Pest Megyei Hírlap, 1969. március (13. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-16 / 63. szám

1969. MÁRCIUS 16., VASARNAP ““kMíi4ap i Az egyszerűbb mezőgazdasági szövetkezetekről r Irta: Dr. Bíró Ferenc a megyei pártbizottság osztályvezetője Melyik zseb? A MÜLT ÉV VÉGÉN jelent meg a kormányrendelet, majd ezt követően a miniszteri ren­delet — amely a szövetkezeti törvény kiegészítéseként — szabályozza az egyszerűbb mezőgazdasági szövetkezetek működését. Minthogy az 1960-as évek elején Pest me­gyében is jelentős számú egy­szerűbb szövetkezet alakult, érdemes megvizsgálni, mi tet­te indokolttá e közösségek jo­gi, szervezeti és szövetkezet- politikai helyzetének rendezé­sét. Tavaly — főként a dabasi, a budai, a szentendrei, a szobi és a váci járásban — huszon­egy termelőszövetkezeti cso­port, és tizenöt szakszövet­kezet gazdálkodott 83 ezer holdon, több, mint 12 ezer taggal. Az egyéb mezőgazda- sági társulások (méhészeti, kertészeti, baromfitartó, házi­nyúl és galambtenyésztő stb.) száma — ötezer taggal — el­érte a százhuszonnyolcat. Je­lentőségüket bizonyítja, hogy birtokukban volt a szövetke­zeti szektorban használt szán­tó 8,7, a kert 6,6 a szőlő 11,8, a gyümölcs 12, a tehénállo­mány 5,9, míg a kocaállo­mány 4,1 százaléka. Helyze­tükkel többször is foglalkozott a megyei párt-végrehajtó­bizottság, több határozatot is hozott fejlesztésük elősegíté­sére. A célratörő, és megfele­lően koordinált munka ered­ménnyel járt. Több termelő­szövetkezeti csoport termelő- szövetkezetté alakult, néhány pedig egyesült a fejlettebb kö­zös gazdaságokkal. Az egyszerűbb mezőgazda- sági szövekezetek többségében — ahol erre lehetőség volt — kialakultak a nagyüzemi táb­lák, számottevően nőtt a közös munkaszervezetben művelt területük aránya. 1964-hez ké­pest jelentékenyen emelked­tek termésátlagaik is. Például: a búza 82 százalékkal, az árpa 47 százalékkal, a kukorica át­laghozama 16 százalékkal nö­vekedett. Fejlődött a közös ál­latállományuk is. A szarvas- marha 42,2 a sertéslétszám 26,5, míg a juhállomány 30,5 százalékkal volt nagyobb, ta­valy, 1964-hez képest. A közös tevékenységből származó ár­bevételük 50 százalékkal gya­rapodott négy esztendő alatt. Lényegében állami támogatás nélkül — elsősorban a saját erőforrások felhasználásával — a beruházott vagyonuk több, mint a duplájára emel­kedett. TERMÉSZETES AZONBAN, hogy a fejlődést tükröző, átla­gos mutatószámok nagy, kü­lönbségeket is takarnak. A vi­szonylag kedvezőbb adottsá­gokkal, jobb, színvonalasabb vezetéssel rendelkező szövet­kezetek, mint például az Örké­nyi Béke, az új hártyáiig Űj Élet, a bugyi egyesült terme­lőszövetkezeti csoportok, vagy a tahi Kék Óuna, meg a kós- pallagi Haladás Szakszövet­kezet az átlagosnál lényege­sen jobban gazdálkodnak. Szinte a megalakulásuktól kezdve egyenletesen fejlőd­nek, gazdasági, pénzügyi és politikai vonatkozásban egy­aránt megközelítik, vagy el­érik a hasonló adottságok mellett működő, és jól gaz­dálkodó termelőszövetkezetek színvonalát. Másik részük, főként, ame­lyek kedvezőtlenebb termé­szeti feltételek mellett, és gyengébb ' vezetéssel működ­nek, rosszabb eredményt ér­nek el. Évről évre fizetéskép­telenek, a közös gazdálkodás­ba vont területeiken még az egyszerű újratermelés meg­szervezése is nehézségekbe ütközik. Ezek egy részénél a működés formája sem felel meg valóságos helyzetüknek, természeti és gazdasági adott­ságaiknak. Jogos hát, hogy a kormányrendelet adta lehető­ségek figyelembevételével megvizsgálják saját helyzetü­ket, szervezeti keretüket — s a típus megválasztását igazít­sák lehetőségeikhez. Az egyszerűbb szövetkezetek figyelemre méltó fejlődése el­lenére az utóbbi években egy­re inkább megmutatkoztak, esetenként kiéleződtek a kü­lönböző ellentmondások is. Például az egyszerűbb szövet­kezetekbe lépett tagok földtu­lajdonukat (illetve földhasz­nálatukat) vagy annak egy ré­szét, saját kezelésben, tovább­ra is egyénileg művelhették. Elhatározásuktól függött, hogy abból mennyit adtak közös használatba. E szándékukat viszont nagyon sok tényező befolyásolta. A tapasztalatok szerint az idősebbek és a ke­vés földűek közül többen, a fiatalabbak vagy nagyobb föl­dűek közül kevesebben ajánl­ják fel földjeiket közös hasz­nálatra. A felajánlott földek között egyre több az olyan te­rület, amelyen a mostoha'ter- mészeti adottságok miatt nem szervezhető meg a jövedelme­ző nagyüzemi termelés. Tulaj­donosa vagy használója azért ajánlja fel, mert saját keze­lésben sem találja meg rajta a számítását. Ezzel szemben csökken a közös használatba vont, jobb minőségű földek aránya. Ennélfogva — ha nem foglalkoznak melléküzemági tevékenységgel — könnyen ki­alakul a „szegény közös gaz­daság”, viszonylag gazdag ta­gokkal. EGYRE SZÁMOTTEVŐBB a kevés és a nagyobb földte­rülettel belépők közötti ellen­tét. A kevés földdel belépő ta­goknak fontos anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy a háztá­jin kívül kevéske földjüket közös munkaszervezetben mű­veljék meg. A nagyobb föld­területtel belépőknek viszont ahhoz fűződik inkább érde­kük, hogy a közös gazdaságtól igénybe vegyék a kedvezmé­nyes szolgáltatásokat. Például az aratásnál a kombájnt, vagy aratógépet. Egy-egy tagnak ugyanis nem lenne kifizetődő magas árért olyan gépeket vá­sárolni, amelyeket úgysem tudna kihasználni. A nagyobb földterülettel be­lépők egy része — különösen Budapest környékén — a sa­ját kezelésükben maradt föl­deken intenzív zöldség- és gyümölcskertészkedésre ren­dezkedett be. Ezek rendsze­rint tőkeerősek, a munkacsú­csok idején napszámosokat is foglalkoztatnak. A helyzet iró­niája, hogy gyakran saját szö­vetkezetük szegényebb — ke­vesebb földdel vagy föld nél­kül belépő — tagjait „fogadják fel” idénymunkásnak. Megte­hetik ezt, mert magasabb nap­számbért tudnak fizetni, mint amennyit a munkavállaló a közös munkaszervezetben el­érhetne. Kialakul tehát olyan helyzet, hogy a tőkeerősebb ta­gok a saját kezelésükben ma­radt földjeik megműveléséhez elegendő (idegen) munkaerő­vel rendelkeznek, miközben a szövetkezet állandó munka­erőgondokkal küzd. A KEDVEZŐBB földrajzi fekvésű, egyszerűbb szövetke­zetek tagjai—Budapest köze­lében, vagy például a Duna­kanyarban — igyekeznek ki­használni a telekkonjunktúrát is. A saját kezelésükben visz- szahagyott területeik egy ré­szét eladják, s jelentékeny be­vételhez jutnak. Mivel e föl­dek telekkönyvi átírása jog­szabályi nehézségekbe ütközik, rendszerint az úgynevezett „zsebszerződéssel” állapodnak meg az adás-vételben. A kö­zös használatba vett földeket viszont „csak” a szövetkezet­nek ajánlhatják fel megváltás­ra. A szövetkezeti, illetve a föld jogi törvény egyik fontos rendelkezése, hogy a szövet­kezet közös használatába — majd tulajdonába — adott földeket nem lehet magánsze­mélyeknek eladni. Ez nemcsak a termelőszövetkezetekre, ha­nem az egyszerűbb szövetke­zetekre is vonatkozik. A kö­zös használatba adott földek forgalmának korlátozása szö­vetkezeti érdek, hogy a közös gazdálkodás legfontosabb ter­melőalapját ne csorbítsák, ide­genítsék el. (Megjegyezzük, hogy a földet vásárlók jól fel­fogott érdeke is, hogy a föld adás-vételi szerződés megkö­tése előtt alaposan győződje­nek meg, hogy a vásárolni kí­vánt ingatlan nincs-e közös használatba véve). Az egyszerűbb szövetkeze­tek termelésük fejlesztéséhez .eddig csupán a tagok hozzá­járulását és a saját akkumu­lációt használhatták fel. Hitelt, állami támogatást csak nagyon szerény keretek között kap­hattak. Ez is hátráltatta fejlő­désüket a hasonló feltételek mellett gazdálkodó termelő- szövetkezetekhez képest. Ké-. zenfekvő, hogy a közgazdasá­gi, a piaci értékviszonyok erőteljesebb érvényesülése folytán, az egyszerűbb mező- gazdasági szövetkezetek is, csak akkor versenyképesek, ha legkorszerűbb nagvüzemi módszerekkel gazdálkodnak. TOVÁBB FOLYTATHAT­NÁNK még a felsorolást, mert egyre ellentmondásosabbá vá­lik a helyzet a gyorsuló elöre­gedés miatt, a tagok és a kö­zös munkaszervezetben dolgo­zó alkalmazottak között stb. Mégis, az említett példákból is érzékelhető, hogy a szocia­lista alapokon nyugvó tovább­fejlődésükhöz, az ellentmon­dások feloldásához, mérséklé­séhez milyen fontos segítséget ad az új kormányrendelet. (Folytatjuk) MOSTANÁBAN sok szó esik pénzről, s ha pénzről, ak­kor természetesen a megélhe­tésről, az árakról is. Rövid né­hány nap alatt három külön­böző helyen — a Cement- és Mészművek váci gyárában, a Ceglédi Cipőipari Vállalatnál, Százhalombattán, a Dunai Kő­olajipari Vállalat építkezésénél — adódott alkalmam ugyan­azokat a nézeteket végighall­gatni, ugyanazokkal az érvek­kel vitába szállni. A megélhe­tésről, s az árakról folytatott beszélgetések ugyanis végül abban a következtetésbén sű­rűsödtek, hogy: nem mindegy az államnak, melyik zsebébe teszi a pénzt? Illetve: az egyik zsebből kiveszi, a másikba beleteszi — mármint az ál­lam —, minek hát akkor ez a — szavaik szerint — jelhajtás, ami manapság az árak körül van. Lakbérekről, benzin- és fűtőolajárról, a ruházati cik­kek előre jelzett, évközi ár­rendezéséről, a szolgáltatások egy részének nagyobb árairól esett szó, többek között. (Mert sok másról is, hiszen aki vá­sárol, abban a pillanatban ár­szakértőnek érzi magát. Így volt például, aki drágállta a gyermekholmikat, a másik le­torkolta, mondván, azok ol­csók, de bezzeg arrti a női kö­tött holmik árét illeti...) Tényleg: hát nem mindegy az államnak, hogy melyik zsebé­be nyúl, s melyik zsebébe tesz? AMIKOR A FORINTOT megteremtettük — 1946-ban — az 1938-as árakhoz mérten átlagosan 3,7-es szorzószám­mal alakították ki a fogyasztói árakat. Már akkor eléggé tág volt az ún. ,,-tól -ig” határ: a termékek egy jelentős része — különösen a ruházati cik­kek — az átlagosnál jóval na­gyobb szorzószám alapján kap­ta meg árát, míg más termé­kek, s különösen a szolgálta­tási árak szorzószáma erősen az átlag alatt maradt. 1946— 1951 között tovább tartott az a folyamat, mely a fogyasztói árakat egyre inkább függetle­nítette az előállításukhoz szük­séges társadalmi költségektől — ráfordítástól —, s e folya­matot tetézte be az 1951. de­cember 1-i „árreform” — na­gyon jogos az idézőjel, hiszen itt nem reformról, hanem ár­emelésről volt szó —, amikor újabb szorzószámok alkalma­zásával lényegében élesen el­választották egymástól a ter­melői és fogyasztói árakat, s ezzel a már akkor is egészség­telen fogyasztási szerkezetben toyábbi, mégpedig erőteljes át­alakulásokat indítottak el. ÉRDEMES MEQÄLLNI itt, hiszen a keresett válasz egy fontos részletre — ti. mind­egy-e, hogy melyik zsebbe — már megvan. Az ár funkciója ugyanis igen bonyolult, nem szorítkozik csupán arra, hogy a vásárlót — egyénileg — be­folyásolja — olcsóbbat vagy drágábbat vegyen —, hanem a vásárlók tömegét orientálja, azaz: döntő hatással van a fogyasztási szerkezetre. (Az alacsony lakbérek a karban­tartás töredékét fedezik csak, a ruházati cikkek magas for­galmi adója nemzetközi ösz- szehasonlításban a mezőny második felébe kényszerít bennünket stb.) Az említett, 1951-es árreformkor például 15 volt a ruházati cikkek szor­zószáma, de csak 2,7 a szol­gáltatásoké. 1951. és 1968. ja­nuár 1. között lényeges árre­formra nem került sor, s az is érthető — mint ezt a párt és a kormány vezetői több ízben is hangsúlyozták —, hogy a több mint két évtized alatt igen alaposan összekuszált szálakat egy csapásra lehetet­len kibogozni. Egy folyamat kezdődött meg, mégpedig a fogyasztói árak közelítése a termelői árakhoz, azaz a tény­leges ár és a tényleges ráfor­dítás közötti rés — sok eset­ben szakadék — szűkítése. Azt, hogy még napjainkban is mennyire nagyok az eltérések, igazolja: az iparcikkek ára át­lagosan harminc százalékkal nagyobb, az élelmiszereké hu­szonöt, a szolgáltatásoké 135 (!) százalékkal alacsonyabb a társadalmi ráfordításokat — nagyjából — tükröző termelői áraknál! Az 1968. január 1-én, majd év közben végrehajtott árren­dezések ellenére — mint azt az árkérdéssel foglalkozó or­szágos szervezetek adatai igazolják — a múlt évben a forgalmi adó összege 15 mil­liárd forintra, az árkiegészí­téseké — azaz a dotációké — viszont 13 milliárd forintra rúgott. Hát ez áz az eset, ami­kor jogosnak tűnhet a kérdés: egyik zsebből a másik zsebbe? Válaszoljunk nagyon határo­zottan: annak ellenére, hogy ma még sok esetben az állam kényszerűen veszi ki az egyik zsebből a pénzt, s teszi a másik zsebbe, nem mindegy, mi­kor melyik zsebről van szó, s a megkezdett, s éveken, át tar­tó árreform célja éppen ez. Néhány példa: a húsáruhoz az állam 1,5 milliárd forint ár- kiegészítést adott, a személy- szállításhoz 4.2 milliárdot, míg a konfekciói után 1,3 mil­liárd, a kötöttáru után 1.5 mil­liárd forint forgalmi adót „tett zsebre”. Az árkiegészítés tel­jes összegéből a legnagyobb részesedés a személyszállításé, a forgalmi adónál pedig a ru­házati cikkek a listavezetők. olyan árrendszer természetesen nincs — csak elméletileg —, ahol a termelői és a fogyasztói árak teljes.-n fedik egymást. (Utóbbiak ter­mészetesen még az elméleti optimális esetén is eltérnek, hiszen haszonkulcs stb. alap­ján növekednek.) Az állam éppen azzal gyakorol hatást a fogyasztási szerkezetre, hogy árpolitikát folytat, azaz céltu­datosan olcsóbban enged for­galomba bizonyos termékeket, másokat drágábban, sőt, lu­xus-adóval terhelve. A kérdés, az, hogy az árpolitika egészsé­ges hatást gyakorol-e a fo­gyasztási szerkezetre, vagy éppen torzítja azt, nem kívá­natos irányba terelni? Koráb­ban ez volt a helyzet, s ennek fölszámolását kezdte meg az 1968. január elsejével megin­dult árreform. (Nagyon egy­szerű példát idézve: a tűzifa magas ára annak idején indo­kolt volt, de egy idő után már nem. A merev árrendszer azonban nem vette figyelembe ezt, s csak a legutóbbi időben ment végbe kedvező változás.). Igen leegyszerűsítve, de a lé­nyeget érzékeltetve: az árre­form célja az, hogy minél több legyen azoknak az áruknak és szolgáltatásoknak a száma, melyek ára tükrözi a tényle­ges költségeket, azaz a fo­gyasztó annyiért kapja meg, amennyibe az a társadalom­nak került. AZ ÁRREFORM végrehaj­tása a maga útján, a maga eszközeivel a feladatnak csak egyik fele. A másik, s nem kevésbé fontos része e feladat­nak az árreform, az árpoliti­ka megértetése, széles körű magyarázata, az összefüggé­sek megmutatása. Nem köny- nyű teendő ez, hiszen — hosz- szú éveken át — megszokták az emberek, hogy bárhová mennek, fix árak vannak, s hogy ezek az árak hosszú ideig változatlanok. Most, amikor a rugalmasabb árkép­zés első jelei — kedvezőek és kedvezőtlenek egyaránt! — már tapasztalhatók, a kérdé­sek is sokasodnak, s sajnos, elég ritka még a felelet. Rit­ka, holott semmiféle titok nem húzódik meg az árkép­zésben, semmi nem indokol­ja, hogy ne nyíltan beszél­jünk róla. Márcsak azért is szükséges és halaszthatatlan a nyílt beszéd, mert újra és újra az állam egyik vagy má­sik zsebéről esik szó a kérde­zők mondataibaan. El kell jutni annak megértetéséhez, hogy az egyik zseb is, meg a másik zseb is a mi zsebünk! Mészáros Ottó Csattog az olló, hullik az ág Hangos jókedv uralkodik a Benta völgye Tsz 100 holdas gyümölcsösében. Végre elvonult a víz erről a területről is s most teljes gőzzel metszik az őszibarackfákat. Ha az időjárás kedvez, 30 vagon barack terem itt. Foto: Gárdos Pályázatot hirdetünk az itt felsorolt állások betöltésére: Tvrvoss tá lyves etö — főosztályvezető-helyettes. Követel­mény: műszaki egyetemi végzettség, gyakorlat a tervezésben vagy a ter­melés irányításában. Sz'VrsBáwnsserkesBtö Követelmény: mérnöki vagy felsőfokú technikusi végzettség, nagy gyakor­lat sajtoló, műanyag fröccsöntő és könnyűfémöntő szerszámok szerkesz­tésében. A relöadó Követelmény: műszaki végzettség, közgazdasági ismeretek. Kérjük a pályázókat, hogy — önéletrajzzal és az eddigi működési terület leírásával kiegészített — jelentkezésüket vállalatunk személyzeti osztályára küldjék. 4 IPARI MŰSZERGYÁR, IKLAD I levélcím: Aszód, Pf.» 2. Huszonöt évvel ezelőtt szállták meg Magyarországot a hitlerista hordák. Ez a gyászos emlékezetű év­forduló különös időszerűséget ad a TOKÖR legújabb sorozatának. Címe: HIRER ÉS MAGYARORSZÁG A szerző, Pintér István több nagy sikerű dokumentum­sorozat írója. A hiteles dokumentumok alapján megírt sorozat egymást követő folytatásaiban az ol­vasó megismerkedik a Harmadik Birodalom Führeré- nek, Európa hóhérának, valamint Magyarország ak­kori urainak szoros kapcsolataival. A TOKOR holnapi számában kezdődik új dokumentum­sorozatunk: HIRER ÉS MAGYARORSZÁG Kérje a TOKÖR legújabb számát az újságárusnál!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents