Pest Megyei Hírlap, 1969. március (13. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-16 / 63. szám

1

1969. MÁRCIUS 16., VASÁRNAP

ura

CMírlau

ÜNNEPRE

KÉSZÜLVE

,FEL VÖRÖSÖK, PROLETÁROK...”

*

* 9 9 * W V F ! A lenini gondolatok nyomában

Szemben Hejjasekkal | A pártmunkásokról, hozsanna nélkü!----——: kicsi, kopott, de

A ház I szépen felsöpört ---------- homokos út vezet

— Vácott hogyan ünnepelnek? — érdeklődtünk Balázs Istvánnétól, a városi pártbizottság titkárától.

— Vác munkásmozgalmi múltja igen gazdag. E múltnak kiemelkedő állomása a direktórium megalakulása és ténykedése volt.

— Március 19-én az üzemekben összevont ünnepi párt- és KISZ-gyűlések lesznek, ahová meghívják a veteránokat. Az ünnepségeken általában az úttörők adnak műsort. Előttevaló nap délután avatjuk a Pokolszigeten a direktóriumi emlékművet. 20-án délelőtt táblákat avatunk a ti- zenkilences mártírokról elnevezett utcákban. Csikós Józsefről, Erdős Bernátról, Haraszti Ernőről, Klein Károlyról, Matejka Jánosról és Petrasovits Józsefről emlékezünk meg ily módon. Délután pedig ünnepi pártbizottsági- és tanácsülés lesz. Utána, négy órakor megkoszorúzzuk a mártírok emlékművét, majd a párt- bizottság és a tanács közös fogadást tart a városi tanács nagytermében. A napot este a művelődési házban rendezett emlékműsorral zárjuk.

— Valóban szép program.

— Még egy méltó esemény: március 20-án, délután tartjuk a váci középiskolás diáknapok megnyitóját a kiállítási csarnokban.

k. m.

hozzá. A gyenge, de kitartó nap még akadálytalanul süti az ablakot, a ház előtti verandát még nem árnyékolják a levelek.

Nagyon régen volt. Ugyanilyen tavasz, Zana Ignác még nem járt iskolába. Jászladány- ban választások voltak. A Függetlenségi Párt, a 48-as párt győzött, verekedés tört ki. — Több se kellett a csendőröknek. Ütötték a népet, ahol érték.

A hatéves fiú akkor félt életében először, és akkor tanulta meg legyőzni ezt a félelmet. Záptojásokat vágott a csendőrök közé.

— Ma is előttem van, kisgyerek voltam, de ezt nem. felejtem el. Az egyik, akit a mellén találtam, azt mondta: ez még ki sem bújt a földből, és már ellenünk van! Biztatták a társai, lőj jön le! Futottam, ahogy bírtam szusszal.

— Apám? Törpebirtokos volt, de nem sokáig. Elperes- kedte a földet. Alsószászbereki pusztára kerültünk, urasági csősz lett belőle. Engem befogtak cselédnek. Voltunk ott vagy ötvenen urasági alkalmazottak, de csak a mostohaanyám meg én tudtunk ími- olvasni. Jöttek az újságok, az Est. a Friss Újság, olvastuk. Politizálni kezdtünk. Egyszer a kasznár kihallgatta, mit magyarázók a többieknek, azt mondta apámnak: elzavard a fiadat, mert megbolondítja a népet! Rám is támadt, meg akart verni. Tizenöt éves voltam: összeszedtem azt a kevés ruházatomat, ami volt, any- nyit feleltem: én elmegyek, jobb sorsot keresni, maga csak maradjon itt hajcsárnak! Mert akkoriban a csőszt használták cselédnyúzónak.

.----------1-----------: bejártam,

| — Sok helyet | aztán----------------------- Szolnokon

b

útorszállítónak álltam, kerestem. Pesten is voltam. Aztán gondoltam, benőtt a fejemlá- gya, ideje megnősülni, de

előbb még letöltőm a katonáidét. Jelentkeztem önként. A vizsgálaton voltam, éppen a mérleg alatt álltam, mikör jött a hír, Szarajevóban megölték a trónörököst. Az orvos csak annyit mondott: te is jól eltaláltad !

Huszárezredbe került, 1916 június elején orosz fogságba esett. — Egy gárdakapitány vett maga mellé tisztiszolgának, Minszkben laktunk. Rendes ember volt, jól ment a sorom. Egyszer látom, hogy az állomáson magyar sebesült és rokkant katonákkal teli vonatok állnak. Elújságoltam, a kapitány csak megkérdezte: Hát te mennél haza? Hogy a jófenébe ne mennék, jött ki a számon, szerencsére nem értette. A tolmács meg csak any- nyit fordított: Da. No, akkor eredj. A határon magyar alakulat vette körül a vonatot, egy hadnagy parancsnokolt, odaintett engem. „Mikor estél fogságba?” — kérdezte Dök- hendin. 1916. november 14-én, mondtam. „Hiszen ez a mai dátum!” Igen, én ma estem fogságba — ezt feleltem rá. Jegyzőkönyvet küldött fel Kecskemétre, ahol jelentkez nem kellett. Ott már úgy fogadtak, mint veszélyes elemet, kommunistát. Azonnal visszaküldték a frontra.

— Megsebesültein, egy golyó ment át a karomon. Akkor a századparancsnok azzal vádolt, hogy én készakarva sebesítettem meg magam. Még fel sem épültem, de már tizenegyed magammal Szerbiába, a Száva-híd védelmére küldtek egy golyószóróval. Cegléden bevagoníroztunk, de ez már 18 őszén volt, és egy hadnagy a pályaudvaron azt mondta, hogy kár az egészért. „Fiúk, én hazamegyek, menjetek ti is” — mondtam a szakaszomnak.

—j------------j szikár, hetI A magas, | vennégy éves---------------- ember, komótosan rágyújt, megsimítja még most is sűrű, de egészen fehér haját: — Eljött a tavasz, kitört a forradalom. Két öcsém

S

zalma-csillár

Gyebnár Zsuzsannára Veneszky János fiatal gombai tanító hívta fel figyelmünket a „Szerkesszen velünk” pályázat során. így jutottunk el Bényére, a partoldalba épített, barna falú házba.

A konyha, a szoba, ahová bevezetett, olyan tiszta, mint a patika ■— ahogy mondani szokás. Megmaradhat ilyennek, mert falun még mindig szokás: életüket egy kis helyiségben élni. Ott főznek, mosnak és

— sajnos — pihennek és alszanak. Így a kényelmes szobába hétnapszám se járnak, a rolót csak akkor húzzák fel, ha takarítanak.

De most ne térjünk el a tárgytól. Nem is lehet, mert a „tárgy" akkora, majd betölti a szoba felét, (gyebnár Zsuzsanna ugyanis óriási szalmafonatot készített — rendelésre. Legtalálóbban csillárnak nevezhetnénk az érdekes népművészeti alkotást. Múzeum, művelődési ház előcsarnokában, valami ilyen helyen ragyogóan mutatná. Talán a fénykép kissé érzékelteti az arányokat.

— Libák után jártam lánykakoromban, unalmamban akkor kavtam rá a fűszál- tekergetésre. Talán onnan maradt a tudásom — emlékezik.

— De azért a sza'ma mégis más, másképpen kell csinálni. Hat ilyet készítettem már — bök állóval a csillár felé. — Egy van a monori gimnáziumban, kettőt elvittek a budapesti tiszti házba, egy itt van a tsz-irodán, egyet meg — nekem is azt mondták — elküldték Kubába,' ajándékba egy ottani valamilyen szövetkezetnek.

— Pénzt kapott-e értük?

— Soha egy fillért sem. Ez itt a legszebb, a legnagyobb, amit eddig csináltam. Harminckét csüngő, ugyanannyi kis dísz, nyolc tábla, nyolc lefolyótábla van rajta. Nyolc kis harang, meg még sok imbók- csimbók. Búzavirág, pipacs, három- és ötszálas fonatok. Ezeket a szíveket egy rokonián y nyakláncán láttam, onnan lestem el. Na már most. Tavaly a mezőgazdasági kiállítás előtt jött hozzám a tsz-elnök, a BöszörFoto: Gárdos

ményi András. Rendes, jó ember az. Azt mondja, kellene egy ilyen szép szalmafo- natos csüngő a mezőgazdasági kiállításra. Adnak szalmát, felvállalom-e? Mondom, igaz, hogy na- .gyon későn szóltak, de majd igyekszem, így is volt. Elkezdtem belülről, mert kukkantson csak alá- jaf benn több a minta, mint idekinn. Dolgozom, dolgozom, de repül az idő. Az utolsó héten összesen nem aludtam többet tizenöt óránál. De egy hónap alatt mégis kész lett. Jelentem nagy büszkén, várom, hogy vigyék. De nem vitték. Azt mondták, nem lehet, ez akkora, hogy megtörne az úton. Így rámmaradt, foglalja a Szobámat. Aki látja, tetszik, dicsérnek érte, mert ilyet senki nem tud a faluban. Se pénzt, se mást nem kaptam érte.

— Gondoltáé arra, hogy apró, ügyes tárgyakat fonjon szalmából? Kis térítőkét, kosarakat, figurákat?

— Nem. Nem is nagyofi láttam ilyesmit. Én csak ehhez értek. Mostanában már nem csinálom, nem jut rá időm. A tsz-szel elégedett vagyok, kerestem, ahhoz viszont sokat kellett dolgozni. Aztán itt van ez a ház... ez... az ... A kedvem is elment. Majd talán egyszer ..

Komáromi Magda*

beállt vöröskatonának, én is úgy gondoltam, ott a helyem. De egy volt 'iskolatársam, Pomázi Márton, politikai tiszt, azt mondta nekem, ne menj el, rád itt van szükség. Úgy lett, mert mindenütt megalakultak a direktóriumok, én meg jártam a tanyákra, falukba: Tiszasülyre, Besenszögre, agitálni és ellenőrizni, milyen munka folyik, ügyelni, a becsület föl ne billenjen. Mint Ladányban. ahol a vezetők mindig ittak.

—* Aztán ... Innen nehezebb mondani, a bozontos szemöldök alatt eltűnik a kék s^em, visszahúzódik. Csak a keze, ráncos, olyan, mint a föld, ha rég nem látott esőt — mozog az asztal lapján.----------------— Szolnokra.

| — Bevittek | Vertek. Az

—---------------- állkapcsom

at kiverték a helyéről, bordám eltörték. Bikacsökkel... A feleségem, mert akkor már nős voltam, nem ismert rám. A Héjías bandavezér, meg Franciia Kiss Mihály is elővettek. Ez már Izsókon volt, ahová átköltöztünk munkáért. Napszámba jártam. Később csendőri felügyelet... ez nálunk azt jelentett#, hogy kéthetenként eljöttek éjszaka, fölborították a házat, a gyerekeket — akkor már három volt — kiszórták az ágyból. Egészen 1936-ig.

Azután sem volt békesség. 1941-ben a fiát leventének vitték és őt is bevonultatták, pedig már ötven felé járt. 43- ban öngyilkos lett a fia. Tudták, ki az apja s „érdeme" szerint bántak vele. Nem bírta tovább. Húszéves volt.

Az asszony valaha szép lehetett, ma is egyenes tartású, vidám arcú. Nagy zacskót hoz be, okleveleket, igazolványokat, kitüntetéseket vesz elő. Nehéz lenne felsorolni, mi mindent. Ennek az életnek legjelentősebb állomásait dokumentálják. Helytállást minden nehéz helyzetben, 1945. január 11-én megalakítja a Kommunista Párt tatárszent- györgyi szervezetét. A földosztási és a termelési bizottság elnöke, a tsz szervezője, majd elnöke. Tatánszentgyör- gyön, Örkényiben, Dabason jól ismerik a nevét, emlékeznek rá.----- ellenfor1

^0 6-ban | radalmá----------------- rok vadásztak rá, mint régi párttagra, Első feleségét eltemette, három lányát felnevelte, férjhez adta. Második feleségével hatodik éve lakik Gyálon, a kertes házban, amelyben nincs villany. Telepes rádiót hallgatnak, Zana Ignác az Élet- és Tudományt, a Népszavát olvasgatja. Ketten élnek 500 forint nyugdíjból és emlékeznek. Van mire.

V

arga Vera

ipar: tanulókat

VESZÜNK FEL

kőműves, ács, parkettás és hidegburkoló szakmára.

Tanulóinknak kolléqiumi elhelyezést és teljes ellátást nyújtunk, munkaruhát és bakancsot adunk, ösztöndíjat fizetünk.

Jelentkezés személyesen vaqy írásban

Szakoktatási csoportunknál.

43. sz. Állami Építőipari Vállalat

Bpest XI.,

Dombóvári út 19.

Lenin: „Óriás? zenekarra van szükségünk; tapasztalatokat keit gyűjtenünk, hogy helyesen oszthassuk el ebben a zenekarban a szerepeket, hogy az egyiknek a szentimentális hegedűt, a másiknak a szilaj nagybőgőt adjuk a kezébe, a harmadikra a karmesteri pálcát bízzuk.”

Annak idején, 1903-ban, hangzottak el e lenini szavak, amikor arról folyt a vita, milyen legyen Oroszországban a munkásosztály forradalmi pártja. A pártfunkcionáriusokról (Lenintől ered ez a kifejezés is) szólt Lenin, akiket ő maga mindig szívesen nevezett hivatásos forradalmároknak. Vannak-e még hivatásos forradalmárok?

Az elmúlt években szinte divat volt bizonyos írások „szociológiai hitelét”■ azzal megadni, az író „bátor” szókimondását olyan módon bizonyítani, hogy a művecskébe beieaplikáltak egy funkcionáriust is, aki feltétlenül korrupt, iszákos, erkölcstelen ember. Nem tagadom a figurák létezését, magam is sokat láttam közülük — igaz, többnyire akkor ismertem meg őket, amikor a mozgalom a maga természetes öntisztulásaképpen már ki is vetette soraiból.

A pártmunkások százezernyi hadához képest számol- hatatlanul kevés az ilyen hitvány, megtévedett ember, de mit tehetünk, ha emezekről nem hallunk a rádióban, nemigen látjuk őket a televízióban, lapjaink, folyóirataink hasábjain velük alig találkozunk — a művészi ábrázolásról pedig jobb ha nem is szólunk.

Az ötvenes évek elején a kelleténél többet írt róluk a sajtó. De a legnagyobb jószándék mellett is csak izzadságszagú „népszerűsítés” lett belőle, mert egy hibákkal terhelt politika végrehajtóit nehéz volt példaképként elfogadtatni, noha egyéni sletük. a szocializmushoz való tiszta hűségük és ragaszkodásuk sokakat valóban alkalmassá és érdemessé tett volna erre. Az az idő elmúlt. De az igazság fennmaradt: a törvénytelenségeket nem <iz üzemi vagy a szövetkezeti titkárok-, bizalmiak követték el, a „hol balra, hoLjobbra” pártvonalat nem a tanyavilág sáros útjain kerékpározó instruktor alakította ki. ök csak szolgáltak, s becsületükre legyen mondva, meggyőződéssel, őszintén — még akkor is, ha maguk sem értették, miért e sok cikcakk és kérdőjel.

Ma egy egész népünk által helyesnek tartott és elfogadott jó politika szolgálatában áll a pártmunkások — az élet rendje szerint nagyrészt személyében is kicserélődött

— serege. Ma valóban tisztán intonálja a Lenin által álmodott zenekar szocialista életünk szép szimfóniáját. Ezért furcsa, hogy mégis alig esik szó róluk, életükről, munkájukról. Pedig most valóban forradalmi az a szerep, amit betöltenek a kommunista mozgalomban, hazánk szocialista építésében, az építőmunka korsz|rűsítésében, a társadalom megújításában.

Néha már káros is az a teljesen szükségtelen puritanizmus, ahogyan féltjük a párt derék harcosait a régi, rossz' emlékű heroizálástól, a piedesztálra emeléstől, a „picike Sztálinok” kreálásának még a látszatától is. Ugyanis ezt senki nem akarja. De miért ne lehetne beszélni róluk többet? Annyit, amennyit más társadalmi réteghez, más funkcióban, munkakörben dolgozó emberekhez arányosan mérve ők is megérdemelnek.

Természetes jelensége szocialista társadalmunknak, hogy van egy százezernyi hadserege — bizalmiak, vezetőségi' tagok, titkárok, propagandisták —, akik naponként indulnak harcba az emberekért, hogy a szocializmus legnemesebb nyersanyagát formálják; tanítsanak, érveljenek, küzdjenek az igazságért. S teszik mindezt anyagi ellen- szolgátatás elvárása nélkül. Mert e nagy tömegnek csak néhány százaléka az, aki szakmai munkája alól függetlenítve. főhivatásként, pénzért végzi a pártmunkát S a hivatásos pártmunkások jelentős része is olyan szakember

— mérnök, tanár, közgazdász, agronómus —, aki eredeti szakmájában, talán még kevesebb gonddal is, nagyobb anyagi jövedelemhez jutna.

Vannak szép számmal olyan emberek, akik napi munkájuk végeztével jövedelmező másodállásokból, mellék- foglalkozásokból eredő kötelezettségüknek sietnek eleget tenni. Nem érheti őket ezért semmi rosszallás. Mások szórakoztató hobbyjuknak élnek, vagy egyszerűen csak pihenni térnek. Es vannak megint mások, akik a párt ügyének szolgálatába állnak, s végzik dolgukat, ellátják tisztségüket — mert így érzik jól magukat, ezt tartják szívük szerinti kötelességüknek. Nekik soha nem jut eszükbe, hogy valahol a tenyerüket kellene odatartani, vagy éppen a kabátjuk hajtókáját a kitüntetésért. (Rájuk gondolva könnyebb ajtót mutatni és nemet mondani azoknak, akik vélt vagy valóságos érdemeiket hangoztatva kilincselnek pártbizottságainknál a magasabb álláshoz, nagyobb társadalmi rang eléréséhez támogatást kérve.)

Vannak ma is hivatásos forradalmárok — hogy a cikk elején feltett kérdésre válaszoljunk. De a „hivatásos” jelző náluk nem azt jelenti, hogy a forradalmat hivatásszerűen űzik, hanem inkább az elhivatottságot. Hisz Lenin is így értette ezt, amikor a párt e derékhadáról, magvárói beszélt.

Olyan emberek ők, akikre elsősorban és legbiztosabban lehet számítani politikánk megvalósításában; akkor is, ha jól megy a haza sorsa, akkor is, ha felhősebb idők járnak. Állhatatos, megbízható emberek, s ha másoktól valamiben különböznek, az csupán annyi, hogy egy kicsit többet tesznek a közös ügyért, mint a többiek.

E — látszatra szürke — hadsereg sokszínű, érdekes emberekből áll. Vannak közöttük tisztviselők, tudósok, tanárok, parasztok, munkások, katonák. Vannak hat elemit végzettek és akadémikusok, színészek, írók és zeneszerzők. Es vannak idősebbek meg fiatalok.

A mind kevesebb idősebb pártmunkás, akik mintegy negyedszázada életük részének tekintik a párt szolgálatát, akiket már „elkergetni” sem lehetne onnan, lassan átadja a helyét a fiatalabbaknak. Át kell adnia, mert az évek mindenki felett eljárnak. Kik jönnek utánuk? A pártbizalmiak, vezetőségi tagok, járási, városi funkcionáriusok serege — alig egy évtized múltán — a felszabadulás utáni nemzedékből fog állni. Ezt a generációt nem edzette, verte az élet annyit, mint az előtte járót. Mégis forradalmárrá kell őket nevelnünk. Nem könnyű feladat ez, de egy bizonyos: olyan mértékben válnak egy új kor, új szellemű, de lényegében mégis lenini típusú hivatásos forradalmáraivá, ahogyan az idősebbektől ezt megtanulják. Úgy szól majd ez az új lenini zenekar, ahogyan a hangszerek használatára egyenként megtanítjuk a tagjait.

Talán ezért is érdemes a pártmunkássorsról, e derék emberek életéről többet beszélni. Mondhatjuk úgy is, hogy politikai szükségszerűség. Bizonyára nem kívánja senki, hogy hozsannát zengjünk e tisztességgel robotoló had mindennapi munkájáról, de egy kicsit több figyelmet és érdemük szerinti megbecsülést megérdemelnek.

Varga József