Pest Megyei Hírlap, 1969. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-26 / 21. szám

PEST JMCGVEI 1969. JANUÄR 26., VASÄRNAE 'XfSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS \ % Az utolsó hajók Szabad, hű tenger volt a lelkem, Nem érdemeltem, Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt, Mert igazam volt, igazam volt. Szabad volt minden lobogónak S a mentő csónak Tengeremen mindág meglelte partját. Gaz fátumok másként akarják. De két hajó szeli még küzdve, Lesve és űzve Egymást tépett lobogókkal: a fáradt Félelem s a hetyke utálat. De mit útáljak, mitől féljek, És miért éljek? Elsüllyesztem még ezrt a két hajómat, Lelkem adom a Titkolónak. A Titkoló, a Sors, az Isten Ez a sok Nincsen, Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger, S ásít sós, hideg unott szemmel. | Beszélgetés a szívemmel Bongása óta a Földnek: nem éltem: Minden bánatom, kínom, szömyedésem Sötét szobákban, vörös mámorokban Gyalázattal, megbúvón elhenyéltem. Megvoltam én, de nem igazi magam, Pedig nem féltem én, pedig nem féltem, Csak. éppen, hogy nem féltem és nem éltem. Hát emberségünk érte szörnyű csúfság, Mégis az Élet követeli jussát S a meggyötört szívet föl kell emelni, Kell, hogy még lelkem régi hitek gyújtsák Vagy egészen elbocsátom magam. S borzalmaikat aztán tovább nyújtsák Gyalázat, szégyen s minden háborússág. Hajó a ködben Ködben ül a Tátra orma, Ködben a paloták tornya És itt és ott, néha-néha Lobban egy picinyke fény És megfeszül a vitorla. Magyar tenger ez a tenger, Vésszel, köddel, gyötrelemmel Szeljük árját néhány százan: Jaj, vájjon mi lesz velünk? Nincsen itt part, nincsen ember. És hajózunk, szállunk, széliünk, Sohase lesz megállásunk: Egy köd-ország Magyarország S hogyha Üj jön, újra köd, Köd előttünk, köd utánunk. Valamikor ki kell kötni, Valaminek kell már jönni, Valahára mutassuk meg: Ágyúk vannak a hajón S az ágyúk tudnak dörögni. A Ml ADYNK 1919 január 27-én örökre lehunyta sze­mét a költőfejedelem; ötven esztendeje ha­lott. Halottakra emlékezni szoktak, méltatni munkásságukat, életüket, de lehet-e Adyra csak emlékezni?. Lehet-e, szabad-e úgy szólná róla, mint nemzeti ereklyéről, emlékké tá­volodó tiszteletre méltó óriásról, akit csak a hű utódok mentenek meg a feledéstől? Vagy úgy kell szólni róla, mint akit fizikai való­jában vett el a sors, de szellemében itt éí közöttünk, aki szavaival ma is gyújt, bátorsá­gával, harcával, hazafiságával ma is példát mutat? így, csakis így lehet szólni róla, az el­ven esztendeje halott, de ma is élő Adyról. A költőfejedelem koporsójánál a másik fe­jedelem, az írófejedelem Móricz Zsigmond mondta: „Ebbe a koporsóba egy nagyszerű ember van bezárva, akinek márványhomlo­ka a felhők között áll, csapzott fürtjei a jö­vendő viharaitól ziláltak, büszke nyaka fel­ségesen szegül a halhatatlanságnak". Akik is­merték, már életében tudták, hogy: halhatat­lan. És akik már csak verseit ismerhették meg, azok sem vélekednek másképpen. Ha megismerték, ha megértették verseit. Mert Adynak nemcsak hívei voltak, hanem ellen­ségei is: az értetlenek, az ostobák, a kor sza­vát meg nem hallók, a nemzet sorsát föl nem ismerők. Ady csatázott életében, s csatázott azóta is. Ki forgatókkal és hamis prófétákkal, fáj-magyarokkal, és istenkedőkkel, mindazok­kal, a:ki'k a maguk Adyját akarták csinálni belőle, de akiké nem volt és nem lett .soha. Ady a mienk, mert mi tettük valóvá mind­azt, amiről álmodott. Mi csapoltuk le a szel­lemi restség mocsarát, mi vertük le az em­bert nyomorító gazdasági—társadalmi bilin­cseket. mi emeltük magasra a forradalom zászlaját, a nemzeti fölemelkedés fáklyáját, a más népekkel való barátság és testvériség ■jelszavait. Mi nem kisajátítottuk Adyt. Ö ma­ga címezte nekünk szellemi örökségét, ke­mény, harcos, kérlelhetetlen publicisztikáját, véres-keserű, fájdalmas-akaratos, vátesz-kAál- tású verseit. Ady Endrét ma már nem kell méltatni, nincs szüksége arra, hogy helyét méricskél­jük a magyar nép, s a magyar költészet tör­ténetében, Mett Ady, a költő, nemcsak költő volt, hanem sűrítője a nemzet sorskérdései­nek is: politikus tehát, közéleti ember, aki szenvedélyes viharokat, váltott ki azzal, hogy arcul csapta a hivatalos-ostoba Magyarorszá­got, s megsimogatta a másikat. A szegénye­ket a szenvedőket a magúkra hagyatottakat. A millióikat Olyan korszakban lépett föl, amikor még létezett a tartósnak bizonyult vákuum, mely 1848 után jött létre a magyar köz- és szellemi életben, de olyan korszakban is, ami­kor már érlelődtek a változás föltételei, ami­kor már a forradalom, ha a messziségben is, de már akkumulálta villámainak energiáit. És olyan időpontban távozott, amikor álmai, vágyai, jóslatai az elérhetőség közelébe ke­rültek, amikor már volt egy forradalom, s amikor már történelmi szükségszerűséggé vált egy másik, az igazi forradalom eljövete­le. Ezt a másikat, a proletárforradalmat már nem érte meg. Ám tudta, s élete utolsó sza­kaszának ez volt hatalmas fölismerése, hogy a „véreim, magyar proletárok" hordják ma­gukban a jövő igazi ígéretét, hogy ők fújják új idők új dalait. , Ady neve mérföldkő a litenatúrában, de a közéletben is. Akkor szólalt meg a nyílt lá­zadás hangján, amikor megszilárdulni látszott a legsötétebb reakció, akkor mondta ki, „Hogy fussanak rá minden nyavalyák, / Hogy a törés jó kedvvel törje, / Akarásunkat durván az aki / Bánatokig és átkokig gyötör­te: I Ez a gazember még lakolni fog”, ami­kor Tisza mindenki és minden urának lát­szott, s amikor a változás elérhetetlenül mesz- szinek tűnt. Akkor szólalt meg, s kiáltotta a nemzeteket uraló, vérnél átitatott csöndbe, hogy „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”, amikor föltéphetetlennek látszott a mindent beborító köd, amikor egész Európában egyet­len szákra villant — az 1905-ös orosz forra­dalom —, de amikor már semmi más út, mint a népek, nemzetek összefogása lehetett csak alkalmas arra, hogy véget érjen a Duna-me- dencét uraló középkor. Hite és tudatossága vezérelte, mert nemcsak ösztönei, költői su­gallatai fogalmaztatták meg strótfáit, hanem a mindenről érdeklődő, s a dolgokat ezerszer megrágó ember ismeretei is. Még inkább így van ez, ha publicisztikájának gazdag kincses­házát nyitjuk ki, a szenvedélyes harcos pró­zai vallomásait nemzetről, népről, jövendő­ről, a mindent megtisztító forradalomról. A nemzeti önérzet ébresztője volt, a magyar ugar tökéletes ismerője, aki az „égig­nyúló giz-gazok’’ ellenében először merte ki­mondani, hogy a Hadak Ütja már Csaba új népét, a proletariátust hordja hátán. A nem­zeti büszkeség feszült benne, éppen, mert sze­rencsétlennek. elnyomottnak, kisemmizettnek érezte népét. Hazafi volt. a szó nemes és igaz értelmében, ezért nevezték ellenfelei nemzet- gyalázónak. Mocskolták és szentté avatták, gyűlölték és rajongtak érte, s bár azok, akik­hez igazán szólt, keveset tudhattak róla, tet­teikkel igeneitek verseire, forradalmaikkal válaszoltak jóslataira. Mert jött 1919 már­ciusa, s jött 1945. Eljött a történelmi szám­adás, s az ítélkezők között ott volt ő is, az ő szavai is ott dörögtek a számon kérők aj­kán, az ő hite is ott forrt azok szívében, akik már nemcsak rohantak a forradalomba, hanem: vívták a forradalmat. Élete során maga vívta harcát, halála után azok, akik fönntartás nélkül vállalták örök­ségét: a szellem legjobbjai, a nemzet hű fiai, proletárok éppúgy, mint művészek, Móricz és József Attila, mindazok, akik, akárcsak ő, hittek ä holnapban, a jövendőben. Ötven esz­tendő tett el ennek az örökségnek a jegyében, s az ötven esztendő alatt mi-minden! Nagy­ságok hulltak porba, s ismeretlenek emel­kedtek hírességekké; a legsötétebb korszaka volt a magyar történelemnek, s utána a min­dent megvilágító fölszabadulás; harc és vere­ség, mártírok és besúgók, győzelmek és re­ménytelennek tűnő kínok — s föl-fölbukkant az ő neve, fölhangzottak versei, mert neve és költeményei magát a forradalmat, a bizako­dást, a reményt sugallták. Azok tanulták meg nevét ötven esztendő alatt, akik életében alig hallhattak róla, s immár egy egész ország tudja, ki volt Ady, s ki volt a nemzetnek Ady Endre. Ötven esztendeje halott, őt évtizede hunyta le szemét, megbékélve önmagával, de nem békülve azokkal, akikikel mindig szem­ben állt. Élete utolsó hónapjaiban megren­dült egészségi állapota ellenére is ott tartotta ujjait a nemzet pulzusán, s megérezte a for­radalom lüktetését. Nemcsak hittel, hanem biztos tudattal hunyhatta le hát szemét, mert tudta, eljött az, amiért annyit harcolt, szen­vedett, önmagát égetve, másokat meggyújtva. 1907. március 2-án azt írta le a Budapesti Napló hasábjain: „Hiszem és vallom, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen Ma­gyarországon”. Amikor ötven esztendővel ez­előtt meghalt, már itt volt, a magyar ugaron dübörgött a forradalom ... M. O. rsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss S az agyuk tudnak dörögni. B orzalmasan megrázkódott nagy Oroszország. Fog- vacogva néz Moszkva felé a világ. Égszakadás és földin­dulás ez. Véres fejekkel lab­dáztak valamikor Párizs ut­cáin is. Iszonyatosságokat lá­tott már a történelem. De a legborzalmasabb latin forra­dalmakban is lappangott va­lami derű. Valami könnyel­mű és szép optimizmus. A szlávok új forradalomra ta­nítják a világot. Ez a forra­dalom a pokol vonaglása. Megrázóan, kétségbeejtően sö­tét és borzalmas. Tárnák mélye dübörgött elő­ször. Ezt a forradalmat a nép csinálja. Ugye, hogy nem tréfaság — a nép? Ugye, hogy tud valamit a nép, amit nem lehet eltanulni? Az orosz baka csóvát dob a Nikolaj-pályaudvarba s fegyverével átáll a csőcselék­hez. A csőcselék pedig ret­tenetesen szaporodik. Pár nap múlva talán már egész Oroszország csőcselék lesz. Mert most már nincs és nem lesz megállás. Ez a sö­tét mélységekből föllázadt pokol elborít mindent. Talán már vörös lobogó leng a Kremlen. Talán Szentpéter­váron is halálos a veszede­lem. A hadsereg is csőcse­ADY ENDRE: FÖLDINDULÁS lékké lesz. Ha akarná, talán még nagyherceget is kapna a csőcselék. A csőcselék rém- séges úr s Egalité Fülöpök Oroszországban is akadnának. A világ pedig csak félig érti Oroszországot. Magya- rázgatja a véres és gyászos misztériumot. Hogy így és úgy: a cárizmus ... Hogy az oligarchia túlságos volt... Aztán a háború... A százféle emberfajta ... Ezer magyará­zata van a világnak. A va­lóság pedig az, hogy él és eszmél a nép. A lebecsült és lenyomorított csőcselék. Oroszország pedig egyszerre csinál meg két forradal­mat. A régit, melyen Euró­pa már túlesett, s az újat. Mindezt pedig szláv kemény­séggel, sötéten, búsan, tragi­kusan csinálja meg az orosz nép. Képzelhetetlen ereje képzelhetetlen szenzációkat adott már s ígér még a vi­lágnak. És célhoz fog érni Véren, roncson, iiszkön át diadalmasan ér el a trónig az orosz demokrácia. De még a trónnál hatalmasabb ellensé­geit is legyőzi. Az önző úri kastélyt, a sanyargató gyá­rat, az elbutító papi lakot s a szívtelen kaszárnyát. Hogy aztán majd az emberiség és civilizáció uralmának ön­ként hajtsa meg fejét. a történelemnek biiszke- AL sége lesz e szörnyű föld­indulás. Büszkesége, tanulsá­ga és igazolása. A népről már csak lelketlen frázisok és vad versek beszéltek. A néptől tudatos cselekedetet nem vártak a legrajongóbb apostolok sem. íme, a prole- társág visszaadta a népet a népnek. Felkelt a nép s for­málja a világot. így csinál forradalmat a nép. Ha megindul, az föld­indulás. És csak a nép tud forradalmat csinálni. És meg­váltás csak a néptől jöhet. A néptől, melyet nem óva­tos urak csőcseléknek nevez­nek. Hasonlítgassuk magunkat Oroszországhoz? ízetlen és igaztalan föladat. De épülhe­tünk mégis az orosz példán. Elkorhadt, tehetetlen társa­dalmakat csak a nép ment­het meg. A rettenetes, a győz­hetetlen, föltarthatatlan nép. A néppel pedig meg kell egyezni — földindulás előtt már. „Éjféltájt befordult a kávéház ajtaján néhány férfi. Bíró Lajos ment elöl, aztán idegen ember, utána valaki fekete zsakettben, szalmakalappal a fején. Sö­tét haj, sötét szemek. Fö­lösleges volt, hogy társam meglökjön a könyökével, s odasúgja nekem: Ez Ady. Fölugrottam és utánasiet­tem. Nem tudom, hogy szólítottam meg, Ady meg­fordult. Alacsonyabb volt nálam valamivel, de feje az egekbe nőtt. Szeme a telkembe sütött, nézése örökre bennem maradt. Néhány közömbös szót vál­tottunk, meginvitált magá­hoz a szerkesztőségbe. Az­tán ment is a többiek után. Ady köznapi nyájassága nekem mennyei ajándék volt. Akkor elhatároztam, hogy küzdeni fogok Ady Endréért.” (Mohácsi Jenő.) „Mikor Párizsból haza­jött, egy délután megláto­gatott a szerkesztőségben, s ekkor találkoztam vele először személyesen. S ez­zel a találkozással kezdő­dött baráti viszonyunk, amely attól fogva zavarta­lanul meleg és őszinte volt, s amelyet, úgy érzem, meg fogok őrizni, amíg élek. Nem hiszem, hogy ta lálkozni fogok az életben emberrel, aki olyan hatal­mas benyomást tesz rám, s aki annyit fog foglalkoz­tatni. Adyhoz való viszo­nyom életem legnagyobb dolgai közé tartozik, szü­leim, testvéreim, feleségem és gyermekeim után mind­járt ő következik, ami az életemben, gondolataim­ban, érdeklődésemben el­foglalt helyet illeti. Ha az ö egyéniségét azon a hatá son mérem, amelyet rám tett, épp úgy megkapom nagyságának mértékét, mint költészetéből. ★ Észjárása csapongó, erő­sen egyéni volt, de mindig érdekes, mindig új szem­pontokkal teli. Azoknak a csak elvétve található em­bereknek egyike volt, akik sohasem mondanak vala­mit csak azért, mert hal­lották vagy tanulták — ö mindent külön átélt, át­konstruált magának, át formálta maga számára a világot. Azt hiszem, költé­szetének az egyik legna­gyobb vonása, mondhatni, sohasem használ az iroda lom ősi kellékestárából va­ló képeket, szólamokat, ki­fejezési formákat, minden képe élmény, szemmel lá­tott és lélekkel átélt, egye■ nesen az ő életébe torkolló. Ez a teljes originalitás.” (Schöpflin Aladár) „Ha egy szállodába be­költözött, huszonnégy óra múlva a portás és a liftes, a pincér és a szobalány és a gazdaasszony és a tulaj­donos, mind az ő királyi udvara lett, cselédje, laká­ja, hódolója, imádója. Sza­natóriumban minden nő és minden férfL minden lép­tét leste, és a nők úsztak körülötte, mint esti fényre a pillék, és halálos ágya mellett mély s feloldhatat­lan zokogásban állt az ápolónő, aki csak végső hetében ismerte, mikor már nyelve ritka szókat dadogott, de lelke kimond­hatatlan gyöngédségét re- begte felé... Mert hogy tudott szívébe fogadni mindenkit, férfit, nőt, válogatás nélkül, ka raktér nélkül ' mindenkit, akiben lélek volt és iránta való szerelem, s mindjárt mindnyájunkkal testvér volt és szerelmes és fiú, s apa, s mindről mindent tu­dott, s minden szépet Iá tott és érdekest, és kíván­csi volt és adakozó volt és követelő volt és hízelgő és maró és kegyetlen és szén vedélyesen szerelmes ... ★ Egy államférfi és egy vá- tesz lihegő figyelme áradt belőle. Es ez hidalta át a szaka­dékokat: csak azért élt, hogy égjen. csak azért égett, hogy verset csele­kedjen, Mert neki a Vers nem költemény volt: élet.” (Móricz Zsigmond)

Next

/
Thumbnails
Contents