Pest Megyei Hírlap, 1969. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-12 / 9. szám

# PEST HEGYEI ^Crrfap 1969. JANUÁR 12., VASÁRNAP A pomázi klub Alakult: novemberben I Puha gyöngyök SIMON EMIL: Háromszáz szerb él Pomá­zon. Eddig nem volt hely, le­hetőség számukra, hogy* ott­honos környezetben elbeszél­gethessenek saját nyelvükön, nem voltak eszközeik, hogy nyelvi kultúrájukat, művésze­tüket csiszolják, fejlesszék, át­adják az újabb generációk­nak. — A most alakult klub be­tölti majd ezt a szerepet — mondja Pákolicz Mihály, a művelődési otthon fiatal igaz­gatója. — Már éppen ideje volt, hogy összefogjuk őket, alkalmat adjunk a közösségi életre. Banális, amit mond­tam? Akkor jöjjön, elviszem valahova. Alacsony kis ajtón, sötét he­lyiségbe lépünk. Nagy ováció­val üdvözöl bennünket a há­zigazda, Gyurin Szávó. — Ö a legjobb szervezőjük. Hallgatnak rá, nem ismer le­hetetlent — súgja kalauzom. Kölcsönös bemutatkozás, a házigazda furcsán, tétován nyújtja a kezét. Aztán gyor­san felvilágosít: — Ne lepőd­jön meg. én nem látok. Kö­zépkorú férfi és egy nagyon fiatal fiú ül még velünk Szá­vó szobájában. Ö, ahogy ma­gyaráz, mesél fel-alá járva, minduntalan tanúnak szólítja őket: — Itt lakik Nyári Károly, a híres műgyűjtő, hiszen tudja. Lakása bátran nevezhető szerb múzeumnak. De nemcsak gyűjtéssel foglal­kozik, szívén viseli a hagyo­mányok ápolását, a szerb kö­zösség összetartását is. Ű ve­tette fel, már jó pár évvel ez­előtt, a klub gondolatát. És az új művelődési otthon igazga­tója, barátom, örömmel fogad­ta a gondolatot. — Az alakuló ülés novem­ber végén volt. Nagyon sokan jöttek el, végignézni a mű­sort. Meg aztán itt volt egy­két híresség is. Például Vuji- cics Tihamér, a zeneszerző — ő Pomázon született, a daj­kája még most is itt él —, az-, tán Stevanovity Mirenkó, a Narodne Novine főszerkesztő­je. Nagy cikket írt aztán er­ről az első összejövetelről. Volt is mit Írnia, sokkal job­ban sikerült, mint azt egyál­talán elképzeltük. — Ha pedig jól kezdődik valami, már félig nyert az ügy. Ügy ment minden, mint a karikacsapás. Mirenkó meg­ígérte, hogy segít a progra­. mok összeállításában, felkéri az előadókat... Mert szeret­FODOR ANDRAS: A hóhullásban ,+í; A hóhullásban szépek a lányok: fejüket meghajtva futnák az útra, vef-deső pillájuk szirmok közt billeg, harmatos csillagok ülnek hajukba. Ügy érzik, mintha az ég sűrűjéből libegne köréjük zizegő dallam —, márványos arcukon átüt a mámor: vérük, a vígtűzű rózsa kicsattan. A hóhullásban szép az öregember, amikor egyedül ballag a dombra: süvege, válla a zuhogó szálak rácsait szelíden tépkedi, bontja —, emelt arcából tág szeme kitartón figyel a pelyheket 1 ingató égre, nyakába csüngő ősz haja, ezüstös bajusza fehéret ír a fehérre. idáék szobájában a ven­dég jó érzéssel szemlélte a rendet. — A lányom műve — szólt a házigazda. — Hát Icuka? — Táncpróbán van. — Táncra termett lány — mondta Takács, — Amiből él, arra termett! — igazította ki Vida — Legyen csak dolgos! — A kettő nem ellenkezik! — Nem hát, ha erőltetik az egyezésre! — Te talán nem táncoltál? — kérdezte a vendég. — Ha mód volt, egyfolytá­ban két napig is! — Na, látod? őnekik még több jutott. Én is most szeret­nék fiatal lenni! — Manapság megöregszik az ember. Ez a sorsunk! Gon­dolom, fontos dolog lehet, amiért énrám is áldozol az idődből! — Megbízatás — mondta mosolyogva Takács. Vida felkapta a fejét. — Miféle? — Ugye, ismered a tör­vényt? — Azt hiszem. Ne ölj, ne lopj !.... — Az évszakok idejét is tu­dod? — Négyet — mondta Vida. — Akkor jó! Bizonyosan megfigyelted már, hogy ta­vasszal kivirulnak az ágak, költ a madár, legény a lány­hoz szegődik. Így parancsol­ja a természet. Neked is van egy lányod, Bálint. Éppen el­néztem egyik nap és arra gon­doltam: szívesen jönnék vé­nek, ebbe a házba! — Hát az unokáidat hová tennéd? — kérdezte Vida. — Lásd. ez a baj! öreg fa tavasszal sem éled! De az, akit én ajánlok, virágjában levő legényember. Az állatgondo­zóknál dolgozik. Szorgalmas, csendes, nincs vele semmi ba­junk. Most úgy érzi, hogy Icuka, meg ő, egymáshoz va­lók. Engem azért küldött, hogy elkérjem. — Szóval ezért jöttél? — kérdezte Vida. Takács eleresz­tette a kérdést. — Olyan ember, akár fiam­nak is fogadnám. A munká­ban: mint a vas. Más ember­hez: akár a kalács. — És az apja, anyja? Nem tartanak elég jónak? — Nincs neki. Árva, mint a régi jegenye. — Ügy! — sóhajtott Vida, és elakadt. A csendességben behallat­szott a szél futása. — A lányom még nem is eladó — mondta csendesen Vida. — Akkor minek engeded ki a világba? Ha meglátják, belé- szeretnek, mert olyan! — Ha meg abba sorba ke­rül, majd én választok! — Nem először küszködünk mi egymással! Téged mindig a félelem kötött, ha valami másként alakult, mint aho­gyan megszoktad! A mi időnk­ben még az volt a rend, hogy a szülők választottak. Ezek a fiatalok okosabbak, mert ők fognak egymással élni! Lásd az én példámat: nem szóltam én se fiamnak, se lányomnak a dolgába! — Na és? — kapta fel a hangját a házigazda. Csendesség szakadt közéjük, méregették egymást. Együtt nőttek fel, most úgy érezték, mintha a másiknak új arca nőtt volna. Odakint párával telt a levegő, eső ígérkezett. Váratlanul kiabálás verte fel az utcát. Takács a nevét hal­lotta. Vida kinyitotta az abla­kot. Kerékpáros ember rohant lihegve, amikor megállt előt­tük, alig tudott megszólalni. — Egy vontató belerohant az istállóba, össze Is döntötte! — Menj, mindenki menjen oda! — ordította hirtelen Ta­kács. — Mi is menjünk! — szorította meg Vida karját. — Két bicikli van itthon, hamar kiérünk — mondta Vi­da ... Eleredt az eső. Tapogatózó, ritka cseppek után hirtelen zá­por ereszkedett. Takács leug­rott a kerékpárról, rohant az épülethez. Megkönnyebbülten látta, hogy a hírhozó ember tódított. A falba ékelődött a vontató, de az épület állt. A nyílásokon mentették a jószá­got. Takács erélyesen intézke­dett. Vida egy fa alá húzódott, idegesen rágta a szája szélét. Hirtelen meglátta a. lányét. Futott a falu felől. Élébe akart állni, aztán meggondol­ta. Inkább úgy fordult, hogy Ica ne vegye észre. A lány a tömegbe furakodott. — Meg­halt valaki? — kérdezte a fé­lelemtől remegve. — Itt sen­ki — mondta egy ember. — De tavaly öregapám! Ica fellélegzett. Bátrabban nyomult előre, s meglátta Bok­rost. Intett is, de a fiú nem vette észre. * Ica távolabb ment, nekitá­maszkodott a falnak. Egy idő múlva Bokros odajött hozzá. — Hát te? — kérdezte. — Itt vagyok! — mondta büszkén a lány. — Meghallot­tam a bajt. Egy ember felver­te a falut. Azt mondta: min­den romokban. — Szerencsére nincs. A jó­szágnak sem esett baja. Nem félsz, hogy meglátnak velem? — Semmi rosszat nem csi­náltam — mondta a lány. — Megkértem Takács bátyá­mat: menjen el hozzátok. — Csak nem? — kérdezte örömmel a lány. — Vajon édesapád mit mon­dott neki? — Nem tudom. — Majd én megkérdezem! V alaki Bokrosért kiabált. — Megyek! — szólt vissza, de még nem mozdult. Nézte Icát. Esőcseppek gurultak • a lány arcán, játékos, puha gyöngyök. Még egyszer szóltak érte: — Mennem kell — mondta és gyorsan elszaladt. Ica is elindult visszafelé, s akkor váratlanul meglátta az apját. Megállt, mintha lecöve- kelték volna. — Már lépni is elfelejtettél? — kérdezte Vida. Szép tánc az ilyen! — Nem tudtam, hogy jár utánam! — Takácsot kísértem ki. — Nálunk volt? — Igen. Na, menjünk! Más­különben is: jogom van hozzá, hogy megnézzem, hová jársz! Ha nem a két szememmel lá­tom, el sem hiszem, hogy le­gény után szaladgálsz! Ezt a szégyent elengedtem volna! — Mit szégyell? Bűnbe es­tem? Halálán is érhettem vol­na! — Vagy úgy! — nyújtotta a szót Vida, amikor a lánya hangjából sütő szenvedélyt meghallotta. — Konok vagy. De >ígyr; mint kutya, hogy végigszaladod a falut! Akinek szándéka van veled, miért nem jön el hozzánk? Miért nem néz a szemembe? — Nekem azt mondta: Ta­kács bácsit megkérte ... — Na és? Gróf ez az ember, hogy követeket küld? Mentek egymás mellett, de többet nem beszélgettek. A lányban fények és borulások változtak, mint tavasszal a mezőkben. Magyar László: íem azé a madár Lustán, fázósan sompo­lyog már a viz a hervadó par­tok alatt. Egyre több sárga falevél lebeg a színén, és a fűzfák bánatosan lógatják be­le lankadt ágaikat, akárcsak fájós lábukat az öregasszo­nyok, májusi zöldár idején. Tegnap meg fecskék röpköd­tek fölötte, egészen alacso­nyan, finom szárnyuk néha súrolta a vizet, amint űzőbe vettek egy-egy muslincát, de mára nyomtalanul eltűntek. Hírmondó sem maradt belő­lük. Kora hajnalban kelllettek útra, a nagy útra, amelynek ideje pontosan megérkezik kisasszony napjára. Azóta ta­lán már'a bosnyák hegyek fö­lött húznak nagy csapatokban, hogy elérjék a tengert, aztán pedig a végtelen vizek fölött suhanjanak tovább a forró af­rikai homokvilág felé, amely­nek sötét bőrű népe hírből sem ismeri a téli zimankót. Vince hiába nézelődik, egyet se lát közülük. Helyettük csak néhány veréb röpköd a parti bozótban, szüreteli a feketére ért szederszemeket, és mond­ja a maga mon^tókáját szaka­datlanul Most már ezeké a világ — gondolja magában Vince —. a verébnépé, be- szemtelenkednek a parti fecs­kék lakatlanná vált fészkeibe, a part agyagába vájt apró barlangokba, ahol aztán át­vészelhetik a legkegyetlenebb téli fagyokat is. Szemérmet­len, ingyenélő népség. A mély őszi csöndességben ilyesmin töpreng Vince, amint üldögél a rozzant széken a parti bokrok tövében és ügyel a vízre. Amióta nyugdíjas lett belőle, nyugalmazott tsz-tag, vagy mi a fene, ez a hivatala. A csőszködés. Nem a vízre kell csőszködnie, hiszen a vén Tisza folyik magától is, éppen elég ideje volt rá, hogy bele­tanuljon, hanem a strandra, nemkülönben a fekete mentő­ladikra, amely kipányvázva ring a part mellett, benne a vásott evezővel és a színeha- gyott mentőövvel, fenekén pe­dig némi csillogó vizecskével. Mert bizony itt is, ott is szi­várog ez a régen kivénült vízi alkalmatosság. Végtére jussa van neki is a lustálkodáshoz, halászladik korában alaposan kiszolgálta a maga idejét. Elég régen volt az is, hogy ki­mustrálták. amikor már a leg­ügyesebb cigánykovács iszká- bája sem tudott rajta sokat és tartósan javítani. De most az is új hivatalt kapott, persze csak olyan nyugdíjasnak va­lót: községi mentőladik lett belőle. A fa!u is behódolt végül a divatnak. Az okosak kimér­tek egy szakaszt a partból, két végébe táblát cövekeltek, raj­ta a fölírással: Strand. A táb­lákkal szemközt vörösre fes­tett bójákat is raktak a vízre. Vékony drótra hurkolt jókora terméskődarabok fogják visz- sza őket, hogy el ne iramod­jon velük a víz. Ezek a bóják mutatják, hogy a gyerekek meddig lubickolhatnak bizton­ságosan, mert bizony alig akad köztük úszni tudó. Hiába ta­pad a kis falu vagy ezer esz­tendeje a Tisza partjához, a vén folyó hiába adott népé­nek ugyancsak ezer esztendőn át életet, halászat, só- és ho­mokfuvarozás, kenderáztatás, gyékénnyel való ügyeskedés, vesszőkosárfonás, meg sok minden más egyéb formájá­ban, fürdőzésre nem tudta rá­venni máig sem a mellette és belőle élő népeket. Ma is él a faluban jó néhány öreg ha­lász, meg super, már túl a nyolcvanon, aki hatvan-hetven esztendőn át járta bőgős hajón vagy halászladikon a .vizet, de csak akkor buggyant meg benne, ha részegen átbotlott a ladik peremén. A maga jó­szántából soha. Legfeljebb gyerkőc korában, játékból, de azért akkor se. később se fúlt bele, mert hiszen ha azt tette volna, akkor most bajosan pi- pázgathatna az eresz alatt vagy a ház előtti kispadon, emlékezve igen régi dolgokra. Vincének tehát abból állt az új hivatala, hogy ügyeljed a községi strand rendjére, visz- szakiáltozgassa a gyerekeket, ha a nagy hancúrozásban fü­tyülnek a bójára, és egyre beljebb merészkednek a sze­szélyesen mélyülő vízben. Hi­vatala ezenfelül az is, hogy ha bajba kerül egyik-másik haszontalan, ami abból lát­szik, hogy eszeveszetten rúg- kapál és inni kezdi a Tiszát, aminit az kegyetlenül húzza- vonja a mélységei felé, old­ja el sebesen a cövekről a la­dikot, markolja meg az eve­zőt és iparkodjék a fuldokló segítségére. Nem túl bátorsá- gos feladat ez sem, hiszen az oktalan fuldokló, ha elkapja valahogy az evezőt, könnven beleránthatja a vízbe az em­bert, már mint Vincét, akinek hiába adott az úristen hiva­talt, ha úszáshoz való észt vénségére se utalt ki melléje. Szerencsére rossz, hűvöses volt ez a nyár, a falubeli gye­rekek is csak ritkásan bukkantak fel a strandon, in­kább más, kellemesebb mu­latságot kerestek maguknak, így aztán elég kényélmes volt az új hivatal, olykor talán unalmas is lett volna, ha nem téved arra egyik vagy másik öreg cimbora, egykori kato­napajtás, akivel váltani lehet néhány okos szót a világ dol­gairól. Az örökké változó ví­zen máskülönben is adódik mindig néznivaló. Járnak a hajók, ha ritkásan is. Olykor egy-egy lármás motorcsónak szánt mély barázdát a folyó hátába. Aztán jönnek a kar­csú párevezősök, bennük leg­többször barnára sült bőrű, félmeztelen, formás fiatalok, fiú meg lány. Ezek nem a strandon kötnek ki, hanem valamivel följebb, ahol el­kanyarodik a folyó, és partját sűrűbben borítja a bokor. Vince őszes bajusza hun- cutkásan megrézdül ilyenkor. Csinálják csak — mondja a bajusz — fiatalok, az ő dol­guk. De a krumplis tarhonyá­nak, amit ilyenkor hoz ki az asszony, a strandra déli ha­rangszó táján, mintha jobb lenne az íze, mint egyébkor. Megesik az is, hogy valami tetem úszik a vízen, kutyáé, macskáé, tyúké, még disznóé is, főleg áradások idején. Em­beré is, néha. Jó messziről meglátni, hogy férfiú-e vagy Etedig nő a Tisza halott uta­sa. A férfiú háta domborodik ki a gyilkos vízből, a nőnek pedig a melle. Akármiféie vagy kiféle az ilyen utas, még nézni se jó. — Az meg mi a csuda le­het? — mereszti most gyöngü­lő szemét a távolba Vince, amikor a kanyarodénál vala­mi irdatlan nagy tömeg bukkant elő a folyó hátán, és lassan úszik lefelé. A recse­gő székről is föltápászkodik és tenyeréből napernyőt csinál a szeme fölé, hogy jobban lás­son. Az pedig, a titokzatos, sötét tömeg, lassan, simán ereszkedik a folyó közepén lefelé. Nyilvánvaló, hogy nem hajtja semmi, csak a víz hoz­za, mégpedig egyre közelebb ehhez a parthoz, mivel erre­felé tart a sodra. Mozdulatlanul, szoborsze- rűen áll és figyel percekig a posztján, míg végre fölisme­ri a közeledő vendéget. Fa az, vastag törzsű, terebélyes ága­zató fa, valahol messze sza­kíthatta ki a víz a partból, vagy pedig a vihar. Ahogy közeledik, egyre jobban látszik, milyen hatal­mas. Törzsét talán még kitárt karjával sem érné át. Lehet benne egész ölnyi tűzrevaló, vagy még annál is több. A télre tán elég is lenne. Izgalom fogja el Vincét, mert eszebe jut a parti népek ősi törvénye. Amit a víz hoz, annak hozza, aki ki halássza. — Nekem hozza — mor­mogja magában és rossz lába már viszi is a partra, a ladik­hoz, szinte gyorsabban, mintha fuldoklóhoz kellene indulnia vele. Kapkodva oldozza el a cöv éktől, aztán belelép, két kézre fogja az evezőt és ellöki vele. magát a parttól. Éppen idejében, mert a fa már egy vonalba ért vele. Ott úszik lassan, néhány evezőcsapásra. Hamarosan el is éri és vesze­delmesen billeg alatta a la­dik, amint az elejéről hurkot akar kötni egyik csonka ágá­ra. Most nem is gondol a ve­szedelemre. A vontatóra kö­tött fát kemény evezőcsapá­sokkal bíztatja közelebb a parthoz. Egész beleizzad az igyekezetbe. Itt már alacsony a víz, alig ér bokáig, a nehéz fa ágai bele is akadnak az iszapba, és a ladia már se- hogysem bír vele. De a víz sodra sem. Egyetlen centimé­terrel sem mozdul tovább. Most már kiléphetne a la. dikból, hiszen mezítláb van, lerúgta magáról a papucsát, amikor a csónakba szállt. De nem lép bele a világért sem, hanem eloldja a kötelet és az evezővel egész a partig lökdö- si a ladikot. Abból lép egye­nénk, ha a klub valóban klub lenne, vagyis ha az emberek nemcsak azért mennének oda, mert jó) elszórakozhatnak, bár ez sem utolsó szempont — hanem mert érdekes dol­gokat hallhatnak. S az isme­retterjesztő előadásokhoz, amelyeket a legkülönbözőbb témákról akarunk tartani, jó előadók is kellenek. Elsősor­ban a szerbek történelmét, vallását, művészetét ismerte­tik majd, de nem marad ki a tudomány és a politika sem. — A szórakozásról beszél­tünk az imént. Ügy néz ki, ebben sem lesz hiba. Zoránék már megígérték, hogy kijönnek, méghozzá in­gyen. Az ő estjük bevételéből pedig ruhákat veszünk a tánc- együttesnek. De nemcsak a ruhájuk lesz új, a műsoruk is, s jó néhány emberük. Mert nagyon sok fiatalember éppen most tölti a katonaidejét, de már a végén járnak. Ha le­szerelnek, nemcsak a tánccso­port frissül fel, hanem újra együtt lesznek az irodalmi színpad tagjai is, akik termé­szetesen szerbül mutatják be műsorukat. Gyurin Szávó leül, sorolja, mit mondott el, s aztán: — Hát az énekkar! Az nem ma­radhat ki. Annál kevésbé, mert az a legrégibb! Még Sztevan Sztanity alakította, aki a századfordulótól az első vi­lágháborúig tanított Pomázon. Neki köszönhetjük, hogy a ré­gi szokások, hagyományok fennmaradtak. G gyűjtötte össze és jegyezte fel őket. Ró­la akarjuk elnevezni a klubot.! Megérdemli, hogy megőrizzük: emlékezetünkben a nevét. : V — Együtt lesz minden, ami > kell a jó klubélethez — mond- > ja Pákolicz Mihály —, ének-,! zenekar, tánccsoport, irodalmi! színpad ..., de még nincs vé- i ge. Már megbeszéltük, már-! dúsban eljönnek hozzánk a i jugoszláv Nemzeti Színház i művészei, sikeres darabjaikat! bemutatni. Ugyanebben az i időben kiállítást rendezünk a tanácsházán a szerb nép történetét, hagyományait do­kumentáló fennmaradt ira­tokból, tárgyakból. Az isme­retterjesztő és rövid játékfil­meket már a napokban meg­kapjuk a jugoszláv nagykö­vetségtől, méghozzá örökbe. A filmvetítés sem fog hiányozni a programok közül. — Mindenhonnan kapunk segítséget, bizonyítja, amit ed­dig felsoroltunk. De valami, méghozzá lényeges, kimaradt — mondja Szávó. A Délszlá­vok Demokratikus Szövetsége anyagilag támogat bennünket, és együtteseik, művészeti cso­portjaik is gyakori vendégek lesznek nálunk ... Indulunk, bár szívesen ma­radnánk még. Ahogy a kert­kapuhoz érünk, Gyurin Szávó még utánunk kiált: — Elfelejtettem, de fontos! A mi klubunk megalakulása után egy héttel már Tökölön is szerveztek egyet. Egy bolond százat csinál... V. V.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents