Pest Megyei Hírlap, 1969. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-16 / 39. szám

fest mCYF.I 1969. FEBRUAR 16., VASÄRNAP Az egyik ívben halad/ I a másik szinte száll... MAI TÁJ (MTI Foto, Kovács felv.) 'SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSS/S/SSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSS/SSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSJ'SSSSSSSSS Versmondók Vecsésen dalvást, de olyan ügyetlenül, hogy a társaságban megerősö­dik a gyanú: életében talán most csatolt először lécet a lábára. Lassanként kiderül, hogy az egész együttes vigasz­talanul kezdő, egyetlen tagja van csak, aki már próbálko­zott néhányszor. Most rákény­szerítik a vezetést, Tétovázva, botladozva elindul hát, kötött gyapjúsapkája alól kövér iz- zadságcseppek gurulnak végig a homlokán. Óvatosan csúsz­kál a puha hóban, a többiek utánozni próbálják. Az úton, amelynek kőbur­kolatát vastagon borítja a hó, rendőr közeledik és már mesz- sziről integet, hogy térjenek le az útról, ahol tilos a szórako­zás. Igen ám, ha olyan egyszerű lenne ez a letérés. Az úttest kissé kidomborodik a világ síkjából, és ezek az átkozott deszkadarabok egyáltalában nem arra viszik foglyukat, amerre a szabályok parancsol­nák. Már a szelíden lejtő hegy­oldal havát túrják, tapossáik, olykor lihegve megállnak és büszkén néznek hátrafelé, ar­ra a másfél méternyi emelke­désre, amellyel sikerült meg­birkózniuk. Fölöttük, az emel­kedés peremén most fölbuk­kan egy férfialak, a hallgatag útitárs, és a következő pilla­natban széles ívben suhan el az orruk előtt. Lécei alatt fel­hőzik a hó. önfeledten bámul­nak utána, amint a lejtő túlsó oldalán eltűnik szemük elől. — Most már tudom, hogy kell! — kiáltja az egyik baj- nókjelölt, majd nekibátorodva elindul, nagyokat lendül, me­részen hadonászik botjaival, alatta siklani kezdenek a tal­pak, de kétségbeesett arcán látszik, hogy nem egészen ura a helyzetnek. Egyszer csak összekavarodik minden, kusza gomolyaggá válik a bátor, lé­cei elkeverednek botjaival és a gyönyörű repülésből igen csúnya bukfenc lesz. Éles reccsenés hallatszik, és a tett­helyről messze repül az egyik léc levált eleje. Kinevetik szegényt. A vezér aki előzőleg áttanulmányozta a sísport irodalmát is, német verset idéz: Der eine fahrt im Bogen, Der and’re fahrt im Schuss, Der eine, weil er will, Der And’re, weil er muss. (Hevenyészett fordításban: Az egyik halad ívben, — A másik szinte száll, — Az egyik így akarja, — A másik, mert — muszáj ...) — Ez a legfőbb alapszabály teszi hozzá öntelten —, Schnei­der Hannes, az arlbergi világ­hírű símester verse, ö ismer­te föl először a testsúlykor- mányzás jelentőségét. — Testsúlykormányzás — révedezik az egyik tanítvány —, majd néhány pillanat múl­va felnyög: — Azt hiszem, mára elég volt. Megéheztem. E gyhangú, lelkes helyeslés­sel találkozik a javaslat. A társaság tüneményes gyor­sasággal szabadul meg a ké­nyelmetlen lécektől, fölfedez­ve, hogy szabad lábbal sokkal kényelmesebb a mozgás. A bo­tokat és a léceket pontosan, úgy szúrkálják maguk körül a hóba, mint ahogyan a filme­ken látható. Fölnyílnak a ta­risznyák, előkerülnek a ter­moszok, és röpke félóra múlva már vidáman indul a társaság vissza, az olyan könnyelműen elhagyott város felé. Magyar László ^s*ssssssysssssssssssssy7sxsy*sss/yy^sssss*ssssssxsssssssssssssssssss*ssssss0sssssssssj!\ s s äs SZUAN HOANG: Dong-hoi kikötője A mellékutca hosszán koppan lépted, föléd hajol az árnyék pálmafája. Szél legyezi a kikötőt, s az este lehűl váltadon, mint a csillagok. Az utca két során romok, és derekad köré mint gépfegyver-szalag, csend csavarodik. Hisz őrzi derekad kezem, t vállad őrzi a kapualjak lágy lehelletét, léptedet visszhang sokszorozta, ablaksorok villantak szemeidbe. Az utca két során romok, de lépteid zenéje bekopog mint a hűs remény, s a hű gépfegyverek. r'S*S'***S*'SSS'SS'S'SS*SS"S*SS'SS*SS*SS*SSSSS'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS*SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS, letörölgette. — Köszönsz ne­kik ... — Jaj, ezt már tudom! — Nahát! És illedelmesen átadod. A szüleim küldik ezt a kis semmiséget a doktor úrék- nak... — Nem mondom azt, hogy semmiséget. — Hát akkor mondj mást. — Mit? — Na, látod?! Nem tudod, mit kell mondani, de kritizá­lod az embert! — Apa nem mert kiegyenesedni, nehogy beverje a fejét a bolthajtásba. A sapkája már úgyis tele volt pókhálóval. ■<— És csak akkor ülsz le egy percre, ha marasz­talnak, ha kínálnak ... Süte­ményből csak egy falatot... És ha kérdeznek a tanulmá­nyaid felől... — örülnek, ha elmarhatják a piát, 'nem fognak sokat kér­dezősködni. Apa dühösen tekintett fel: — Ezt a beszédet nem tűröm! Érted?! És Bereczkiéknél is il­ledelmesen beszélj. Ne hozz rám szégyent. Tudják, hogy rendes család vagyunk... — Tomi mesélte, hogy Be- reczki nagy piás. — Tomi! Ki az a Tomi? — Ott lakik a házukban. — Ne hallgas te a Tomira. Rám hallgass! — Te is mented! — Én?! Mit mondtam én?! Na, halljam csak, mit mond­tam én? — Anyának. — Azt mondtam, hogy Be­A félévszázados jubileum alkalmából a KISZ Központi Bizottsága, a Művelődésügyi Minisztérium, a Szakszerveze­tek Országos Tanácsa, a Ter­melőszövetkezetek Országos Tanácsa, a Szövetkezetiek Or­szágos Szövetsége és a Kisipa­ri Szövetkezetek Országos Szövetsége meghirdette a Ta­nácsköztársasági Művészeti Szemle országos szavalóverse­nyét. E versenyre a vecsési szövetkezeteik Jókai Együttese is benevezett. Ahogy elkezdődött Megalakulásának huszon­kettedik évfordulóját ünnepli az idén. Tizenötödmagával Kiss István alakította. Hol a2 MSZT, hol az MNDSZ fordult hozzájuk, rendezzenek vala­mit. Gazdátlanok voltak. La­kásokon, iskolai tornaterem­ben próbáltak. És minden pro­dukciójukat megtapsolták. Három év múlva felfigyelt rájuk a földművesszövetkezet Patrónusuk lett, névadójuk és gazdájuk. Felajánlotta az iro­dáját, ott készítsék elő szerep­léseiket. Később egy gazdasági épületet bocsátott rendelkezé­sükre. Mit kerteljünk, égj istállót. Nekiestek, átalakítot­ták, tiszta, szép otthont vará­zsoltak belőle. Így lett irodá­juk, próbahelyiségük, klubszo­bájuk, raktáruk, kelléktáruk nagytermük. — De nem úgy van, Pista — vág a művészeti vezető szavá­ba Horányi Lajos, akit min­denki Csahi bácsinak nevez ötven éves örökifjú, bohém kedélyes ember, ez egyesület leglelkesebb tagja, ami nagj szó, mert még nyolcvanhár­mán vannak rajta kívül lelke­sek. — Először a szabadtéri színpadot építettük. Valóban, azt. 1955 júliusá­ban. 160 ezer forintot érő tár­sadalmi munka volt. Mici és a pincebár — Legújabb létesítményünk pedig a pincebár — dicsekszik az arany szőke Endrei Mária aki tíz éve szubrettkedik a2 együttesben. Még általános is­kolás korában kezdte, és mint­hogy az első szerepében égj Mici nevű leányt alakított, rá­ragadt a Mici név, még s munkahelyén is csak úgy is­merik, hogy a Mici. — Kép­zelje, nem is oly rég, még sa­vanyú káposzta illatozott ben­ne. Nézze meg... Nos, hogj tetszik? Havonta egyszer nagj klubestet rendezünk idelenn. Itt most csak azt mondha­tom a pincebárról, hogy re­mek, mert vissza kell kanya­rodnom az együttes történeté­hez. Ott hagytam abba, hog> már volt szabadtéri színpac és épület. — A bútort innen-onnar kérincséltük össze. Ma mái háromszázezer forintot ér í berendezésünk. Nem örülhettek sokáig Négy év múlva társbérlő kaptak, az Ezüstkalász Tsz-t irodáival, raktárával, műhe­lyével. A szép udvar egycsa- pásra ócskavasteleppé válto­zott. Az ő kedvüket azonban semmi sem vehette eL Min­den évben kulturális szemlén vettek részt. Szövetkezeti fesztiválokon országos sikert arattak. Bejárták Tolnát-Ba- ranyát. Felléptek Szegeden, Pesten, Szarvason. Színjátszó csoportjuk, irodalmi színpa­duk, ének- és tánczenekaruk van. És alapos, kitűnő mű­szaki gárdájuk. A siker útján Harminc versmondó. Éven­te általában 35 alkalommal állnak a közönség elé. Átlagos életkoruk: 27 év. öt eszten­deje hajtott ki ágként a szín­játszó csoportból. Kis létszámú, könnyen mozgatható közösség. Hírharsona című összeállítá­sukkal estek át a tűzkereszt­ségen. Nemcsak Vecsésen, de Cegléden, Kiskunhalason és a fővárosi SZÖVOSZ-iskolában is bemutatták. Hámori Ottó Megmérettél című dokumen­tumjátékával már nagyobb fába vágták a fejszéjüket, és nem tört bele. Az együttes és vezetője, Kiss István, 1962-ben megkapta „A szocialista kultúráért” érdem­érmet, Kós Károly „Budai Nagy Antal” című színművé­nek hiteles, művészi színvo­nalú előadásáért, 1968-ban pedig elnyerte a „Kiváló együttes” címet. Az előbbit Abonyban, az utóbbit Pesten, a Fészek Klubban vették át. Mindenki készülődik A szavalóversenyre hetve­nen készülnek, köztük sok ál­talános iskolás. Megtartását február 23-ra tervezik. Az arany- és ezüstérmes szava­lok, Hraclwvina Lajos, Fi­scher Mátyás, Nagy Erzsébet, Vajda Jolán, Nagy Bálintné, kisebb csoportokban foglal­koznak a résztvevőkkel. — A háziversenyt nézőkö­zönség előtt tartjuk meg a művelődési házban. Számí­tunk legalább kétszáz ven­dégre. Az egyes korcsoportok produktumait énekszámok követik. Általános iskolás, kö­zépiskolás és felnőtt korcso­port indul. S amíg a megyei tanácstól érkező szakzsüri ta­nácskozik, Fejes Endre „A hazudós” című dramatizált novelláját mutatjuk majd be a közönségnek. Bízunk abban, hogy legalább tizenöten beke­rülnek a járási döntőbe. Ady- verseket, tanácsköztársasági témájú költeményeket szaval­nak, és mai költőket, Jevtu- senkótól Baranyi Ferencig. — Márciusban a szövetke­zeti színjátszó együttes or­szágos szemléjére is elme­gyünk. Szarvasra. Negyven­ötén. A szavalok és az ének­kar közreműködésével, Cson­tos Gábor „Latinka Sándor” című drámáját adjuk elő — jegyzi meg Kállai László, aki Páncél Miklós horthysta fő­hadnagyot, a ki végző osztag egy tisztjét teremti élővé a színpadon. Feleségével, aki szintén az együttes tagja, sza­val és énekel, Nagytétényből járnak el Vecsésre, a próbák­ra rendszeresen. Versenyzőből védnök A járási versenyt március­ban, Monoron, a területit, me­lyen eldől, hogy hány Pest megyei szavaló juthat be a szolnoki országos döntőbe, áp­rilis 13-a és május 4-e között Salgótarjánban rendezik. A verseny védnökéül Ven- czel Vera színművésznőt kér­ték fel. — Örömmel teszek eleget a kérésnek — mondta. — 1961- től több éven át én is ver­senyzőként jelentem meg Szolnokon, nagy megtisztelte­tés hát most számomra, hogy ez alkalommal védnök lehe­tek. Máig sem felejtettem el azokat az izgalom fűtötte na­pokat, tanulságosak voltak, elmondhatatlanul sokat segí­tettek nekem abban, hogy a Színművészeti Főiskolára ke­rülhettem. Évről évre renge­teg versszerető emberrel ta­lálkoztam, a verseny egyre szenvedélyesebbé vált, szép emléket ébresztett fel bennem ez a most ért megtiszteltetés. Remélem, észreveszi majd, hogy a vecsésiek milyen te­hetségesek ... P. I. A pince csapóajtaja tárva volt, apa odalentről ren­delkezett: — Még egy csatos üveget! Emma! Hallod? Egy csato- sat!... Anya a hurkát sütötte, de nyitva kellett hagynia a kamra ajtaját, mert apa minduntalan felkiáltott vala­mit a pincéből. Tisztára öb­lögetett üvegekbe fejtette le odalenn a bort az ünnepi nyitott hordóból. Anyának éppen elég dolga akadt a konyhában, de nem marad­hatott nyugton. — Nem lennél olyan szí­ves? — szólt ingerülten a fiának. Kálmus, mintha nem is hallotta volna, beletemetke­zett a Verne-könyvbe a ho­kedlin. — Kálmus! A füleden ülsz? Nem lennél olyan szí­ves? ... — Mit? — nézett fel a fiú. — Emma! — türelmetlen­kedett apa a pincében. — Egy csatosat! — Egy csatosat — mondta anya Kálmusnak. — Láthatod, hogy nem érek rá. — Mit csináljak a csatos- sal? — Vidd le apádnak a pin­cébe. De fintorok nélkül, igen? Kálmus lecsúszott a hoked­liről, hóna alá csapta a Ver­nét, és becsoszogott a kam­rába. Csörömpölt, zörgött. — Nem találom... — Ott lesz a polcon. — Kapom már végre azt a csatos üveget? — harsogta az apa. És anya kintről: — Kálmus, mozogj már! — Jó, jó... — Már elmagyaráztam. Kel­lemes ünnepeket kívánsz. Rendesen meghajolsz, érted? És Bereczkinének érthe­tően kezitcsókolomot kö­szönsz, nem pedig a fogad között makogod azt a ksz­SZAKONYI KÁROLY: KÁLMUS csóklomot, ahogy szakiad. És megmondod, hogy édesapád ... nem: a szüleid küldik ezt a kis semmiséget... — Akkor azt mondják, mi­nek hoztam. — Mit minek hoztál? — Apa bedugaszolta az egyik üveget; a csatosból kicsöpög- tette az utolsó vízcseppeket is, és megszívta a gumicsövet. — Mit beszélsz? Hogy mit minek hoztál? — Semmi. — Kálmus! Ne und magad, nekem ne und magad már me­gint! — Nem unom magam. — Nahát! — A csatos nya­kánál habzott a bor. Apa el­csippentette a gumicsövet, ma­gasra emelte, óvatosan kivette a hordóból. Bezárta az üveget, — Ne mondd nekem min­dig ez* a jó-jó-t! — mérge­lődött anya a sercegő hur­kák fölött. — Megtaláltad? Kálmus a könyvvel, meg az üveggel lekúszott a pin­cébe. Apa a pókhálós bolthaj­tás alatt görnyedt, vékony gumicsövön szippantotta a bort a palackokba. — Tessék — nyújtotta a lépcső aljáról Kálmus az üveget. — Mindjárt menned kell! — mondta apa. — Nekem? — Te jó isten! Mosakodj meg egy kicsit és vegyél fel rendes ruhát. Csak nem így akarsz átmenni Bereczkiék- hez? — És aztán ott majd mit mondjak nekik? — Ne kezd már megint, ió? — De mit mondjak nekik? I . város kőrengetegében • A nem tart sokáig a frissen : hullott hó farsangi királysá- ; ga: reggel már cuppogó latyak : fogadja a járókelőket. A bu- jdai hegyek azonban hűségesen I őrzik hósubájukat, és friss le- I heletük, áttörve a ránkboruló : füst- és koromfelhőket, elhoz- | za a nagy késedelemmel bekö- Iszöntött síszezon hírét. I A szabad idős bajnokok és I bajnokjelöltek, haladók és i kezdők, lázas izgalommal sze- i dik össze a kellékeket, j — Porhó! — újságolja a vil- I lamosmegállónál egy elegáns l sportférfiú, akinek fölszerelése j vadonatúj, lécein sértetlenül ! fénylik a színes lakk. I A villamos hátsó peronján I valóságos síakadémia kezdő- I dik. Mindenki a tudományát i fitogtatja, oktat, magyaráz, de la leglármásabbak olykor gya- ínakodva sandítanak arra a I kopottas férfira, aki szótlanul ; kapaszkodik a lépcső rúdjába, i másik kezével magához szo- Irítva eléggé megviseltnek lát- Iszó sítalpait. | Aztán: roham az autóbusz jelien. A lécek kopjákká vál­toznak, a nádkarikás botok I acélhegye veszedelmesen ke­• rülgeti a szemek tájékát, de la busz csihos kalauznője i szenvtelen hangon közli a ro- | hamozókkal, hogy kár a fá- | radságért, mert az üzletsza- | bályzat értelmében síléccel I utazni szigorúan tilos. i — Hát akkor mi lesz? — jesik kétségbe a vadonatúj föl- I szerelés birtokosa —, hogy le­lhet följutni a hegyre? I Kissé félrehúzódva tanakod- jni kezdenek a járda kásává I taposott haván. Az egyik köz­iben észreveszi, hogy a hallga­tag útitárs már föl is csatolta • léceit, és úgy indult meg föl­• felé. Úgy látszik, a hegyre így • is fel lehet jutni. I Követik tehát a példát. Szu- jszogva birkóznak a hosszú lé- jcekkel, csattognak a rugók, ; nyikorog a cipők vastag bőr- ; talpa. A hangulat kissé meg­• komorodik, de tüstént meg­• enyhül, amikor az egyik sport- llady a csatolás körülményes I művelete közben egyensúlyát I vesztve puffan az útmenti i árokba. I — Nem az első bukás ezen •a tájon — idézi kissé rtiódosít­• va Adyt egy síbajnoknak ; maszkírozott irodalmár. E gyszer azért mégis csak el kell indulni. Mindenki | a vadonatúj fölszerelés tulaj- • donosát lesi, tőle várva a kez- I deményezést. Az tesz is né- • hány gyámoltalan lépést ol-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents