Pest Megyei Hírlap, 1969. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-08 / 32. szám

-ti r.YF.i 1969. FEBRUAR 8., SZOMBAT Alagút, búboskemence, örökmécses Kondorost hetyárcsárda Megkezdték a kondorost be- Syárcsárda bővítését, átalakítá­sát. A vendégek alagúton jut­hatnak majd a boltíves pince­borozóba, amelyet korabeli fa­ragott bútorokkal, kovácsolt­vas lámpákkal tesznek hangu­latossá. Helyreállítják az egykori búboskemencét és a pecse­nyesütő-sarkot. Ismét helyére kerül az örök­mécses, amelynek pislákoló Senyénél menekültek hajdan a kéményen át a betyárok a pandúrok elől. A padlástérben házimúzeumot rendeznek be. Rózsa Sándor fokosát, fegyverét, továbbá jelleg­zetes betyáröltözéket lát­hatnak a vendégek. A csárda bővítésével egyide­jűleg a kondorosi termálfürdő­ben 30 személyes turistaszállót rendeznek be. A helyreállított, alagutas betyárcsárdát stíluso­san Sándor napján nyitják meg. Farsangra fánk Szerkesztőségünkhöz több olyan levél érkezett, amelyben fiatal, kezdő háziasszonyok a forgácsfánk és a farsangi fánk receptjét kérik. Hogy hozzáse­gítsük az ifjú háziasszonyokat a vendégvárás sikeréhez, kö­zöljük a két fánk elkészítésé­nek leírását. Reméljük, min­denkinek nagyszerűen sikerül majd, és a vendégek sűrű di­cséret közben fogyasztják az ízes falatokat. Jó étvágyat hozzá! Forgácsfánk: 2 tojást és egy kávéskanálnyi rumot annyi liszttel dolgozunk össze, amennyit könnyen felvesz. (Ha V2 dl tejfölt is teszünk hozzá, tésztánk ömlósabb lesz.) Jól dolgozzuk ki, és tállal letakar­va pihentessük i/2 órát. Pihen­tetés után sodrófával nyújtsuk ki késfokvékonyra, derelye- metélővel vágjuk fel tenyérnyi lapokra. A lapokat derelyeme- télővel vagdaljuk be több he­lyen. Bőséges, forró olajban vagy zsírban süssük pirosra mindkét oldalán. Melegen cuk­rozzuk meg, lekvárt adjunk hozzá. Farsangi fánk: Hozzávalók: Vörös, fehér vers Kincseimet eléd hoztam s valamennyit megátkoztam. Bizonyságul, bűnnek, kínnak, mindegyikben lángok nyílnak. Sötétszirmú, pazar kelyliek elhamvadnak, vezekelnek. Dalos tüzek tánca forog, reszketnek, sírnak a sorok. Csókold le az átkot róluk s te leszel a megváltójuk. Leszel könny, kacaj és mámor, csupa dacból, csupa lázitól. Leszel teljesség és béke, sötét sorsom fehér éke. Leszel áldás, szentség, isten, imádság egy őrült hitben. Leszel gyermek, leszel látnok, mert a bús, megváltott átkok palástját én ráderítem s hófehér csöndben, szelíden, két karomban viszlek, édes, nem csodált csodás meséhez; csak vágyunk van, bfínünk nincsen: tiszták vagyunk, mint az isten. Karai László FELVESZÜNK a bádogos, az ács és a kőműves szakmába. FELTÉTELEK: általános iskolai véqzettséq, a 14. életév (az ács szakmá­ban a 15. életév) betöltése. A jelentkezéshez szükséqes iratok: iskolai jelentkezési lap. születési anyakönyvi ki­vonat. Munkaruhát és szerszámot adunk, díjtalan szállásról és teljes ellátásról qondosko- dunk. A tanulmányi eredménytől füqqően ösztöndíjat fizetünk. JELENTKEZÉS A PROSPERITÁS KTSZ Munkaüqyi osztályán. Bp. IX., Viola u. 45. 60 deka liszt, egy kevés só, 10 dkg porcukor, 3 tojássárgája, 6 dkg vaj, 2 evőkanál rum, 3 dl tej, zsír vagy olaj a kisü­téshez. A kovászhoz: 1 dl tej, 3 dkg porcukor? 3 dkg élesztő. Az 1 dl langyos tejből, 3 dkg porcukorból és az élesztőből kovászt készítünk, majd meg­kelesztjük. A lisztet kissé megmelegítjük, és összeszitál­juk a sóval meg a 10 dkg por- cukoi-ral. Hozzátesszük a tojás- sárgáját, az olvasztott, de nem forró vajat, a tejet, egy kevés reszelt citromhéjat, és a meg­kelt kovászt. Az egészet ala­posan kidolgozzuk. A tészta hólyagos és sima legyen! Me­leg helyen kelesztjük, majd lisztezett gyúródeszkán kb. 2 cm vastagságúra kisodorjuk, és fánkszaggatóval vagy po­hárral kiszaggatjuk. Üjra kelni hagyjuk. Ha szépen felemel­kedtek, forró zsírban vagy olajban mindkét oldalán, nem túl hirtelen, kisütjük. A kész fánkot meghintjük vaníliás porcukorral. A háziasszonyok gyakran panaszkodnak, hogy nem sike­rül a fánksütés. Nem emelke­dik fel eléggé, és nem lesz szép „szalagos”. Ennek az az oka, hogy a tészta nincs jól kidolgozva, esetleg nem kelt meg eléggé. 'Ne sajnáljuk az időt a dagasztásra, és arra is ügyeljünk, hogy jó meleg (de nem forró) helyen keljen meg a tészta. S még egy, akinek nincs gyakorlata, az feltétle­nül mellőzze a „szemmérté­ket”, inkább mérje meg a hozzávalókat, és a recept pon­tos utasításait tartsa be. (koczka) a Móra Ferenc halálának 35. évfordulóján' A nyáron lenne kilencven esztendős, mert abban az év­ben született, 1879-ben, ami­kor a megáradt Tisza valóság­gal elsöpörte a föld színéről Szegedet, amellyel csak jóval később, már felnőtt korában forrt össze végérvényesen. És immár harmincöt esztendeje halott. Az ilyen évfordulók arra is jók, hogy kutatgassunk a régi emlékek fiókjában, hi­szen minduntalan előkerül be­lőle valami: elhalványult fénykép, elfelejtett, régi írás. A maga idejében talán sem­miség, csak a véletlen őrizte meg az elkallódástól, most mégis varázsvessző, életre kelti azt, aki halhatatlanul a mienk. Ez a fénykép 1933. júliusá­ban, Karlsbadban készült Móra Ferencről, tehát alig fél esztendővel halála előtt. Az egészségét kereste a csehor­szági csodafürdőben, de csak a gyilkos betegség hatalmaso­dott el ott rajta. „Most már lehet beszélni a dologról — írta akkor egy képeslapon — mert haza is megírtam, a to­vábbi titkolódzásnak nem volna értelme. Ötvenötödik születésem napjára Karlsbad sárgasággal ajándékozott meg, amelyben most már harmadik hete vagyok, fejlődő tenden­ciával, de szerencsére külö­nösebb fájdalom nélkül (ícte- rtis simplex a bn) neve.) Alii­tólue itt ki is gyógyulok be- lő'e, ha nem, akkor haza ’ne gttk jadeit-siobornak a Móra parkba ...” Bizony, nem gyógyult ki, halálos betegen ért haza, Sze- | gedre, és onnan néhány vi- ! gasztalan hét után a pesti sza- | natórium műtőasztalára. Az j operáció sem segíthetett már ] rajta. Rövid ideig tartó lát­szólagos javulás után meg­kezdődött az utolsó felvonás, és 1934. február 8-án meghalt. A régi fénykép egyike az utolsóknak, amely róla ké­szült. A haja már hófehér és kezéből hiányzik az elmarad­hatatlan szivar. A kép bal szélén öreg szegedi barátja, Bállá Jenő. A kis társaság másik két tagja nyilván „karlsbadi bajtárs”. Előkerült az öreg fiókból egy régi újságkivágás is, 1940-ből való. A címe: „Mégis lehull a lepel a Móra-szobor- ról..Ilyesmi olvasható alatta: „Ma. van Móra Ferenc halálánál: hatodik évforduló­ja, s mára virradóra eltűnt szegedi szobráról az a vastag hólepel, amellyel a szégyen­kező tél igyekezett elrejteni ezt az „avatatlan emlékmű­vet ... Nyomasztó emléket idéznek ezek a sorok. Móra Ferenc alakját egy fiatal sze­gedi szobrászművész, Tápai Antal faragta márványba. A szobrot föl is állították a mú­zeum előtti téren, de a hivata­los város különböző ürügyek­kel állandóan halogatta fel­avatását. A szegedi egyetem „díszdoktora” nem volt sza­lonképes a hivatalos körök előtt azokban a gyorsan hit­lerizálódó időkben. Egy éjsza­ka néhány lelkes szegedi fia­tal titokban megtartotta a szoboravatást, miután a szob­rot takaró leplet maga a mű­vész tépte le alkotásáról. És ettől kezdve titokzatos kezek minden éjszaka friss virágot helyeztek el a szobor talapza­tára. A hivatalos szoboravatásra csak a felszabadulás után ke­rült sor, amikor a város egész népe követte meg Móra emlé­két a semmibe tűnt régi vá­rosvezetőség szolgalelkűsé- géért. Magyar László OSTAJBONTÁS Kulturáltabb környezetet! Gödöllő városában a mozi környékén tanyai állapotok uraLcodpak.. A fővárossal egy időben, játsszák itt a legújabb filmeket, tehát örömmel láto­gatjuk. A kellemesen eltöltött pár óra után sötétség és sár­tenger fogadja a kilépőt és ke­rítés nélkül szomorkodó vas­oszlopok. Vajon kinek lenne kötelessége ezen változtatni? Katona Mihály Gödöllő Pest megyei Moziüzemi Vál­lalat. Schiller József, műszaki osztály: A napokban jártam kinn a városi tanácsnál ebben az ügy­ben. Bár nepv.aMni tulajdo­nunk a környék, de jó körül­ményeket szeretnénk biztosíta­ni a mozilátogatóknak. A ta­nács városrendezési terve sze­rint a közelben felépülő üzlet­házzal egy időben itt is ren­det teremtenek. Engem úgy tájékoztattak, hogy még eb­ben az évben lebetonoztatják az udvart és felszereltetik a higanygőzlámpákat. Tehát még egy kis türelmet kérünk. Tapintat? Szegény édesanyámnak volt egyik kedvenc nótája, nyilván ez az oka annak, hegy a mi­nap, amikor véletlenül bekap­csoltam a rádiót, megilletőöve ismertem föl a fülbemászó dal­lamot egy meleg férfibariton interpretálásában: Szomorú a nyárfaerdő, Fodrával a tutó felhő Bevonta. önkéntelen kísérőjévé sze gőuve az énekesnek, uiszkre- ten vele dúdoltam a jól ismén oánatos szöveget, de csak a narmadik song, mert ott vá­ratlanul összekuszálóüott mm- den. Köd lepte be a Nagy-Szamost, Mar mmalunk nem járja most A nóta . . . — sóhajtotta egykoron a nó- taköítő, kései toimácsolója azonban fícamíntott egyet az eredeti szövegen, és eképpeu zengte a dalt: Köd lepte be a nagy várost. . . Hogy mi késztethette erre az ártatlan, de verstanilag sem túlságosan sikerült szovegna- misításra (a „nem járja most” a „Nagy-Szamost”-ra vitatha­tatlanul jobban rímel, mint a „nagy varost”-ra) nem tudom, csak gyanítom, hogj' az a va­lami, ami a második világhá­ború után nagyon rosszul ér­telmezett tapintattal minden­áron ki akarta törölni szótá­rainkból egynémely olyan va­ros históriai patinával is be­vont régi magyar nevét, ameiy kívül rekedt az országhatáro­kon. Makacsul Bratislava^ mondtunk és írtunk például, fütyülve arra a köztudott tényre, hogy a Szlovákiában megjelenő magyar nyelvű új­ságok legalábn annyiszor ír­nak Pozsonyt, mint ahányszor Bratislaváí. Hasonló volt a helyzet Cjvidékkel is, amely városnév csak a Vajdaság saj­tójában juthatott nyomdafes­tékhez, de nálunk szigorúan Xoviszád volt, mint ahogy Sza­badka is Szubotica. Még szerencse, hogy ez a rosszul értelmezett tapintat is belekerült az oktalan túlzások süllyesztőjébe, különben éne­keseink képességét és ener­giáját alaposan igénybeven­nék a szükségesnek vélt szö­vegkorrekciók, hiszen* meg­számlálhatatlanul sok olyan régi nótánk, dalunk van, amelynek szövegében föl-föl bukkan egy-egy elidegenített földrajzi hely régi neve. M. L. CIRKUSZ Az idén kell elkészülnie a Fővárosi Nagycirkusz új, kör alakú épületének. A ko­rábbi, a századfordulón ideiglenes jelleggel épült cir­kuszt életveszélyes volta miatt bontották le, az új épületet már a korszerű po­rondművészet igényeinek meg­felelően építik. Ellopták a hóember szénszemét JÄROK A HÖ FEHÉR POM­PÁJÁBAN s folyton a hóem­berre gondolok, melyet Kosz­tolányi- 32 évvel ezelőtt, egy januári reggelen a járda szé­lén megpillantott. Még aznap cikket írt róla nagyobb öröm­mel, mintha valamelyik köz­életi kiválóságról kellett vol­na nyilatkoznia. Ez a rövid 60 vagy 70 soros írás ajánlólevél lett az örökkévalósághoz: hó­embere bekerült a tél panteon­jába; a többi halhatatlan em­lékű hóember közé. Egyszóval Kosztolányi jegyzete — re­mekmű, s egyben önvallomás is. Csupa véletlen és tudatos önleleplezés. Művészetének kulcsát találtam meg ebben a kis írásban: a titkokat nyitó ördöglakatkulcsot, melyet nagy élvezettel hajlítgatott, csavar­gatott egész életében, s ha­lála pillanatában megindító szerénységgel elrejtette elő­lünk. Ahogy a 32» évvel ezelőtti napon kilép az utcára, s a januári reggel villogásában megpillantja a hóembert, nyomban elszólja magát: teg­nap este még nem volt itt, s lám, ma hajnalra megszületett. Megszületett a hóember! Nyelvbotlás volna ez? Vagy talán költői ötlet? Csodálkozá­sa megkapóbb és mosolyogni valóbb. Már nem is a gyereké, hanem a bálványokra ámuló rokonszenves vademberé, aki lelket lát minden teremtmény­ben. Honnét kapta ajándékba ez az európai műveltségű és kifinomult szellemű ember „barbár” érzékenységét? Más csak odatekint az ilyen sete­suta arcú, dömehasú, félrevá­gott fazéksipkájú lényre, mo­solyog tán és továbbmegy. Ö megállt előtte, mint egy isme­retlen faj képviselője előtt, s körülbámulja. Úgy tűnik, szí­vesen kezet is rázna vele. Né­zi, mint akit a puszta látás is mámorba ejt. Nézi szemét, mely két széngöröngy; és szá­jából kilógó pipáját, amely nem más, mint egy fadarab. Kutyája is van a hóember­nek; hókutya, fekete szemmel, fekete orral. A látvány régi te­lek borzongásait idézi föl ben­ne a gyermekkorát, s nyom­ban egy ősibb borzongást is: vajon ki hozza világra a hó­embert, és ki hozza létre az élőt? Ami ártatlan ámulat, játékosság volt az előbb, most döbbenet lesz! A gyermekko­ron áthömöpölyögnek a ham­leti ráncok. Fölkomorlik az örök kérdező — Kosztolányi: a gyermek és a bölcs, a nyugta­tó és a nyugtalanító, a rejtel­mekkel hadakozó, kinek elég egy hóember, hogy az emberi­ség szédítő kérdéseire pillant­son. Elég, hogy 32 év után most az én agyamat is össze­rántsa, s tűnődéseimből kizök­kentve, embervoltomra e perc­ben is rádöbbentsen. A játék­tól a halálos problémákig íme, nála ilyen rövid az út. Ilyen rövid, vagy inkább ilyen üstö­kös gyorsaságú? „Ki hozza az embert a vi­lágra? Rejtély! De ki hozza a hóembert a világra? Még na­gyobb rejtély!” Ezt írja. Vagy­is azt: ki teremti meg az „al­kotóban” a kedvet, hogy ép­penséggel hóembert csináljon. S mivel erre a titokra újabb kérdéssel lehetne csak felelni, közvetlenebb és kézzelfogha­tóbb választ keres, s ez újra elszólásnak hat: bizonyára a szomszédos szeneslegények csi­nálták a maguk mulattatására, szilaj derű és vastag röhögé­sek közepette. MI AZ, HOGY BIZONYA­RA? Miért nem mások? Miért éppen ők, a rekedt han­gú, rumszagú fiúk? Miért nem az aranygombos, selyem nyak- kendős úri csemeték, akikhez ő külsőségekben, csokornyak­kendőjével és emlékeivel kö­zelebb állt; kiknek tán még az idejükből is inkább futotta volna. Elszólás lehet ez? Ha igen, akkor nagyon is tudatos elszólás. Kosztolányi tudta, hogy hóembert is olyan kéz csinálhat, amelynek múltja van a teremtésben. A munkát- lan kezeknek még a puha hó sem engedelmeskedik. Ahhoz, hogy lélek legyen a teremt­ményben, a lélek állandó mű­ködése kell. A folytonos te­remtés áhítata és önfeledtsége, a kedély buzgalma, mely nem a hóesés, első ihlető pillanatai­ban szállja csak meg az em­bert. S ahogy ott áll a szenesle­gények remeke előtt, szaktársi rajongásból legszívesebben ke­zébe kapna egy nádpálcát, és az utca népes gyülekezetének elmagyarázná a „műalkotás” erényeit, a művészet titokzatos mikéntjét, hogyanját, akár egy művészettörténeti órán. A szenvedélyes tanítóra ismerek rá e hirtelen támadt nosztal­giából. így magyarázott egész életében életről, halálról, er­kölcsről, embertelenségről tíz kötetet is megtöltő cikkeiben, jegyzeteiben, tanulmányaiban. Ahogy a hóemberről beszélt volna az utcán a sétálóknak, úgy beszélt ő Édes Annáról, egyik legkedvesebb élő szob­ráról, miközben a mutogató nádpálca késsé változott kezé­ben, hogy egy föloldhatatlan pillanatban átadja a szobor­nak, a kis cselédlánynak, hogy a továbbiakat már ő magya­rázza el. Még egy utolsó tekintetet vet a hóemberre, hogy sajátságos kosztolányis — vallomással el­távolodjék a tárgytól. A mű­vész önzetlenségét tiszteli az „alkotóban”, mivel nem kőbe, csak múlandoba, hóba faragta sugallatait. Azokhoz a költők-» höz hasonlítja őket, akik ho­mokba: írják halhatatlan ver­seiket ... Ha ezzel a végkifejlettel fe­jezi be az írást, hangulatos ké­pet fest a téli utcáról, a játé­kos kedvű szeneslegényekről, a gyermekkort felidéző miti­kus telekről. De Kosztolányi továbblép, egészen, a történel­mi általánosságig. ESTEFELÉ HAZATÉRŐ­BEN, már csak a hóember hul­láját találja ott a járdaszélen. Ha a délelőtti hasonlatokat folytatja, a pusztulás láttán a halállal viaskodó gondolatokig juthatott volna el. A hóember születésétől az ember halá­láig. Az ős — gondokon töp­rengő bölcselő helyett azonban most a társadalmi ember kezd beszélni... Ügy fekszik a föl­dön a hóember, mint egy rab­lógyilkosság áldozata. Kilop­ták két szénszemét, ellopták fekete szénbajszát, horpadt fa­zék süvegét, fapipáját. Vajon ki lopta el? Nyilván szükséget látó szegény emberek, hogy a szigorú, januári éjszakán — ha csak egy órácskára is — begyújthassanak kályhájukba, vagy megfőzzék rántott leve­süket. Kevesen írtak ilyen gro­teszk és kegyetlen kritikát a korról: ellopták a hóember szénszemét! Az is lehet, hogy nem így történt. Lehet, hogy a széngö­röngyöket gyerekek gyúrták hógolyóba, hogy keményebb legyen, messzebbre repüljön. A fazéksüveget egy komédiázó kölyök csapta a fejébe, hogy a bohócképű hóemberrel verse­nyezzen. Én mégis Kosztolá­nyinak hiszek. Az elesettekkel együttérző író túlozhat csak így az igazság érdekében. De vajon túlzás volt ez? Vagy in­kább jelkép? Egy embertelen kor túlzásainak jelképe? A széndarabokat fölszedő nincs­telenek, a József Attila-ver­sekben feltűnő proletárok ro­konai. a pályaudvarokról fát lopó kisgyerekek bátyjai, is­merősei. Kosztolányi következ­tetése nem József Attila-i kö­vetkeztetés, de valóságlátása és igazságérzése az övével ro­kon. A hóember hullája már csak ürügy neki, hogy a pusz­tulásról beszéljen, a fagyról, a társadalom dermesztő időjárá­sáról, a kimutatásokból ismert tüdőbetegekről, akik az első tavaszi napfénytől a hóember­rel együtt elpusztulnak ... KOSZTOLÁNYIT — joggal — polgári költőnek tartják. De cikkeiben, prózájában gyak­ran versei látóhatára fölé epaelkedett, jegyzetét fanyar keserűséggel és maró gúnnyal fejezi be. Szó szerint idézem, közmondásnak is beillene: „Ügy látszik, hóembernek sem érdemes születni 1935- ben!” Karácsonyi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents