoljaként! ' De baj közt is reményt kelt Megint és megint A bús Szeretet — Legyőzni a vért — S melynek jegyében tart vén ünnepet Az ember, és azért A jobbért, amíg él csak, eped. , Es kérdi: mit tegyünk, Hogy békét újra lásson S ne legyen csak üres szólam karácsony. Melynek említése bút kelt, vagy émelyt: — Mellette a haddal, öléssel, Míg legünkben, mely buta-rém-telt Harangszók lágy hullámain lebegnek, — Mint másvilágból — Szavai vérgőzbe fúlt szeretetnek? Es ha csend van: csak „tűz-szünet” között, — Míg kezet mos épp a magából Kivetkőzött — Hogy a kalácson ne hagyjon nyoma vért. (Majd öl tovább): de most, lám, ünnepel. A kereszt jegyében, a Szeretet roppant ünnepén. Csendül az ünnep pohara, Míg szinte kurjong, úgy nyög, szívünk, szegény. ■ ' ..... -- flbjli ' •••>• • >*I rn s jKMtomuaU E s kérdi: meddig e Kereszt és gyilok vad frigye. Jászol és ágyú egy-ügye — Es üres ünnep, ahol Ujjong csak a halál s pokol? Elnökök és tábornokok, Kiknek neve vad hírek közt ragyog, Vagy egyet nézvén: markolok. Vagy hitvány faj-düh mérge fog — Kiknek csődített barmaképp, ölni vagy halni, megy a nép Hajtva agg, vén törvény szaván — S dúl a harc, bárgyún és ostobán S hit, s Pap, mely az ünnepen ül, őrként: A had, mely dúl körül. Mikor lesz törvényen kívül? Csak hull, hull az ember — s még vérben ül! Háborús száz táj lángja közt — Toll a hőst dicsérni se győzd — En őt ünneplem, azt a hőst, (Hogy lenne itt már béke, szent) Aki itten békét teremt! — Búsan s még ünneptelenül En azt ünneplem egyedül. GARA1 GÁBOR: Vándorút (RÉSZLET) — Megyek haza! — O, száműzöttek végső vigasza. Világ-vándorok képzelt tavasza. Eltévedtek egyetlen igaza. Reménytelenek bízó panasza. — Megyek haza! Szabadságos katonák ünnepélye (játékrakéták röppentek az égre!); hazátlanok legszentebb hitszegése, elátkozottak megkönnyebbülése, lényegtelenek átlényegülése, elnémítottak joga a beszédre, utolsó szó joga: — Megyek haza! Vándorutam hitvalló tanúsága, képzeletem szállást adó tanyája, szabadulásom vasalt kalodája, vágyakozásom fényes palotája, kenyerem ize, bánatom halála, kihúnyt tüzeim éledő világa, végzetes-egy jogom az árvaságra, elvegyülésem a parttalan árba. lidérces álmom utolsó szava, eszmélésem első mozdulata: — Megyek haza! — Megyek haza! "‘V /CíiHíSf' 5» BARANYI FERENC: Naplójegyzetek Európából 1. Milena Niccolini 2. Földim Milena szép volt és olasz, sosem kívántam szebbet, hüshullámú sötét haján halk barcarola zengett. Hüshullámú haja lehullt vállának parazsára, sistergett test-tüze s a hűs hullám találkozása. Milena, ha lobbot vetek testednek parazsától, hűvös hajaddal önts nyakon — úgy óvj a tűzhaláltól. (Modena, 1967.) Folyom, jóestét! — mondom ismerősen, s ő viszonzásul csobban egy nagyot, kalapomat megemelem és ő is megemel, ím, egy pörge kis habot. Barátom rég a Duna, jóbarátom, beszél, meghallgat, szóbaáll velem, mi mindent mond a végtelen, s mi mindent mond el, kit szóra bír a végtelen!... Költőt s folyót mélysége tesz rokonná, s mindkettő messzi kékségekbe vág... A Duna indul, várja már a tenger, köszön — s tűnődve hömpölyög tovább, (Belgrád, 1968.) JANKÓVICH FERENC: Veled maradtam Végre győztem önnön háborúmon, egy kis napfény áttűzött borúmon! Futó mosoly volt, pici gyermeké... Míg áll a háború, a szörnyeké... Miért, míg gyermek: biztatás, mosoly — és mire felnő: kárhozás, pokol? Van unokám ... Nem hiába kesergek: hogy miért lesz ördöggé a gyermek? Hamis gyógyszer a bölcsesség, belátom Rossz orvosság az ég derűje, mákony. Többet ér sok rossz „gondolat” helyett egy ezüsthíd a Balaton felett? ... Karácsonyra, ím, veled itt maradtam, — Kár, hogy az ezüsthíd is járhatatlan! Vigaszom is te vagy, kis legény, csillagszóróm szemedben a fény. Nem tudom, mire megnőlsz, lelkem-lelke, fénykorona borul-e még fejedre? Arcodon megmarad-e a mosoly? S mi vár? A kard? A kereszt? vagy a toll? A vágy az vágy... Ez nem csalóka álom, ha meghalok is, átüt a halálon és mindenen túl csillagzik reád: hogy tebenned már szebb lesz a világ. A KÖLTÉSZET NAPJA DEMENY OTTO: Ki tanított... Ki tanított az igaz szó ízére? ... Homályosan hangzó fenyegetések változtak pattogó indulókkal, s ha volt, ami megóvott végül is — csak nyomorunk késztetett tiltakozni. Tízévesen nehéz robotba álltunk, s tisztelegtünk minden mundér előtt. „A levente hazáját szereti” • ■ s körülfutja a gyakorlóteret. Vasárnaponként templomba tereltek s hetenként kétszer inasiskolába. Ha egy értelmes kérdés megfogant kamaszlelkünkben — így a válasz: „Lám, ezekből lesznek a kommunisták! Ismerem azt a vadparaszt apádat”. Nem ismerte. Ott szolgált a Novarán, s Horthy kétszer is kiköttette, Nem ismerte, csak tudta a dühöt, ami megkínzott életét betölti. Nem ismerte. Nem látta mosolyogni! De én láttam. Barátom apja volt. Csöndes vasárnap délutánokon, ha összejöttünk a földes szobában, ránkkacsintott — mi vájt levente ifjak? Földet akart, ha egy tenyérnyit is, hol négy fiával megkapaszkodik. De csak a másét túrta s tíz keresztből egyet kapott, ha aratni szegődött. Am volt ereje dolgozni, remélni, s megérhette, hogy övé lett a föld. Oly egyszerű volt a felismerés. Mint a gyermek, ha már beszélni kezd, és szeretteit néven nevezi. A tiszta dolgok megvilágosodtak, egy szó elég volt lelkesíteni, s egy lobogó, egy csillag fénye mellett melegedtünk, mi árva kamaszok... Honnan áradt szívünkbe ennyi düh s összehúzott mellünkbe öntudat? Hogy értettünk az első jeladást, a falvakban, a rom gyárvárosokban? S kik voltak ők, akikről mitse tudtunk s most elénk álltak szikár-komolyán? Hátuk mögött negyedszázadnyi harc. Siófok, Orgovány kísérteié. Ok, akiket a május ott talált befogottan a cellarács mögött, de ők mégis zászlókat rejtegettek s féltett vöröskatona-könyvüket. Táblát szegeztek egy elhagyott házra, s a ház lüktető gonddal lett tele. Lefoglalták a nyomdagépeket s néhány nap múlva újságot csináltak. Földet mértek — papíron egyelőre, számbavették a jogosultakat, s tanítottak, ha tanítványra leltek. Izzott a szó: Lenin, forradalom! Ma már tudom, hogy e két szó jegyében fogant a század minden változása... ÁGH ISTVÁN: Feleség Eszedbe jutok-e még? ruháim, ékszereim, cipőim, kenőcseim és illataim tőled valók, eszedbe jut-e még hangom, szám íze, tenyerem vonalai, szememben a fény, a teneked megjelenő? eszedbe jut-e még ez a ház, ahol ritka látogatásaidra vár ágy, kamra, forró víz és ital? ahol ritka jöveteledre készülök ha magamra lobbantom a selymet, fiatal testem, mint repülni induló kócsag, lábam épphogy a földre ér, ha muszlinruhámban fölállok, tömjénfüstben akár, mikor jössz haza? ha fehér nyakamat fekete prémmel koszorúzom, láthatnád gyönyörű vagyok, s már azt nem tudnád .mi a szebb, szemem vagy a borostyán, bőröm vagy a selyem, lábfejem vagy az aranysaru, láthatnád, gyönyörű vagyok, mondanád-e nekem? gyönyörű vagy te így egyetlenem, tested elfedett hajlata még gyönyörűbb, gyönyörű vagyok mégis hasonló korai özvegyekhez, levegőn, áttetsző társam a vágyakozás, mint az elhagyott asszonyok egyedül fekszem az ágyban, s nappal, mint szűz viselem testem, öltözetem pompáját miattad, hogy egyszer visszagyere. GEREBLYÉS LÁSZLÓ: Hősök tere Szőke akácméz csorog kenyeremre Még most Arcomba ér A dupla és lila-fehér Szelenceág Még most is Itt szenderegnek bennem Azok a napok még most is... Mintha csak tenger öntött volna ki Még most is hallom fölmorajlani Hozzám szegődött akkor valami Piroslanak még bennem nyomai A szélben zászlók kezdtek bomlani... ARATÓ KAROLY: A kő Évezredek után már szörnyen unta, hogy szögleteit senki sem gyalulja. Mikor társaival együtt napfényre hengerült, fejest ugrott rögtön s a zúzdába repült. De ott is türelmetlen várta: finomítsa kőműves kalapácsa! Bár éles ütései fájtak, boldog volt: része lesz egy háznak! Idővel elvesztett minden recézetet, a többiekhez pontosan illeszkedett s lett végül sima kő. Szerényen, halkan örökre elhelyezkedett a falban.
