Pest Megyei Hírlap, 1969. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-08 / 5. szám

PEST MEGYEI 1969. JANUAR 8., SZERDA Mintabolt? A Fő utca egyetlen hentes­üzletére lelkerült a neonbetüs felirat: Húsmintabolt. Az új cíny. és a gazdag kirakat csá­bítja a vásárlókat. Magam is érdeklődéssel léptem be az igen kicsi üzletbe, ahol nyolc megtermett hentes fogadott. Nézzük csak — gondoltam — miért is kapta ez az üzlet a megkülönböztető címet? Az üzlethelyiségből nyílik a raiktár, innen a bontó, a mér­leggel és a bontótőkével. Saj­nos, ha éppen nem bontanak rajta húst, íróasztalnak hasz­nálják. A mintabolt fogalmá­nak előttem eddig ismeretlen sajátossága. Minden helyiség hideg (ez kell a húsnak) és rideg is. Mosdót is találtam, amely, ha nagy a hideg be­fagy, s hogy ilyenkor hol mos­nak kezet a hentesek az rej­tély. Elősorban azonban a hi­degtől féltem a bolt dolgozóit. Mert ahol a savanyúság is be­fagy, nem lehet ártalom nélkül hosszabb ideig tartózkodni. Végül is: mitől „minta” ez az üzlet? — tettem fel magamnak a kérdést — de nem tudtam rá felelni. Csiba József KÖNYVESPOLC PINTER ISTVÁN: Ki volt Horthy Miklós? ÚJ REKORD A HAJÓÉPÍTÉSBEN Nem sokáig tartja világel­sőségét a 312 ezer torma víz- kiszorítású Universe Ireland tartály ha jó, amelyet augusz­tusban bocsátottak • vízre Yo- kohamában. Az Ishikawazi- ma—Harima cég, amely ezt a hajót építette már 4 millió 700 ezer hektoliter ásványola­jat befogadó, 3,70 000 tonna vízkiszorítású, az Universe Irelandnál is nagyobb tartály- hajó építésére kapott megren­delést. A világ leendő legnagyobb íartályhajójának hossza 320 méter, szélessége .55 méter, oldalmagassága 35 méter lesz, s 1971-ben kell elkészülnie. Személyzete mindössze 30 ta­gú lesz. A Perzsa-öbölből fog ásványolajat szállítani a Ja­pán Kiushiu szigetre. Ki volt? Hát ki ne tudná?1 Ki ne ismerné az őfőméltó- ságú úr... Csakhogy: ki volt valójában Horthy? Honnét jött, miféle ambíciókat dé­delgetett magában, miként alakult élete, mielőtt a bu­dai várba költözött, kik vol­tak tanítói, példaképei? És: negyedszázad telt el az or­szággyarapítónak titulált nem­zetvezető kormányzó dicste­len uralkodásánál is dics­telenebb távozása óta, de a felnövő nemzedék már alig valamit, vagy semmit sem tud róla. A gödöllői kis­lány — mint a szerző írja i—, aki a rettegett úr volt re­zidenciájának szomszédságá­ban él, csak a vállát húzza a kérdésre, ki volt Horthy Mik­lós? Ki volt? Nagyratörő és je­lentéktelen, társaságbeli jó­pofa és bárdoiatian, a di­nasz tiaalapiiás tervével ját­szadozó és a középszerűnél is szerényebb képességekkel megáldott politikus. A doku­mentumköteteivel is közis­mertté vált újságíró ismét olyan témát választott, mely joggal tarthat számot széles körű tépelődésre. Tud újat mondani azoknak is, akik végigélték a „geszti-bolond”, Tisza patronáltjának ural­kodását, s azoknak is, akik szerencséjükre már csak tör­ténelemkönyvek lapjain ta­lálkoznak nevével, s mind­azzal, amit neve jelentett. A Horthy-család ötödik gye­reke véletlenül lett tenge­résztiszt, ám nem véletlenül ült ő a kormányzói székbe; ő, aki akkor már ötvenkét esz­tendős volt, s a politikai po­rondon szinte teljesen jelen­téktelen és ismeretlen. Pintér éppen itt tudja megtalál­A miniszoknya alkonyai A miniszoknyát viselő nők világa egyre inkább leszűkül. December 1-én lépett hatály­ba Irakban a „minitilalom”, amely sze­rint a miniruhás turistáknak vagy hosszabbra kell szabat- niuk szoknyájukat, vagy pedig le kell mondaniuk ennek az arab országnak a meglátoga­tásáról. Számos afrikai országban is megtiltották miniszoknyák vi­selését. de a büntetések e rendelkezés megszegői számá­ra eléggé különbözőek. Madagaszkárban például 10 napi börtönbünte­téssel kell számolniuk, és a külföldieket kiutasítják az or­szágból. Ebben az országban csak 10 évnél fiatalabb gyer­mekek viselhetnek miniszok­nyát. Malawiban * is kiutasítják az ország­ból azokat a külföldi nőket, akik a térdüket mutogatják, nehogy . tönkretegyék a hazai lakosság morálját” — mint ahogy az egyik helyi újság megfogalmazta. Zam biában a rendőrségnek több lányt meg kellett védenie, mert a lakosság rövid szoknyájuk miatt majdnem meglincselte őket. Swaz -földön a miniszoknyát ugyancsak a legszigorúbban tiltják, de minden nő szabadon viselhet felsőrész nélküli ruhát az ut­cákon, mert ez megfelel a he- ljji hagyományoknak. S hogy a miniszoknya vise­lése mennyire veszélyessé válhat, megmutatkozott nem­rég Brazíliában. ahol egy 63 éves férfit há­romnapi Dörtönbüntetésre ítéltek, mert íz autóbuszon a vele szemben ülő miniszok­nyát viselő lány combjába harapott. Caracasban a lányokat a papok plakáto­kon szólítják fel, hogy ne hordjanak minit, mert külön­ben elkárhoznak. Egy francia kin* halott tagjait jég­re teszi, egy má­sodik élet ígéreté­vel. Roland Mis­sionier ötlete volt, hogy honfitársai­nak haláluk órá­jában koporsó he-’ lyett urnát ajánl­jon fel egy fa- gyasztócsöben. Az eredeti öt­let — mint isme­retes — Ameriká­ból származik, az Arizona Szövetsé­gi Államban ame­rikai hűtőszakér- tök befagyasztot­ták a 73 éves Ja­mes H. Bedford amerikai pszicho­lógiai professzor földi maradvá­nyait. A rákban elhunyt tudós azt akarta, hogy csak- jégén akkor ébresszék fel, illetve olvasz- szák fel, ha a rá­kot már gyógyí­tani tudják. Fagyasztást szak­emberek a halál beállta után azon­nal jégtömbök kö­zé tették a holt­testet, levették a vérét és azt egy különleges össze­tételű glicerines folyadékkal pótol­ták és végül a tes­tet egy hűtőcsőbe tették, amelyben mínusz 196 fokos folyékony oxigén cirkulál. A kísérlet éles vitákat váltott ki világszerte. „El­csodálkozik majd, ha halott marad” — jegyezte meg gúnyosan a „Bild­Zeitung” — és a fagyasztás ellen­zői figyelmeztet­tek: a hűtési fo­lyamatnál a sző- vétekben levő víz jégkristályokká fagy és helyre­hozhatatlan sejt­károsodásokat okoz. Az így ke­zelt ember halott és reménytelenül halott is marad. A figyelmezte­tés ellenére a Bedford-féle irányvonal hívei világszerte szapo­rodtak: az Egye­sült Államokban azóta két ember irányította magát j ég szállítmány­ként az örökké­valóságba, és most a ,jeges remény” az örök életre Európában is hí­vekre talált. ni a dolgokat összekötő kap­csokat, azokat a kevésbé köz­ismert tényeket, melyek a tengerésztiszti szamárlétrán oly kín-keservesen fölfeléka­paszkodó akarnokot végül is a budai vár urává tették. Póla, Konstantinápoly, s a többi város, ahol Horthy ten­gerésztisztként megfordult, egyre nagyobb vágyat ébresz­tett benne a „magas körök” élete iránt. Bécsben, a csá­szár szárnysegédeként már belekóstolhatott ebbe, miköz­ben csodálva szeretett urát kísérgettej Pesten azután már maga élte, alakította. Vív, lovagol, bridzsel, vadá­szik Visegrádon, Gödöllőn, Galgamácsán, birtokot „nö­veszt” — kényszerrel, zsaro­lással, minden eszközzel — Kenderesen, reggelente a ka­binetiroda és a katonai iroda vezetőjét fogadja, mint tet­te volt Ferenc József... A parvenü és a tipikus kincs­tári magatartás keveredik benne; jelképe az egyre ar­cátlanabb fasizmusnak, de közben Kállay angolszász orientációjának is szeretne utat adni, mert számára egy valami mindennél fonto­sabb, s ez pedig a hatalmon maradás! Pintér szerencsésen keveri a politikatörténetet és a sze­mélyi intimitásokat, a do­kumentumokat és a kulisz- szák mögé pillantást. Nem monográfiát ír, hanem se­bes ritmusú riportot, nagy­lélegzetű, három és fél száz oldalas riportot egy ember­ről, aki megtestesítője volt egy kornak, s tipikus képvise­lője egy hatalmi formának is. Hortbyról ír tehát, de a középszer, a korlátoltság ret­tenetéről is, mely egyetlen pillanatra sem engedte meg a való fölismerését, a nem­zeti érdekek Oly sokszor hangoztatott, de volójában egyetlen egyszer &em gyako­rolt érvényesítését. Herczeg Ferenc Horthyt „gyémánt­tengelynek” nevezte, amely körül az ezeréves gépezet forog. Halálakor az angol rádióban viszont azt mond­ták róla, hogy „... sem éles­elméjűnek, sem eredetinek nem volt mondható”. Okunk van rá, hogy kivételesen tö­kéletesen egyetértsünk az an­gol rádióban elhangzottakkal. Főként Pintér István könyvé­nek elolvasása után. (Zrínyi Katonai Kiadó) Zsuzsanna, s minden korosztály Csöng a telefon. — Tessék. — Gyurik alhadnagy... A nyolcadik kerületi kapitány­ságról ... Elnézést a kései za­varásért. — Szerkesztőségben soha- sincs késő. — Ismer egy Baki Zsuzsan­na nevű lányt? — Névről nem. Miért? *— Megtenné, hogy átjön? — Jó, indulok azonnal. Rendőrtiszt. A hatalmas író­asztalt mintha az ő méreteihez szabták volna. Hangja morgós. Egyébként is van benne vala­mi mackószerű. A lány az asz­tal előtti széken. Ázott veréb. Azonnal megismerem. — Szerbusz Zsuzsa. — Szia — mondja. — Parancsoljon — fordulok a rendőrhöz, aztán választ sem várva mesélni kezdem; — Igazán semmi rosszat sem mondhatok róla ... Magamban felidézem talál­kozásomat a lánnyal. Kollé­gámmal ültünk az egyik presz- szóban, s hercegnek nézett bennünket, vagy csak hely nem volt másutt... Asztalunk­hoz telepedett. — Nem mennél innen? — kérdeztem. — Csak egy kicsit hadd ül­jek. A hangjában volt valami, vagy inkább a szemében? A menekülésre mindig kész, űzött vad tekintete lehet ilyen. Arca nyúzott. Fáradt. — Iszol egy konyakot? — Inkább kávét. Olcsó kis ruhája elhanya­golt, gyűrött. — Nem megy az üzlet? — Hagyjon. Fizetünk. Kollégám kérdi, megyünk ebédelni ? Bólintok. Látom, nyel a lány. — Gyere te is. Boldogan ugrik és lohol utá­nunk. A vendéglőben valósággal fal. De nem az egészséges húszévesek étvágyával. Az éhezők mohóságát látom. Az­tán jön a történet. A Somogy megyei Csökölyben élt nevelő­szüleivel. Csellengett. Rendőri eljárás. Szokvány eset. Már kinőtte Kaposvárt, újabb va­dászmező Budapest. Közveszé­lyes munkakerülés miatt Tö­köl. Aztán újra Tököl. — Klassz volt, ugye? — kér­dem. — Elég volt belőle — az óceánok vizében nincs annyi keserűség, mint hangjában. Szerencsétlen. összenézünk kollégámmal. — Ha komolyan gondolod,' írd a címem. Szerzek valami rendes állást. De, persze ... Videoton újdonság A székesfehérvári Videoton Rádió- és Televízió Gyár az idén több új termékkel bővíti gyártmánylistáját. Ezek kö­zött szerepel a képen látható „Teenager”-típusú kisrádió is, amelyből az első példány szerelését leste el a foto- kamera. Karakán tsz-tagok Csücskös Kis Vendel, a varjúkiskési Ma­gasra Rakott Asztagok Tsz elnöke figyelme­sen olvasta az eléje pöckölt ajánlólevelet. Ami szerint: „Dr. Achillesi Tódor Zaránd egyetemes jog­tudor és volt papnövendék, hatalmas szak­mai tudással látta el feladatait, ambiciózus tehetsége a legnagyobb elismerést érdemelte ki.” Aláírás: dr. Achillesi Tódor Zarándné, az­előtt Lánc Benedekné, még azt megelőzőleg Kotlett Anasztázné. Hümmögött. — Khüm, khüm, de hiszen eme iratot a saját felesége állította ki, és — khüm, khüm, különben is, miféle feladatokat látott el nála. Az előtte gunnyasztó, monokliját tisztogató, pecsétgyűrűkkel túlterhelt kezű, középkorú férfiút nem lehetett zavarba hozni. — Na de gazduram, mire való ez az aka­dékoskodás? Amellett már nem is a felesé­gem, hanem miután két éve elváltam tőle, csak a menyasszonyom, és ha megengedi, családi intimitásaimat azért nem teregetem ki! Igazán nem tudom, mit szólna hozzá Szu- csik kartárs ... Achillesi nem is fejezte be a mondatot, jól tudta, milyen tiszteletnek örvend errefelé Szucsik kartárs neve, aki ugyan nem őt aján­lotta, hanem akinek csak valaki ajánlotta, s annak a valakinek olyan valaki ajánlotta, aki — és így tovább. Elpirult az elnök — hej, Szucsik, Szucsik — s zavartan vette át a munkakönyvét. De mégsem állhatta meg, hogy ne szóljon. — Khüm, khüm, itt a munkakönyvben öt­évi megszakítás van, s utána még kétszer fe­gyelmi úton lépett ki, khüm, khüm. Achillesi ennyi homlokráncolásra csak szo­morúan ásított, de azért válaszolt is, még­hozzá igen önérzetesen. — Azt az öt évet különböző állami intéz­ményekben töltöttem, s amint helyesen le­ellenőrizte, a lehető legnagyobb mértékben illegálisan. Sajnos, a részletekre nem térhe­tek ki, mert hadititok, a két fegyelmi meg smafu. A régi mechanizmus túlkapása, seb az egyéni kezdeményezés testén. Az elnök a tirádától megindulva, s főleg, nehogy az új mechanizmus ellenségének néz­zék, összegezett: — Vagyis el tudná vállalni kispesti mel­léküzemágunk, a radarkikészítő állomás ve­zetését. A leendő tsz-tag Habsburg-ajka fölényes fintorba rándult. — Mi az, hogy! Még eddig minden vezető állást elvállaltam! Az elnök aggodalmasan köhintett. — De ért is hozzá? Legutóbb a Művirág Ktsz-héí volt főművezető! Azelőtt meg a Jel­vény Ömlesztőnél fődiszpécser. S most egy­szerre át tudna állni a radarra? Achillesi már unta a banánt. — Jelvény, művirág, radar, nekem mind­egy, meglegyen a munkaegység, az a lényeg. — Csak azért se siesse el a dolgot! A radar- kikészítőnek lesz egy macskaszőrfényező szek­tora is. Jó valutát hoz. A japánok a tranzisz­toros rádióba építik bele. Achillesi vállat vont. — Van egy ismerősöm, Und Ubul, univer­zális elme, kiváló macskaszőrszakértő. Most búvársisakkal ügynököl, majd áthozom, és kész. — De szeretnénk villanykörtét is előállí­tani! — Remek, itt aztán igazán szakmabeli va­gyok, otthon mindig én javítom meg a ki­csapott biztosítékot. De azért főleg a nagy­bátyámra támaszkodnék. Eredetileg sorhajó­kapitány volt, de egy szavamra átjön a Hotel Ceremóniából, ahol liftesfiú. — Vagyis, ahogy látom, megvannak a ká­derei. Achillesi magától értetődően bólintott. — Muszáj! Anélkül nem megy! Most is várok még néhány volt kollégát Vácról! Ta­nulmányi szabadságon vannak! Meglátja, vá­rosi ember létükre, milyen karakán tsz-tago- kat faragok belőlük ... Nagy S. József Ezt félreérti: — Hová megyünk? — kérdi beleegyezőn. — Te most szépen haza, mi pedig dolgozni. Csodálkozik. Nos, így ismerkedtünk meg, de ebből csak az állásra vo­natkozó részt mondtam el a rendőrtisztnek. Zsuzsa hálásan ugyan, de zavartan mosolyog. A rendőr­tiszt jóindulattal hallgat. Tar­kóját vakar ásszá. — Nagyon kedves, hogy el­mondta ... De nem ezért... — Nem..'. — motyogom bambán. — Ha begyűjtőnk valakit, jogában áll megnevezni hoz­zátartozóját, akin keresztül a külvilággal tart kapcsolatot. És Zsuzsa nem az anyját, ha­nem ... — Hanem engem? — Magát. — Ez aztán meglepetés — hangom nem oktalanul őszin­te. — Meglepődtem én is. Zsuzsa vaskos lábait egy­másra veti, szoknyája alól ki- vöröslik a combja, de esküd­nék, nem kacérságból mutatja. Otthonosan veszi el a rendőr öngyújtóját. Rágyújt, szomja­san szívja le a füstöt. — Sajnálom ezt a lányt. — Én is sajnálom — sóhaj­tok —, de... — Múltkor gombostűket nyelt, amikor kijött a rabkór­házból felvágta az ereit... A szerencsétlen bolondja így akar menekülni — az utób­bit egyre hangosabban mond­ja. Játssza a szigorú, kemény rendőrt. Persze a lányt nem téveszti meg. összekapargált csuklóját mutatja: nézzem. — Miért nem dolgozol? — Hát hagytak? Voltam a kaposvári textilben, de reifes vagyok és amikor a munka­helyemen érdeklődtek a rendőrök, mint a leprásra, úgy nézett rám mindenki. Ak­kor jöttem fel. — Létezik ez? — kérdem a rendőrt, aki elengedi füle mellett a kérdést. — Akkor jöttem fel — is­métli a lány. Magyarán, megszökött a rendőri felügyelet alól. Csa­vargóit Budapesten, olykor Vácott, néha kiruccant Gö­döllőre. Ahová partnerei vit­ték. Fiatalok, vének, mikor ki. Persze újra és újra elkap­ják. — Mi lesz veled, Zsuzsa? Néz és nem felel és én még mindig nem tudom, mit akar­nak? — Ha megmondanák ... — Wndenki kaphat tiszta­ságit. Ezért kértük. — Tisztaságit? — Nem tudja, mi az? Szap­pan. cigaretta... Előveszem a noteszt. — Diktáld. Zsuzsa. Felírom, amit mond. — Majd beküldőm. És ha szabadulsz, az ál1 ás is rendben lesz... Csak azt mondd meg, miért éppen ne­kem ... Hallgat egy kicsit, aztán ki­nyögi: — Mert te. Mert nem fe­küdtünk le: .. Zavartan köszörülöm a tor­kom. — Hát. akkor ... — Ne haragudj. — Dehogy haragszom. Istenem, mennví bizalom a tekintetében. Meghatódom Üfcban. a szerkesztőség felé megveregetem a váltam: em­berségből jő j et szereztem. Nos. ez akkor volt. Most mást érzek. Szégyent. A tisztaságit nem vittem be. És nem az ötvenesen múlt, amibe került volna. Va­lami közbejött. Egy randevú, ami még csak nem is sike­rült. Szerencsétlen Zsuzsa. Valamit mindenki akar tő­le. önzetlenséggel most sem találkozhatott: nekem riport­témával szolgálta meg az ebédet. Zsuzsa ezt a nevet is kipi­pálhatja: Szántó István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents