Pest Megyei Hírlap, 1969. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-23 / 18. szám
/ PEST NECIEI ’v/^irífJP 1969. JANUAR 23., CSÜTÖRTÖK A zt hiszem, rábukkantam minden bajunk legfőbb okára. Rendben van, lehet velem alkudni. Módosítom a mondatot: bajainknak egyik főokát fedeztem fel. De ebből már nem engedek. Inkább elmondom, mi kalauzolt nagy- jelentőségű fölfedezésemhez. Egy ütött-kopott, nagyon régi tulaezüst dohányszelence, magyarul: dózni. Édesapámé volt hajdanán, jegyajándéjkul kapta vőlegény korában édesanyámtól. Hűséges kísérője maradt csaknem haláláig. Kész cigarettát sohasem szívott, trafikdohányt is csak az első világháború végétől kezdve, amikor a világtörténelem áttörhetetlen gátat emelt az új országhatárok mentén, eltorlaszolva a csempészutat az aranyszőke, hajszálvékonyra vágott, méregerős, de páratlan aromájú bosnyák dohányok előtt. Így fanyalodott a trafik- árukra, de a purzicsán, a finom Hercegovina, meg a kir keverési arányát minduntalan változtatta, így hajszolva a végképp tovaillant trebinyei zamatot és aromát. Reggelenként jól megtömte ezt a kis szelencét a keverékdohánnyal, amelyből nagy szakértelemmel és óriási gyakorlattal finom, leheletvékony, „csikófejes” klubpapírba csavart meg naponta harminc-negyven cigarettát. C igarettát csavarni, szinte ünnepélyes szertartás volt nála, ami tökéletes figyelemkon-' centrációt igényelt. Egyetlen szál dohány sem hullott közben a földre vagy az asztalra, a cigaretta nem lehetett egy gondolattal sem vékonyabb vagy vastagabb a szokottnál. A papír szélének megnyálazá- sa ugyancsak kényes művelet volt. Ha nem ügyelt rá kellőképpen, akkor vagy túlned- vesedett a cigaretta, és szívás közben' csúnya, barna foltok jelentkeztek a papírján, vagy rosszul ragadt össze és könyörtelenül szétnyílt A jól sikerült alkotás finom mozdulattal illeszkedett a kis, pipa- formájú meggyfaszipkába, majd a gyufa lángjától pici parázsrózsa nyílt a végén, és ez első szippantás halványkék felhőcskéje után csak igen mélységes áhítattal lehetett tekinteni, amint szelíden emelkedett a mennyezet felé. Akkortájt állandó téma volt a cigaretta a kedves baráti körben, ha fontosság tekintetében nem is múlta felül a különböző borfajták és évjáratok örökké vitatott problémáját, vagy Tisza Pista hon- áruló politikájának megítélését, de legalább is egyenrangú volt velük. Nyiladozó értelemmel mohón szívtam magamba az illatos füsttel együtt a dohányzással kapcsolatos tudnivalókat és bölcsességeket, így a többi között azt is, hogy édes magyar anyanyelvűnk milyen csodálatosan finom distinkciókra képes még ezen a téren is. — A szóhasználat mindig árulója az embernek — magyarázta egyszer a falusi plébánosnak édesapám —, megsejteti, hogy mi lakozik a lelke legmélyén, és elárulja, hogy az ország melyik részéből szabadult közénk. Én „csavarom”. a cigarettát, mert Aradon születtem és apám is csavarta. Gyanakodva nézek arra, aki „tekeri”, mert pestit sejtek benne. A dunántúli magyar „sodorja”, de csak a déldunántúli, mert az észak-dunántúli „sodorintja”. A bácskai „pödör”, az erdélyi székely pedig „sirít”. Aki sehogy- se csinálja, hanem trafikban vett, kész cigarettát szív, arról beszélni sem érdemes. N ézegetem, simogatom a kopott, horpadt dohányszelencét, majd óvatosan fölnyitom, és megilletődve látom, hogy födele alján, ahol egykor gumiszalag feszült, hogy megtartsa a cigarettapapírt, elhalványult és barnásra vénült, vékony nemzetiszínű szalag feszül. Az eredeti gumiszalag valamikor, nagyon régen elhasználódott, mi is lett volna alkalmasabb a pótlására, mint ez a háromszínű szalag, talán egy hajdani március 15. emléke. Lehúnyom a szememet és látom apámat, amint az íróasztala fölé hajolva dolgozik valamin. Aztán megakad. Nyúl a dózniért, elvégzi a ciA csavarás pszichológiája garettacsavarás szertartásos műveletét, a megcsavart cigarettát beleilleszti a szipkába, rágyújt, az első füstfelhőcskét a mennyezet felé fújja, néhány pillanatig áhítattal néz utána, aztán leteszi maga mellé a pipaformájú szipkát, benne az égő cigarettával, amelyből najszálvékonyan száll a füst fölfelé. Már dolgozik tovább, a toll fürgén perceg a kezében. Későb ismét megakasztja valami. Nyúl a szelence után, megcsavarja a cigarettát, de amikor a szipka után nyúlna, látja, hogy abban vígan füstöl még az előbbi cigaretta, csak időközben jó kétharmadából hófehér hamutorony lett. Megcsóválja a fejét, kiszedi a szipkából a leégett cigarettát, parazsát elnyomja a hamutálban, beleilleszti helyére az újat és most arra gyújt rá. Aztán már megy a munka tovább. Évtizedekkel később, amikor vita kerekedett arról, hogy van-e nikotinéhsége a dohányos ember szervezetének, vagy pedig a dohányzásban a vele kapcsolatos műveleteknek, tehát a játéknak van nagyobb szerepe, sokszor eszembe jutott ez a régi kép, bizonygatva, hogy a ceremóniáknak, a játéknak van nagyobb jelentősége. E bben a hitemben erősített meg Miska bácsi is, kubikos gazdám negyvennégy nyarán, amikor számos sorstársammal — nem a magunk jószántából, hanem „dicső” német szövetségesünk parancsolatjára — bele kellett kontárkodnunk a békésszentandrási kubikosok izomszaggató művészetébe, hol ezen, hol azon az épülő új katonai repülőtéren. — Pipahuja! — kiáltotta a kubik szélén üldögélő bandagazdánk, Miska bácsi, látva, hogy elerőtlenedett markunkban az ásó, meg a lapát már alig fogja a földet.- — Többféle huja van ebben a mi kubikos világunkban — világosított föl később. — Az első a früstük-huja, amikor megpihenhet szalonnázás közben a napkelte óta dolgozó kubikos. Az ebéd-huja következik délben utána. Végül jön a fő-huja, a fejránt, amikor vége a napi robotnak. De köz- be-közbe kell lenni pipa-hujá- nak is. Amikor már alig fogja a földet a fáradt ásó. Ilyenkor leszúrja az ember a földbe, előkotorja a pipát, kipiszkálgatja belőle a maradék bagót, belefúj a csutorájába, hogy jól szelel-e, előveszi a dohányzacskót, megmorzsolgatja kicsit, megmártja benne a pipát, jól megtömködi, majd becsavarja a zacskó nyakát, visszarakja a helyére, masinát keres, meggyújtja, a pipa fölé tartja, szippant néhányat. Mire aztán jól megfogja a dohány a tüzet, és a kis pipa már bőségesen adja a füstöt, az elernyedt karokba visszaszivárog az erő is, lehet folytatni a munkát. Hát ez a pipahuja. Most már maga is tudja. Apámra gondoltam tehát, meg a békésszentandrási öreg kubikosra, amint nézegettem a régi dohányszelencét, és megszületett az elhatározás bennem, hogy én is visszatérek a cigarettacsavarásra. Vissza én, mert csak az az igazi! A kész cigaretta nyomába sem jöhet, nem is töltheti be tulajdonképpeni rendeltetését. Az ember csak szájába kapja, rágyújt és kész. Nincs semmi művelet, semmi ceremónia. A pillanatnyi pauza nem is indíthatja meg az elakadt gondolatmenetet, sem a lélek, sem a test nem pihenheti ki benne a fáradtságot, a felborzolódott idegek el sem simulhatnak, az elröppent nyugalom vissza sem lopakodhat ez alatt a villanásnyi idő alatt. Ez a nagy fölfedezésem az tudniillik, hogy a kész cigaretta életbajaink egyik legfőbb előidézője. Csavarni fogok ezután és fölcsapok a cigarettacsavarás apostolának, mert szentül hiszem, hogy tőle nyugodtabb, zavartalanabb lesz az életünk. A trafikban, amikor az iránt érdeklődtem, hogy milyen cigarettadohányt lehet kapni, csodálkozva néztek — Nem valami nagy a választék — mentegetődztek —, van debreceni nevű, vám szabolcsi és van macedón. — Purzicsán, kir. hercegoviira, finom török, szultán flór? — Ébredj, Árpád fia! — dördült rám a sarokból egy hófehér bajuszú öregúr basz- szusa. — Talán át méltózta- tott szundikálni a három utolsó évtizedet? Vettem egy-egy csomaggal mind a három fajtából. — Klub-papírt kaphatok, vagy Modiánót? — Csak Lepke van — tette elém a bélyegzőlilával össze- maszatolt cigarettapapír-tasa- kot. Idehaza gondosan összekevertem a háromfajta dohányt, azzal sem törődtem, hogy .a benne bőségesen rejtőzködő hegyes finánclábak közben véresre szurkálták ujjaimat. A csavarás tudományát még nem felejtettem el, mégis csak a negyedik kísérlet sikerült úgy-ahogy. Az első három papírját foszlányokká szaggatták a finánclábak. Szipkát is találtam a fiókom mélyén, és végre elkövetkezett az ünnepélyes pillanat: rágyújtottam a csavart cigarettára. Az első két szippantással nem volt különösebb baj, de a harmadikra sziporkázni kezdett a cigaretta vége, durván kikunko- rodtak belőle az elszenesedett finánclábak és kitúrták a cigarettából a parazsat is, amely tekintélyes lyukat égetett az asztalterítőn. Pedig hát milyen szép lett volna, milyen szép lehetne, ha érdemes dohányiparunk igazi, békebeli dohányfajták forgalombahozásával megteremtené a talajt fölfedezésem gyakorlati érvényesítésére. Olyan nem szívesen teszem vissza ugyanis ezt a drága szelenceereklyét fiókom legmélyére, ahol eddig rejtőzött. Magyar László Együtt — vallomás A föld is megtorpant alattam s az ég súlyos volt, mint az ólom, két szál szalmát kazalbaraktam fényes semmiből volt a trónom, s hogy emberi szót nem hallottam dörömböltem a koporsókon, elsózott ételt jól megsóztam üres mezőn cintányért vertem néma halak közt hallgatóztam köd-utakon egyedül mentem s ha kérdeztek meséket mondtam, én ... én senkinek nem feleltem Az útra nagysokára értem mások előttem messzejártak s én baktattam a faluvégen mágnes-szél húzott és a fáknak csak intettem, hogy visszatérek a Városban már sokan várnak, szárnyas akarat vitt, a lélek, s hogy mozduljon többre a sok kar szívemmel jöttem segítségnek: kezem már eggyé nőtt a tollal, s ha egész könyv nem is leszek, de egy becsülettel megírt oldal. Papp Miklós IN MEMÓRIÁM Riport vele és nélküle Amikor ősszel felavatták a vecsési új könyvtárat, „műsoron kívül” Petőfi-verset szavalt. Ilyen memória és előadói készség ebben a korban? — csodálkoztam, és feltettem magamban, legközelebb megkeresem Perina bácsit, hogy riportot készítsek vele. Nemsokára a művelődési otthonban találkoztunk. — Hogy mikor kezdtem szavalni, nem is tudom, nagyon régen. Petőfi, Arany, Ady, ők az én költőim, de nagyon szeretem Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi és Radnóti verseit is. Vagyont nem gyűjtöttem, pedig még játszanom kellett volna mikor már dolgoztam. Csak így jutott kenyér, és ha volt kenyérre, a felét könyvekre köl„REKLÁM ’69 A Fest megyei Állami Építőipari Vállalat AZONNAL FELVESZ kőműves, ács-állványozó, lakatos, asztalos, villanyszerelő, műköves, burkoló, autószerelő, vízvezeték- és központifűtés-szerelő, bádogos, szigetelő, hegesztő, vasbetonszerelő, festő, üveges SZAK- ÉS BETANÍTOTT MUNKASOKAT, továbbá kubikos, szállító- és rakodó általános SEGÉDMUNKÁSOKAT. Heti 44 órás munkaidő. Magas kereseti lehetőség, öt napos munkahét. Munkásszállás. Szociális juttatások. Útiköltséget térítünk. Kiemelt munkahelyeinken 8%-os pótlékot fizetünk. JELENTKEZÉS a vállalat Munkaerőgazdálkodásán, Budapest XXL, Kiss János altábornagy utca 19—21. A Budapesti Kőolajipari Gépgyár AZONNAL FELVESZ KÖZPONTI TELEPHELYÉRE: esztergályos, marós, lakatos, ív-lángheqesztő, motorszerelő, villanyszerelő, elektroműszerész és kőműves szakmunkásokat, pneumatikus irányítás- technikai berendezések vizsgálatához, mérő- és szabályozókörök üzembe helyezéséhez technikusokat, továbbá férfi segédmunkásokat. A központi telephelyen 44 órás a munkahét, MINDEN MÁSODIK SZOMBAT SZABAD. KÜLSZOLGALATOS MUNKAKÖRBE: műszer- és technológiai-szerelési munkahelyekre (Orosháza, Szeged környéke, Százhalombatta, Szőny) csőszerelő, központifűtés-szerelő, lakatos, hegesztő és villanyszerelő szakmunkásokat, továbbá férfi segédmunkásokat. A vidéki munkahelyen 44 órás munkahét van, MINDEN SZOMBAT SZABAD. Munkásszállás, üzemi konyha van. Bér megegyezés szerint. Segédmunkások részére hegesztőképzést szervezünk. Jelentkezés a vállalat Munkaügyi osztályán: Budapest XVIII., Gyömröl út 79—33. A kereskedelemben és a gazdasági életben növekvő szerephez jut a reklámtevékenység. Ennek jegyében rendezi a Magyar Hirdető Vállalat kiállítását a fővárosban, a Technika Házában. A bemutatón a reklámgrafikák mellett bemutatják a hatás- keltést szolgáló kirakati eszközöket, különféle hirdetési és reklámkellékeket. Az érdekes és első ízben megrendezett kiállítás január 27- én zárul. töttem. Később is könyvet vettünk ajándékba egymásnak a feleségemmel. Nagyon tudtunk örülni egy-egy új szerzeménynek, azonnal leültünk, és együtt olvastuk a verseket is, sokat meg is tanultam. Ma, amikor az iskolák ontják a művelt embereket, megbékélek a világgal, önmagámmal: értelmesen éltem. Csak az a kár, hogy lassan lejár az időm — már régen rossz a „motor”. Mostanában sokszor eszembe jut Juhász Gyula verse, a Búcsú. „Mielőtt innen végképp elmegyek, / Szeretnék elköszönni, emberek..." „Talán még nem kell búcsúzni se? Hiszen észre sem vett engem senkise” A vers úgy zengett ajkán ezúttal is, mint azon a novemberi napon, a könyvtár megnyitóján. Aztán a tőle megszokott kedvességgel mondta: — Egyszer már látogasson meg bennünket otthon, elbeszélgetnénk, és megmutatnánk a könyveinket is. — Igen, elmegyek — ígértem, és néhány üres lapot hagytam a jegyzetfüzetemben. Néhány nap múlva kórházba szállították. Igen, a „motor”... Karácsonyra galambősz feje már megnyugodva, örökre megpihent. A rákoskeresztúri temetőben nyugszik Perina János. A kora ifjúsága óta küzdő veterán, aki 40 évig volt a Ganz-MÁVAG dolgozója, aki 1911-ben már szakszervezeti tag volt, s Ve- csésen 'megalakította a vasasszakszervezetet és tíz éven át annak elnökeként dolgozott, 1959-ben a Tanácsköztársaság Emlékéremmel tüntették ki, 1967-ben pedig az Elnöki Tanács a Szocialista Hazáért Érdemrendet adományozta neki. „Vagyont nem gyűjtöttem, pedig még játszanom kellett volna, mikor már dolgoztam”. Az ő szavai jutnak eszembe, amikor a kicsi, kedves ' otthon küszöbét átléptem. — Nagyon várta magát, négy hónap múlva lett volna az aranylakodalmunk — mondotta özvegye, amikor a temetés után meglátogattam öt. Fekete Józsefné Nagykátai járásban lakó szakmunkásokat mellékfoglalkozásban, valamint nyugdíjas szakmunkásokat ALKALMAZUNK a lakókörzetükben önállóan vállalható javítási munkákra a villany-, víz- és gázszerelő, a lakatos, festő-mázoló, parkettás, üveges, asztalos, kárpitos, kőműves és a burkoló szakmában. Személyes megbeszélés, felvilágosítás céljából a jelentkezőket JANUÁR 25-ÉN, SZOMBATON 9—13 óra között fogadjuk. NAGYKÁTA, ADY ENDRE U. 54. sz. alatti járási kirendeltségünk irodájában. Fővárosi Javító Szerelő Vállalat Megyei Szolgálata